Fodor Gábor: Az előzetes szervezkedésben nem vettem részt, mert csak ’88 februárjában, a Fidesz megalakulása előtt néhány héttel szereltem le, tudniillik ahogy befejeztem az egyetemet, azonnal behívtak katonának. Ritkán fordult elő, hogy valakit egy év szolgálat után az egyetem befejezését követően behívjanak még egy fél évre. Mellesleg óriási megdöbbenést keltett a megjelenésem a laktanyában. Doktor úrnak szólítottak, hiszen már megvolt a doktorátusom, miközben egyszerű honvédként vonultam be, előfelvételesként ugyanis nem szereztem semmiféle rendfokozatot. Egy-két hónap múlva az egyik parancsnok, aki rokonszenvezett velem, el is árulta, hogy rendszeresen jelentést kell írniuk rólam, hiszen engem büntetésből hívtak be, amiért ellenzéki körökkel voltam kapcsolatban, és olyan ellenzéki jellegű szervezkedésekben vettem részt, mint például a Kelet–Nyugat konferencia. Fél évvel később egyébként ugyanez történt Orbán Viktorral is.
A Fidesz előtörténete szerintem már akkor elkezdődött, amikor befejeztük az egyetemet. Addigra már mindannyian rendkívül elutasítóak voltunk a Kádár-rendszerrel szemben, nem akartunk semmilyen módon részei, kiszolgálói lenni, még a gépezet kis fogaskerekeiként sem. Ezt az egyéni felismerést aztán nagy beszélgetések követték arról, hogy talán közösen kellene valamit csinálnunk. Sőt az is kiderült, hogy ugyanezen gondolkoztak más szakkollégiumokban is, de hogy szervezkedni is kéne ennek érdekében, az valószínűleg Kövér László ötlete volt, ahogy én ezt később megtudtam…
Ön tehát a közvetlen szervezésbe csak belecsöppent, mint Pilátus a Credóba?
Nem, ezt nem mondanám, de a leszerelésem és a Fidesz megalakulása közötti néhány hét például számomra álláskereséssel telt. Közben hallottam persze, hogy folyik valami szervezkedés, de nem érdekelt túlságosan, mert úgy tudtam, hogy ezt az egészet a Hazafias Népfront kebelén belül képzelik el…
Ebben az időben még a Bibó Szakkollégiumban lakott?
Persze, mert senior voltam, olyan nevelőtanár-féle, később aztán nevelőtanár is lettem, tehát a Bibó volt az első munkahelyem. Visszatérve a szervezkedésre, amit hallottam róla, az nem tett különösebben kíváncsivá, de annyira azért érdekelt, hogy megnézzem, mi lesz belőle. Amikor beléptem a nagyterembe, már parázs vita folyt arról, hogy a létrehozandó szervezet nevében szerepeljen-e a demokratikus szocialista jelző. Diczházy amellett érvelt, hogy igen, Orbán és még sokan mások azt mondták, hogy nem, természetesen én is ezzel értettem egyet. Kövér egyetértett a szocialista jelzővel, de emlékezetem szerint nem tekintette kulcskérdésnek a névben való szerepeltetését. Ő még évekkel később is meggyőződéses szocialistaként határozta meg magát. Akik a szocialista önmeghatározás mellett álltak ki, azok részben meggyőződésből tették, részben azért, mert el akarták kerülni a nyílt konfrontációt a hatalommal. Többen voltak, akik úgy gondolták, eljött az ideje annak, hogy vállaljuk ezt a konfrontációt. Végül ez a nagyon kemény politikai vita szavazáshoz vezetett, amelyben a többség a szocialista szó ellen voksolt. Ezután szünetet rendeltünk el, hogy mindazok elmehessenek, akik ezt nem tudják vállalni. Sok ismeretlen arc tűnt fel ott egyébként, addig soha nem látott, jegyzetelő emberek, ez is érdekes volt. Akkor, azon az estén a Bibóban így alapítottuk meg harmincheten a Fideszt.
Nem volt azok között, akiket a nemzetközi sajtótájékoztató után beidéztek a rendőrségre. Mit gondol, miért?
Gondolom, azt hívták be, akiről a jegyzetelő emberek (a besúgók) valamiért úgy gondolták, hogy hangadó, vagy azért, mert harciasan vitatkozott, vagy mert részt vett a szervezésben. Talán csak ránéztek a névsorra, és valamiért ráböktek egy névre… Andrási Miklóst például (aki kedves, jólelkű vidéki fiatalember volt) szerintem azért hívták be, mert a nevéből arra következtettek, hogy arisztokrata, „szervezkednek a reakciósok”, úgy is jött az idézés, hogy „ssy”-kal írták a nevét – természetesen semmi köze az Andrássy családhoz.
Egyébként ez az ügyészségi huzavona – így visszatekintve – nevetnivaló, groteszk, ugyanakkor számunkra mégis nagyon fontos momentum volt, tudniillik a fiúk nem hagyták magukat megfélemlíteni, nem kisnyulakként ültek ott, hanem jogaikat ismerő állampolgárokként, akik számára az ügyész nem tudott semmi újat mondani azzal, hogy kitette eléjük a jogszabálygyűjteményeket, hiszen ők pontosan tudták, mi van azokban. Először tehát elmondták ismereteiket a saját jogaikkal kapcsolatban, ami ott némi meglepetést keltett, majd magabiztosan távoztak. A hasunkat fogtuk a nevetéstől, amikor elmesélték, mi történt.
Én úgy emlékszem, ez azért elég komoly ügynek látszott akkor…
Hajjaj, persze. Még a pártállami televízió is bemondta, hogy megtévedt fiatalok törvényellenes szervezkedésbe fogtak, hát el lehet képzelni, hogy aki a gyereke nevét hallotta a híradásban, az halálra rémült. Egyébként a kollégiumban akkoriban nagyjából mindenki összepakolt egy kis cuccot magának, mert számított rá, hogy bármikor elvihetik. Szóval ha nevetnivaló volt is, ami történt, attól mi még tudtuk, hogy a legrosszabb is megtörténhet. Az akkori KB- és PB-ülések jegyzőkönyvei is bizonyítják, hogy még nem döntötték el, mit csináljanak velünk. A keményvonalasok azt mondták, erőt kell mutatni, néhányat a fiatalok közül látványosan le kell tartóztatni, pert kell ellenük indítani, és el kell őket ítélni. Mások viszont azt mondták, ez túlzás lenne, olaj a tűzre, nem kell mártírokat kreálni, ’88 áprilisa–májusa állítólag azzal telt, hogy ezen vitatkoztak az MSZMP-ben.
A Bibó Szakkollégium igazgatója, Stumpf István jelen volt, amikor a Fidesz megalakult?
Nem volt jelen. Ő MSZMP-tagként a Pozsgay-féle irányzatban látta a reményt.
És mit szólt hozzá?
Felelőtlenségnek tartotta, ha jól emlékszem.
És az alapítók mit gondoltak, mire fog kifutni ez az egész? Mire készültek akkor?
Ez, azt hiszem, akkor erkölcsi kérdésként merült fel számunkra. Fel voltunk készülve arra, hogy vállaljuk a következményeket.
Hogy nem vesznek tudomást a realitásokról, hanem…
Mi a realitásokról nagyon is tudomást vettünk, de úgy ítéltük meg, az a realitás, hogy ez az egész szocialista rendszer sokáig nem húzható. Azt nem gondoltuk, hogy egy év múlva össze fog omlani, de azt tudtuk, hogy belátható időn belül valami változásnak kell történnie. Nem gondoltuk, hogy ilyen jelentős lesz, ilyen radikális, és ilyen rövid időn belül fog bekövetkezni, ezt senki sem gondolta még, de azt világosan láttuk, hogy ha tisztességesen akarjuk élni az életünket, akkor ebben az egészben nem lehetünk kollaboránsok. Tehát amikor aláírtuk azon a bizonyos március harmincadiki estén a Fidesz alapító iratát, tudtuk, hogy azzal az aláírással bizonyos értelemben megpecsételtük a sorsunkat. Tudatosan vállaltuk, hogy perifériára kerülhetünk. Én például ezután nem kaphattam meg az egyetem filozófia tanszékén azt az állást, amelynek előtte várományosa voltam. Az egyetem vezetése azt mondta, hogy szó sem lehet róla, mert nekem már politikai múltam van, és biztos lehetek benne, hogy én az Eötvös Loránd Tudományegyetemen – amíg világ a világ – semmit sem fogok tanítani. Kilenc hónappal később már tanársegéd voltam ott.
Ha jól emlékszem, nem sokkal a Fidesz megalakulása után Orbán Viktort behívták katonának…
Nyáron hívták be szerintem, de előbb még lezajlott a június 16-i tüntetés, amelyről elvitték őt.
Együtt voltak a tüntetésen?
Együtt indultunk el a kollégiumból, Viktor, Molnár Péter és én. Kis Jánossal kellett volna találkoznunk a Mányoki és a Kelenhegyi út sarkán, de mi késtünk másfél percet, és ő már nem volt ott. Mire a Batthyány-örökmécseshez értünk, ott már komoly tömeg volt, ráadásul iszonyú sok egyenruhás rendőr és nemzetbiztonságiak. Fel lehetett őket ismerni, bár civilben voltak – a nyári napsütésben sok sötét ruhás ember, csupa rosszarcú figura. Aztán megláttuk Csoóri Sándort, aki kellő távolságot tartva a tömegtől az utca másik oldalán állt, mi meg – a tömeg – az egyik oldalon, köztünk Tamás Gazsi, Kis János, Orbán Viktor, Vezér Erzsébet, Litván György, ha jól emlékszem, Solt Ottilia és még nagyon sok ismerős arc… Emlékszem, meglepődtünk azon, hogy Csoóri nem csatlakozott a tömeghez. Többen is mondták, hogy Csoórinak ide kéne jönnie, de nem jött. Ott volt, de mégsem volt ott. És akkor – talán azután, hogy Demszkyt megverték és elhurcolták – beindult a „rendőrállam” kiáltozás, Nagy Imre éltetése és egyebek. Gazsit egyszer csak kiemelték. Azt hiszem, szónokolni akart, de nem engedték, hátracsavarták a kezét… Viktor Gazsi védelmére akart kelni, és akkor rá is lecsaptak. Erre Kis János rohant oda, megfogta Viktort, és próbálta kihúzni őt a rendőrök kezéből…
Ez csak heroikus gesztus volt, vagy ilyen módon meg is lehetett menteni valakit?
Ha valakit visszarántanak a tömegbe, az – miközben a rendőrök a tömegre vetik magukat és mindenki szalad – hátul el tud tűnni. Ez azonban akkor nem sikerült, János kapott egy nagy gumibotütést, Viktort elhurcolták Gazsi után, mi pedig elkezdtünk átvonulni a Televízió elé, ahol aztán Kis Jánosnak, a Vörösmarty téren pedig Mécs Imrének is sikerült beszédet mondania. Akkor már legalább ezren voltunk, sokan csatlakoztak hozzánk a járókelők közül is, a Fekete Doboz is ott forgatott, szóval ez egy jó hangulatú és nagyon komoly tüntetés volt, leszámítva persze a letartóztatásokat meg a gumibotozást…
Érzett közben félelmet?
Az ember közben nem fél, esetleg utána, ha végiggondolja a dolgot. A beszédek közben megérkeztek a motoros rendőrök, akkoriban Grósz-huszároknak hívták őket, megint gumibotozás, majd a menekülő tömeg a Vörösmarty térre zúdult, de ott már nagyon idegesek voltak a rendőrök, és most már két oldalról kezdtek gumibotozni. Akkor a társaság szétspriccelt, de sokan újra összeverődtek, és egy pár száz fős csoport – látványosan, kiabálva – végigvonult a Váci utcán, hogy minél nagyobb legyen a cirkusz, hogy minél több külföldi lássa, hiszen a nyilvánosság volt az ellenzék legfőbb fegyvere. Akkor a rendőrök megint rohamozni kezdtek, a tömeg pedig futott… Észrevettük, hogy Solt Ottilia éppen a rendőrök előtt elbotlott, még a nadrágja is elhasadt, és kapott néhány jókora gumibotütést… Erre visszafordultunk érte, fölrántottuk, közben ő nevetett és azt mondta, nem kell vele foglalkozni, annyi baj legyen, és akkor együtt loholtunk tovább. Szóval szétverték a társaságot, mi azonban büszkék voltunk, mert ez komoly akció volt. Hozzátartozik a dolog szépségéhez, hogy a tüntetés után Kis Jánossal és még nem tudom kivel bementünk a Petőfi Sándor utcai főpostára, és feladtunk egy tiltakozó táviratot Grósznak… Hogy fel vagyunk háborodva a rendőrterror miatt, meg más ilyesféle hangzatos dolgok… Nem mintha annyira naivak lettünk volna, hogy azt higgyük, ettől megváltozik a világ, csak tudatni akartuk ezekkel, hogy nem mindenki nyuszi…
Visszatérve a Fideszre: azután, hogy Orbánt behívták katonának, kicsit csendesebben folyt a szervezés?
Szó sincs róla, minden ment gőzerővel tovább. Én mint nevelőtanár nyáron is bent laktam a kollégiumban, és emlékszem, hogy azon a nyáron rendkívül sok dolgom volt. Többek mellett nálam is léptek be az emberek, akkoriban én vezettem a nyilvántartást, nálam volt a pénz, könyveltem a támogatásokat. Az én szobám volt a Fidesz infrastruktúrája…
Ez csak Orbán távollétében volt így?
Dehogy. Az első hónaptól az ősz derekáig így volt. Valahogy így alakult, mert nekem volt tűrhető méretű szobám, a kollégiumban tartottuk a Fidesz összejöveteleit, és aztán az én szobámban mindjárt be is lehetett jelentkezni. Én is megadtam a címemet és a telefonszámomat, kerestek is állandóan, volt, hogy hajnali egykor keltettek fel, volt, hogy reggel hétkor, hogy be akarnak lépni, vagy nem tudom, mit akarnak… Úgyhogy nagyon örültem, amikor elköltözhettem a kollégiumból. ’88 szeptemberében Kis János a családjával egy évre Amerikába ment tanítani, és Rusztem kutya gondozása fejében feleségemmel együtt beköltözhettem a lakásukba… Ez nagy megkönnyebbülés volt, mert én akkor már a megőrülés szélén álltam, és itt emberibb ritmusban lehetett tovább folytatni a szervezést… Úgyhogy ettől kezdve ez a lakás lett a szervezés egyik központja.
Vagyis Kis János lakása a Fidesz történetének egyik fontos helyszíne?
Sok szempontból igen. Jó néhány fontos megbeszélést tartottunk ott, Viktor pedig, aki akkor még katona volt, ha eltávozást kapott és Budapesten járt, akkor rendszeresen nálunk aludt, illetve ott időzött.
Molnár Péter: A szakkollégiumok évek óta erősödő együttműködésére épülő szervezetalapításhoz biztatást adott, hogy a hagyományos, március 15-ei tüntetésen már tízezren voltunk. A megalakulás előtt több előzetes megbeszélés volt, az egyiken, a Bibó Kollégium klubjában öten-hatan vettünk részt. Március 30-án, lehet, hogy már éjfél is elmúlt, amikor harmincheten aláírtuk az alapító nyilatkozatot a Bibó klubjában.
Ha jól tudom, a Fidesz életében a következő fontos helyszín a Ma Cherie eszpresszó volt, ahol a nemzetközi sajtótájékoztatót tartották…
Igen, azt hiszem, egy-két nappal a megalakulás után. Erre öt fideszest beidéztek a rendőrségre, öt alapítót, és rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették őket „törvénytelen szervezkedés” miatt. Erről kiadott az MTI egy közleményt, és egy rosszindulatú kommentár jelent meg a Magyar Hírlapban, ami miatt mi sajtópert indítottunk. Közben elég erős nyomás nehezedett ránk, egyszer például Andrási Miki, az egyik alapító (Rajk-kollégista) észrevette, hogy követik fölfelé a Ménesi úton egészen a Bibóig.
A szülei mit szóltak a dologhoz?
Akkor már csak az anyám élt, ő nagyon büszke volt rám, ugyanakkor persze aggódott is, nem lesz-e ebből valami bajom. Egyébként a bátyám is belépett hamarosan a Fideszbe a feleségével együtt, a közzétett telefonszámok közül Kövér Laciét hívta föl, és nála lépett be.
Akkoriban egy másik fontos helyszín számunkra a Kisrabló étterem volt, ahol az alakulás utáni hetekben többször is összejöttünk. Az egyik ilyen találkozó némileg fenyegetett légkörben zajlott le, úgy mentünk oda, hogy nem tudtuk, nem vár-e ott bennünket a rendőrség. Dugig volt az alagsori különterem, és sok egyetemista és főiskolás arról számolt be, hogy kirúgással fenyegetik őket, meg azzal, hogy nem engedik megszerezni a diplomájukat. Közben az egyetemeken és a főiskolákon sokan azért is léptek be a Fideszbe, hogy ilyen módon fejezzék ki a szolidaritásukat, és nemcsak diákok, hanem – ami különösen fontos volt – tanárok is. Két ember kirúgásával esetleg példát lehetett volna statuálni, de már húszat sokkal nehezebb kirúgni, pláne ha tanárok is vannak közöttük. Ezekről az ügyekről beszéltünk ott a Kisrabló alagsorában is, és Csaba Iván azt mondta, hogy fel kéne függesztenünk a tevékenységünket, mert ha folytatjuk, azzal több kárt okozhatunk, mint hasznot. Attól tartottam, hogy a kifejezetten színvonalasan előadott szónoklatával esetleg meggyőzi a többieket. De a többség a folytatás mellett volt, és én is amellett érveltem, akkor is, amikor záróra után még átmentünk Németh Zsolt apjának a lakására. Emlékszem, azt mondtam, hogy az a fontos, ne féljünk, tudniillik akkor ki fog derülni, hogy a fenyegetőzés csak blöff, a hatalomnak már nincsenek eszközei arra, hogy valóra is váltsa, amivel fenyeget. Ezen a gyűlésen választottuk meg egyébként a szóvivőket is, és ekkor rukkolt elő Rácz András, aki szintén alapító tag, a Fodor Gábor által csak „ráczi triász”-ként emlegetett gondolatmenettel, amely szerint három dolog védhet minket, a tagság, a legalitás és a nyilvánosság. Vagyis arra kell törekednünk, hogy minél többen tudjanak rólunk, minél többen legyünk, és hogy minél hatásosabban érveljünk amellett, hogy amit csinálunk, az teljesen törvényes, alkotmányos. Ezt mi Halmai Gábor szakvéleménye alapján kezdettől fogva hirdettük is.
Orbánék rendőrségi kihallgatásáról és az ott történtekről mit gondoltak?
Viktor azt mesélte, hogy a kihallgatók között volt egy durvább fellépésű figura, aki fenyegetett, és volt egy másik, aki jóságos, atyai hangon próbált velük beszélni, de ez az egész nem nagyon jött be, tudniillik Viktorék nagyon magabiztosan viselkedtek, és ebben az időben, az ilyen helyzetekben Kövér Laci – később egyszerűen oktalanul durva – szúrós stílusa, kemény fogalmazása még pozitív módon működött, és a pártállammal szemben azt még mi is értékelni tudtuk. Mert ahhoz még a diktatúra végnapjaiban is komoly kurázsi kellett, hogy valaki bátran odamondogasson a rendőrségen egy kihallgatás során.
Emlékszik a Magyar Hírlap ellen indított sajtóper tárgyalására? Azt a pert – ha jól emlékszem – elvesztette a Fidesz…
A pert sajnos elvesztettük, az ítélet indokolása persze elképesztő volt. Ez is valamikor nyár elején történt, és a tárgyalás után a Markó utcából átmentünk Gáborral és Viktorral a Kossuth térre, velünk volt Pesty Laci is, aki a Civil technikák című filmet forgatta a Fideszről. A téren Viktor végigfeküdt egy padon, és nagyon dühösen valami olyasmit mondott, hogy „ezek addig feszítik a húrt, amíg egyszer csak lövések dördülnek”. A film utolsó képe az, hogy Gábor azt a pici piros Fidesz-matricát, amit akkoriban mindenhová kiragasztottunk, Viktor fölé ragasztotta a padra. Egyébként a tárgyalóterembe egyetlen percre sem engedték be a kamerát, de még a folyosón sem lehetett forgatni, ezért Laci a WC-ben csinált Gáborral és velem interjút, ami szintén benne van a filmben.
Úgy tudom, 1988 szinte valamennyi tüntetésén részt vett, de a legemlékezetesebb a maga számára az október 23-i demonstráció. Tudniillik – Fodor Gábortól hallottam – ennek szervezőjeként valósággal őrületbe kergette Csurka Istvánt…
A június 16-ai tüntetés is nagyon emlékezetes. Félelmetes és nyomasztó volt, amikor, miután a Batthyány-örökmécsesnél Gazsit és Viktort elvitték, a rendőrök szorosan zárt sorfala odaszorított minket a Spartacus presszó elé. Szerencsére a Szabadság tér felől odaérkezett egy másik csoport tüntető, ezért a rendőrök kénytelenek voltak szétnyitni a sorfalat, és akkor az újonnan érkezőkkel egyesülve el tudtunk menni a Magyar Televízió épülete elé. Ott Kis János kiválasztott egy alkalmas helyet a bejárat mellett, ahol, mint mondta, „megvethette a hátát”, mi meg félkaréjban köré álltunk, és így el tudta mondani a beszédét. Mécs Imre szónoklata közben azonban már megint jöttek oldalról a rendőrök, durván gumibotozva, az idős Vezér Erzsébetet is megütötték. Akkor átmentünk a Vörösmarty térre, és végül a Váci utcában ért véget a demonstráció. Hazafelé Jánossal és Gáborral az egyik postáról még feladtunk egy táviratot a tüntetésről. Emlékszem, hogy János milyen boldog volt, fogta ugyan a fájó kezét, amire gumibottal rácsaptak, amikor Viktort akarta kirántani a rendőrök karmaiból, de nagyon örült, hogy a rendőri fellépés ellenére sikerült megtartani a tüntetést, és elég sokan is voltunk. Estére, nagy örömünkre Viktor is hazaért a kollégiumba, kiderült, hogy nem bántották, csak az volt kellemetlen, hogy nagyon megéhezett, amíg fogva tartották.
Az október 23-ai történet úgy kezdődött, hogy pár nappal az évforduló előtt, egyik este Fodor Gáborék kollégiumi szobájában összejött a Fidesz akkori, ideiglenes választmánya. Mivel addigra már több, akkor alternatívnak nevezett szervezet létezett – köztük három olyan is, amely később párttá alakult –, azt gondoltuk, hogy ezt a tüntetést együtt kéne megszerveznünk. A koordinálással engem bíztak meg a többiek. Még aznap este átmentem a Corvin térre, a Hitel szerkesztőségébe, ahol éppen ülésezett az MDF vezetősége. A dolog azonban majdnem elakadt az MDF-nél, tudniillik a megemlékezésre való felhíváshoz két aláírást kellett szereznem tőlük is, de az ott lévők nem nagyon tolongtak a lehetőségért. Arra nem emlékszem pontosan, hogy ki, de egyikük aláírta a nevét, a második aláírás azonban csak nem akart megszületni. Für Lajos például kimondottan mogorván utasított vissza, amikor felhívtam, hogy újra megkérdezzem, végül Joó Rudolf állt kötélnek, ő viszont minden habozás nélkül. De aztán kiderült, hogy nem fogják engedélyezni a demonstrációt, a hatalom ugyanis nagyon rossz szemmel nézte a készülődést. És akkor elkezdődött egy hosszú, többnapos tárgyalássorozat (öt szervezet, a Fidesz, az MDF, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság és a Történelmi Igazságtétel Bizottsága részvételével) Kenedi János lakásán arról, hogyan tartsuk meg mégis a tüntetést. A gyenge pont az évekkel később oly radikálisan antikommunista retorikájú MDF volt. 1988 októberében ők akartak leginkább kihátrálni a korábbi megállapodásból. Mi pedig éppen ezt tartottuk a lehető legszerencsétlenebb fejleménynek, hiszen ez azt jelentette, hogy a pártállam a fenyegetéseivel meg tudja osztani az ellenzéket. És akkor történt, hogy Csurkát – aki persze vonakodott aláírni egy újabb közös nyilatkozatot válaszul a fenyegetőzésekre – Kenedi Jánosnál olyan szívóssággal próbáltam meggyőzni, hogy egyszer csak aláírta.
Sajnos ezután jött még egy fordulat, ezt követően megint elhangzott valami kemény fenyegetés Grószék részéről, és az MDF mégiscsak kiszállt. Erre hosszas vívódás után mi (a többi négy szevezet) is megpróbáltuk lefújni a tüntetést, mert nem akartuk az MDF kilépése után valószínűbbnek tűnő rendőri erőszaknak kitenni azokat, akik eljönnek. (Utóbb emiatt komoly vita volt a Fideszben, írtam is egy cikket a Fidesz Hírekbe a döntés hátteréről.) Ez azonban az utolsó pillanatban történt, a felhívás kibocsátóiként mi elmentünk a megadott találkozási pontokra, és végül elég sokan mégiscsak végigmentünk az eltervezett útvonalon, rengeteg rendőr díszkíséretével.
A tüntetések közben országszerte Fidesz-csoportokat szerveztünk, vezetőséget választottunk, szervezeti szabályzatot szövegeztünk, igyekeztünk minél többekhez eljutni. A rendszerváltás nem csak úgy megtörtént az országgal, mint azt ma már szinte divat állítani. A demokratikus ellenzék évtizedes tevékenysége után, az ellenzéki szervezetek megalakulása és megerősödése, a nyilvánosság kiszélesedése kellett ahhoz, hogy 1989-ben a pártállam képviselői kénytelenek legyenek tárgyalásokat kezdeni.
Hegedűs István: ’88 kora tavaszán még nem ismertem személyesen az alapító fideszeseket. Korábban már fociztam néhányukkal, én a Bihari Mihály-féle „Politgroupban” Urbán Lászlóval, Bozóki Andrással együtt – akkor az akadémia szociológiai intézetében dolgoztam –, ők pedig a „Folyik a sör”-ben, ez volt Orbán Viktorék csapatának a neve. Bizonyára kikaptunk, de erre is csak következtetni tudok, nem emlékszem…
A Fidesz megalakulásáról valószínűleg Áder Jánostól, intézeti kollégámtól hallottam először, de az is lehet, hogy a Magyar Hírlapban olvastam a rendőrségi közleményt meg a hozzá kapcsolódó rosszindulatú kommentárt… Mindenesetre nagyon izgatott, kik lehetnek az „Alapító Atyák”, de egy nevet sem tudtam azonosítani az újságban megjelent ötből. Úgyhogy, amikor eljutott hozzám a hír, hogy a Fidesz nyilvános rendezvényt tart a Jurta Színházban április 30-án, akkor Petőcz György barátommal fogtuk magunkat és elmentünk megnézni őket. Azóta már a Fekete Doboz Civil technikák című filmjében is látható az a jelenet, ami ott fogadott bennünket: Orbán felállt valahová, és bejelentette, hogy nem mehetünk be a színházba, mert nem kaptunk engedélyt, és arra kér mindenkit, vonuljunk át a Tinódi moziba, amit mi meg is tettünk. Sok ismerőssel találkoztam össze, az a társaság azonban, amely az egészet szervezte, teljesen ismeretlen volt számomra. A Tinódi moziban aztán – ahogyan ez ugyancsak benne van a Civil technikákban – Fodor Gábor fölült a pódiumra, én akkor még nem tudtam, ki ez a hosszú fiú, de nagyon tetszett, ahogy lazán és barátságosan vezényelte az eseményeket, miközben néhány másik fiatalember lent rohangált és intézkedett. Meghallgattuk a beszédeket, és ekkor léptem be a Fideszbe: körbejártak az ívek, s egyet én is aláírtam. Addig ugyanis nem akartam csatlakozni, amíg személyesen meg nem győződtem arról, hogy a hangulat vonzó-e, és hogy racionális nyelven beszélnek-e a főszervezők. Itt hamar kiderült, hogy az akkoriban létrejövő csoportok közül a Fideszhez éreztem magam a legközelebb – közelebb, mint ’87-ben Lakiteleken az emdéefesekhez, vagy akár a hálózatosokhoz. Sokan éreztek így az alapító fideszeseknél néhány évvel idősebb, akkor tehát huszonnyolc-harminc éves értelmiségi barátaim közül is, Vágvölgyi B. Andrástól Ungár Kláráig.
Ezen a nagygyűlésen és a következőn, a Jurta Színházban, két héttel később, a szóvivők és a fontosabb alapító figurák, mint Szájer József, részletesen beszámoltak arról, mi minden történt a Fidesz körül. Elmondták, hogyan zajlott le az ügyészségi meghallgatás. Az akkor még kicsiny tagságot bevonták az ügyekbe, és ez nagyon izgalmas volt nekünk, és fantasztikusan demokratikus… Mi ugyanannyit tudtunk, mint a szóvivők, akiket nem is neveztek vezetőknek. Volt persze egy aktív szervező mag – ezt az akkor még teljesen egységes szakkollégista csapatot, mi, újak, Vig Monika vagy Rockenbauer Zoltán, akik két héttel, egy hónappal később léptünk be a Fideszbe, „régi gárdának” hívtuk.
A Jurtában már a helyi csoportok megalakulásáról is beszámoltak a tagok. Szelényi Zsuzsa a nézőtérről ugrott fel látványosan a színpadra, hogy a bölcsészkari helyzetet ismertesse. Ott ekkor már többen tartoztak hozzánk, mint a KISZ-hez. A gyűléseken – azt hiszem – 30 forintot fizettünk belépődíjként, majd a végén Deutsch Tamás kiállt a színpadra, és beszámolt a szervezet anyagi ügyeiről, fillérre pontosan. És persze nekem ez is nagyon tetszett…
Olyasmivel nem találkozott, ami nem tetszett volna? Abban a Fideszben ellenszenves emberek nem is voltak?
Hát, akkor már jött a nyár, és egy-két emberrel tartottam még csak szorosabb kapcsolatot a fideszesek közül. Elmentem viszont Szárszóra – itt beszélgettem először hosszabban Molnár Péterrel. A szárszói sátorban nagyon sokféle ember gyűlt össze, közülük Rácz Sándor fellépése volt talán a legfeltűnőbb, aki mindvégig kezeslábasban videózott, és magáról mint munkás-paraszt-értelmiségiről beszélt, de mégis szimpatikusnak éreztem – ismertem őt is az ötvenhatosok köreiből. Sokan jöttek el a demokratikus ellenzékiek közül is, nem csak a népiektől. Emlékszem, felszólalt egy öregúr, aki bírálta a kozmopolitákat (azt hiszem, ilyesmit ott hallottam először), de aztán valaki leintette. Szárszón egyébként az egyik legnyüzsgőbb fideszes Németh Zsolt volt. Ez a kicsit „lobogó” fiú – hogy a kérdésére is válaszoljak – már korábban sem tűnt olyan vonzónak. Világos volt, hogy más kultúrkörből jött, és más is „lobogtatta” őt, mint a többi fideszest. De úgy gondoltam, hogy a szervezetben nem kell mindenkivel száz százalékig egyetértenem.
Amikor októberben, a Fidesz első kongresszusán beválasztottak a vezetőségbe, az Országos Választmányba, addigra persze már én is túl voltam az első konfliktusokon – például a bázisdemokrata követeléseket megfogalmazó néhány taggal. Év végén aztán már Kövér Lászlóval is keményen összevitatkoztunk – akkor még csak azon, hogy miért jött késve a választmány ülésére.
Korábban, a június 16-ai tüntetésen már a Fidesszel együtt vett részt?
Nem, egy barátnőmmel mentem az örökmécseshez. Sok ismerős fideszessel találkoztam persze ott össze – de akkor még nem szervezetenként gyülekeztünk. A televízió előtt meghallgattam Kis János beszédét, aztán Mécs Imréét, aki még nem fejezte be, amikor a szovjet emlékmű felől megérkeztek a rendőrök, és kezdték a tömeget kiszorítani a térről. Ez látható a Fekete Doboz filmjén is, látszik, ahogy Pesty Lászlót üldözik, miközben a videó még megy, majd utolérik… Aztán a tömeg megint összeverődött, átvonultunk a Vörösmarty térre, Nagy Imre nevét kiabálva haladtunk végig a Belvároson. Nem értettem, hogy a rendőrség ezt miért hagyja… Nagy kérdés, mi történt, mitől omlott össze ’88. június 16-án a Magyar Népköztársaság rendőrsége. Megérkeztünk a Gerbeaud elé, ahol a teraszon uzsonnáztak a nyugati turisták, akik a békés kádári szocializmust jöttek meglátogatni, és egyszer csak megjelent előttük a forradalmi tömeg… A Deák Ferenc utcából ekkor befordultak a rendőrmotorosok a térre, Mécs Imre eléjük ment, majdnem felöklelték, mi meg beözönlöttünk a Váci utcába, azt kiabálva, hogy ávósok, fasiszták… Lassan a kiabálást is abbahagytuk, én pedig kisétáltam a kettes villamoshoz, és felszálltam.
A barátnője közben hova lett?
Hát látja, erre nem emlékszem.