1986. február 28-án meggyilkolták Olof Palme svéd miniszterelnököt. Az 59 esztendős kormányfő és felesége moziban töltötte a péntek estét. A Mozart fivérek című új svéd filmet nézték meg hirtelen ötlettől vezérelve Stockholm belvárosában. Még csak helyet sem foglaltak előre, sorban álltak a pénztárnál, aztán beültek a nézőtérre. Gyalogszerrel indultak hazafelé, amikor a gyilkos közvetlen közelről több lövést adott le Palméra, majd a környező szűk mellékutcákon át elmenekült. A miniszterelnök szinte azonnal meghalt, felesége könnyebben megsebesült.
A házaspár gyakran mutatkozott a stockholmi belvárosban. Szóba elegyedtek a hozzájuk fordulókkal. Palme alighanem szívesen fürdőzött a népszerűségben, és kedvvel alakítgatta önképét, egy „népközeli”, barátságos, hétköznapi politikusét, aki egy a sok egyenlő állampolgár közül. „Ahogyan meghalt, az is mond valamit Olof Palméról és az országról, amelyet kormányzott. A világ melyik fővárosában ül be a miniszterelnök a moziba, a nézők közé? Palme kormányfőként is meg akart őrizni egy darabot a magánéletéből (…)” – írta nekrológjában a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung.
Lehetett ebben a magatartásban kompenzációs elem is, hiszen módos nagypolgári családból származott, majd idő előtt érettségizve letöltötte katonai szolgálatát, hogy aztán egy évig az Egyesült Államokban, az ohiói Kenyon College-ban tanuljon ösztöndíjasként. Az iskolaév leteltével 1948-ban négy hónapon át beutazta az egész országot – nem jómódú úrigyerekként, hanem kevés pénzből, autóstoppal. A világ leggazdagabb országában tapasztalható szociális szélsőségekről, a szegénységről gyűjtött tapasztalatokat.
Egy évvel később a javában szovjetizálódó Csehszlovákiába érkezett. Itt névházasságot kötött egy cseh diáklánnyal, aki így különösebb nehézségek nélkül kiutazhatott az országból. (Stockholmba érkezve rögtön fel is bontották a házasságot.) Ez az életrajzi mozzanat bizonyos értelemben szimbolizálja a későbbi politikus magatartását. A hidegháborús kontextusban ugyanis Palme határozott Amerika-ellenessége, nyugati engedményeket sürgető leszerelési politikája erőteljes ellenérzéseket keltett magyarországi ellenzéki köreinkben és Nyugaton is. Elsősorban azért, mert pacifista és elnyomásellenes elvszerűsége a Szovjetunióval szemben kevésbé tűnt kérlelhetetlennek, ráadásul egy olyan, hamis naivitás benyomását keltette, amely mögött a konfrontációtól való beteges – bár Svédország földrajzi helyzetével részben indokolható – félelem munkált. A svéd semlegességi politika igazi értelme természetesen a zsaroló moszkvai nyomás előli kihátrálás, a másodlagos befolyási övezetbe történő belesodródás (a finlandizáció) elkerülése volt.
1968-ban, oktatási miniszterként azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a stockholmi amerikai nagykövetség előtt a vietnami háború ellen tiltakozó tüntetés élén állt – Észak-Vietnam moszkvai nagykövetének a társaságában. Ez a gesztusa az amerikai diplomáciai képviselet vezetőjének a visszahívásához vezetett.
Tegyük hozzá, Palme Csehszlovákia 1968-as megszállása után a „diktatúra csatlósait” is elítélte. A visszaemlékezések szerint magánemberként egyáltalán nem voltak illúziói a Szovjetunióval kapcsolatban. 1981 után pedig, amikor a svéd parti őrség először észlelte, hogy egy szovjet tengeralattjáró behatolt az ország felségvizeire, hosszú évekre megromlottak a két ország kapcsolatai.
Olof Palme Stockholmban jogot végzett, de már egyetemistaként tudta, hogy nem jogász lesz, hanem szociáldemokrata pártkatona. 26 évesen lett Erlander miniszterelnök személyi titkára, négy évvel később képviselő, 1963-tól tárca nélküli, kommunikációs, majd oktatási miniszter. 1969-től pedig Erlander utóda a kormányfői tisztségben.
1976-ban a szociáldemokraták vereséget szenvedtek a választásokon, és két kormányzati perióduson át ellenzékben voltak. Palme ebben az időszakban került be igazán a világpolitika fénykörébe. A hetvenes évek végén a Szocialista Internacionáléban vállalt feladatokat. Először egy Willy Brandt volt német kancellár irányítása alatt álló, a fejlett és a fejlődő világ közötti ellentétek feloldásának lehetőségeit vizsgáló bizottságban tevékenykedett. 1980-ban pedig már ő maga hozott létre egy bizottságot a leszerelés kérdéseinek tanulmányozására. Ugyanebben az évben részt vett egy sikertelen közvetítési kísérletben a Teheránban fogva tartott amerikai túszok ügyében. Végül 1980 novemberében ő lett az ENSZ közvetítője Irak és Irán háborújában. Ebben a minőségében sem tudott eredményt felmutatni. Sőt később – részben már a halála után – egy elhúzódó belpolitikai botránysorozat bontakozott ki, miután kiderült, hogy svéd fegyvergyárak illegálisan hadi felszerelést szállítottak Iránnak, egészen 1985-ig. Igaz, nem került elő olyan bizonyíték, amely arra utalt volna, hogy Palme tudott erről. Mindenesetre az ügy a merénylettel kapcsolatos későbbi találgatások egy részébe is beépült.
A Palme-gyilkosságot Svédország történetének legkiterjedtebb nyomozása, rendőrségi vizsgálata követte, amelyet azonban rögtön a kezdetektől folyamatos bírálatok, majd a vizsgálat menetét elemző, újabb vizsgálatok kísértek. A merénylet által kiváltott sokk és zavarodottság, főként pedig a nyomozás sikertelensége a vádaskodások özönét indította el, amelyeknek Hans Holmér stockholmi rendőrfőnök volt az első számú céltáblája. A legelső vádpont az volt, hogy a gyilkosság helyszíne körül túlságosan kis területet zártak le a nyomok biztosítására – és valóban: néhány nappal később a gyilkos fegyverből származó két lövedéket is ezen a térségen kívül találtak meg és szolgáltattak be a járókelők. Egy 1987 májusában készült jelentés ezen felül megállapította, hogy órák teltek el, amíg létrejött a teljes határzár – a gyilkosnak akár arra is lehetősége volt, hogy kiszökjön az országból. Ez alatt az idő alatt a fővárosban szolgálatot teljesítő rendőrök egy részéhez el sem jutott Palme halálhíre. Carl Gustaf királyt pedig azért nem tudták értesíteni a történtekről, mert éppen síszabadságon volt valahol északon, és a kormánykörökben senki sem tudta a telefonszámát.
Több szélsőséges csoport is jelentkezett elkövetőként, így a német Vörös Hadsereg Frakció (RAF), a belőle kinőtt Holger Meins-kommandó, valamint egy mindaddig ismeretlen náci csoport, egy bizonyos Európai Nacionalista Unió. Egy sor rövid időre őrizetbe vett, majd szabadon engedett személy után március 13-án tartóztatták le az első komolyabb gyanúsítottat, egy bizonyos Aake Lennart Viktor Gunnarssont, akiről kiderült, hogy korábban tagja volt egy 1974-ben Wiesbadenben alakult szélsőjobboldali szervezetnek, az Európai Munkáspártnak. Néhány nappal később a letartóztatása formálisan megszűnt, de még további két hónapig úgynevezett „védőőrizetben” tartották, és csak a vizsgálatot vezető Svensson ügyész kifejezett utasítására engedték ki. Svensson ezután lemondott, tiltakozásul amiatt, hogy a rendőrség szerinte manipulálni próbálta az igazságszolgáltatást, és ügyészi munkájába az Igazságügyi Minisztérium is állandóan belekotnyeleskedett. Mindez természetesen rögtön egy újabb kivizsgálás tárgya lett, amelyből kiderült, hogy Svenssonnak volt némi igaza, de alapjában véve túlérzékenykedte a történteket.
Bányász Rezső egykori kormányszóvivő 1987-ben megjelentetett egy könyvet Olof Palme öröksége címen. Rosszallóan mutat rá a svéd szociáldemokrata kormányok „könnyelműségére”: meg sem kísérelték a maguk igényei, szükségletei szerint átalakítani az államgépezetet, az igazságszolgáltatást, a rendfenntartó erőket. Következésképpen az államapparátus tele volt jobboldali, a szociáldemokratákkal szemben álló emberekkel – különösen a rendőrség, ezen belül pedig kivált a nemzetbiztonsági részleg, a Säpo (Säkerhetspolis). Semmi okunk kétségbe vonni, hogy a svéd jóléti társadalom békés felszíne alatt mindenféle politikai indulat fortyogott, és azt sem, hogy jobboldali, nagypolgári körökben sokan utálhatták Palméban az „osztályárulót”, sokan láthattak benne erőszakos, handabandázó, Amerika-ellenes populistát.
Ugyanakkor – és éppen ezért – azt sem zárhatjuk ki, hogy a szociáldemokrata kormányzat szempontjából ideális bűnös lett volna egy obskúrus, szélsőjobboldali figura. Komoly nyomok azonban nem vezettek többé ebbe az irányba. Csak találgatás szintjén merült föl egy évvel később, hogy esetleg volt svéd hírszerzők állnak a merénylet hátterében, akik szovjetbarát gesztusai miatt végeztek a miniszterelnökkel. Felröppent még egy dezinformációszagú feltevés: a CIA segítségével chilei titkos ügynökök tették el láb alól Palmét, hogy megbosszulják a Pinochet-rezsimmel való szembenállását.
Teltek a hónapok, és a nyomozás nem haladt előre. Stockholm rendőrfőnökének figyelme az Öçalan-féle Kurd Munkáspárt (PKK) Svédországban élő tagjai felé fordult. A svéd hatóságok terrorista szervezetnek minősítették a pártot, s nem sokkal korábban börtönbüntetésre ítéltek két kurdot, akiket több, a PKK-ból kilépett menekült meggyilkolásában találtak bűnösnek. Később ez a feltevés még azzal is kiegészült, hogy esetleg Teherán bérelte föl Palme kurd gyilkosát, megtorolva a fegyverszállítások felfüggesztését. Tény, hogy néhány héttel a merénylet előtt iráni katonai küldöttség érkezett Stockholmba, tiltakozni a döntés ellen.
December közepén öt kurd gyanúsítottat vettek őrizetbe, egy hónappal később pedig még húszat, de egyikük ellen sem sikerült bizonyítékot találni. Holmér 1987 márciusában lemondott. Olyan hírek terjedtek el, hogy a Säpo akadályozta meg a nyomozás továbbvitelét ebbe az irányba, és az egész ügy a titkosrendőrség és a szociáldemokrata kormányzat közötti ellentétek megnyilvánulásaként jelent meg a közvélemény előtt.
Holmér diplomáciai pozíciót kapott Bécsben, de továbbra is meggyőződése maradt, hogy Palme gyilkosát az Irán–PKK-szálon kell keresni. Egy volt igazságügy-minisztériumi főtisztviselő, bizonyos Ebbe Carlsson közvetítésével meggyőzte Anna-Greta Leijon igazságügyminisztert, hogy a Säpo tudott a tervezett merényletről, de nem tett semmit a megakadályozására. Leijon ezek után megbízta Carlssont, hogy megkerülve a biztonságiakat egy informális nyomozócsoport élén vizsgálódjon tovább. A magánnyomozást egy, a szociáldemokratákhoz közel álló üzletember finanszírozta. Egy napilap azonban kiszagolta, hogy mi folyik, hivatalos vizsgálat indult, és nagy közfelháborodásra kiderült, hogy Anna-Greta Leijon hivatalos ajánlólevelet adott Carlssonnak a brit hírszerzéshez, és hogy a csoport telefonlehallgató berendezést próbált becsempészni az országba, amit a svéd törvények szigorúan tiltanak. A miniszter 1988 júniusában, nyolcadik hivatali hónapjában kénytelen volt lemondani.
1989-ben jelent meg Londonban Ruth Freeman Death of a Statesman (Egy államférfi halála) című könyve. Az álnevet használó szerző meggyőzőnek látszó érvekkel állította, hogy Palmét az iraki titkosszolgálat gyilkoltatta meg. Gondolatmenetét – Holger Romander országos rendőrfőnök egy sor „titkos” jelzésű, fénymásolatban is közölt feljegyzésére hivatkozva – egy 1985-ös gyilkossági ügy bemutatásával indítja. Az áldozat egy Madzsid Huszein nevű iraki politikai menekült volt, aki korábban a bagdadi hírszerzésnek dolgozott. Huszeint a vizsgálat szerint az iraki nagykövetség által bérelt lakásban ölték meg és darabolták föl, iraki diplomataútlevéllel rendelkező személyek közreműködésével. Az iraki titkosszolgálat főnöke, Fahdel Barrak a svédek magatartása alapján úgy ítélte meg, hogy Stockholm nem akarja nagydobra verni az ügyet, és ebben az értelemben tájékoztatta Szaddám Huszeint. Romander azonban újabb és újabb feljegyzésekkel bombázta az illetékeseket, határozott fellépést követelve. Fahdel Barrak ezt megtudta, és úgy ítélte meg, hogy előre kell menekülnie a diplomáciai szempontból kényesnek ígérkező helyzetből, valamint Szaddám Huszein várható rosszallása elől. Hogy egy jóval nagyobb horderejű ügy kirobbantásával bagatellizálja az eredeti ügyet, utasítást adott Palme meggyilkolására. Bagdad részben az iráni fegyverszállítások miatt orrolt meg Svédországra (ezt több, éles hangú tiltakozó jegyzékkel kifejezésre is juttatta), részben pedig mérgesgáz-támadásai áldozatainak svédországi kezelését nézte rossz szemmel. Nem világos, hogy ez mit bizonyít, mindenesetre Ruth Freeman beszámol arról, hogy a miniszterelnök élete utolsó napján a diplomáciai szokásokat felrúgva kétórás négyszemközti magánbeszélgetésen fogadta az iraki nagykövetet. Arra már nem volt módja, hogy feljegyzést készítsen a szokatlan találkozóról…
1987 elején az iraki hatóságok elfogták és kémkedés vádjával elítélték Wolfgang Granlund svéd üzletembert. Ily módon már egy túsz is volt a kezükben. Romander még az év végén is lobbyzni próbált Anna-Greta Leijonnál a Bagdadot célba vevő nyomozás támogatása érdekében, de tudomásul kellett vennie, hogy a kormánytagok többségének más a véleménye. Azt pedig nem tudhatta, hogy a miniszter asszony kifejezett támogatásával javában folyik a már említett informális nyomozás.
1988 novemberében véget ért az iraki–iráni háború. Granlund végre hazatérhetett, a meggyilkolt Madzsid Huszein ügye pedig végképp feledésbe merült.
Egyre többen érezték úgy Svédországban – főleg a politikai paletta bal szélén –, hogy a hatóságok talán nem is akarják megtalálni Palme gyilkosát, ehhez ugyanis mélyebbre kellene ásni a homályos fegyverszállítási ügyekbe. Elhangzott olyan újságírói vélemény is, hogy Palme emlékének is ártana, ha kiderülne az igazság. Ez hangzatos, de alátámaszthatatlan állítás. 1987 novemberében több nyelven is megjelent a svéd kormány hirdetése az International Herald Tribune-ban, amely elképesztő, ötvenmillió koronás (több mint nyolcmillió dolláros) jutalmat kínált a gyilkosság ügyében nyomra vezető információért. Ez az ajánlat sem hozta meg a remélt eredményt.
Végül 1988 decemberében letartóztattak egy Christer Pettersson nevű, 42 éves, több mint hatvanszoros visszaeső bűnözőt, aki már gyilkosságért is ült. Nem volt elfogadható alibije, ráadásul Palme özvegye is felismerte őt. 1989 júliusában az esküdtszék életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, jóllehet a bírák rámutattak a vád bizonyítékainak gyengeségeire. November elején, a fellebbviteli tárgyaláson már nem az esküdtek, hanem a bírák kezében volt a döntés. Petterssont felmentették. Öszesen tíz hónapot töltött börtönben, amiért kétmillió korona kártérítést követelt. Ha ennyit nem is, háromszázezer koronát azért megítéltek neki.
Idén, az év elején nemzetközi titkosszolgálati összefogással, kalandos körülmények között elfogták és Törökországba vitték Öçalant, a PKK vezetőjét. Ezzel kapcsolatban újból felvetődött a kurd szélsőségesek esetleges szerepe Palme meggyilkolásában. Ha hihetnénk a bagdadi titkosszolgálat megbízható iratkezelési fegyelmében, feltételezhetnénk akár azt is, hogy egyszer majd, Szaddám Huszein letűnte után innen is előkerül még néhány érdekes dokumentum. Biztosan hízik még a Palme-gyilkosság vaskos dossziéja, de az ügy megnyugtató lezárására egyre kevesebb az esély.