Antal Éva könyvének mottója Bahtyintól való. „Az irónia mindenütt jelen van – […]. Az újkor embere nem kinyilatkoztat, hanem beszél, vagyis amit mond, azt mindig fenntartással mondja.” Bárcsak igaza lenne Bahtyinnak! De nincs. Hová tette a szemét? Hogy nem látta a végső igazságot kinyilatkoztató alazónok millióit? Nem látta, mert azok őt, gondolom, eleve nem érdekelték: nem érdekelte őt a boldogságot feltaláló „utolsó ember”. „A föld összezsugorodik akkor, és ott ugrándozik rajta az utolsó ember, aki majd mindent magához zsugorít. Fajtája kiirthatatlan, / akár a bolha; az utolsó ember él a legtovább. / »Feltaláltuk a boldogságot« – mondják az utolsó emberek, és vaksin pislognak.” Nos, ez a nietzschei utolsó ember, akit Bahtyin észre sem vesz, nemhogy fenntartással mondaná, amit mond, hanem gyűlöli azokat, akik képesek a maguk igazát is fenntartással kezelni: gyűlöli az ironikusokat. Hagyom hát én is ezt az utolsó embert, s akkor mégis kénytelen vagyok igazat adni Bahtyinnak. A filozófiában, az irodalomban, a művészetekben általában is tényleg (szinte) mindenütt jelen van az irónia. S ennélfogva (szinte) lehetetlen eligazodni – Angyalosi fülszövegét idézem – „ennek a (szinte) határtalan birodalomnak az útvesztőiben”. S ahogy ugyancsak Angyalosi mondja, Antal Éva tanulmányai mégis segítenek valamennyire eligazodni bennük. S tényleg ezt a feladatot vállalta magára a szerző, ennél szerencsére nem többet, mert ha meg akarta volna magyarázni az olvasónak, hogy tulajdonképpen mi is az az irónia, netán tisztázni akarta volna az irónia fogalmát, akkor csak arról tett volna tanúbizonyságot, hogy ő az ironikusok alazónja, azaz hogy semmi, de semmi érzéke sincs az iróniához. Számos tudós embernek valószínűleg ez tetszett volna, nem pedig a szerző ironikus téblábolása az ironikusok birodalmában. Az irónia (akárcsak az eirón, az ironikus maga) ugyanis bújócskát játszik. Antal Éva meg keresi, kergeti őt, meg nem fogja azonban, a legjobb esetben is csupán körüljárhatja a birodalmat.
Az olvasó kezébe veszi a kötetet, a borítóján egy híd, mely átível valami felett, csakhogy nem tudjuk, mi ez a valami, nem tudjuk, hogy a híd mit köt össze mivel, talán a valóságot a semmivel, aztán belelapoz a tartalomjegyzékbe, s rögvest meghazudtol engem: „Mi az, hogy Antal Éva nem akarta tisztázni az irónia fogalmát? Az első tanulmány »Tájékoztatásul: Az irónia fogalmáról«, az utolsó meg: »Jutalomjáték: – még egyszer az irónia fogalmáról«. S ha a Vajdának még ez sem elég, akkor felhívnám szíves figyelmét a könyv három részére: »Irónián innen«, »… és túl«, »Túlontúl«.” S most én mondjam ennek az olvasónak, hogy neki aztán tényleg semmi érzéke sincs az iróniához? Mondja a fene. Úgysem érti. Ha egyszer nem veszi észre, hogy innen és túl és túlontúl mindig ugyanaz van, legkülönbözőbb formáiban, nevezetesen irónia.
De hát… De hát ez az Antal Éva minek firkál össze 250 oldalt, ha az iróniát sem megmagyarázni, sem fogalmát meghatározni nem lehet? Nem volt tisztában vele, hogy lehetetlenre vállalkozik? Nagyon is el tudom képzelni, hogy amikor nekifogott megírni a disszertációját – itt csak részleteket közöl belőle –, akkor még nem volt ezzel tisztában. Vonzotta az irónia és az ironikus – mondjuk Szókratész, mondjuk Kierkegaard, mondjuk Nietzsche, mondjuk Derrida, meg különböző amerikai dekonstruktív irodalmárok, sajnálom, hogy Diderot-t kihagyta –, hát írni akart róluk. S az idők folyamán rájött, hogy lehetetlen vállalkozásának több értelme van, mint egy tudós dolgozatnak. Éreztetni tudja, hogy e nélkül az amúgy veszedelmesnek tűnő irónia nélkül csak a „sivatag terebélyesedik”. De hadd idézzem a szerző két megjegyzését is, melyekből napnál világosabb, hogy tisztában van a nehézségekkel, s ezek ellenére rettegve ott téblábol az irónia birodalmában. Kierkegaard egy igen bölcs figyelmeztetéséhez Antal Éva a következő megjegyzést fűzi: „A figyelmeztetés minden olvasónak – a szókratészi szövegeket [vannak ilyenek? – kérdem én, csak úgy mellesleg – V. M.], az azokról készült elemzéseket vagy a kierkegaard-i értekezést olvasóknak/értelmezőknek szól, akik alazóniájukban túlságosan komolyan veszik saját megértésüket, és – akár egy pillanatra is – figyelmen kívül hagyják az irónia kis játékait. Igen veszélyeztetettnek érzem magam, mivel témám az irónia, illetve az arról szóló elméletek értelmezése. Vállalkozásom privát iróniája, az irónia alazóniája (kérkedés a hozzáértéssel) talán a beismeréssel némiképp tompítható.” Egy másik helyen meg, immár határozottabban, jutalomjátékának felütéseként: „Az irónia – jellegéből adódóan – kétségeket ébresztve elbizonytalanít, és a róla szóló elméletekben inkább önmaga visszavonásaként, sőt kiüresítéseként jelenik meg. Egyáltalán lehet-e definiálni és elmélet tárgyává tenni az iróniát? Nem inkább az irónia az, ami a róla szóló szövegben átveszi az irányítást, kicselezve a tettenérésére irányuló kísérleteket? Paul de Man kijelentésére utalnék, miszerint egy iróniaelmélet megalkotása, pontosan »ironikus« tárgya miatt lesz kétséges (és kétségbeejtő)…” S ha mindez netán nem lenne elég, azért csak-csak lehetetlen, hogy ne lett volna tisztában vállalkozása lehetetlenségével, amikor Kierkegaard-t vagy Paul de Mant olvasott, és róluk írt, hiszen ők explikálják is ezt a lehetetlenséget. „De Man szerint a kierkegaard-i cím [Az irónia fogalmáról …] és így az övé is [Az irónia fogalma] »ironikus, hiszen az irónia nem egy fogalom – és az elkövetkezendőkben részben épp e tétel kifejtésébe bocsátkozom«.”
Annyit persze tudunk vagy sejtünk, hogy az irónia többnyire bizonyos szövegek, beszélt, némelykor írott szövegek sajátja. Hogy viszont az irónia e szövegek szerzőjének, hordozójának a sajátossága is (lehet), azt számos korábbi és későbbi szerző nyomán Antal Éva többszörösen is hangsúlyozza. Gregory Vlastos szerint „[Szókratész] nem azzal változtatta meg a szót [az eiróneiát], hogy elmélkedett róla, hanem új jelentést adott annak: az ’eiróneia’ megtestesüléseként egy teljesen új életminőséget mutatott fel.” De már Quintilianus rámutatott arra, „hogy az irónia-alakzat totalitása az, ha egy egész emberélet válik iróniává, ahogyan ez Szókratész esetében történt”. Platón Állama Első könyvének szép és összefogott elemzése alapján jut a szerző arra a következtetésre, hogy az eirón iróniája alkati adottság. Szókratésznél bizonyosan az volt, de, meggyőződésem, végső soron minden igazi ironikusnál az. Hiszen ha valaki folyton-folyvást csak kinyilatkoztat, ha valaki általában nem képes elhatárolódni a maga igazságától, annak a számára a belátás, hogy igazsága jó okkal meg is kérdőjelezhető, nehezen eredményezheti az ironikusra jellemző lebegő állapotot: egy új igazság kinyilatkoztatását hozza. Saulusból soha nem lehetett volna mély meggyőződéssel Paulus, ha előtte nem lett volna egyértelműen Saulus. Valakinek majdhogynem a kobakjához nőtt a láthatatlanná tévő sapkája, vagy nincs is neki ilyen. De ha már a címben is emlegettem ezt a koboldot, hadd idézzem az idevonatkozó szövegrészt Antal Éva könyvének egyik legfrappánsabb szövegéből [Szókratész halott – és élvezi (A szókratészi irónia bestialitásának képsorai)]: „A probléma – Szókratész és a szókratészi irónia hall(hat)atlanul szétszóródó értelmezéseinek – érzékeltetésére egy olyan képzelet szülte alak képét kapjuk, akin láthatatlanná tévő sapka van: »Ha elfogadjuk, hogy az irónia adta [Szókratész] létezésének lényegét (ami ugyan ellentmondás, de nem is lehet más), és még ha azt is állítjuk, hogy az irónia negatív fogalom, akkor beláthatjuk, hogy mennyire nehéz lesz róla képet alkotnunk – mint ahogy lehetetlennek, vagy legalább ugyanolyan nehéznek tűnik lerajzolni egy koboldot (nisse/Kobold), akit sapkája láthatatlanná tesz.«” Az idézet persze Kierkegaard-tól való.
Akármilyen szimpatikus figura is ez a kobold, mintha két baj is lenne vele. Az egyik az, hogy lévén láthatatlan, szinte megfoghatatlan is. De hát ez legyen az alazónok baja. Az alazónokat az eirón úgysem nélkülözheti. „…eiróneája működtetéséhez mindig szüksége van (legalább) egy alazónra.” A másik: hogy végképp eltűnik, hogy megsemmisíti önmagát. Antal Éva azt írja: „Meglehetősen veszélyes dolog írásban ironizálni. Még veszélyesebb magáról az iróniáról írni, s talán még ennél is veszélyesebb az iróniát értelmezők szövegeiről értekezni. Az irónia kétségeket ébresztve elbizonytalanít, és a róla szóló elméletekben inkább önmaga visszavonásaként, sőt kiüresítéseként jelenik meg.” Bizonyára így van ez – s hogy szóban kevésbé lenne így? Nem tudom – de ez meg legyen az ironikus baja. Jóllehet magam nem szeretnék egy olyan világban élni, melyből kivesztek az ironikusok. Csupa alazón! Csupa „mindig kérkedő, pöffeszkedő, a valóságnál magát többre értékelő hiú alak” – istenem, de borzasztó is lenne. De vajon nem ez történt-e a filozófia világában, amikor Szókratészt „elfújta a szél”. Nem, nem beszélek félre. Hallgassuk csak: „Szókratész egész életében, egészen haláláig semmi mást nem tett, mint hogy ennek az elmozdulásnak [az elmozdulás magyarázatával kénytelen vagyok itt adós maradni – V. M.] a huzatába állt, és abban benne maradt. Ezért ő a Napnyugat legtisztább gondolkodója. Ezért nem írt semmit sem. Mert aki a gondolkodásból eredően írni kezd, az vitathatatlanul azokhoz az emberekhez hasonlít, akik a túl erős szél elől a szélárnyékba menekülnek. Egy még rejtőzködő történelem titka, hogy miért kellett Szókratész után a Napnyugat valamennyi gondolkodójának, függetlenül nagyságától, ilyen menekültté válnia.” Ez bizony a német mester, akinek késői szövegeiben látszólagos alazóniája mögött elmélyült olvasói képesek felfedezni az iróniát. Elég talán, ha annyit mondok, hogy egész életében folyton-folyvást arra kérdez rá, amiről nemhogy nem tudja, hogy micsoda, hanem amit nem is enged micsodának tekinteni. Vajon a huzatnak, a szélnek az allegóriáját Heidegger Kierkegaard-tól vette? Antal Éva így foglalja össze Kierkegaard szövegének egy részletét: „Az irónia nem megerősíteni akar, hanem felrázni, és örvénye az ironikust sem kíméli: saját végtelen negativitásának forgószele végül őt is magával ragadja.”
Az ironikust elfújja a szél. Hiszen a minden és a semmi között lebeg, s az egészében vett létezőbe éppoly nehéz belekapaszkodni, mint a semmibe. Az alazónok meg igazán meglesznek ironikusok nélkül. A nagyobb bajnak az tűnik, hogy az ironikus, ha anélkül hogy megkapaszkodnék a mindenben vagy a semmiben, ott lebeg kettejük között, mint Mohamed koporsója (Kierkegaard), akkor ennek következtében a maga negativitásában „minden tárgyi, erkölcsös és magában véve tartalmilag gazdag mozzanat hiábavalóságá[ról], minden objektív, magán- és magáért véve érvénnyel bíró elem semmisségé[ről]” akarja meggyőzni a világot. Az idézet Hegeltől való. Antal Éva megmutatja, hogy Hegel nélkül – akiben magában is ott rejlett, a romantikus irónia elutasítása ellenére is, az ironikus – Kierkegaard ironikus látásmódja és magatartása nem jöhetett volna létre. Magam is úgy gondolom, hogy a mélyen hívő Kierkegaard-t éppen a tárgyi, erkölcsös és magában véve tartalmilag gazdag mozzanatok, az objektív, magán- és magáért véve érvénnyel bíró elemekkel szembeni mély szkepszis tette ironikussá.
Merthogy Kierkegaard számára a szókratészi és a romantikus irónia egyaránt „végtelenül könnyű játék a semmivel, olyan játék, amely nem ijed meg (a) semmitől”, ami szerinte semmiképpen sem a nihilizmus felé vezető út, hanem az autentikus önismeret útja. Az iróniában ugyanis feloldható az egyedi és az egyetemes ellentéte, az irónia hidat képez önmagam és a bennem rejlő valaki más között, csakis az ironikus tud önmaga és ugyanakkor valaki más is lenni. A szerző Paul de Mant idézi: „Az ironikus nyelv a szubjektumot kettéosztja egy inautentikus empirikus énre és egy olyan énre, amely csak ennek az inautentikusságnak a tudását hordozó nyelv formájában létezik.” Az irónia megkettőz, szétválaszt, nem engedi történeteinket a maguk egyértelmű magátólértetődőségének útját járni. „Az allegória felelős a szubjektum történeteiért és a nyelv elbeszéléseiért, az irónia pedig minduntalan közbelépéseivel (értsd el-beszéléseivel) megakasztja és újraindítja az értelmező tevékenységet.” – írja a szerző (kiemelés tőlem – V. M.).
Mintha Antal Éva a dekonstruktív irodalom-elmélet iróniaértelmezése kapcsán látná és láttatná meg az olvasóval is: az ironikusnak igenis lehet saját üzenete, mást is tehet, mint hogy belecsipked az alazónok kinyilatkoztatásaiba. Joseph Hillis Miller szerint az ironikus dekonstrukció, mint a számítógép vírusa, „kegyetlenül újraprogramozza a házigazda-szöveg gramme-ját, hogy saját üzenetét mondja ki”. Már Nietzsche is így viszonyult az iróniához. „A fogalmaknak amaz irdatlan gerendázata és pallózata, amelybe kapaszkodva az oltalomra szoruló ember átmenti magát az életen, a felszabadult intellektus számára csupán állványzat és tornaszer legvakmerőbb mutatványaihoz; s halomra dönti, feldúlja, ironikusan [A. É. kiemelése] ismét összerakja, összepárosítva legidegenebb, és szétválasztva legrokonabb elemeit, úgy ezzel azt juttatja kifejezésre, hogy nincs szüksége a gyámoltalanság ezen mankóira, azaz nem a fogalmak, hanem az intuíciók vezetésére bízza magát.” A korai Nietzsche még megbocsátón tekintett az alazónokra.
Persze az ironikus üzenete sokszor a hiány, az üresség, a kiüresítés láthatóvá tétele. De ha éppen csak ezt tudja láthatóvá tenni, akkor az távolról sem mindig, nem szükségképpen az ő nihilizmusának gyümölcse: olykor a világ vált üressé. Antal Évától megtudhatjuk: ahány ironikus, annyiféle irónia. Könyvének az is nagy érdeme a szememben, hogy megmutatja: korunk (sajnos már nem a mai nap) legnagyobb ironikusa Jacques Derrida volt. De Man megfogalmazásában: „A formális irónia […] azt a paradox törekvést testesíti meg, hogy egy építményt annak lerombolása (de-constructing) által hozzunk létre.” A dekonstrukció az ironikus filozófia. Ha egyáltalában filozófiának kell, lehet, szabad neveznünk még.
Antal Éva: Túl az irónián. Kijárat Kiadó, Budapest, 2007, 268 oldal, 1860 Ft
- Kultúra [6]