[1]
„Hát először is én Magyarországon Las Vegast nem akarok szervezni, de Disneylandet szeretnék!” – vágta ki Grósz Károly pártfőtitkár-miniszterelnök a választ Kondor Katalin doromboló kérdésére, hogy voltaképpen mit is keresett amerikai útja során e stratégiailag fontos objektumban. „Na, mi ezt a gondolatot úgy vetettük fel, hogy ’95-ben, ha megcsináljuk a Bécs–Budapest-világkiállítást, amire ugye majd februárban lesz döntés, megcsináljuk a világkiállítást, akkor felvetődött, hogy úgy építsük a világkiállítás helyiségeit, hogy a Disneyland egy része előtte már kezdjen működni, és majd, tehát már a világkiállítás előtt, alatt is és majd a világkiállítás helyiségeiben tovább fejlesztik a Disneylandet. És a Disneylandben igazán nem az az üzlet, bocsásson meg ezért a kifejezésért [üzlet?! piha. A szerk.], hogy oda elmennek a turisták. Hát ennek egy akkora háttériparát kell kifejleszteni, hogy az a krokodil akkor tátsa ki a száját, amikor a csónak arra jár, és pislogjon, az elefánt meg elkezdjen ordítani, mint a fába szorult féreg!”
Ekkor, 1988. július 30-án, Amerikából visszatérve volt hatalma és népszerűsége csúcsán.
A Kádár Jánost 1988. május 22-én sikeresen megbuktató Grósz Károly üstökösszerű feltűnése és meteorszerű bukása között alig fél év telt el. Pedig amikor átvette a hatalmat, úgy látszott, itthon is, külföldön is neki áll a zászló. A magyar sajtó érezhető megkönnyebbüléssel és a szokott szervilis alázattal hajlongott az utód előtt, de Grósz nyugati fogadtatása is meglepően kedvező volt, annak ellenére, hogy korábban szinte semmivel sem vétette magát észre, hacsak nem vonalas, értelmiségellenes kiszólásaival. Paul Lendvai, a szocialista Magyarországgal mindig jó viszonyt ápoló, Bécsben élő, magyar származású médiaszemélyiség tekintélyes önálló fejezetet szentelt neki frissen megjelent és azonmód angolra is lefordított könyvében. (Grósz Károly sokféle arca. In. P. Lendvai: Magyarország: A túlélés művészete. I. B. Tauris & Co Ltd., London, 1988, 128–155.) Az új jelszó, a „nyíltság (glasznoszty)” jegyében Lendvai a bevezetőben az új pártfőtitkár legfőbb erényeként azt méltatja, hogy ő a modern magyar történelem legtehetségesebb showmanje és kommunikátora.
Ma már nem deríthető ki pontosan, hogy melyik orgánum leleménye volt a glasznoszty származékaként megalkotott „grósznoszty” kifejezés (a legvalószínűbb jelölt a Frankfurter Allgemeine Zeitung). De minden jel arra mutat, hogy 1988 késő tavaszán mind Moszkvában, mind Washingtonban égetően szükség volt egy kelet-európai mini-Gorbacsovra. A régóta hatalmon lévő, egykor nagy tekintélyű, de már teljesen szenilis Kádár utóda, mint a szocialista megújulás következő hajnalsugara, ellentétes okokból bár, de mindkét oldalon ideális figurának látszott. Gorbacsovnak kellett egy biztos támasz a csatlós országokból is, aki a nyomdokaiba lépve személyében testesíti meg az emberarcú pártfőtitkárt. Erre a szerepre a súlyos politikai és gazdasági válsággal viaskodó és a szükségállapot árnyékában tevékenykedő lengyel reformkommunisták, mint például Rakowski, helyzetüknél fogva alkalmatlanok voltak, a többi őstulokról, Honeckerről, Zsivkovról, Husákról pedig e tekintetben szót sem volt érdemes ejteni. A gulyáskommunista kirakatországban feltűnő energikus, fiatalos és tevékeny kormányfő viszont megfelelőnek tűnt. Nem csoda, hogy jól vizsgázott Moszkvában. Az Egyesült Államokban pedig azért láttak benne némi fantáziát, mert okkal bíztak abban, hogy általa egy hangyányit beljebb lehet kalapálni szovjet blokkba akasztott éket. Így Grósz Károly lett az első hivatalban lévő magyar kommunista pártvezető, akit fogadtak a Fehér Házban. (1946-ban ugyan Rákosi is járt az Egyesült Államokban, de akkor még koalíciós miniszterelnök-helyettesi minőségében.)
Grósz Károlyt már korábban is, amikor a budapesti pártbizottság élére került, úgy tartották számon, mint Kádár lehetséges utódját. Sokak szerint Kádár éppen azért nevezte ki miniszterelnöknek, hogy lassan fejére növő favoritját a népszerűtlen funkcióba helyezve fölfelé buktassa. (Grósz két évvel később kísérteties módon ugyanezt a szarvashibát követi el Németh Miklóssal.) A számítás nem vált be. A lassan döglődő párttal szemben ugyanis éppen a kormány volt az, amely legalább némi élénkséget mutatott, és ezáltal valamelyes népszerűségre tett szert. Grósz részben ennek köszönhette, hogy sikerült Kádárt megbuktatnia, no meg alkalmi szövetségeseinek, Nyersnek, Pozsgaynak és Berecznek, akik persze egytől egyig átmeneti figurának szánták őt. 1988 viharos nyarán viszont egy pillanatra úgy látszott, hogy mégis ő az, aki fölébük kerekedik.
Grósz, szintén Gorbacsov mintájára, mindenekelőtt külföldi elismertségével próbálta alátámasztani tekintélyét és hatalmát idehaza. A magyar és a szovjet/orosz politikai kultúra különbségét figyelembe véve erre neki sokkal nagyobb esélye volt, mint „Gorbinak”, akit külföldön ajnároztak, otthon viszont kitartóan utáltak. Első két útja, Moszkvába és az Egyesült Államokba, átütő sikert hozott. Moszkvából azzal a megnyugtató hírrel jött haza, Magyarországnak továbbra is megengedik, hogy külön úton járjon. Sőt. Az (azóta is folyamatosan) ürülő szovjet államkincstár már nem tette lehetővé, hogy továbbra is a nagy testvér állja bőkezűen a fiókdiktatúrák cechjét. Ezért az oroszok is szerették volna megreformálni a szervezetet, amelynek változatlan finanszírozása komoly terheket rótt rájuk. Magyarország ebben első számú szövetségessé avanzsált a hagyományos elszámoláshoz makacsul ragaszkodó és a markukat tartó keletnémet, csehszlovák és román elvtársakkal szemben. A szoros viszony demonstrálásaképpen Gorbacsov és Grósz ügyesen meglebegtették, hogy alkalmasint a szovjet csapatok kivonását is fontolóra lehet venni. No persze nem most rögtön.
Grósz ezzel a munícióval tért haza, majd indult szinte azonnal Reaganhez, ahonnan új McDonald’s-éttermek és a magyar Disneyland ígéretével, valamint pár komolyabb befektetővel tért vissza. Amerikai útja Nyugaton is figyelmet keltett és sikert aratott. A marxista ideológia útvesztőiben járatlan nyugati kollégákat azzal szédítette, hogy Magyarország nem kommunista, hanem szocialista ország. „A szocializmus a kapitalizmus és kommunizmus közötti közbülső állapot. Ahogyan Marx is fogalmazott: a szocializmus nem más, mint egy kis kapitalizmus a kommunizmus viszonyai között.” Vagyis nyugodtan jöhetnek a kapitalista elvtársak befektetni, csak a politikai hatalom és ezzel a várható bevétel egy része maradjon szilárdan a honi pártelit kezében. Ezzel a programmal az adott pillanatban mindenki elégedett volt, leszámítva a magyarországi ellenzéket és az amerikai magyar emigrációt, akik különösen azt nehezményezték, hogy Grósz, egyébként a maga sorsa iránt jó érzékkel, mereven elzárkózott 1956 „újraértékelésétől” és Nagy Imre rehabilitációjától. Ezek a hangok azonban egyelőre belevesztek Disneyland zsivajába.
Határozott jelei vannak annak, hogy a maga szerény képességeivel Grósz igyekezett legalább retorikailag szélesíteni lehetséges hazai bázisát is. Ideológiai (vagy inkább ideológiamentességi?) programját szeptember 5-én a Politikai Főiskolán tartott tanévnyitó beszédében hirdette meg, kacsintva annyifelé, amennyi felé csak lehetséges. Fontos tudni, hogy a beszédre már a sikertelen aradi találkozó után került sor, a háttérben romániai földgyaluk pöfögése volt hallható. „Jogosnak és fontosnak tartom a munkásmozgalom és a nemzet története közötti szerves kapcsolat bemutatását…” – próbálkozott azzal, amibe már nála képzettebb elődeinek, Révai Józsefnek, Mód Aladárnak és Molnár Eriknek az övénél nyugodtabb körülmények között is beletört a bicskája. „Világos, hogy a nemzetközi nem ellentéte a nemzetinek, az előbbi ugyanis a nemzetek egyetemes emberi értékeit hordozza. Ellentétes viszont az álnemzeti, a nemzetellenes, mert… a nemzeti problémák és feladatok helyére a nemzeti életet gátoló, hátráltató elzárkózást, élettelen álideált, meddő jelszót, a cselekvés alól felmentő alibit, hazug hagyományt, fejlődni nem akaró önelégültséget állítja. A párttörténet anélkül válik a nemzeti történelem szerves részévé, hogy feloldódna benne. Ebben az esetben sem érhet bennünket az a vád, hogy pl. a mozgalom békaperspektívájából szemléljük nemzeti történelmünket, hiszen nem a látószög önmagában, hanem a meglátott eredmény minősít. Mert nemcsak a munkásmozgalom nemzeti szűkkeblűségére tudunk felhozni számtalan történelmi példát [döfés a Kárpátok Géniuszába], hanem a provinciális hazafiságra is [figyelmeztető szúrás a népnemzeti tábor felé]… Múlhatatlanul szükséges tehát nemzeti történelmünk értékeinek teljes birtokbavétele. Ezen belül olyan adósságok törlesztése is előttünk áll, mint a polgári, a paraszti és értelmiségi értékek egyesítése a munkások által kialakított értékekkel” – fordul át népfrontosba a főtitkár politiko-hermeneutikai javaslata. Majd egy sasszé a „haladó értelmiség” (netán a trockisták?!) irányába, amely egyben elhatárolódás a „szektás-dogmatikus” megközelítéstől: „…az új típusú forradalmi munkáspárt első történelmi formájának és a második, tehát a lenini változatának is a forradalmi polgári értelmiség a társszerzője [tagadhatatlan, hogy Grósz korát messze megelőzve ismerte föl a polgár szóban rejlő határtalan lehetőségeket], a sztálinizmus a párton és az egész mozgalmon belül a feudális függőségi viszonyok és a keleti despotizmus újjáélesztésével pártegység címén, minden fejlődés forrásául szolgáló ellentmondás és termékeny belső feszültség kiiktatásával, tulajdonképpen éppen ezt az értelmiségi vonást irtotta ki a pártból. A párt végső soron, amennyiben megfelel saját fogalmának, jellege szerint forradalmi párt, rendeltetése szerint össztársadalmi funkciókat ellátó korszerű intézmény, létmódját tekintve értelmiségi alakulat.”
A fentiekből kitetszik, hogy a grósznoszty, némi fazonigazítással színtiszta kádárizmusnak készült, bár ideológiailag kissé még trehányabb kivitelben. Ezt a trehányságot viszont a szükség hozta: a gazdaság megállíthatatlan hanyatlása, amely jelentős részben hozzájárult Grósz Károly politikai bukásához. De a politikai nyaktiló felé vezető első lépcsőfok mégis olyan esemény volt, amelyre viszont alig lehetett befolyása: az aradi találkozó.
Nem fogta föl a veszélyt. Ellenkezőleg, némi joggal hihette azt, hogy az időpont számára kedvező. Ceausescu és rendszere néhány, kissé elszíneződött és csökkenő jelentőségű arábiai kiskirályt leszámítva már mindenkivel összeveszett. Grósz viszont biztos moszkvai háttérrel, amerikai biztatással és erős német támogatással a tarsolyában indult Aradra. Nem mérte fel, hogy Ceausescuban már a politikai racionalitás csírái sem lelhetők föl, ezért lényegében sebezhetetlen. A romániai falurombolást Grósz nem állíthatta meg, hiszen annak kizárólag a román vezér bukása vethetett véget. A kudarc mégis őrá ütött vissza, mert nem rúgta fel a hagyományos internacionalista rituálét, és nem mert nyilvánosan is tengelyt akasztani a román diktátorral. A kiadott közös közlemény, amely említést sem tesz a falurombolásról, azonnal Grósz pipogyaságának és alkalmatlanságának dokumentumává vált.
Még alig mosta le magáról az út porát, máris csőstül szakadtak rá a gazdaságpolitika kudarcáért neki címzett bírálatok. Nem fér kétség ahhoz, hogy az egy évvel korábban meghirdetett „kibontakozási program”, amelyről eleve nem lehetett tudni, hogy egyáltalán mit tűz ki, és hogy mennyi időre szól, 1988 őszére romokban hevert. Ráadásul 1956 óta nem volt példa arra, hogy a munkásosztály (ráadásul éppen a bányászok!) sztrájkba lépjen. Az aradi találkozó előtt Grósznak még sikerült lecsendesítenie a pécsi bányászokat. Pár nappal Arad után, a hagyományos „bányásznapon” viszont már reménytelen magyarázkodásba bonyolódott: „Mostanában gyakran hangzik el az a bírálat, hogy a kormány nem tartja be az ígéreteit, legfőképpen a fogyasztói árnövekedés előirányzott ütemére vonatkozóan. Ez nagyon összetett gazdasági, politikai és etikai elemeket magában foglaló kérdéskör. Az ígéretek feltételekhez kötődtek! Teljesítésének legfontosabb feltétele, a termelés hatékonyságának növekedése elmaradt a kívánatostól! Így a kormány az előtt a dilemma előtt áll, hogy vagy mereven ragaszkodik korábbi ígéretei betartásához, vagy a jövő érdekében eltér azoktól…” Képtelen volt a bányászok szemébe mondani, hogy vége: „A magyar bányászok ma nem a nemzet eltartottai, hanem szenvedő alanyai egy átrendeződő, sok adóssággal terhelt, bizonytalan gazdaságnak. Az, aki naponta leszáll, számtalan veszéllyel dacolva, nem lehet felelős sem a hazai gazdasági, sem a világpiaci környezetért. Ezeknek az embereknek az erőfeszítéseit, áldozatvállalását lebecsülni nem egyszerűen hiba, hanem bűn.”
„Nem elég keményen dolgozni, hatékonynak is kell lenni!” – mondta még országlása elején, sutba vágva a kádárizmus egyik toposzát, a „hőskorból” megörökölt puritán-voluntarista melósmitológiát. De a toposztól mégsem tudott teljesen elszakadni. Egyszerre akart piacosítani, tőkét behozni, de komolyan vette azt a fikciót is, hogy egy munkásállamot irányít. Ő volt talán az utolsó magyar kommunista vezető, aki komolyan vette, amit az ideológiai oktatáson hallott, és hitt még abban, hogy a bányászok tényleg számítanak, vagy legalábbis számít az, hogy mit gondolnak.
Ebben is Kádár János legjobb magyar tanítványa volt. Pedig ő, a Kádár elleni puccs szervezője tudhatta volna a legjobban, hogy a kádárizmus nem folytatható. Miközben, mint figyelmes tanítvány, azon ügyködött, hogy elfoglalja a pártfőtitkár hatalmát mindenkoron garantáló centrumpozíciót a tetszés szerint ide-oda tologatható „ortodoxok” és a „revizionisták” között, nem vette észre, hogy Kádár bukása annak a nyilvánvaló jele, hogy ez a kényelmes centrumpozíció megszűnt létezni. A posztkommunizmus kora felé kacsintgató pártbéli riválisai egyfelől „munkásellenzéki” demagógiával szapulták kormánya gazdasági teljesítményét, ugyanakkor folyamatosan passzírozták „bal” felé, vissza a mozgalomba. A támadásokat kivédendő és a helyzetet tökéletesen félreértve Grósz a hagyományos bolsevik beidegződés szerint úgy próbált menekülni a csapdából, hogy hátrahagyta a „népszerűtlen” kormányt, biztosítandó magának a pártot. (Gorbacsov ugyanennek az anakronizmusnak esik majd áldozatul 1991-ben.) Nem fogta föl, hogy a pártállam bomlása mindenekelőtt a párt bomlása. A párt bázisáról akart ellentámadást indítani riválisai, főként Pozsgay és most már Németh Miklós ellen. De a párt bázisa ekkor már csak néhány begyulladt, tétova munkásőrparancsnokból állt.
A miniszterelnöki poszt átengedésének két azonnali következménye volt: kikerült a hatalom és evvel a közfigyelem sűrűjéből. Ráadásul új szerepe arra predesztinálta, hogy világjáró reformerből visszaalakuljon begyöpösödött vidéki párttitkárrá, ám ez valószínűleg inkább visszatalálás volt eredeti önmagához. Így esett, hogy Grósz Károly, aki július végén még Reagannel és magával Miki egérrel parolázott, november 29-én, a Sportcsarnok meghitt homályában, válogatott kockafejek előtt már a fehérterrorról makogott. Egy évvel később pedig már egykori titkára, Thürmer Gyula minipártjában találjuk, mint tiszteletbeli kisnyugdíjast. Két dolgot hagyott örökül a posztkommunista utókorra, azaz miránk. A világkiállítás ideáját. És Németh Miklóst.