Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jólessék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek. (…) Te szamár – mondom neki elkeseredve –, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésre méltóan gondolkozol? Persze, a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket… te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, könnyes megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja a lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyítom neked, hogy van!”
(Karinthy Frigyes)
Az alábbi esszében arra teszek kísérletet, hogy szembenézzek azokkal a feszültségekkel, amelyek a családsegítő szakmai szerepéből következő kötelezettségei és érzései között keletkezhetnek, ahogyan ezeket eddigi gyakorlatom során átéltem.
Mennyi indulat színez egy-egy racionálisan eltervezett folyamatot, amely egy világosan körülhatárolt cél megvalósítására irányul! Ellágyulás és az emberi kapcsolat melegsége, düh és elkeseredés, s a visszatérő kérdés: hogyan lehet másképpen? Hát miért nem értik, hogy csak beszélgetniük és együttműködniük kellene, s már ettől is annyi minden megváltozna az életükben? Zsúfolt helyiségben ordítozás, panaszkodás, egymást túllicitáló történetek a kiszolgáltatottságról. Az első ajánlat egyszerűnek tűnik: üljünk le, és vegyük sorba a megoldandó feladatokat!
– Ja, itt csak beszéd van, és semmi pénz vagy élelmiszercsomag?! Akkor a viszontlátásra – mondják sokan.
S maradunk négyen-öten.
– Látja, ilyenek ezek! Itt nem lehet semmit csinálni. Ha nem kapnak azonnal valamit, már nem érdekli őket semmi, és inkább újra azokra szavaznak, akik ellen itt hőbörögnek, mint hogy valamit csináljanak.
Típushelyzet előre megjósolható fordulatokkal az elmúlt közel tíz év gyakorlatából. S ha mégis elindul az együttes cselekvés, akkor sem ültek el az indulatok: rivalizációk és félelmek, behódolások és árulások hoztak fordulatokat a kezdetben olyan szépen elképzelt programba. S amikor a végén egyesületi elnökök lesznek, akik részt vesznek a testületi üléseken, vagy éppen megválasztott képviselőkként hallatják a hangjukat, pályáznak és pénzt nyernek, kihúzzák magukat, megváltoznak az érzéseik a többiek irányában is, az önbizalom elnézővé tesz. Vagy éppen ellenkezőleg. Rájönnek, hogy a játszma kétoldalú: akik nem akarnak mozdulni, azokon nem lehet segíteni. Vagy a legrosszabb változat: pozícióba kerülve már más érdekviszonyokhoz kötődnek, s hasonulnak ahhoz a gőghöz, amellyel szemben azelőtt ők is kisemmizettnek érezték magukat.
Olyan élménytöredékeket idézek fel különböző akciókból, melyek mindegyikében a személyes érzések és a szakmai elkötelezettség konfliktusát éltem át. Írásom szerkezeti töredezettségével szeretném érzékeltetni azt a folyamatot, amelynek során az egyes helyzeteket kísérő kétségektől próbáltam az újabb cselekvés felé nyitó belátásig eljutni. Ennek a folyamatnak része volt személyes reflexióm, valamint azok az irodalmi élmények, amelyekkel megpróbáltam magamtól, személyes indulataimtól eltávolítani a közvetlen tapasztalatot. De arra, hogy a távolságtartást nem tehetem a pszichológia bevett játszmái szerint, emlékezetes figyelmeztetést kaptam egy projekt során.
A pusztán élők kis aktív csoportjával kemény küzdelmek során jutottunk el a felmerülő problémák legalábbis részleges megoldásáig, miközben a csoporton belül egyre kiélezettebbé és nyíltabbá váltak a személyes ellentétek. Úgy gondoltam, hogy az addig bevont, számos különböző szakember mellett érdemes lenne meghívni olyan kollégát is az érdeklődők számára, aki addig többször kinyilvánította a hagyományos pszichológus–kliens viszonnyal kapcsolatos elégedetlenségét.
Okkal feltételeztem, hogy addigi beszélgetéseink nyomán érzékeli azt a sajátos feladatot, amit ez a miliő felvet. Itt ugyanis meg kell szólítani az embereket, itt nem lehet a szokásos manírokkal visszahúzódni, elrejtőzni, s a megszólítás már cselekvés: a másik jelenlétének és jelentőségének visszajelzése. Fogalmakat kell kínálni a számukra, amelyek keretet nyújtanak addig megragadhatatlan, szétáradó indulataikhoz. Ehhez képest azt a kínos helyzetet kellett átélnünk, hogy vendégünk – valóban nem a megszokott, beszélgetésre sterilizált környezetben – mindvégig a falnak dőlve, kívül maradva, némán figyelte a jelenlévők próbálkozásait arra, hogy megnyilvánuljanak. Mire a bizonytalan tapogatózás formát ölthetett volna, már érdektelenné is vált számukra ez a meghatározatlan s ezért feszültséget gerjesztő jelenlét.
Mindenesetre az emberek nem értették, hogy mi volt ebben a beszélgetésben a pszichológus szerepe. Ekkor fogalmaztam meg egyértelműen, ami a pszichiátriai gyakorlatban is lelepleződött számomra: a módszerre hivatkozás nem más, mint az inkompetencia pózzá merevült álcázása.
„Az elköteleződés, amiről szó van, szigorúan egyéni jellegű. Az igazság az elköteleződés maga, s nem a róla való elmélkedés. Az ember kategóriája minden egyes ember, s nem az Én-Az viszonyban megragadható ember általában. (…)
A fájdalom megismerése érdekében az elme, ahelyett hogy nézőként szemlélné, »beleveti magát az igazi fájdalom mélységeibe«, s ez vonatkozik a »lélek bármely történésére, mely inkább hasonlatos misztériumhoz, mint színpadi előadáshoz, mivel elrejti értelmét azok elől, akik nem vesznek részt e játékban«. De még a fájdalom kitüntetett esetében is, amely egyszerű egybeesést feltételezne, Buber egy más típusú, természeténél fogva dialogikus viszonyt ír elő, »a világ fájdalmával« való kommunikációt.”
(E. Levinas)
A kérdéssel a kérdező elismeri a saját korlátait: a másik nélkül nem tud valamit, s ezért szüksége van rá. Az ő világa csak általa tárulhat fel. De a nézőpontok felcserélhetők: a megértés abból merít, hogy magamat is kérdezem: ha én lennék az ő helyzetében, vajon mit gondolnék, éreznék, mondanék és cselekednék?
„A mindennapi élet köznapi észjárásának természetes beállítódásában magától értetődőnek veszem, hogy vannak értelmes embertársaim. Ez elvi alapon azzal jár, hogy a világ tárgyai ez ő tudásuk számára is hozzáférhetőek, vagyis ők is ismerik vagy legalábbis megismerhetik őket. Ezt tudom és megfellebbezhetetlen adottságnak tekintem. Azt is tudom, azt is magától értetődőnek veszem azonban, hogy »ugyanaz« a tárgy szigorúan véve nyilván mást jelent nekem, és megint mást bármely embertársam számára.”
(A. Schütz)
Egy kis faluban folyik a csoportbeszélgetés. Még a program kezdetén tartunk. Körben ülünk, s a munkahelykeresés nehézségeiről, próbálkozásaikról számolnak be a különböző korú jelenlévők. Egy középkorú, szakképzettséggel nem rendelkező özvegyasszonnyal közölték a munkaközvetítőben, ne számítson arra, hogy az ő korában bárhol is alkalmazzák. Mások nem találnak a szakmájuknak megfelelő helyet. Majd megszólal az egyik fiatal cigány férfi: két szakmája van, eddig folyamatosan dolgozott, de most, ha a meghirdetett állásra jelentkezik, mire odaér, már nincs állás. Ez már annyiszor ismétlődött, hogy ez csak amiatt lehet, mert ő cigány. Ebben megerősíti a szomszédja. De a szimatolni bejött testületi képviselő nagy fontoskodva kioktatja őket: „te azt csak úgy gondolod, miért mondod te ezt, amikor nem tudhatod?!” A cigány fiatalemberek a lehengerlő fölényeskedéstől elbizonytalanodva visszavonulnának, ha nem kérdezném meg a háborgót: vajon miért nem kérdőjelezte meg a középkorú nő élményét az álláskeresésről? S miért gondolja, hogy ő jobban tudja, milyen élmény lehet szakképzett cigány emberként munkát keresni?
A szubjektív élmény hitelességének tisztelete új hangot hozott a csoportbeszélgetésbe. Érzésekre utaltunk, amelyeket addigi tapasztalataik szerint már önmagukban is szégyen átélni, hiszen aki megalázottnak érzi magát, azt előzőleg megalázták. Az élmény megnevezése pedig csak olyan közegben lehetséges, ahol ez nem jár további lealacsonyítással. Ekkor mondták ki azt is, hogy bár naponta találkoznak a kocsmában, nem ismerik egymást, mert ilyesmiről nem szoktak társalogni. Az interakciók kézbentartásához a negatív viszonyítási pontot az a pszichiátriai gyakorlat jelentette, amelynek játszmáit éveken keresztül közelről láthattam, s amelyeket Berne példázata világosan érzékeltet:
„Nemrégiben derült világosság a »Pszichiátria« egy újabb változatára, a neve: »Mondd csak«, és némiképp hasonlít az összejöveteleken szokásos »Húsz kérdés« nevű időtöltésre. Fehér beszámol egy álmáról vagy egy incidensről, mire azt a többi tagok – köztük gyakran a terapeuta is – kitartó kérdezősködéssel értelmezni próbálják. Ameddig Fehér válaszol a kérdésekre, mindenki folytatja a kérdezősködést, csak akkor hagyják abba, amikor Fehér nem tud többé válaszolni. Akkor Fekete hátradől a székében, s értő pillantása mintha ezt mondaná: »Aha! Ha arra az egyre tudtál volna válaszolni, akkor bizonyára jobban éreznéd magad, én mindenesetre megtettem a magamét.« (…) Egyes terápiás csoportok úgyszólván kizárólag ezen a játszmán alapulnak, és éveken át működhetnek anélkül, hogy minimális változást vagy haladást érnének el.”
(Berne)
De mind a csoport-, mind az egyéni terápiában a pszichiátriai gyakorlat valóban alkalmas a személyes feszültségek oly módon való levezetésére, hogy mindig másokról essék szó – a diszkréció szabályának, finoman szólva, laza értelmezésével. A segítséget kérők legintimebb világának feltárulását kontroll és korlát nélkül lehet stigmává fordítani. Ahogy ezt Goffmann nem kevés iróniával bemutatta, e területen a diagnózis jól begyakorolt hatalmi eszköz. Míg az orvostudomány egyéb területein, a fogászattól a traumatológiáig, minden diagnózist a legkülönbözőbb vizsgálatokkal lehet és kell megalapozni, s az orvosi beavatkozás szoros összefüggésben áll a vizsgálatokkal alátámasztott betegségdefinícióval, a pszichiátriai mindennapokban értetlenül figyeltem, miként lehet dobálózni az olyan, senki által nem ellenőrzött és nem is ellenőrizhető, de erkölcsileg megsemmisítő fogalmakkal, mint „latens homoszexuális”, „célneurotikus”, „patogén anya”. S az akár nyíltan kimondott szavakhoz, akár inszinuáló formáihoz ennek megfelelő elutasítás és megvetés társulhatott. S mind e mögül következetesen elővillant a megbélyegző saját bizonytalansága, a felelősség nélkül, de szakmai címekkel legitimálható voyeurködés. A diagnózist a megbélyegző saját hiányai elleplezéséhez vagy éppen hivalkodásként használva pszichológiai profitra törekszik: a latens homoszexualitás hangoztatásával saját – labilis? – heteroszexualitását szándékozik demonstrálni, a célneurózis fogalmával igyekszik önmagát elhatárolni mindazoktól az érzésektől (szorongás, betegség- és halálfélelem, lecsúszás, kirekesztődés stb.), amelyektől fenyegetettnek érzi önmagát, s a patogén szülő fogalmát furcsamód azok használják előszeretettel, akiknek életéből kimaradt a gyereknevelés élménye. Az érintettség hatalmi agresszióvá történő átfordításának ritka leírását találtam meg Handke egyik írásában, amelyben saját gyerekével való kapcsolatának nehézségeiről vall:
„A későbbiekben még többször akadt dolga jóval elszántabb gyermektelenekkel, egyénekkel is, párokkal is. Általában véve éles tekintetük volt, és – szörnyű ártatlanságukban – még azt is meg tudták a legnagyobb szakszerűséggel magyarázni, hogy hol a hiba a felnőtt–gyerek kapcsolatban, egyesek ilyen irányú éleselméjűségüket még hivatásként is űzték. Belebolondulva saját gyerekkorukba és további gyermetegségükbe, közelről megismerve kész szörnyekké váltak, és akit megkaparintottak, mindig csak nagy sokára tudott ismét megszabadulni analitikus kotnyeleskedésüktől, mely rákollóként hasít belülről. Elátkozva ezeket az elfogult, kicsinyes prófétákat, a modern idők söpredékének tartotta őket, a fejét magasra emelve ment el előttük, örök kiengesztelhetetlenséget esküdve ellenük.”
(Peter Handke)
Kint a terepen, intézmények védettségétől és korlátaitól szabadon azonban minden pillanatban az egyensúlyt kell keresni aközött, hogy természetes módon bonyolódik a segítő interakciókba, itt nincsenek és nem is kellenek énerősítő tárgyi kellékek, amelyek azért is feleslegesek, mivel úgyis hamar lelepleződnének a hamis pózok. S eközben nem olvadhat bele a helyzetbe, elkerülve az egyenlőség látszatát akkor, amikor az nyilvánvaló megtévesztés lenne.
Az évekkel ezelőtt, kiélezett helyzetben rögtönzött hajléktalanszálló leghangosabb lakója harmincvalahány évéből kb. 15-öt börtönben töltött. Az emberi érintkezésnek egyetlen módját ismeri: az agressziót. Mindenki retteg tőle. Az akkor még ott lakó lányok vagy éppen gyerekes fiatal anyák szabad prédák számára, s a birtoklás egyetlen eszköze a brutalitás. Néhányan arra vállalkozunk, hogy az ököljog érvényesülésével szemben a normális emberi beszédet próbáljuk felmutatni. Először csoportosan: ő azonban részegen támolyog be, szétzilál mindent, s az idős orvosnővel úgy távozunk, hogy közben nekem a többiek gyűlölettől fröcsögve szidják őt, aki orvosi gyakorlata mellett megoldásokat keres arra, miképp lehetne az idekerült embereket visszavezetni a társadalomba.
Majd egy egyesület vezetőjével szűkebb körben ajánlunk fel beszélgetést: jöjjenek el ketten az éppen aktuális partnerével. Én félrevonulok a minden porcikájában remegő fiatal nővel, aki megszólalni sem mer a férfi jelenlétében. S közben hallom a szoba másik végéből a társalgást. Az egyesület vezetőjének lábai feldobva a dohányzóasztalra, lezserül, otthonosan. Természetesen vendégünk is imígyen cselekszik. Majd büszkén számol be, hogy a barátság jeleként hozott egy kis apróságot a segítőnek, éppen most fújta meg az egyik áruházból. „Kolléga” nem válaszol. A férfi odaüvölt az asszonynak: – B…, ne pofázz itt össze, mert szétrúglak! „Kolléga” jót derül a jeleneten, majd elkezdi a beszélgetést. „B… azért jöttünk össze, hogy megbeszéljük…” Feladtam. A férfit később kitiltották a szállóról, majd újra bekerült a börtönbe. A viszonyok akkor kezdtek valamelyest rendeződni, amikor különvált a női szállás, és akadt egy rátermett és következetes személy, aki nem adta fel: az ő szakszerű irányításával egy sokirányú tevékenységet folytató szociális ellátó rendszer épült ki.
„A másik ember megértése: azoknak a hullámoknak a felvétele, amelyeket a másik az »összehangolódás« folyamatában bocsát ki, mivel pedig a folyamatot kölcsönösnek gondoljuk, a megértés is az. Az ilyen kölcsönös megértés talaján képesek az emberek egymás irányában cselekedni. Mivel azonban az »összehangolódás« nem eredményez azonosulást – vagyis az igazmondás erényének pontosan ugyanazon a módon való értelmezését és gyakorlását –, a kölcsönös megértés nem jelent egyetértést. Az egyetértés nem is feltétele a kölcsönös megértésnek. A megértés a folyamat eredménye lehet ugyan, de külön célja nem.”
(Heller Á.)
Mitől szimmetrikus a beszélgetéshelyzet a hivatásos kérdező és a segítséget váró másik ember között? Az a közvetlenség, amelyet a fenti helyzetben az egyesületvezető jelenített meg, egyrészt hazugság, másrészt éppen ellentétes azzal a céllal, amelyet a beszélgetéssel kellett volna elérni: megmutatni, hogy a lopással szemben más értékrendet képviselünk, és hogy az emberi hang többféleképpen képes szólni. Ehhez azonban nem a hasonulás a megfelelő út, mivel ez azt sugallja, hogy az agresszió képviseli az erőt, ami előtt mindenki meghódol. A beszélgetéshez szükséges ráhangolódás vagy éppen a segítő szándék kinyilvánítása nem jelenthet lemondást a kritikai reflektivitásról. A beavatkozás persze állásfoglalást jelent, ami a rejtőzködés feladását követelné meg. Mindenesetre könnyebb a szociálpolitika szakértőjének pózában tetszelegni.
A segítő személyessége a szerep hitelesítésének egyik módja, amely értelmezésemben annyit jelent, hogy nem a szerep mögé bújva, hanem az adott helyzetben a szereptől önmagát kissé eltávolítva van jelen. De amikor a segítő személyessége abban jelenik meg, hogy megerősítésként kiselőadást tart saját hányattatásairól s ezek hősies leküzdéséről, egyvalami biztosan eltűnik: a kérdezett érzése, hogy itt most ő a fontos, ő áll a fókuszban, érte és általa történnek a dolgok, s talán éppen bumerángként hat vissza a példabeszéd: ő, a segítségre szoruló más helyzetben él, és nem is olyan erős, mint a határozott kérdező – azaz nincs esélye.
A változás néha drámai fordulatokkal, máskor szinte észrevétlenül apró lépések által valósul meg. Legáltalánosabban valamely függőségtől való megszabadulás a cél, s ehhez a kiindulás eleve paradox. A függőség ugyanis állandósít egy regresszív állapotot, miközben a gyermek biztonságigénye a leghatározottabban az állandósághoz, a változatlansághoz kötődik. Ezt a rögzültséget racionális érvekkel szinte lehetetlen kikezdeni. A változás kockázattal jár: előre nem látható helyzetekkel és kiszámíthatatlan eseményekkel, kezelhetetlen konfliktusokkal szemben nincsenek begyakorolt stratégiák. Ami eddig volt: dohogás és önsajnálat, a legközvetlenebbül elérhető és lehetőség szerint a leggyengébb ellen irányított indulatok bevált reakciómódok voltak.
Egy periferikus településen az állami gazdaság privatizációja során felbolydult és elbizonytalanodott helyi lakók egy kis csoportjával kerestük a további életfeltételek kialakításának útjait. A konfliktusok sodrásában felszínre kerültek a zárt közösség addig elfojtott ellentétei. Ezek nyomásától szenvedve keres meg a közös munkában komoly szerepet vállaló család egyik fiatal férfi tagja. Velem szemben ül, 26 éves, külön mozgatja kínzóeszközökön fejlesztett izmait, és kétségbeesetten kérdi: mit csináljon? Fél önmagától, hiszen ezek az emberek, akikkel itt a periférián össze van zárva, nem értenek semmit. Azért szitkozódnak rá és a családjára, mert ők vállalták, hogy együttműködnek velem, mivel változtatni szeretnének. Azért gyűlölik őket, mert másképp akarnak élni, s erre azok nem képesek. S ha még tart a mocskolódás, ő odacsap. S az nem csak kis legyintés lesz! Olyan buta népség ez, nem látják, ha valaki jót akar nekik. Meg lehet őket fenyegetni, és akkor bármit megtesznek. Ő azonban nem dől be a helyi hatalmasságoknak, ő – ellentétben a többiekkel – érdeklődik a politika iránt: hallotta az egyik nemzetmentőt beszélni. Az igen! Világosan beszél, igaz magyar ember, arra érdemes figyelni.
Kész. Akkor most kezdjünk politizálni? Néhány érv, de a válasz ugyanaz: jól beszél. Az indulat már vinne is el! Mi dolgom itt? Segíteni azoknak, akik számára a kiemelkedést olyan eszmények jelentik, amelyek a sötét, aljas indulatokra játszanak? Hány ilyen történetet olvastam és hallottam már, s aztán jött a végkifejlet! A megértést elhomályosító viszolygástól és dühtől lassan szabadulva szembesülök ismét azzal, hogy a személyiség milyen csapdája a félelem, a szorongás! A település történetének felidézésekor említik az egykori Esterházy-birtok zsidó bérlőjét, aki itt lakott a feleségével, gyerekeivel, jól élt akkor itt mindenki. Aztán elvitték őket. Csak ennyi. Nincsenek összefüggések, csak pillanatnyi indulatokból összeállt töredékek.
„Ekkor találta azt mondani, hogy gyűlöli a zsidókat, mert undorodik tőlük. Azonnal megkérdeztem, mindegyiktől-e? Mondta, nincs kivétel. Határozott válaszából arra a semmiképpen nem meglepő következtetésre jutottam, hogy a gyűlöletét bizonyára az undora váltja ki, s az undorát a gyűlölete tartja fogva. Ha pedig egy érzés ilyen tíz körömmel kapaszkodik egy indulatba, akkor az észnek nem marad helye, s főként egy másik ember észérveinek nem lehet helye közöttük. Gyűlöletét legfeljebb úgy tudnám csapdába ejteni, ha közölném vele, hogy most az egyszer kivételt tett, következésképpen ugyanilyen hibát követ el a szilárd meggyőződése ellen, amikor egészen gyűlöl egy félzsidót, vagy félig gyűlöl valakit, aki egyáltalán nem zsidó.”
(Nádas Péter)
A későbbi történések ugyan igazolták a beavatkozást, de a nyugtalanító kérdést arról, hogy milyen indulatok korbácsolódhatnak fel, s ezt hány oldalról lehet kihasználni, nem érvénytelenítette azóta se semmi. Általában emberi kapcsolatokról beszélünk, miközben tudjuk, hogy a segítő tevékenység során kialakult kapcsolatok másfajta szabályoknak vannak alávetve, mint a civil életéi. Személyes kapcsolataink ugyanis lehatárolatlanok, egyéni adottságoktól függően annyi érzés és indulat vihető beléjük, amennyit az adott kapcsolat elbír. A szakmai kódexek általában azokat a kereteket emelik ki, amelyek elhatárolják a segítő kapcsolatokat, s ezek célja a kliens védelme: ne tápláljon téves illúziókat s ne sérüljön a kapcsolat befejezésekor.
A segítő érzéseiről azonban ritkán esik szó, pedig az ő számára is kapcsolat (pozitív és negatív töltésű egyaránt), s önmagával kell megküzdenie, hogy leválassza magában a szereppel együtt járó érzéseket a személyesekről. Ennek egyik szélsőséges esete a hálával kapcsolatos. A hála ugyanis olyan erkölcsi kategória, amely érzésekkel fonódik össze, s a hálátlansággal kapcsolatos érzéseinket mindennapi kapcsolatainkban is erkölcsi fogalmakba öntjük.
„…ez a bűn csak a durva és ostobán pökhendi emberek sajátja, akik azt gondolják, hogy minden jár nekik, vagy az ostobáké, akik soha nem gondolkodnak el a jótéteményekről, melyekben részesülnek, vagy pedig a gyenge és alávaló embereké, akik mivel érzik tehetetlenségüket és szükségüket, alattomosan mások segítségét keresik, s miután elnyerték, meggyűlölik őket: mert nem lévén meg bennük az akarat, hogy hasonlóval viszonozzák, vagy mert nem hiszik, hogy viszonozni tudnák, s azt képzelik, hogy mindenki olyan zsoldos jellem, mint ők, és hogy minden jót csak jutalom reményében tesz, azt gondolják, hogy becsapták őket.”
(Descartes)
A segítő kapcsolatban is hányszor éljük át, hogy akinek a gondja kitölti napjainkat, ha nem kapja meg azonnal azt, amire számít, enyhébb esetben elfordul, de az sem ritka, hogy szétkürtöli velünk (és mindenkivel) szemben táplált indulatait. Személyes kapcsolatainkban a bevonódásunk által sérülünk, azzal, hogy feltételezzük: akinek segítünk, ugyanúgy szimmetrikusnak fogja fel a kapcsolatot, s ezért – bár nem feltétlenül ugyanolyan módon szükséges viszonozni, de – elvárható, hogy a segítés a kapcsolatban értékelődjék, legalább a köszönet formájában. Ezt hívjuk korrektségnek, azaz erkölcsi kategóriával értékeljük a visszajelzést, mint ahogy ennek ellenkezőjét is. Az erkölcs és az érzelmek szoros összefüggését a szocializáció teremti meg, melynek során érzelmi tartalmak kísérnek egy erkölcsi tilalmat vagy éppen megerősítést. Ezt a folyamatot egy törzsi kultúra tanulmányozása alapján a következőképpen mutatja be C. A. Lutz antropológus:
„Az érzelmek kulturális felfogása segít az ember saját tapasztalatainak megfogalmazásában. (…) Az, hogy az érzelmi tapasztalat kulturálisan konstruált, nem egyszerűen azt jelenti, hogy az érzelmek egyetemes tapasztalatok, melyek a kiváltó helyzetekben megnyilvánuló variációk hatására kulturális egyediséget vesznek fel. (…) Minden érzelemfogalom az érzelmi érintkezésekre vonatkozó kulturális premisszák és forgatókönyvek jele, mindegyikük egy-egy jelentésrendszer vagy képzetcsoport, melyek közé ugyanúgy tartoznak szóbeli, hozzáférhető, reflektív eszmék, mint implicit gyakorlati elképzelések. Egy érzelem létére azon korlátozott számú események megtörténtéből következtetünk, melyeket a rá vonatkozó képzetek és állítások magukban foglalnak. (…) Az érzelmek kulturális definíciója egyben képet ad az embereknek arról, hogyan illenék vagy kötelező viselkedniük, és így segít társadalmi magatartásuk strukturálásában. Az érzelem ereje nagymértékben erkölcsi vagy gyakorlati kényszerérzet, mely szerint az embernek azt kell tennie, amit az adott érzelem előír.”
A segítő kapcsolat, mint per def. aszimmetrikus helyzet, felmenti a segítségben részesülőt a hála bármilyen kifejezésének kötelezettsége alól, sőt nemegyszer éppen az jelent feladatot, hogy a segítő elhárítsa a hála jeleit. Mégis, tagadhatatlan, hogy a hála gesztusai megerősítést jelentenek a segítő számára, s ennyiben ez a tevékenység egyik legfontosabb örömforrása. Az örömben osztozás pedig a szimmetria felé mozdítja el a kapcsolatot: ezt együtt értük el. A szakmai segítésben rálátunk a helyzetre, ismereteink vannak annak a társadalmi csoportnak a kulturális korlátairól, amelybe a másik tartozik. A hála iránti igény mögött azonban nemcsak az alig bevallható becsvágy húzódik, hanem az emberi kapcsolat igénye, amely visszajelzést vár arról, hogy akinek segítettünk, érzékelte azt a törekvést, ami minket a segítésre, azaz a másik ember felé fordulásra ösztönzött.
„Az embernél a szimpátia úgy alakul ki, hogy az énben létrejön annak az egyénnek az attitűdje, akin segít: az egyén, amikor segítséget nyújt egy másik egyénnek, átveszi annak attitűdjét… Együtt érzünk vele, és azért tudjuk beleképzelni magunkat az ő helyzetébe, mert saját attitűdünk révén kiváltottuk magunkban annak a személynek az attitűdjét, akin segítünk. (…) Az aktív szimpátia azonban azt jelenti, hogy az egyén valóban kiváltja egy másik személyben azt a reakciót, amelyet segítsége idézett elő, és önmagában is ugyanezt a reakciót váltja ki. Ha elmarad a reakció, az ember nem rokonszenvezhet a másikkal. Ez világít rá a szimpátiának mint olyannak a korlátaira: csakis együttműködésre alapozott folyamaton belül jöhet létre.”
(G. H. Mead)
Mint azt egy másik írásomban megpróbáltam végiggondolni, a segítés motivációjaként még a legszorosabb együttműködés esetén sem elégséges magyarázat a szeretet, a segítés motivációi ugyanis – nézetem szerint – a segítő önmagára irányuló érzéseiből-indulataiból fakadnak, ami nem önzést jelent, hanem a segítő élettörténetét, amellyel tisztában kell lennie ahhoz, hogy az öncsalás révén ne teremtsen hamis látszatot. Az elsődlegesen a szeretetre alapozott együttműködés emellett kockázatos is, mivel a szeretet ingatag érzés, s ha megrendül, a segítés is ennek szolgáltatódik ki. Amivel csak annyit állítok, hogy a segítésben saját személyes kapcsolódásigényünk ölt testet, s mindaddig, amíg ez nem hívja elő a másik emberből is ezt az igényt, alig van esélye bármilyen változásnak.
A hatalmi visszaélésekkel szembeni tehetetlen düh, a másikat ért megalázás, az arrogáns megtévesztés, a pozícióból táplálkozó gőg miatt érzett felháborodás pillanataiban a másik emberrel való azonosulás olyan erős, hogy ilyenkor mégis rögeszmésen idéződnek fel Kertész Imre és Esterházy Péter egymásra rímelő érzései:
„Ebben a vámosban nem volt szeretet: de hát ez csak nem lehet oka, és ugyan hol az a vámos, aki szeretetet táplál magában a kliensek iránt? (…) Szinte sajnálom, hogy emberemet, a vámost, nem részeltethetem megvilágosodásomban, hogy nem oszthatom meg vele nyilvánvaló igazságunkat. Elvégre ő is ember, neki is vannak ösztönei. És az ő ösztöneibe is ugyanazt vésték bele az évtizedek, mint az enyéimbe, csak ellenkező előjellel. De mivel a kapcsolatunk olyan, amilyen – eufemisztikusan szólva hivatalos, azaz száz százalékig elidegenedett –, én ezt sosem tudom elmagyarázni neki, akkor sem, ha történetesen megértené, amit egyébként kötve hiszek.”
(Kertész Imre)
„…nem merek megállni, nem adok senkinek semmit, bizalmatlan vagyok, nincs bennem szeretet. Nincs bennem szeretet.”
(Esterházy Péter)
S hasonló érzéseket vált ki az a helyzet is, amikor a másik ember felé fordulás, az együttérzésre hangoltság az érintettek gyanakvó, dacos értetlenségén, érdektelen tehetetlenségén, agresszív ellenállásán törik meg. A szimpátia fenti fogalma azonban áthidalhatóvá teszi a dilemmát: megengedi a pozitív érzés jelenlétét, amely az együttműködésre épül, s így nem kell önmagunknak sem több érzést hazudni, mint amennyi valóságosan a miénk.
A tudatosság, az önkontroll és a szakmai szerep diktálta távolságtartás sem biztosít mindig pajzsot. A segítő is magával viszi egy-egy eset érzelmi terheit, s nem hiszem, hogy minden bevonódástól meg lehet kímélnie önmagát. A személyes élettörténet ugyanis ezekből a találkozásokból is épül.
Évek múlva is hiányzanak azok a helyzetek, amikor a közelség igazi élményét élhettük át: felszabadultan nevettünk az öregasszony szókimondásán, a séták, amikor megmutatták a régi telepet az erdőben, s élveztem örömüket, amit az váltott ki, hogy a meséléssel fontosnak érezhették saját történetüket.
A kapcsolat megszakadása nem csak a kliens(ek)ben hagy nyomokat. Különös élmény, amikor évek múlva az utcán rám kiáltanak, és gyerekes izgalommal számolnak be a (kevés számú) sikerről és a (sokkal több) nehézségről és személyes fájdalomról, a zsákutcába torkolló életekről.
S a folytonosság hiánya az idő múlásának keserű élményével „gazdagít”, amikor évek múlva visszatérve helyszínekre értesülök családtagok haláláról, az egykor kohézív család széthullásáról, kicsinyes örökösödési gyűlölködésekről, s viszontlátom a csinos, ápolt fiatal nőt fásult, megtört asszonyként, a valamikor rendben tartott otthonokat elvadult környezetben, romhalmazként, az élénk beszédű, kalandvágyó egykori kamaszokat ma naphosszat az ágyban fekvő, erőtlen és irreális fantáziákba menekülő felnőttekként.
Érzéseket próbálok körüljárni, anélkül hogy valamilyen katalógust állítanék össze, s választ keresek arra, hogy a segítő szakmai identitása és személyes érzései közötti feszültségek miből fakadnak, s feloldhatók-e. Ebből a szempontból alapvető forrást jelent a szerepelmélet goffmanni értelmezése, aki bevezeti az elkötelezettség és szereptávolítás fogalmát:
„Az egyén akkor elkötelezett valaminek a megtételére, ha sok intézményes megegyezés rögzített és kölcsönösen függő jellege miatt ennek a valaminek a megtétele, vagy hogy ő ez a valami, visszavonhatatlanul megszab egyéb fontos lehetőségeket is az életében, ez arra kényszeríti, hogy bizonyos módon cselekedjék, mások pedig ennek nyomán abból induljanak ki, hogy ő továbbra is így cselekszik majd, s őt magát sebezhetővé teszi e cselekedetek előre nem látható következményeivel szemben. Az egyént így fogva tartja pozíciója, s kénytelen megfelelni az abból fakadó ígéreteknek, s meghozni az általa követelt áldozatokat.”
Úgy vélem, hogy a segítő foglalkozásokban kialakuló elkötelezettség egyik legfontosabb ismérve éppen ez a sebezhetőség: ha az együttműködés során tett ígéreteknek megfelelően cselekszik, elvárja, hogy a másik is betartsa a kimondott és az általános, magától értetődő szabályokat.
A szakmai identitás kialakításának csak egyik s valószínűleg nem a legtartósabb forrása a képzés. Az identitás szociológiai elemzései feltárták, hogy egy olyan dinamikus folyamatról van szó, amelynek során az egyén folyamatosan egyensúlyoz a környezet diktálta elvárások, követelmények s a között a kép között, amelyet önmagáról az adott minőségében próbál megalkotni és prezentálni. S az identitás leglényege valamely csoportra vonatkoztatás: „az vagyok, aki ilyen és ilyen reális vagy eszmei csoporthoz tartozik.” S világos, hogy a szociális munka során az érzések sodrásában ismételten kell kérdezni és meghatározni: mely csoportra vonatkoztatható az, amit a cselekvő képvisel. S ha a csoport, amelyhez a segítő formálisan, illetve intézményesen tartozik, nem nyújtja azt az erkölcsi biztonságot, amellyel az önmagáról kialakítandó kép egyensúlyba hozható, azt a virtuális referenciát szükséges megtalálni, amire a személyes és szakmai identitás vonatkoztatható.
„Egy egyén életpályája abból áll, hogy az osztályozás újabb és újabb szabályait sajátítja el, amelyek lehetővé teszik, hogy számára érvényes vonatkoztatási csoportokkal kommunikálhasson, illetve ezek elvárásait anticipálhassa. A klasszifikációs rendszerek egyrészt jelentéstartalmak közvetítését teszik lehetővé azáltal, hogy általánosan elfogadott terminológiákat tartalmaznak. Másfelől amennyiben a kommunikatív cselekvési folyamatokat is elő akarják segíteni, éppoly nyitottnak és felfedezőnek kell lenniük, mint az interakcióban álló identitásoknak – máskülönben nem szolgálhatnak az interakció és az identitás kialakításának közegéül.”
(L. Krappman)
Bármely eddigi projektből kiemelhető mozzanat: a megbeszélt időpontban, az érintettek kérésére megyek a faluba. A lelkes kezdés és ismételt hívás után néhányan vacognak a közösségi helyiségben. S a többiek? – Hát…, ki ezért, ki azért nem jött. Később, az újabb sérelmek után ismét megkeresnek és összeverődnek, segítséget kérve. Tele vagyok indulattal, most inkább, mint akkor, mikor hiába mentem. Mit lehet megvalósítani felnőtt mezbe álcázott gyerekekkel, akiket, ha megütnek vagy hasra esnek, a náluk erősebb helyzetű kezéért nyúlnak? De nem ismerik a megállapodás kötelező érvényűségét, s mindenekelőtt a rossz bánásmód ellensúlyozásaként kapni akarnak valamit. S a másik ember minőségét vagy tetteinek eredményességét is azon mérik: ők mit kaptak.
Erőjáték vagy a cselekvés összehangolása? A segítő szociális munka modelljének egyik alapvető jellemzője, hogy a megoldandó problémá(ka)t a segítő és az érintettek közösen határozzák meg, s együttes cselekvés során jutnak el a megoldásig, azaz a segítő nem a verbálisan megfogalmazott igény vélt mögöttes tartalmát interpretálva jut el a másikétól eltérő, általa érvényesnek tekintett problémaértelmezésig. A meghatározás összehangolást is jelent, aminek során egyensúlyozni kell az újabb és újabb, esetleg egyre irreálisabb igények s aközött a magatartás között, amely elfogadja az érintett másik ember probléma-meghatározását. Ezekben a helyzetekben lesz erős a kísértés azokra a sommás ítéletekre, amelyekkel hivatalnokok élnek azokkal az ügyfeleikkel szemben, akik naponta kilincselnek náluk elátkozva mindazokat, akiknél addig sikertelenül megfordultak. Mert valóban nehéz kezelni – nemcsak a klienst, hanem saját indulatainkat is, ha a másik nem látja be a helyzetből adódó korlátainkat, saját részességét a helyzet megoldatlanságában, s addig próbálgatja tűrőképességünket, amíg egyrészt szégyenkezve saját elveink meghazudtolása miatt szeretnénk megszabadulni tőle, másrészt tudjuk, ha mi is elengedjük, nem lesz hova kapaszkodnia. Az alábbi élmény azonban éppen egy ezzel ellentétes kivételes sikertörténet – lehetne.
A helyi Szeta-csoportnál jelent meg a terhes fiatal cigány asszony és élettársa. Nem alamizsnát kértek, hanem segítséget, albérletre és munkára lenne szükségük. A legsürgetőbb a lakás volt, s miután az albérlet berendezéséhez kaptak segítséget, a csoport rendszeres látogatóivá váltak: viszonozni szeretnék a támogatást, bármilyen módon részt szeretnének venni abban, amit csinálunk. S miközben személyes kapcsolatunk fokozatosan bensőségesebbé vált, egyre többet tudtam meg az asszony előző életéről, amelyből azért szakította ki önmagát, mert a fiatal lányként kötött házasság egy olyan világba húzta le, amiből ő minden erőfeszítésével szabadulni akart. Hiába dolgozott, fizetését a férj lumpolása vitte el, az általa gondosan berendezett lakás, ahol két gyerekének megfelelő otthont akart teremteni, a férj brutalitása következtében romhalmazzá vált. Ekkor döntenie kellett: a két gyerekkel maradva tovább süllyed a számára elviselhetetlen civilizálatlanságba, vagy kiszakad ebből, de a bizonytalanságba nem viheti magával a gyerekeit. Az utóbbit választotta. Így került kapcsolatba rokkant élettársával, akivel új közös élet kialakításán fáradoztak. Terhesen is elhagyott gyerekei visszaszerzése hajtotta. Kapott ugyan jogi segítséget, de eséllyel csak megfelelő lakás birtokában harcolhatott értük. A csoporthoz kapcsolódása révén kezdett kialakulni körülötte egy olyan kapcsolati kör, akikkel ezután tőlünk függetlenül is rendszeresen érintkezett: nyugdíjas asszony látta vendégül, hogy megtanítsa szőnyegkészítésre, a népjóléti iroda vezetője is megkülönböztetett figyelmet szentelt a családnak, a nyugdíjas klub vezetőjével személyes baráti kapcsolata alakult ki. S amikor úgy látszott, hogy életük kezd sínre kerülni, kirakták őket az akkor kétéves gyerekkel az utcára. Hétvége volt, s kétségbeesetten hívtak: a város egyik eldugott helyén húzódó, rosszhírű egykori kolónián üresen állnak lakások, bemennének az egyikbe, de soha nem követtek el semmilyen törvénytelenséget, s félnek a következményektől. A kényszerűség azonban mégis ezt a megoldást kínálta. A teljesen kibelezett, ablaktokoktól megcsupaszított, állítólagos életveszélyessége miatt évek óta üresen álló lakást rövid időn belül lakhatóvá tették, s ezt kiegészítettük még néhány szükséges bútorral. A gyerekek az asszonyhoz kerültek, beíratta őket a közeli iskolába, zenetanulás iránt érdeklődött. Ha a gyes nem lett volna kizáró ok, részt vett volna szakmai képzésen is. Majd tiszteletdíjasokként kaptak munkát mindketten egy szociális intézményben. A népjóléti iroda vezetőjének ajánlására részesülhettek volna az önkormányzat lakásvásárlási akciójában, ha 400 ezer forintért találnak maguknak olyan lakást vagy házat, amely mellett a munkahely is biztosítható lett volna. Nem sikerült. Lakásigényüket ugyan kezdetektől nyilvántartják, mivel azonban semmilyen érdemi választ nem kaptak, az önkényesen elfoglalt lakás komfortosítását tervezték. Bár a bérleti díjat fizették, az építkezést mégsem kockáztathatták, ezért inkább vártak. Időközben az asszony egy egészségügyi intézmény konyháján helyezkedett el. Négy hónapja azonban megkapták a felszólítást: mint önkényes lakásfoglalók ellen bírósági eljárást kezdeményeznek velük szemben. Azóta tartósodott a szorongás, hogy visszasüllyednek abba a létbe, amiből minden erejükkel az elmúlt évek során kikapaszkodni próbáltak. Segítőkészségük és tanulnivágyásuk, feltörekvésük ugyan közvetítő erő lehetne azok felé, akik a civilizálatlanságban destruktívan élik ki feszültségeiket, s így fontos szerep várhatna rájuk, a hatóság számára egyszerűbb besorolni.
Az önkényes lakásfoglalás eleve vesztes helyzet, az együttérzés és a meghurcoltatás miatti felháborodás ellenére sem védhető: ügyvéd nem vállalja, önkormányzat visszaveri.
A segítő számára világos, hogy a nyílt támogatás a jogrend biztonságát veszélyezteti, amit aztán kevésbé kényszerű helyzetekre is ki lehetne terjeszteni. Mégis van mibe kapaszkodni: az összerogyó viskók vagy az enyészetnek átengedett önkormányzati lakások elfoglalása meríti-e ki a jogrend legnagyobb sérelmét? A hivatalnokoknak ismételten feltett kérdés megválaszolatlan maradt: vajon miképp emelkedhettek a védett vagyon rangjára azok a hajlékok, amelyeket a tanács, majd az önkormányzat hagyott éveken át üresen lerohadni, miközben az önkényes lakásfoglalással szemben visszatérően hangoztatják azt az érvet, hogy hány százan-ezren várnak bármilyen egyszerű lakásra?
A többségi társadalom eszmei értékeinek védelme az intézmények részéről a társadalmi integrációt szolgálja, s ez valóban alkalmazkodást követel mindenkitől. Az alkalmazkodás mélyén azonban mindig ott húzódik egy célképzet, amiért érdemes vállalni az erőfeszítéseket: az elismerés, a megbecsülés visszaigazolhatja a sok sérüléssel kísért küzdelmet.
A lelkiismeret valamilyen közös erkölcsi rendet feltételez, amelynek egyaránt részese a segítő és a másik ember. Valamely helytelen döntés, ügyetlen beavatkozás vagy éppen mulasztás miatt érzett rossz lelkiismeret a kölcsönösen elvárható viselkedés nem teljesüléséből fakad. A segítő számára saját szakmai identitása ad biztonságot, a lelkiismeretet azok az élmények nyugtalanítják, amelyek nem egyeztethetők össze ezzel az azonosságtudattal.
„Mielőtt feladatszerű tevékenységek valamely csoportja identitást nyújtó szereppé válhat, ezeket a tevékenységeket valamilyen erkölcsi teljesítmény mezébe kell öltöztetni. Az identitáshoz nem elegendő, ha valaki csupán hatékonyan valósítja meg szerepét, a tevékenységeket társadalmilag fel kell építeni – valamiből össze kell állniuk.”
(Goffman)
A segítés nemcsak azért jár megelégedéssel, mert a tevékenység révén teljesülhetnek a segítő önmagára irányuló énerősítő motivációi, hanem mert emberi kapcsolatokba bonyolódunk, azaz kilépünk saját világunkból, ennek számtalan feszültségével és örömével. Olyan, másokra irányuló célracionális cselekvésről van szó, amelyet erkölcsi értékek intézményesítenek, és változatos érzések és indulatok szőnek át.
A szupervízió egyik funkciójaként említi a szakirodalom a kiégés megelőzését. Az érzések és elkötelezettségek kettős kötésében átélt – néha a tehetetlenségig fokozódó – feszültségek nem mások, mint a követendő morális elvek és a mélyen rejlő személyes indítékokból történő azonosulások között dúló folyamatos küzdelem megjelenítései. A rutin és a kudarcok mellett ezt az élményt tartom a szupervízió legfontosabb tárgyának, amely elméleti pszichológiai vagy éppen sajátélményű önismereti tréningprogramok révén szerzett ismeretekkel sem megközelíthető. Ennek megértése ugyanis feltételezi a nézőpontok felcserélhetőségét: annak, aki szupervíziót nyújt másoknak, ne csak e „kettős kötésről”, hanem arról is saját élménye legyen, miképp lehet ezt a feszültséget önreflexív módon kezelni.
A kiégés minket fenyegető réme mellett azonban sokkal keményebb realitás az érintettek tehetetlensége. Önkormányzatokat választottak maguk közül, s aztán tájékozatlanul, a különböző apparátusok között bolyongva keresik az igazukat, amikor szemük előtt zajlanak a gátlástalan visszaélések, az önkényeskedések, mások emberi jogainak és méltóságának semmibevétele. Miközben az önkormányzatok képviselői egymást támogatva, minden kontroll nélkül gazdagodnak közpénzekből, s a nyilvánosság előtt a források hiányával magyarázzák az alapvető feladatok, helyi szociálpolitika programok elmaradását, öregek, betegek és egyedülálló anyák kérdezik: ez a világ rendje? S itt már (vagy még) nincs szó szubtilis érzelmekről, kifinomult megfogalmazásokról, ilyen helyzetekben csak vad gyűlölet és kétségbeesett düh van. Amely legkevésbé a szakszerű megközelítésre, a célracionális cselekvéssel megvalósítható késleltetett eredményekre fogékony.
Természetesen a segítő tevékenység során is játszmák részesei leszünk, amelyeket vagy mi vagy a másik teremt. Az „én csak segíteni akarok” játszmát Berne mint a legtipikusabbat mutatja be.
S ha a szándék azért fullad kudarcba, mert fontosabb lesz a szerep, amit önmagunktól akarunk önmagunknak és kifelé mutatni, nincs más esélyünk, mint amit Karinthy a nyuszival élt át:
„De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem és megfogom, és megragadom a füleit, és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni.”
Irodalom
Berne, Eric: Emberi játszmák. Gondolat, Budapest, 1984, 105. o.
Descartes: A lélek szenvedélyei. Ictus, h. n., 1994.
Goffman, Erving: A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Gondolat, Budapest, 1981, 14–16. o., 32–33. o.
Handke, Peter: Gyerektörténet. Magvető, Budapest, 1984.
Harré, R.: Érzelem és emlékezet. Replika, 25. o.
Heller Ágnes: Morálfilozófia. Cserépfalvi, Budapest, 1996, 104. o.
Karinthy Frigyes: Szeretem az állatot.
Krappman, L.: Az identitás szociológiai dimenziói. Szociológiai Füzetek, 1980, 55–56. o.
Lévinas, E.: Martin Buber és a megismerés elmélete. Tanulmány Kiadó–Jelenkor, Pécs, 1997.
Lutz, C. A.: Érzelmek. Magyar Lettre, 1995. ősz.
Mead, Georg H.: A pszichikum, az én és a társadalom. Gondolat, Budapest, 1973, 375–376. o.
Nádas Péter: Talált cetli. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1992.
Schütz, A.: A cselekvések köznapi és tudományos értelmezése. In: A fenomenológia a társadalomtudományban. Gondolat, Budapest, 1984, 187–188. o.
Szalai Erzsébet: Narcissus megkísértése. Kritika, 1997/3. sz.
Varsányi E.: Variációk a változás témájára. (Akciókutatás és civil társadalom.) Esély, 1995/4. sz.
Varsányi E.: Önreflexió, személyesség és racionalitás a segítés gyakorlatában. Esély, 1996/2. sz.
- Játéktér [6]