„Miért ítélhetne el hát bárki is bennünket, ha testünk lényegét feltárni és megérteni kívánjuk? Ezt egyáltalán nem borítja homály, hiszen maguknak a tagoknak feladataiból és az egyes testrészek szerepéből beláthatjuk, hogy mindegyiket a Gondviselés hatalmas ereje hozta létre…
…amiként szép és hasznos, hogy a kart attól a helytől, ahonnan kinőtt, mindenfelé lehet mozgatni, ha ugyanez történne a könyökkel, úgy bizony ez a mozgás fölösleges lenne és csúnya. Mert akkor a kar elveszítené jelenlegi méltóságát túlzott hajlékonysága következtében, hasonlónak tűnne az ormányhoz.
Így az embernek lenne egy kígyószerű végtagja, amit az Isten annak a roppant nagy állatnak [az elefántnak] az esetében csodálatos módon megalkotott.”
(L. Caecilius Firmianus Lactantius: Isten műve.)
Mosolyognak-e a földönkívüliek?
Darwin említi Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése című könyvében azt a Le Brun nevű festőt, aki 1667-ben a félelemről elmélkedett. „Az egyik oldalon lebocsátott, a másikon felvont szemöldök azt mutatja, hogy a felvont rész... az agyhoz akar simulni, hogy védje a baj ellen, amely a lelket érte; a másik rész viszont, amely lehúzódott, és duzzadtnak látszik – írta Le Brun –, ebben az állapotban azokkal a szellemekkel hoz össze bennünket, melyek bőven jönnek az agyból, hogy a lelket elborítsák, és oltalmazzák a baj ellen, amelytől a lélek fél.” A száj eközben azért volna nyitva, mert a szorongatott helyzetben beléje visszaáramló vér lélegzetvétel közben erőlködésre kényszeríti, és ugyanez az oka a félő ember által kibocsátott, artikulálatlan hangoknak is – a duzzadt vivőerek és izmok pedig „azokra a szellemekre utal[nak], amelyeket az agy küldött ezekbe a részekbe.”
Darwin meglehetősen ingerülten jegyzi meg, hogy ez „kóstolót ad abból a meglepő ostobaságból, amelyet erről a tárgyról összeírtak”. Számára már nyilvánvaló egyfelől az, hogy „a különböző emberi fajták” lényegében egyformán mutatják ki félelmüket, másfelől pedig az, hogy ez nem csupán a félelemre, de bármelyik másik érzelemre is igaz. Vagyis – ismét Darwin megfogalmazásával élve – „az ember minden lényeges kifejezése az egész földön azonos”,[1] mivel az összes ma élő ember egyetlen törzsből származik, és az érzelemkifejezés sajátosságai már a különböző emberfajtáknak[2] a szétválása előtt létrejöttek.
Sőt egy lépéssel továbbmenve azt is hozzátehetjük, hogy a félelem, a nevetés vagy a fájdalom arckifejezései jól felismerhető formában vannak jelen más főemlősöknél is: egy dühös vagy rémült csimpánz viselkedését nehéz volna félreérteni. Amiből ismét csak egyenesen következik a közös evolúciós eredet[3] (vagyis az, hogy ezen érzelmek kifejezésének „behuzalozása” nemhogy az egyes emberfajták, de leginkább a különböző főemlősök szétválása előtt következett be), ám hiba lenne ennek a homogenitásnak túlzott jelentőséget tulajdonítani.
Abban a felettébb valószínűtlen esetben ugyanis, ha sikerülne földön kívüli értelmes lényekkel felvenni a kapcsolatot, gyakorlatilag tökéletesen biztosak lehetnénk abban, hogy semmit nem tudnánk leolvasni az „arcukról”.[4] Mint már Darwin rámutatott, amennyiben az érzelemkifejezés fiziológiai alapjai: az izmok elhelyezkedése, „a légző- és keringési szerveink alkata” akár csak kis mértékben is eltérne a mostanitól, úgy mimikánk tökéletesen más kellene, hogy legyen, és amennyiben „az ember külső kopoltyúk segítségével vizet lélegeznék (ámbár ez aligha elképzelhető ötlet), ahelyett hogy száján és orrnyílásain levegőt szív be, arcvonásai érzelmeit nem fejeznék ki hatékonyabban, mint most keze és tagjai.[5] És bár Darwin sürgősen hozzáteszi, hogy a dühöt vagy az utálatot azért ez esetben is a száj vonásai fejezhetnék ki, a szem pedig a vérellátás változásaitól (és ennek megfelelően az indulatoktól) függően lenne ragyogóbb vagy homályosabb, valószínűleg nem nehéz belátni, hogy e mögött ismét csak egy meglehetősen geo- (sőt antropo-)centrikus testfelépítés elképzelése húzódik meg.[6] Igaz ugyan, hogy a fogakkal teli, vicsorgó száj nyilvánvalóan fenyegető a számunkra (legyen bár szó farkasról vagy cápáról), ez a valóságban mégsem jelent igazi támpontot.
Mert érvelhetnénk ugyan azzal, hogy a vicsorgás szükségszerűen utal az agresszióra, de ezen a ponton vagy meglehetősen önkényes módon feltételezzük, hogy a hipotetikus földönkívüliek is legalább annyiban hasonlítanak a földi gerincesekhez, hogy szájuk van, és fogaikat használva táplálkoznak, vagy arra a mindenképpen védhetőbb álláspontra helyezkedünk, hogy nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Akadhat persze, aki még erre is azt válaszolná, hogy mégiscsak van valamiféle egészen általános és átfogó alapja az érzelemkifejezésnek, elvégre a horogra került hal vergődését nem lehet félreérteni,[7] ám ebből kiindulva elfelejtkeznénk arról a nagyon is alapvető tényről, hogy ez esetben is a normális körülmények, illetve a normálisnak számító magatartás ismerete teszi lehetővé a helyes értelmezést.[8] Egy olyan földönkívüliről, akit nem ismerünk behatóan, és akiről nem tudjuk, miként viselkedik, ha minden a rendjén megy, lehetetlen lesz megmondanunk, hogy jól szórakozik-e valamin, vagy éppen a halálán van. Miközben lehetségesnek tűnik egyfajta exobiológia[9] megalkotása, aközben a sci-fi írók tökéletesen figyelmen kívül szokták hagyni az alapjaiban eltérő metakommunikációból adódó és gyakorlatilag áthidalhatatlan nehézségeket.[10]
Ami persze korántsem jelenti azt, hogy nem lehetnek érzelmeik a tudomány fantasztikus regények által számtalanszor leírt, értelmes földönkívülieknek, másfelől viszont biztosak lehetünk benne, hogy legfeljebb néhány egészen alapvető és már-már triviális dolgot lehet róluk megállapítani.
De kezdjük távolabbról.
Érzelmes és gyáva robotok
Egyes szakértők talán nem is különösebben túlzó feltételezései szerint legkésőbb 2050 körül a robotok[11] többé-kevésbé intelligenssé válnak (vagy legalábbis képesek lesznek úgy viselkedni, mintha azok volnának[12]). Ehhez persze az is hozzá fog tartozni, hogy képesek lesznek legalább valamilyen primitív szinten megérteni az emberi érzelmeket, és reagálni is fognak rájuk, hiszen e nélkül semmiképpen sem boldogulhatnának a mindennapi életben, ahol éppenséggel nem a formális logika szabályai a meghatározók.[13] Egy olyan robotot, ami értetlenül állna egy vérig sértett ember dühkitörése vagy valamilyen más érzelmi reakció előtt, valószínűleg senki nem volna hajlandó intelligensnek tekinteni.[14]
Ez azonban önmagában még mindig nem elég.
Végső soron a lehető leginkább „emberien” kell viselkednie, hiszen egy meghatározott körülmények között tevékenykedő embert helyettesít: a hús-vér titkárnőt felváltó „mechanikus titkárnő”[15] esetében például elengedhetetlen, hogy ez is el tudja dönteni, melyik találkozó a fontos, és melyik nem az. Sőt, a jobb kommunikáció érdekében akár arra is szükség lehet, hogy ő is képes legyen érzelmek kifejezésére,[16] hiszen éppen az ilyesmihez vagyunk hozzászokva: egy ilyen, tökéletesen humán „interfész” nyilvánvalóan megkönnyítené a dolgot. De más szempontból is előnyös volna egy ilyen mechanikus titkárnőt érzelmekkel vagy érzelem-szimulációkkal felszerelnünk: gondoljuk csak meg, mondja a közismert számítógéptudós, Hans Moravec, hogy piaci szempontból mennyivel sikeresebb volna az a modell, amibe beleépítik a gazdája iránti rajongást. „Amikor hazaviszel egyet, akkor az meg fogja érteni, hogy érted létezik, és hogy arra kell törekednie, hogy állandóan boldog legyél... Ügyelni fog rá, hogy a viselkedése milyen reakciókat vált ki belőled.” Kétségtelenül vonzó – vagy ha úgy vesszük, riasztó – perspektíva ez.[17]
Moravecnek amellett is vannak érvei, hogy például a „féltékenység” is hasznos lehet: az ezzel az érzelemmel is felszerelt robot mindig oda fog figyelni lehetséges riválisaira. Vagy említhetnénk a félelmet: primitív példával élve akár „pánikot” is érezhet, ha elektromos telepei kezdenek lemerülni, és ennek az ember számára is érzékelhető (sőt az ember számára is meggyőző) módon adhatja majd jelét.
Ezen a ponton pedig akár tovább is gondolhatjuk az egészet. Az utóbbi példákban ugyanis nem csupán arról volt már szó, hogy az ember számára hasznos, amennyiben a robotokat a könnyebb kezelhetőség érdekében „érzelmekkel” (és ebből kifolyólag egyfajta „humán interfésszel”) ruházza fel, hanem arról is, hogy a különböző érzelmek megléte evolúciósan is előnyös. Annak a csimpánznak, amelyik fél a kígyóktól, nyilvánvalóan ugyanúgy nagyobb esélye van a túlélésre (és így a kígyótól való félelem továbbadására), mint ahogyan az a robot is jobban funkcionál, amibe mintegy bele van huzalozva az energia elfogyásától való félelem.[18]
Más kérdés persze, hogy legalábbis óvatosan kell bánni a „félelem” fogalmával: ez is, akárcsak az intelligencia, szintén nem a „vagy van, vagy nincsen” alapon működik. Miként a különböző fajok értelmi szintjüket tekintve egy nagyjából folyamatos skálán helyezkednek el az egysejtűektől meg a csupán pár tucat idegsejttel rendelkező, primitív rovaroktól az emberig, és eközben az értelem alatt minden esetben mást és mást kell érteni, ugyanígy a félelem sem jelentheti pontosan ugyanazt egy kutya és egy ember esetében. Nyilvánvalóan fokozati különbségek vannak közöttük, le egészen a skála alsó végén található, bizonyos jelenségekre adott mechanikus elkerülő reakciókig bezárólag, amiket már nem igazán lehet érzelemnek nevezni. Persze számunkra most nem az a fontos, hogy hol húzódik a határ, hanem az, hogy idáig jutva nem is olyan nehéz elfogadni azt a feltételezést, mely szerint nem véletlen ez a párhuzamosság, és minél intelligensebb egy élőlény, annál több mindentől fél.[19]
Nem kell tehát különösebb bátorság annak feltételezésére, hogy egy értelmes földön kívüli lénynek is ismernie kell a félelmet.
A robotok biológiája
Marvin Minsky, a mesterséges intelligencia világhírű kutatója szerint az emberi evolúció következő lépcsőfoka nem egy biológiai mutáció, hanem a cyborggá válás lesz, vagyis az, amikor a testet meg az egyes szerveket fokozatosan műanyag- és fémbeültetések váltják fel; Kevin Warwick, az ismert robotika-szakértő pedig úgy véli, hogy 2050 körülre az emberi faj tulajdonképpen a gépek rabszolgájává válik. „Nos, mi is állatok vagyunk [a robotok szemében], nem jobbak és nem rosszabbak a többi állatnál. Minket más dolgokra lehet felhasználni, mert mi másmilyenek vagyunk. Valamivel intelligensebbek vagyunk ugyanis a többi állatnál”, írja,[20] és kimondva vagy kimondatlanul bár, de azt akarja ezzel sugallni, hogy miként a dinoszauruszokat annak idején felváltották az emlősök, most ugyanúgy fognak a robotok jobbnak bizonyulni nálunk. Vagyis tulajdonképpen itt is az evolúció működik: a rátermettebb diadalmaskodik, és amennyiben legalább hipotetikusan elfogadjuk, hogy lehetséges intelligens gépeket építeni, úgy semmi okunk nincsen azt képzelni, hogy az emberi értelem szintje valamiféle átléphetetlen küszöb volna: hogy ezek a gondolkodó gépek nem lehetnének az embernél értelmesebbek. Azaz, hogy adott esetben nem győzhetik le.[21] A modell mind Minsky, mind Warwick (de különösen Warwick) számára nyilvánvalóan az evolúció meg a túlélésért folytatott kíméletlen harc.
Amire azt lehetne válaszolni, hogy éppen az evolúció felől nézve azonban van azért némi különbség a biológiai és a „robotevolúció” között. Méghozzá az, hogy amennyiben nem intelligens és emellett önreprodukcióra képes gépezeteket képzelünk el,[22] úgy, miközben az élő szervezeteknél a természetes szelekció révén fog eldőlni, hogy mely egyedek örökíthetik tovább génkészletüket, addig az utóbbinál a mesterséges szelekció (ez esetben az emberek által hozott döntések) határozzák meg, hogy milyen lesz a következő generáció.
Ez amúgy közelről sem döntő különbség, hiszen sem a természetes, sem a génmérnökséget is magában foglaló mesterséges szelekció nem képes olyan konstrukciók megalkotására, amiket a másik – legalább elvileg – ne tudna utánacsinálni, és egy nem megfelelően kézben tartott mesterséges szelekció során is megtörténhet, hogy más lesz a szándékolt cél, mint a végeredmény. A tudományos fantasztikus regények kedvenc forgatókönyve szerint ez valahogy úgy történne, hogy a gépek mind nagyobb szerepet kapva fokozatosan olyan bonyolult folyamatok felett kezdenek ellenőrzést gyakorolni, melyeket az ember már képtelen áttekinteni,[23] és ekkor elég egy véletlen is. Legalábbis elvileg létrejöhet egy olyan mutáció, ami az eredeti és helyes kód helyett saját hibás kódjának továbbadására törekszik – de ez egyáltalán nem biztos, hogy fenyegetést jelentene a számunkra. Amennyiben ugyanis egyszerűen valamiféle értelmetlen program másolásáról lenne szó, úgy gyakorlatilag kizárhatjuk a siker lehetőségét: a számítástechnika a bizonyíték rá, hogy a programhibák nem önreprodukcióra képes szoftvereket, hanem adatvesztést és rendszerösszeomlást eredményeznek.[24]
Ráadásul, pusztán óvatosságból azt is megtehetjük, hogy a megfelelő helyeken ellenőrzési pontokat állítunk fel, úgyhogy ekkor már nem csupán az ember érdekeivel ellentétes önreprodukcióra törekvő, de az ellenőrzést is elkerülni képes mutációnak kellene létrejönnie. Vitathatatlanul van valamennyi valószínűsége annak is, hogy az asztalon álló pohár víz felrepül a mennyezetre, mert egy töredékmásodpercig minden molekulája ugyanabba az irányba mozog, ez azonban olyan mérhetetlenül kicsiny valószínűség, hogy egyszerűen nem érdemes számolni vele.
Más lehet azonban a helyzet, ha a kérdéses program képes intelligens, sőt nálunk intelligensebb módon viselkedni. Ez esetben ugyanis nem fogjuk átlátni a cselekedeteit, tehát ellenőrzést sem tudunk gyakorolni felette – és valószínűleg annak sem lesz értelme, hogy a hagyományos fogalmakat alkalmazzuk vele kapcsolatban. Az egyszerűség kedvéért mondhatjuk azt, hogy esetleg „rabszolgasorba hajt minket”, ezzel a kifejezéssel azonban legalábbis óvatosan kell bánnunk, hiszen a „rabszolgatartás” ez esetben ugyanúgy hasonlat csupán, mint amikor a hangyák egymás ellen viselt háborúiról vagy egyes hangyafajok rabszolgatartó szokásairól beszélünk. Ugyanúgy, ahogy „lefelé”, a rovarvilág irányába nem állja meg a helyét az ókori rabszolgatartó társadalmak meg a hangyabolyok életének egymás mellé állítása, feltehetően nincsen nagyobb létjogosultsága annak sem, amikor a hipotetikus szupergépek meg az ember kapcsolatát próbáljuk ezen analógia alapján elképzelni. A jövő szociológiája az intelligensen viselkedő robotok megjelenése után alapvetően különbözni fog a mostanitól, miként a hangyabolyok viselkedését sem a szociológia, hanem az entomológia írja le. Ne feledjük, hogy valójában csak hasonlatokról van szó.
Persze ugyanez lenne a helyzet egy nálunk fejlettebb civilizációval való kapcsolatfelvétel esetén is.
Tehát milyen is egy földönkívüli?
A biológusok el szokták mondani, hogy milyen nagyszámú véletlen genetikai sodródásra volt ahhoz szükség, hogy éppen ilyenek legyünk, és ebből már sejthető, hogy egy földönkívüli testfelépítése tökéletesen különbözne tőlünk. Meg az is, hogy a néhány, biológiailag meghatározott alapvonástól eltekintve igencsak kevés közös elem volna a kultúráinkban. Ésszerűnek tűnik feltételeznünk, hogy vannak érzelmei, hiszen azok feltehetően nem csupán a Föld sajátos körülményei között biztosíthatnak evolúciós előnyt; hogy kialakultak kisebb-nagyobb, összetartó közösségek, mivel ez evolúciós előnyt jelent a számukra; sőt azt is feltételezhetjük, hogy a félelem, a szeretet stb. is megtalálható érzelmeik repertoárjában.
Azt azonban már lehetetlen volna megmondani, hogy számukra pontosan mit is jelentenek ezek az érzelmek, és bár akár azt is kijelenthetjük, hogy biztosan ismerik a halál fogalmát,[25] még ebből sem következik semmi. Ahogy az érzelmek megléte nem jelenti azt, hogy az idegenek képesek lesznek földi értelemben mosolyogni (noha biztosan kifejlesztenek valamilyen jelzést az öröm kifejezésére), ugyanígy a biológiai szükségszerűségnek tekinthető halálból[26] sem következik a temetési ceremónia megléte. Az evolúcióbiológia csak kereteket jelent: egy olyan civilizáció például, amelynek minden tagja a cölibátust választaná, nem lenne hosszú életű, ám arról, hogy az utódgondozás milyen formában történik, már nem mondhatunk semmi biztosat. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy létezik az általunk használt értelemben az oktatás, pedig első hallásra ésszerűnek tűnne a feltételezés, hogy a tanulás útján szerzett tudás átadására ez az egyetlen út. Akadnak azonban, akik legalább félig komolyan eljátszanak azzal a meglehetősen eretnek gondolattal, hogy mi lenne, ha valahol nem a darwini, hanem a szerzett tulajdonságok öröklésén alapuló lamarcki evolúció működne.[27]
De ez még mindig csak a biológia. Ekkor még mindig nem beszéltünk arról, hogy hányféle „kulturális megoldás” alakulhat ki egy-egy a biológiából következő szükségszerűséggel kapcsolatban. Hogy a fentebbi példánál maradjunk: a történelem során számtalan temetési rítus és számtalan, a halál utáni léttel kapcsolatos elképzelés alakult ki.
Lehetséges tehát, hogy a Föld, miként az asztronómusok állítják, átlagbolygó egy átlagcsillag körül, és elvileg még az is elképzelhető, hogy a rajta kialakult élet is átlagos, azt azonban egészen biztosra vehetjük, hogy az emberi kultúra egyáltalán nem az.
Jegyzetek
[1] Egy közismert kísérletben Paul Ekman és munkatársai különböző kultúrákban élő embereknek mutattak fényképeket, és egy új-guineai bennszülött például pontosan megértette az amerikai háziasszony arcán tükröződő dühöt. Amikor pedig arra kérték őket, hogy egy egyszerű történetet meghallgatva kísérjék arcjátékkal az eseményeket, a videófelvételek alapján az is kiderült, hogy ugyanolyan érzelemkifejezési repertoár áll a rendelkezésükre, mint bármelyik másik embernek.
[2] Ismét csak Darwin használja az „emberfajta” kifejezést, és a jelek szerint például a busmanokat vagy az ausztráliai bennszülötteket kell alatta érteni.
[3] Ami például a mosolyt és a nevetést illeti, ezek filogenetikailag az ún. „játékos arcra” (open-mouth display) és az ún. „vigyorgó arcra” (bare teeth display) vezethetők vissza. „Az előbbi azt jelenti – írja a szociobiológus Bereczkei Tamás -, hogy az állat szélesre tárja a száját, úgy, hogy a felső fogsora kilátszik, de a fogíny nem. Azt kívánja jelezni, hogy ezt követően minden mozdulata játék célját szolgálja. A csimpánz vigyorgó arca viszont behódolást és félelmet jelent egy domináns hím közelében… valószínű, hogy a nevetés és a mosoly érzelmi variációi (gúnyolódás, kárörvendés stb.) a biológiailag adott primer kifejezési formákat használják fel.”
[4] Feltéve persze, hogy egyáltalán lenne egy olyan testrészük, amit arcnak nevezhetnénk.
[5] „A fejet ellátó ütő- és gyűjtőerek haladásában mutatkozó igen csekély változás valószínűleg megakadályozta volna, hogy a vér heves kilégzés közben szemgolyónkban felhalmozódjék; ez ugyanis csak nagyon kevés emlősnél következik be. Ebben az esetben néhány jellegzetes kifejezésünket nem mutathatnánk” – olvasható Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése zárófejezetében.
[6] Érdemes volna megvizsgálni, hogy képesek-e számunkra is érzékelhető módon érzelmet (pl. félelmet) kifejezni a halak, illetve hogy mi a helyzet a velünk bizonyos pontig közös emlősmúlttal rendelkező, ám a tengeri életnek tökéletesen a miénktől eltérő körülményeihez alkalmazkodó delfinekkel.
[7] Felvetődhet persze a kérdés, hogy hol húzódik a határ az érzelemkifejezés és a fiziológiai állapot visszatükröződése között, hiszen míg a vicsorgó és morgó kutya végső soron támadási szándékát is ki akarja fejezni, addig a vergődő hal – vagy mondjuk a fuldokló ember – semmi ilyesmire nem törekszik. A mi szempontunkból azonban az efféle különbségtételek elhanyagolhatóak ahhoz a kérdéshez képest, hogy vajon az adott viselkedésből milyen következtetéseket tudtuk levonni az adott módon viselkedő teremtményre vonatkozóan.
[8] Majdhogynem túlságosan is kézenfekvő arra a sokáig és széles körben elterjedt vélekedésre hivatkoznunk, mely szerint a halak mintegy „jókedvükben” ugrálnak fel a levegőbe.
[9] A földön kívüli élet biológiájával foglalkozó tudomány.
[10] A nyelvi vagy képi (vagyis szimbólumokon alapuló) kommunikáció kérdésének megoldhatatlanságával könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik.
[11] Robotot emlegetve persze nem feltétlenül a science fiction fémgólemjeire kell gondolnunk. Egy, a számítógép-képernyőn feltűnő és a mai PDA-k (Personal Digital Assistant) végtelenül továbbfejlesztett, emberi arcvonásokkal felruházott utódjára ugyanezek a megfontolások érvényesek.
[12] Az, hogy a robotok látszatra intelligensen viselkednek, nem szükségszerűen jelenti azt, hogy valóban értelmesek is. Azt pedig biztosan nem, hogy sikerül lezárni azt a vitát, mely szerint egyáltalán gondolkodhatnak-e a gépek, és valószínűleg 2050-ben ugyanúgy lesznek hívei Turingnak (akinek nézeteit kissé egyszerűsítve úgy fogalmazhatnánk meg, hogy ami látszólag intelligensen viselkedik, az intelligens is) és Searle-nek (aki híres kínai szobás gondolatkísérletével azt vélte bizonyítani, hogy a látszólag értelmesen viselkedő gépek nem értik, hogy mit csinálnak, tehát nem is gondolkodhatnak). Itt azonban az egyszerű megfogalmazás kedvéért az „úgy viselkedik, mintha értelmes volna” helyett azt fogjuk írni, hogy „értelmes”.
[13] És nem is lehetnek azok. Már csak azért sem, mert a formális logikát követő megoldások nyilvánvalóan nem csupán életképtelenek, de végtelenül veszélyesek is volnának. Arthur C. Clarke: 2001 Űrodüsszeia című művében az űrhajót vezérlő, intelligens számítógép, HAL nekiáll meggyilkolni az embereket, mivel egyfelől nem szabad hazudnia nekik, másfelől viszont hazudnia kell az utazás igazi célját illetően. A formális logika szabályai szerint amennyiben megöli őket, úgy a probléma is megszűnik.
[14] Hétköznapi értelemben ugyanis az intelligens viselkedésbe a környezetünkben lévő emberek viselkedésére való megfelelő reakciót is beleértjük. Sőt azt értjük csak rajta igazán. A mindennapi életben az „intelligens” viselkedéshez sokkal inkább hozzátartozik az emberek közötti kapcsolatok helyes felismerése, mint egy sakkfeladvány megoldása, és egy olyan robotnak, amely végső soron „pszeudoemberként” az emberi igényeknek igyekszik minél inkább megfelelni, igazodnia kell ehhez a követelmény-rendszerhez. Akár az is megjósolható, hogy a jövő a „humanoid”, vagyis a „humán módra” viselkedő robotoké.
[15] Hogy Michio Kaku, a témát „Visions” című könyvében részletesebben is taglaló szerző szóhasználatával éljünk.
[16] Ismét csak függetlenül attól, hogy valójában érzi-e vagy sem.
[17] Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy abban a pillanatban, amikor megjelennek az első, legalább látszatra intelligens gépek, úgy az eddig nagyon is elméleti vita nagyon is gyakorlativá válik, és joggal merülhet fel a kérdés, hogy az intelligens, mi több, lényegében az emberi viselkedést tökéletesen szimuláló gépeket nem illeti-e meg legalább – hogy némiképp gúnyosan fogalmazzunk – az emberi jogoknak a mi jogainktól megkülönböztethetetlen szimulációja. Amennyiben az intelligensnek tűnő gépek megjelennek, egészen biztosan lesz olyan mozgalom, ami az emberével egyenlő jogokat követel nekik. Az ellenzők pedig feltehetően a „hús és vér” jogára fognak hivatkozni.
[18] Persze közelről sem teljes az azonosság a majom meg a robot helyzete között. Az előbbi esetben ugyanis a természetes szelekció rostálja ki a kígyótól nem félő egyedeket, az utóbbiban pedig a mesterséges, vagyis a vásárlóközönség, amelynek nyilvánvalóan nem kell egy önmaga újratöltésére képtelen modell. Továbbá azt is hozzátehetnénk, hogy evolúciós szempontból a tanult félelem is ugyanolyan hasznos lehet, mint az öröklött.
[19] Egy H. Mahut nevű kutató kimutatta, hogy az okosságuk miatt tenyésztett „dolgozó” kutyák sokkal félősebbek a harci kutyáknál. A dolgot persze lehetne úgy is értelmezni, hogy a harci kutyák nem ostobábbak, hanem bátrabbak, de általában véve azért nyilvánvalónak látszik, hogy lévén a félelem a lehetséges veszélyek elkerülésére irányuló megoldás, egy differenciáltabb idegrendszerrel rendelkező élőlény több dologtól fog félni. Elvégre jobban átlátja a lehetséges következményeket.
[20] March of the Machines. Why the New Race of ROBOTS will RULE the WORLD című könyvében.
[21] A science fiction ezt a lehetőséget Isaac Asimov nyomán „a robotika három törvényével” reméli kivédeni, melyek szerint: „1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberek utasításainak, kivéve, ha ezek az Első Törvény előírásaiba ütköznének. 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba.”
Ezekkel a kissé bárgyú törvényekkel leginkább az a gond – miként a lengyel sci-fi író Stanislaw Lem is rámutat -, hogy használhatatlanok. A törvények betartása ugyanis mindig értelmezés kérdése, és egy intelligensen viselkedő robot végső soron szabadon dönthetné el, hogy mondjuk egy életveszélyben forgó gonosztevő esetében mit tegyen: megmentse-e (és ezzel áttételesen bár, de kárt okozzon más embereknek), vagy pedig hagyja meghalni, és ezzel sértse meg az Első Törvényt. Az intelligens viselkedés és a Három Törvény egymást kizáró lehetőségek: nyilvánvalóan nem tekinthető intelligensnek egy merev szabálykövető viselkedés.
[22] Márpedig a klasszikus elképzelés szerint szó sincsen valamiféle, a szülő (vagy a szülők) jellemzőit az utódba átörökítő, gépi szexualitásról.
[23] Gondoljunk pl. a számítógépre: ennek is kénytelenek vagyunk „elhinni”, hogy helyesen végzi a számításokat. Ellenőrizni, legalábbis közvetlenül, már nem nagyon lehet. Egy anekdota szerint Neumann János annak idején úgy tesztelte a korai számítógépeket, hogy párhuzamosan velük, fejben kiszámolta az eredményt – ez a módszer azonban már végképp a múlté.
[24] A számítógépes vírusokat pedig komputerkalózok írják. A mutációk túlnyomó többsége vagy ártalmatlan, vagy halálos, de nem segíti elő a túlélést.
[25] Az intelligencia fogalmába ugyanis szükségképpen beleértjük az okozatok felismerésének képességét is: akitől vagy amiből teljes mértékben hiányzik ez a képesség, azt biztosan nem fogjuk intelligensnek nevezni.
[26] Az ökológus George C. Williams felteszi a kérdést, hogy mi volna, ha egy embercsoportot halhatatlansággal ajándékoznánk meg, és annak tagjai hetven-, száz- vagy ötszáz évesen ugyanolyan életerősek volnának, mint húszéves korukban. És azt feleli, hogy ez az embercsoport előbb-utóbb letűnne a színről – „hatékonyabbnak” bizonyulnának nála a mutációk. Egy olyan például, ami nem „halhatatlan” ugyan, ám valamilyen okból mondjuk 2-3%-kal sikeresebb szaporodási stratégiát követ, hamarosan kiszorítaná a halhatatlanok génjeit. Mivel az evolúció a gének továbbadásáról szól, ehhez képest mellékes, hogy a gének továbbadása után mi történik az egyénnel: egy olyan, genetikai eredetű, halálos betegség, ami tízéves korban szedi áldozatait, nyilvánvalóan az első generációval együtt eltűnne. „Mindaddig, amíg a természetes kiválasztódás – írja Williams – az élet kezdetén hatékonyabb a kedvezőtlen hatások elfojtásában, mint később, a korai alkalmazkodási formák sikeresebben lesznek fenntarthatók, mint a késeiek… A természetes kiválasztódás rövidesen az ifjúkori fitneszt növelné meg a magas életkor valószínűségének rovására, ami kaput nyitna az öregedés előtt”, és valószínűleg ugyanez volna a helyzet bármilyen más értelmes lény esetében is. Azért csak valószínűleg, nem pedig teljesen biztosan, mert ismerünk azért néhány olyan földi fajt is, amely nem öregszik: tokhal, cápa, aligátor, galápagosi elefántteknős stb. A gerontológus Leonard Hayflick valójában Williamsszel összhangban ehhez azt teszi hozzá, hogy esetleg „az öregedés és a korlátozott élettartam az az »ár«, amit az emlősök és más magas fejlettségű állatok fizetnek… a magasabb fejlettség előnyeiért”.
[27] Az internet-guru Kevin Kelly szerint az a probléma, hogy „ha egy kovácsnak duzzadó izmai vannak, akkor a teste… hogyan vigye át ezeket a változtatásokat a génjeibe? A lamarcki [biológiai] rendszer hátránya, hogy egy apró, előnyös változást vissza kell követnie… egészen a genetikai tervrajzig”, és eközben ugyanaz a helyzet, mint bizonyos titkosítási eljárásoknál: míg két prímszámot roppant könnyű összeszorozni, addig utólag roppant nehéz kideríteni, hogy melyik volt az a két prímszám. Nem lehet egy megtanult nyelvet csak úgy „visszaírni” a genetikai kódba.
Mindez azonban csak a miénkhez hasonló, „fehérjealapú”, a géneket és a testet külön kezelő megoldásoknál igaz. A számítógéptudós David Ackley a szintén számítógépes Michael Littmannel közösen a lamarcki evolúciót megvalósító programot írt: náluk a kovács házasodáskor nem készen kapott génjeit adta tovább, hanem a szerzett tulajdonságait is tartalmazókat, és ez a megoldás kb. annyival volt hatékonyabb a darwini módszernél, amennyivel a tanulás hatékonyabb módszer az ösztönnél a környezethez való alkalmazkodásban.
- Kultúra [6]