Az új társutazókhoz
A hála Istennek múlófélben lévő huszadik századnak jellegzetes figurája volt az útitárs* értelmiségi, a baloldali kávéházi mozgalmár, aki jól tudta ugyan, hogy a szovjet rendszer borzalmas és gyűlöletes, még azt is esetleg, hogy szűk szocialista-marxista szemszögből gyalázatos árulás, de tartózkodott a Komintern és a Kominform bírálatától, mert egységfrontot akart a fasizmus ellen, mert nehezére esett elismerni, hogy a szocializmus rosszabb lehet, mint a kapitalizmus, mert saját ellenfeleinek zöme egyben antikommunista volt, mert pas d’ennemi à la gauche, mert il ne faut pas antagoniser Billancourt – de főként persze azért, mert érzelmi, intellektuális és karrierbefektetését „Az Ügy”-be nem hagyhatta veszni.
Bevallani, hogy a Szovjetunió, a „népi” Kína, Jugoszlávia, Kuba &c, &c, &c, véres trágyadomb: azt jelentette volna, hogy az útitársnak nem volt igaza, sőt a gaz imperialista, feudális, klerikális reakciónak volt – legalábbis ebben a tekintetben – igaza, mi több, az útitárs barátainak, szeretőinek, pártfogóinak, rovatvezetőinek sem volt igazuk: ez annak az elismerését jelentette volna, hogy az embert kitaszítják „a haladás” táborából, sőt, sőt az ember akaratlanul, „objektíve” szövetségesévé válik csakugyan undorító erőknek (amint ez számos antisztálinista baloldali és szélsőbaloldali írástudóval, mi tagadás, sűrűn elő is fordult).
Ahhoz, hogy az útitárs megszűnjék útitársnak lenni, erkölcsi bátorságra volt szükség, jelesül ahhoz, hogy képes legyen egyedül maradni, kitéve a régi bajtársak megvetésének, az újak kárörömének és bizalmatlanságának, s mindőjük rágalmainak vagy akár csak értetlenségének. A filiszter pedig nem szereti, ha valaki megváltoztatja a meggyőződését, mert így kiderül, hogy az illetőnek volt (s ami még borzasztóbb, föltehetőleg megint lesz) (egyáltalán) meggyőződése.
A kelet-európai és a kínai demokratikus ellenzék („dissidence”, másként-gondolkodók) léte, különösen 1968 után megkönnyítette Nyugaton a baloldaliak beletörődését a pluralizmusba és a piacba, a konzervatívok belenyugvását az emberi jogokba. Az Encounter-típusú antikommunista szabadelvűek („cold war liberals”) álláspontját igazolni látszott az idő: a piac + emberi jogok képlet megdöbbentő méretű világnézeti győzelmet aratott. A kelet-európai rendszerváltás és a Tienanmen téri mészárlás létrehozta Nyugaton a nagy kiengesztelődést (amit szépen mutatott a koszovói treuga Dei: Susan Sontag, Saul Bellow és Zbigniew Brzezinski egyszerre követelték a szárazföldi támadást, egyazon kiáltványban, együtt az egész ’68-as bandával); ha valakinek odaát még kételyei lettek volna tőkés vagy establishment-karrierjük tekintetében, mi eloszlattuk őket.
Észrevételezni, hogy a kelet-európai új demokráciákkal óriási nagy baj van: ez rendkívül kellemetlen. „Már éppen megnyugodtunk” – mondják a fiúk-lányok downtown –, „és erre ti megint elkezdtek piszkálni bennünket? Lenyeltük a kedvetekért, édes hősök, a tőkés kizsákmányolást és a manipulatív tömegkultúrát, beláttuk, hogy a McDonald’s azért jobb, mint Mao Ce-tung (vagy Céline vagy Sir Oswald Mosley), és most azt meritek mondani, hogy így se jó? Get a grip.”
De vannak hazai útitársak is: akik föladták a „belső” reformizmust a rendszerváltás alapeszméi kedvéért, a baloldali és/vagy népi „harmadikutas” (a régi, nem a tökkelütött Tony Blair-féle „harmadikutas”) ábrándokat a demokratikus kapitalizmus kedvéért, s evvel szereztek jó lelkiismeretet, respektust, boltot. (Többnyire nem együtt a hármat.)
Meg itt vagyunk mi magunk is: a rendszerhű elemek (pluralizmus, piac, alkotmányosság, joguralom/jogállamiság, olcsó állam, egyéni autonómia, spontaneitás, véleményuralom, szkepszis, próza &c, &c, &c), egy élet komoly harca, főleg önmagunkkal. Megenyhültünk, megnyugodtunk: programunknak megfelelően bekövetkezett az élcsapat magánosítása.
S mindezt adjuk föl azért a csekélységért, hogy az istenadta nép undorodik az új rendszertől?
Hisz ez a reakció malmára hajtaná a vizet!
Hadd idézzem erről Jászit, akinek efféle szemrehányásokat tettek annak idején népfrontosságra (a. m. szovjetbarátságra) hajló radikálisok: „…[V]ajon helyes-e s megengedhető-e, hogy lesújtó kritikát gyakoroljak a szélső balszárnnyal szemben, amikor egész Európát… rettenetesen súlyos jobboldali reakció is szorongatja, [a]mellyel szemben a Századunk hasábjain a harcot érthető okokból [Horthy-cenzúra] fel nem vehetem? Ennek az érvnek esztétikai jelentőségét megértem, de politikai és erkölcsi jogosultságát nem fogadhatom el. Az ember ott és annyiban vegye föl a harcot a Gonosz ellen, ahol és amennyiben hatalmában van. A hadvezér, ha pillanatnyilag nem is küzdhet két szárny ellen, kötelessége offenzívába vagy defenzívába lépni ott, ahol lehet. Minthogy pedig mélységesen meg vagyok róla győződve, hogy a fasiszta reakció igen jelentékeny mértékben csak reflextüneménye a bolsevik szertelenségeknek s igazságtalanságoknak, s hogy… bolsevizált nemzedék teljesen képtelenné válnék… felszabadító hadjárat folytatására a fasizmus ellen: kötelességem harcolni egy hebehurgya és nihilista ideológia ellen akkor is, ha a harcot a másik szárny ellen csak más harctereken vehetem fel.” (Jászi: „Újabb adalék a bolsevizáló lélek természetrajzához” Századunk, 1930/4, ua. in: Jászi: Marxizmus vagy liberális szocializmus, Párizs: Magyar Füzetek, 1983, 166–167.)
No persze a helyzet most nem olyan drámai, a kelet-európai demokrácia elismertségén aligha fordul meg a világ sora, a pátosz ma nem indokolt; 1930-ban jogos volt.
Csak annyiban komoly, hogy ez a mi búvalbélelt, guanós életünk.
A legitimáció meg: tricky, abajdóc.
Nem tudom, mi a csuda járhatott a fejem[ünk]ben 1988-91-ben (vulgo: 1989-ben), amikor azt hittem[ük], hogy a kapitalizmus szokásos legitimációs, lelki, erkölcsi, társadalmi problémáit majd megússzuk valahogy. Hát igen, a magyar kommunisták is azt gondolták 1945-ben: itt nem úgy lesz, mint Szovjet-Oroszországban, ez itt elvégre fejlettebb, nyugatiasabb, modernebb ország, mint Muszkóvia volt 1917-ben.
Folytattuk (igen helyesen) közjogi villongásainkat, és az az elemi tény nem tűnt föl nekünk, hogy a kelet-európai népeket nem az alkotmányos-képviseleti demokráciával és a liberális jogállammal való találkozás rendíti meg (mert szemben minden ellenkező híreszteléssel, a szabadság élvezetes), hanem a mindennapi élmény: a tőkés piacgazdaság.
Amikor a második világháború vége felé Friedrich-August von Hayektől megjelent a The Road to Serfdom (magyarul: Út a szolgasághoz, ford. Mezei György Iván, s. a. r. Madarász Aladár, Budapest: KJK, 1991), a szerző így dedikálhatta könyvét: „valamennyi pártállású szocialistának”. Ugyanakkor jelent meg a mű ellendarabja, The Great Transformation Polányi Károlytól. Ha Polányi ma élne (124 éves volna), így ajánlhatná: „valamennyi pártállású kapitalistának”. (No jó, „piaci liberálisnak”.)
Ugyanis a mai kapitalizmusnak van egy előzmény nélküli vonása: nincs alternatívája.
A kapitalizmus éppen avval vált a modernség paradigmájává, hogy mindmáig vitatott volt (kontroverziális), kétesélyes, harci kérdés. Egyszerűsítve: „jobbról” az arisztokratikus-feudális-katolikus (meggyöngülvén: „romantikus”) hatalom, „balról” meg a szocializmus (és az anarchizmus) lázadása tette folyamatosan bizonytalanná, még uralma tetőpontján – a tizenkilencedik század második felében – kulturálisan kitaszítottá.
Ez ma (éppen 1989 miatt) már nincs így. Ma a tőkés rend totális: sem a hűbéri-klerikális ellenforradalom, sem a szociális forradalom nem fenyegeti (bár a militáns iszlám e kettő kombinációja), legföljebb a teljes entrópia, az „Oroszország”-nak, „Balkán”-nak, Falun Kungnak nevezett fekete lyuk. Ezért az eredeti tőkefölhalmozásos korai kapitalizmussal való analógiák tévesek. A kelet-európai kapitalizmus nyersesége, erőszakossága, erkölcstelensége, vadsága a térség hagyomány nélküli, meztelen, gyarmati csiricsáré stílű, elhúzódó elmaradottságának köszönhető, egyeduralma pedig a barbár-pogány vallástalanságnak és a szocializmus szégyenletes, bevizelős haláltusájának. Az alternatíva hiánya a művelődési szerkezet változatlan kezdetlegességére figyelmeztet: nincsenek ún. magasabb szempontok.
A meztelen önzést ugyanakkor még a legelvadultabb, -borostásabb és -testszagúbb civilizáció (avagy „civilizáció”) sem képes elfogadni. Ez egyszerűen ellentmond az emberi természetnek.
Ezen csak a kapitalizmus pozitív (hegeli-schellingi-kierkegaard-i értelemben pozitív) filozófiája segíthetne, de Nyugaton sem áll egyéb rendelkezésre, csak a hagyomány. A tisztesség, a derekasság (decency) „polgári” hagyománya, amely, mint minden hagyomány: helyi jellegű, nem szállítható, akár a legnemesebb borok. (Ezért volt tévedés a „Búcsú a baloldaltól” e hasábokon. Többek között. Üdvözlet hajdani bírálóimnak.)
Ám tőkebarát filozófia nem létezhetik, habár tőkebarát filozófusok léteznek (sőt). A kiengesztelődés csak végpontja lehet a filozófiának, nem kezdőpontja. Alain Badiou azt írja, az igazságosság az egyetlen filozófiai-politikai fogalom. Ám az igazságosság, mondja, nem lehet állami program. Az igazságosság az egalitárius politikai maxima filozófiai neve, és nem meghatározható. Mert az egyenlőség nem a cselekvés célja, hanem az axiómája. Hiszen nincs az igazságot célzó politikai tájékozódás a politikai igazságra (belátására? elképzelésére? megteremtésére?) való egyetemes képesség nélkül. Az „igazságosság” semmi más, mondja Badiou, mint az a szó, amellyel a filozófia megkísérli megragadni a minden valódi politikai történésben („szekvenciában”) benne rejlő (inherens) egalitárius maximát. (Radical Philosophy 96, 1999. július-augusztus.)
Filozófia híján, csak helyiérdekű hagyományokkal megtámogatva, a kapitalizmus kulturálisan magányos, és képtelen legitimációra „máshonnan” szert tenni. A kelet-európai komprádor perifériakapitalizmus jelszava a középkori párizsi közjegyzői kamara híres mottója: lex est quod notamus.
Annak idején, a trón és oltár szövetsége, ill. a szocialista, forradalmi munkásmozgalom közé beszorítva, a kapitalizmus a fölszabadult egyéniség, az életöröm, a józan ész, az élvezet, a „boldogulás” elvét testesíthette meg. Ma pedig azt a két elvet képviseli, amelyet eddig minden magasrendű civilizáció elvetett; az egyik a vadság, a másik a munka. Homérosz, Hésziodosz, az Ószövetség mind arra ad példát, hogyan gyűri le a büszkeség a szenvedélyt, az emlékezet a fenevadat; a görögök, a Biblia, a szocializmus, minden harcias nemesség tudta, hogy a munka: átok, büntetés, szégyen. Akhilleusz, Árdzsuna, Siegfried, Bayard, Castiglione épp úgy tudta, mint Fourier és Marx és Krúdy, hogy a játék az igazi. Művészeti improvizáció, lejegyzetlenség, párviadal, illem, modor, stílus, udvarlás, bezsongás – ezek úri kedvtelések, és Marx nem azt akarta, hogy mindenki proletár legyen, hanem azt, hogy mindenki úriember legyen, és trubadúri Frauendiensttel megtisztelt dáma; Trockij szerint a kommunizmusban mindenki tehetségesebb lesz, mint Arisztotelész és Dante, és úgy fog labdázni, mint Michael Jordan, olyan vitéz lesz, mint El Cid.
Általános meglepetésre a kapitalizmusnak sikerült egyneműsítenie az életformákat.
„Az önszabályozó piac – írja Polányi Károly – nem kevesebbet követel, mint a társadalom szétválasztását gazdasági és politikai szférára. Ez a dichotómia valójában csak újraformálása az önszabályozó piac létezésének a társadalom mint egész szempontjából. Mondhatnánk, hogy a két szféra elkülönültsége mindig és minden típusú társadalomban fönnáll. Ez a következtetés azonban tévedésen alapulna. Igaz, hogy egyetlen társadalom sem létezhet olyan rendszer nélkül, amely biztosítja a rendet a javak termelésében és elosztásában, ebből azonban nem következik elkülönült gazdasági intézmények létezése. A gazdasági rend általában a társadalmi rend függvénye csupán. […] A tizenkilencedik századi társadalom, amelyben a gazdasági tevékenység el volt szigetelve, és jól látható gazdasági indíték tartozott hozzá, egyedülálló kivétel volt. Ilyen intézményi séma nem működhetett volna, ha a társadalmat nem rendelik alá valamiképpen a piac követelményeinek. Piacgazdaság csak piaci társadalomban létezhet.” (Polányi: A nagy átalakulás, ford. Pap Mária, Budapest: Mészáros Gábor, 1997, 92; ua. Endreffy Zoltán fordításában: Polányi: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet, s. a. r. Kis J., Márkus Gy., Budapest: Gondolat, 1976, 85–86, eredeti: Polányi: The Great Transformation [1944], Boston: Beacon Press, é. n. [1996], 71.)
Nos, ez az a piaci társadalom, amelyre a diktatúrából kiszabadult Kelet-Európa nem számított. Az alternatíva hiánya miatt a nép aláveti magát a piaci társadalomnak – még a tradíciója sem segíti, hogy ellenálljon, mert hiszen szocialista tradíció is csak Nyugaton van, filozófiája pedig, a puszta hagyomány és vélemény ellensége nincs vagy szünetel –, de nem hiszi róla, hogy jó. Az életszínvonal alacsonyabb, mint volt, a létbiztonság megszűnőben, az egyenlőtlenség nő, a multinacionális cégek, nemzetközi pénzügyi szervezetek, erős tőkés államok megmutatják, ki az úr a házban, ám a lázadáshoz nincsenek, nem is lehetnek, eszmék és szavak. Az eredmény: tehetetlen vergődés, értelmetlennek érzett kínlódás, a kultúra organikusságának és relevanciájának megszűnése.
És a szabadságharcosok és szimpatizánsaik nem mutatnak részvétet, mert ünnepi konferenciára hivatalosak: tízéves a rendszer.
Győztünk.
* Az „útitárs” a kommunista propagandairodalom sztenderd kifejezése volt; ennek angol megfelelőjét („fellow-traveller”) fordította vissza Jászi „társutazó”-nak; a cím szóhasználata hommage.
Ennek az írásnak a nyugatosra slankított és racionalizált változata előreláthatólag a Radical Philosophy c. brit lapban fog megjelenni. Ezt magyarul írtam, a következő két esszét Mink András fordította az angol eredetiből.
Egy diadal veresége
Molnár Miklós emigráns magyar történész, a genfi egyetem tanára az 1956-i forradalomról szóló fontos könyvének azt a címet adta: Victoire d’une défaite, „Egy vereség diadala”. Nézete szerint a Vörös Hadsereg ugyan leverte a magyar forradalmat, de a kommunista világmozgalom mégis elvesztette legbecsesebb vagyonát, a legitimációját. A történelem legtisztább proletárforradalmát Lenin örökösei ellen vívták. Fordult a kocka, a radikális forradalmi szocializmus delejes ideológiai vonzereje megtört. Erkölcsileg lehetetlenné vált, hogy a fölvilágosult humanizmus hívei ezek után összejátsszanak Budapest hóhéraival. A radikális szocializmusra előbb vagy utóbb elkerülhetetlen történelmi vereség várt.
Lehetséges volna azt gondolni, hogy tíz évvel 1989, az annus mirabilis után, a globális győzelmet aratott liberális kapitalizmus fölemésztette erkölcsi tartalékait, éppen globális győzelme miatt?
Ahhoz, hogy erre a kínos és riasztó kérdésre legalább részleges választ adjunk, előbb tisztáznunk kellene mindazokat a nehézségeket, amiért a Nyugat nem érti igazán az ún. új demokráciákat, s amiért a félreértések torzító módon hatnak vissza a kelet-európaiak önértelmezésére is. (Kelet-európaiakon a volt Szovjetunió, ill. a Varsói Szerződés egykori állampolgárait értem.) Azt is számításba kell venni, hogy a kelet-európaiak nem értik egymás nyelvét, és kizárólag a Nyugaton (általában az Egyesült Államokon és Franciaországon) keresztül vesznek egymásról tudomást. (Ez mellesleg mindig is így volt. Masarykot németül olvasom, nem csehül.)
A kelet-európaiakra történetük elbeszélésében a tanúságtétel szerepét osztották. Dolgunk az, hogy anekdotikus bizonyítékokat, a nyugatiaktól szállított elemzés nyersanyagát szolgáltassuk. Annak idején, amikor a cenzúra miatt Kelet-Európának nem lehetett önálló hangja, magam is boldogan vállaltam a bennszülött informátor szerepét. De most, amikor a rendszernek már vége, ezt a mártirológiát (a „mártír” görögül tanút jelent) is abba kéne hagyni. A mai Kelet-Európáról szóló terjedelmes nyugati politikai irodalom úgy tesz, mintha a kelet-európaiak semmit sem gondolnának mindarról, ami velük történik, mintha nem lennének elméletek, nem folynának ádáz viták és cívódások a rendszerváltásról. Egykor kremlinológusok hada szedte ízekre a Központi Bizottság vagy a marxizmus–leninizmus tanszékcsoport legjelentéktelenebb moccanatait is: a legparányibb újszülött eretnekséget is nagy események előjeleként mutatták be. A kommunizmus bukása után azonban a kelet-európaiak mintha fölhagytak volna mindenfajta szellemi tevékenységgel – legalábbis ha hiszünk a nyugati megfigyelők beszámolóinak.
Ezzel szemben a mai Kelet-Európa legérdekesebb jelensége az új sajtó. Tiszteletlen, ordítozó, gyalázkodó, szenvedélyes, harcias: az új demokráciák valószínűleg legforradalmibb fejleménye. New Yorkban mindössze egy színvonalas napilap és két bulvárlap van, Budapesten hat, illetve három, Bukarestben pedig kb. harminc napilap van, és az emberek sorban állnak értük. A magyar értelmiségiek ontják az elméleti-politikai vitacikkeket a hetilapokban, amelyeknek hetente százezernyi olvasója van egy mindössze tízmilliós országban. Minderről pissz se hallatszik a távoli Nyugaton.
Úgy látszik, hogy bár a kelet-európaiakkal továbbra is történnek dolgok, mintha ez egyáltalán nem késztetné őket gondolkodásra, és teljesen passzív szemlélői lennének az eseményeknek. A kelet-európai események vagy gazdaságiak (azaz „objektív” természetűek), vagy pedig etnikai jellegűek (azaz valami „adott”-ból [faj] keletkező tragédiák). Kelet-Európa parlamentjei mintha nem hoznának törvényeket. Mintha ezekben az országokban nem lennének jobb- és baloldali kormányok, csak pragmatikus, piacpárti „szakértők” és piacellenes holdkórosok. A „bőrfejű”-szintű, vagyis teljesen marginális antiszemita incidensekről időnként beszámolnak, de az, hogy a zsidókérdés (Leo Strauss szerint a par excellence társadalmi kérdés) milyen központi szerepet játszik a politikai diskurzusban, teljesen figyelmen kívül marad. A nyugati politikai elemzők nem olvasnak regényeket, noha Kelet-Európában cseppet sem változott az a történeti adottság, hogy az irodalom még mindig sokkal jobb és megbízhatóbb forrása a térség megértésének, mint a szakmányban gyártott, részletesen és sűrűn lábjegyzetelt szaktanulmányok a szokásos szerzőktől.
A kelet-európaiak rendszerint akkor is csak háttérfiguraként, statisztaszerepben bukkannak fel, amikor pedig aktív és központi szerepet játszanak valamilyen történésben. Mihail Gorbacsov, az események kisszerű mellékszereplője (aki persze fontos, ámde teljesen passzív és értetlen ember, akivel inkább csak megestek a dolgok) főszerepben tündököl, miközben a Szolidaritás lassan feledésbe merül. Már maga az elnevezés is jellemző, amellyel 1989 eseményeit illetni szokás: a „kommunizmus összeomlása”. Passzivitást sugall (az épület csak úgy összerogyott), pedig talán néhányan még emlékszünk arra, hogy akkoriban hús-vér emberek középületeket foglaltak el, falat döntöttek, és egyebeket műveltek. Ám mindez mintha nem is lett volna. Az a puszta kronológiai tény, hogy az egész valamikor 1970-ben, ill. 1976-ban kezdődött Lengyelországban, teljesen feledésbe merült.
Miként kurtán-furcsán bánnak a változásokat előkészítő gondolatokkal is. Képzeljünk el olyan könyvet a francia forradalomról, amelyben nem említik Voltaire, Rousseau, Linguet, Dom Deschamps, Condorcet vagy Turgot nevét. Bár Kelet-Európának talán nem voltak hozzájuk mérhető szellemóriásai, ez nem jelenti azt, hogy pl. Rudolf Bahro vagy Robert Havemann a világon se voltak. Azok a gondolkodók és szónokok, akik inspirálták és lázították a többé-kevésbé békésen zavargó tömegeket, ma is élnek, de eltekintve a szakállas, gyakorlatiatlan, mafla ellenzékit (pl. e sorok íróját) elénk rajzoló klisétől, alig hallunk valamit a gondolataikról. Pedig, lettek légyen bár jók vagy rosszak, ezek voltak az eszmék és gondolatok, amelyekkel az emberek nekivágtak, hogy valami új rendet alkossanak a meghökkentő, csodálatos és ijesztő szabadságban. Lehet, hogy Alekszandr Zinovjev, Alekszandr Szolzsenyicin vagy Igor Safarevics nem élvezik a nyugati liberálisok egykori, vagy még kevésbé saját honfitársaik mai megbecsülését, de akkor ihletet adtak és a reményt.
Még ennél is árulkodóbb, hogy a térség igazi sikertörténetét, Lengyelország fejlődését közöny és hallgatás övezi. Lengyelország azért egyedi, mert minden, ami ott történt, a jó és a rossz is, valódi és mélyről föltörő forradalom eredménye volt. Ez a forradalom őseredeti volt, a politikai zsenialitás és a megrázó hősiesség példáinak sorát vonultatta föl, meg sötét mesterkedéseket és aljas disznóságokat. Lengyelország megmutatta nekünk, hogy a szovjet fenyegetés nem volt mindent elsöprő; hogy a szovjet hatalom kimerült, nem volt már ereje és önbizalma. És azt is bebizonyította, hogy a szilárd demokratikus hagyományok hiánya nem végzetes; hogy a kommunizmus szikkadt talajából kicsírázó szabadság képes a modern, organikus honpolgári kezdeményezések dús vegetációjává fejlődni, amelyből megszülethetik a demokrácia; és végül, hogy a piacgazdaság ellentmondásai nem végzetesek a demokráciára és az új demokratikus kormányzásra. Nyugaton a médiák nagy sztorija a részeges Jelcin volt, meg a Stasi-akták: jelentéktelen epizódok.
A „kommunizmus összeomlása” vagy a die Wende (a fordulat) a teljes kimerültség következménye volt, három értelemben is: kimerültek az eszmék, a gazdaság tartalékai, és kimerült a „valóságosan létező szocializmus” társadalmi összetartó ereje. A kommunista zsarnokság az ódivatú katonai diktatúráktól eltérően, önmagát az utópia megtestesülésének tartotta, és részben az is volt. Az utópikus hit erkölcsi kopása és sorvadása elkerülhetetlen volt, hiszen a rezsim legitimációja azon állt vagy bukott, mennyire képes megvalósítani az önmaga által beteljesülni jósolt és ígért utópiát, amelyet jórészt és áttételesen még a fölvilágosodástól örökölt. Mivel a rendszer nem tudta beváltani az utópia ígéreteit, érvényét vesztette az a különleges jogcím, amely alapján a kommunizmus igényt tartott a hatalomra és az utópikus legitimációt ügyetlenül és ormótlanul fölváltotta a csöndes brezsnyevi pangás pötyögése. A hetvenes évektől a szovjet tömb súlyosabb gazdasági válságon ment keresztül, mint a Nagy Válság volt a húszas-harmincas években. Ebből a válságból Kelet-Európa gazdasága még mindig nem épült föl teljesen. (Sajnos ma sokan azt hiszik, hogy a válság a „fordulat” következménye volt, nem pedig az oka.) A kommunista országokon belüli és közötti etnikai konfliktusok kirobbanása pedig jelezte, hogy a rezsim már képtelen integrálni a társadalmat: az emberek más identitások fókuszait keresték ahelyett, amit a rendszer fölkínált nekik. A munkástüntetések, az új etnicitás, a szovjet zsidók tömeges emigrációja, az értelmiségiek menekülése, a tömegkultúra hirtelen, lázadásszerű terjedése, és az egyre vakmerőbb emberi jogi mozgalmak azt jelezték, hogy a kommunista párt elvesztette kezdeményező szerepét.
A régi rend kimerülése mindig változásra ad okot, de egy forradalmi eredetű rezsim kimerülése, az más: az utópikus-forradalmi rezsim iránti utálat egyben az utópia és a forradalom utálatához is vezet. A késő-kommunizmussal való szembenállás antipátiát fejezett ki, nem pedig reményt: a boldog remény és a radikális változás nyelve szintén kifakult. A kelet-európaiak nem gondolták, hogy a kapitalizmus és a liberális demokrácia jó dolog, inkább csak azt, hogy az „egyenlőség”, a „közösség”, és a „kötelesség” mint a bolsevizmus nyilvánosan vallott eszméi, kudarcot vallottak.
A „létező” szocializmus „delegitimációja” nem járt együtt újfajta legitimáció megszületésével, mert maga a legitimációról folyó diskurzus nyelve és fogalomkészlete elfogadhatatlanná vált, a hazugság és képmutatás évtizedei bemocskolták. A többség örült, hogy megszabadult az egypárti uralomtól, a szájkosártól, a szolgalelkűségtől és a félelemtől. De fájdalmas gyorsasággal kiderült, hogy a többség, leszámítva a lakosság kicsiny, de ékesszóló töredékét, mit is gondol erről az új berendezkedésről. Azt, hogy idegen, meglehet, komfortos és hatékony, de egyúttal zavarba ejtő; el kell fogadni, hozzá kell szokni: alkalmazkodni kell az győztesek, a Nyugat és helyi csatlósaik szokatlan észjárásához.
Más szóval amit tettünk, az az volt, hogy eltakarítottuk a régi rendszer romjait, ami történt velünk, új társadalmi gondolat híján, az meg a kapitalizmus volt, amelyről ráadásul azt gondolták, hogy az nem új, hanem éppenséggel régebbi, szocializmus előtti rendszer. A kelet-európai gondolkodásban a modernség a szocializmushoz kapcsolódik – 1945 előtt az egész régió, beleértve még a legfejlettebb területeket, Csehországot, Morvaországot és Németország keleti felét is –, elmaradott volt. A kapitalizmus pedig ehhez a múlthoz kötődött. Ugyanakkor ez a „visszatérés a múltba” nem jelentette egyúttal a hagyomány föléledését, amely viszont inkább paraszti, feudális, semmint polgári és kapitalista. A régió nem a saját hagyományai és múltja felé fordult vissza, hanem a Nyugat múltjához, amely egyben a jelene is. A „fényes jövő”, les lendemains qui chantent (a „daloló holnapok”) örömmel és megnyugvással fogadott veresége alkalmasabb volt emberi fogyasztásra, bár kiábrándítóan földhözragadt, e világi, prózai, anyagias és önző.
1989 őszén, amidőn „visszavettek” az egyetemre (ami igen viharosra sikeredett, hiszen a választási kampányom kellős közepén ért ez a tisztesség), egy gyönyörű, fiatal diáklány azt kérdezte tőlem: „Mit akar, tanár úr? Az erkölcsnek vége, most a való élettel kell szembenézni.” „És mondja, drágám – kérdeztem vissza –, mi a való élet?” „Nem tetszik tudni?” – felelte. – „Pénz, hatalom, szex.” Természetesen ez inkább az ifjonti fordított romantika lehetett, viszont ez az, amit azóta is mindenünnen hallunk. Az a benyomásunk, hogy kijózanodunk, illúzióinkkal leszámolunk, ami furcsa, mert eddig úgy tetszett, hogy már korábban mintha senki nem hitt volna a kommunista frázisokban. Kelet-Európa legnépszerűbb jelszava ma valószínűleg így hangzanék: „Le a jelszavakkal!”
A kilencvenes évek első felének mumusa, az etnicista nacionalizmus (etnicizmus) is éppen ezért bukott meg – legalábbis az a része, amely nem merült ki pogromok rendezésében –, vagyis mint az új, autonóm politikai közösség vágya. Azért bukott el, mert a nacionalizmus is eszme. A „létező” szocializmus abszolút, föltétlen elkötelezettséget, a kötelességtudat vezérelte hangosan kinyilvánított lojalitást írt elő. Vele viszont maga az elkötelezettség is sírba szállt. Az eszmék, amelyek cselekvésre sarkallnának, végtelenül népszerűtlenek. A politika más eszközökkel általában a politika teljes elvetését jelenti. Az emberek nem mennek el a sorozásra, nem fizetnek adót, és nem jótékonykodnak. A társadalmi és nemzeti szolidaritás e három alappillére nem működhet ott, ahol a mindent elsöprő ultranominalista kétely övezi az intézményeket.
Az intézmények (joguralom, jogállam [Rechtsstaat] és szinonimái) személytelen igazságosságába vetett hit abban áll, hogy az ember képes hitbéli szökkenésre (leap of faith), és képes elhinni azt, hogy van egyház, annak ellenére, hogy az esperes gyarló, hogy van tudomány, noha az iskolamester iszákos, hogy Danielle Steel és Barbara Taylor Bradford munkássága ellenére van irodalom. Ma az egész földgolyón csak kevés ember van, aki hajlandó erre az ugrásra. Kelet-Európa kivételesen alkalmatlan, bár nagyon nyugodt és prosperáló időszakban csatlakozott a „szabad világhoz”. Vitán felül áll, hogy a kelet-európaiak nagy vehemenciával igyekeznek elsajátítani az új világ játékszabályait, a maguk javára fordítani és kihasználni az adódó lehetőségeket, és akarják, hogy ebben sikeresek legyenek. Végül is az előző rezsimben is nagyjából ezt tették: a saját céljaikra fordították a rendszer adottságait, és még annak a merev, hajthatatlan, csikorgó ósdi gépezetnek is gyakran engednie kellett.
De elfogadni azt, ami van, és alkalmazkodni a megváltoztathatatlan körülményekhez nem ugyanaz, mint hinni is benne, hogy ami van, az helyes vagy igazságos. Manapság gúnykacaj fogadná a kijelentést: „Ezt itt nem teheted meg, ez szabad ország!” Ugyanakkor a kelet-európaiak azonnal dühödten ugranak, ha a magánszférájukat vagy a jogaikat sérelem éri. Nehéz megkülönböztetni az egészséges szkepszist a zabolátlan nihilizmustól. A posztszovjet politikai mentalitásban mindkettő jócskán megtalálható. A paraszti populációk, amelyeket soha nem kérdeztek, és mindig a fejük fölött döntöttek róluk, hagyományosan bizalmatlanok voltak azokkal az intézményekkel szemben, amelyek magasztos elvekre hivatkozva mindig ugyanazt követelték: újabb és újabb áldozatot. Honfitársaim nem hiszik, hogy az állam, ez az álnok kígyó, valaha is levedli a bőrét, de azért elmennek szavazni, hogy teljesítsék „kötelességüket”, és mellesleg azért, hogy „betegyenek” „azoknak ott fönn”, ha egy mód van rá. Nem jó, ha „azok” túlságosan elbízzák magukat, és „azok” nem is érzik magukat biztonságban, ami nagyszerű dolog. A demokrácia negatív oldala, akárcsak a modernséggel szembeni régi ellenszenv, varázserővel bűvöli a lelkeket.
Ami a dolog pozitív részét illeti, kevés biztató dologról tudok beszámolni. Nincs semmi új azokban a csapásokban, amelyekkel a posztszovjet demokráciáknak szembe kell nézniük. Nyomor, korrupció, visszaélés a hatalommal, sovinizmus, a nincstelenek iránti megvetés: mind olyan bajok, amelyekben valaha a miénknél régebbi demokráciák sem szenvedtek hiányt. De egy dolog hinni, ahogyan a marxisták hitték (és hiszik), hogy ezek mind az osztálytársadalom természetéből fakadó bajok, amelyeket a szocializmus majd fölszámol, és teljesen más dolog azt hinni, ahogyan azt hiszi világszerte a liberális elit a szociáldemokratáktól a neokonzervatívokig, hogy mindezek a problémák a rendszerrel összebékíthető reformok és erkölcsi javulás révén kezelhetőek. Nos, Kelet-Európában viszont azt gondolják, hogy egyszerűen ez az ára annak az egyetlen észrevehető újdonságnak, hogy ezentúl nem kell befognunk a szánkat. Bármely olyan tényállás, amely gazdasági vagy politikai egyenlőtlenségként mutatkozik (pl. vannak vezetők, és vannak vezetettek), annak a bizonyítékává válik, hogy a szabadság vicc. A politikai hatalom puszta jelenléte azt bizonyítja, hogy „semmi sem változott”. (Ez a régióban leggyakrabban emlegetett politikai nézet, bár szorosan a nyomában a második helyezett: „Még sohasem volt ilyen rossz.”) Biztosan megállapíthatjuk tehát, hogy az antikapitalizmus és antimodernizmus hittételeit lényegében senki sem kérdőjelezi meg. A kapitalizmus elfogadható, mert nem más, mint az eredendő bűnnek mint a politika tervrajzának, a legalább őszinte és hamisítatlan megtestesülése.
Kelet-Európában a liberális demokráciát éppen csak megtűrik. Nincs radikális alternatívája, mint például a iszlám fundamentalizmus. De kétségtelen, hogy ami fásultan kezdődik, az fásultan is folytatódik. Ennek vannak kellemes vonásai. Üdítően érzelemmentes képet ad az emberi és politikai állapotról, amelyből kiveszett a kötelezettségeket és a hazafiasságot illető komolyság. A politikai vita gyakran nagyon mulatságos, tiszteletlen, és féktelenül szatirikus. Evvel együtt nem lehet nem hallani a kétségbeesés hangjait.
A magyar közszolgálati rádióban egyszer megkérdezték tőlem, hogy mint egykori ellenzéki, boldog vagyok-e most. Azt válaszoltam, fura dolog a demokráciának magányosan örülni.
(Megjelent a Journal of Democracy 1999. januári számában (10. évf., 1.), © 1999 Johns Hopkins University Press, Baltimore & London.)
1989 paradoxonjai
Az államszocializmus romjain születő demokratikus jogállamok létrejöttét a riadt és irányvesztett kelet-európai régi baloldal úgy értelmezte, mint visszatérést a már letűnt, premodern múltba. A semmit meg nem bánt régi jobboldal a Rajnától keletre meg ugyanezért ünnepelte. Furcsa módon akkoriban a Nyugat kritikátlanul visszhangozta ezt: az ember emlékszik még a nyugati médiapanelekre a történelmi folyamatosság állítólagos helyreállításáról, a „múlt”-nak nevezett homályos entitás fölébredéséről, „a normalitás” beálltáról.
Bár önmagában is érdekes, hogyan válhattak egy időre ezek a (szennyezett forrásból eredő) megbízhatatlan magyarázatok szinte kanonikussá Nyugaton, ezen túl nyugtalanító kérdéseket vetnek föl a modernségről alkotott átfogó képünkről, amely nem világos, és tele van megvallatlan előföltevésekkel.
Mert ugyan mi másért gondolná valaki, hogy az átmenet a (láthatólag) liberális kapitalizmusba visszatérés a „múltba”, hacsak nem hisz a teleologikus folyamatban, amely a „kapitalizmusból” szükségszerűen a „szocializmusba” vezet. Elég nyilvánvaló, hogy nem történt más, mint hogy a talpáról a feje tetejére állították a régi marxi hittételt, amely erőteljes befolyást gyakorolt az ötvenes és hatvanas évek konzervatív kultúrkritikájára is (a szabad társadalmak elsorvadásáról és hanyatlásáról): a jövő (vagyis a szocializmus) leverve hevert, és a múlt (vagyis a kapitalizmus) győztesen állt. De ez nem rendítette meg azt a hiedelmet, miszerint az emberiség jövője a „szocializmus” kellett volna hogy legyen, s hogy elbukott, ezt mit sem változtatott a történelmi dinamika teleológiáján. Az államszocializmus bukásáról végül is elismerték, hogy nem is olyan rossz dolog, ám ez egyúttal a „jövőhiányt” („no future”) is jelentette. A pensée unique (az új Amerika- és kapitalizmusbarát konszenzus francia neve) azt jelentette, hogy véget ért a kapitalizmusból a szocializmusba tartó állítólagos haladás, amelyről úgy vélték, hogy az maga a nagybetűs Történelem, tehát a kapitalizmus győzelme egyben a vég, a Történelem vége. Ez jó, de mozdulatlan (stationary), különös társadalmi alakulat, amelyből nincs kijárat (no egress, no issue, no exit). A kilencvenes évek elejének uralkodó érzülete: „ez van”.
Mivel a kvázi-feudális, kvázi-fasiszta, múltba révedő (passéiste) rendek és rendszerek végül mégsem vertek gyökeret, az uralkodó magyarázat nem lehetett a „visszatérés a »múltba«„, hanem a koka-kolonizáció, a burzsoá bírvágy örökös sekély jelenideje, a „McWorld”, a plutokrácia. Az új Kelet-Európa brutalitása, pőresége és barbarizmusa, káosza és szegénysége egyszerű képlet: a perifériakapitalizmus egyik változata; a jobboldal szerint ez az átmenet (hová is?) fájdalmas ára, a baloldalnak pedig az eredeti tőkefölhalmozás ismerős traumája, amelyet a centrumtól távol eső kapitalizmus ránk szokott mérni.
Amit mindezek a tévé-hírmagyarázói (punditocratic) teóriák makacsul tagadnak, az éppen az egész jelenség valódi újdonsága.
1989 nem a modernség kitérője, hanem elcsúszás (shift). Az új kelet-európai fél-kapitalizmus valóban olyan emberek kapitalizmusa, akik előtte valami mást tapasztaltak – de épp ilyen volt a német és az olasz kapitalizmus az ötvenes években, a portugál kapitalizmus a hetvenes évek végén, vagy a spanyol kapitalizmus a nyolcvanas években. Mindezek szintén különböznek az angol-amerikai modelltől (ahol a kapitalizmus maga az ancien régime) és jellegzetességeiket – már amikor mertek egyáltalán különbözőnek mutatkozni – úgyszintén a kétes totalitárius múlt felemlegetésével magyarázták.
Sem a „visszatérés a »múltba«”, sem a sivár burzsoá „örök jelen” nem ad számot arról, hogy valójában mi is folyik az egykori szovjet tömbben. Való igaz, hogy a változásoknak nincs és nem is volt racionális utópia formájú forradalmi elméletük, amely, mint tudjuk, az újszerűség szokott műfaja. Nehéz újként fölismerni az újdonságot, amely nem az újszerűség szokásos műfajában mutatkozik meg, mivelhogy látszólag nincs saját nyelve, ezért is lehet könnyen valami régivel összekeverni.
Ez a gyötrelmes nehézség ahelyett, hogy merész új magyarázó sémákat ihletett volna, arra ihlette a kommentátorokat, hogy leragadjanak a fáradt elképedéssel elegy fölszínes analógiák gyártásánál.
Mindebből azonban nem következik, hogy beletörődjünk ebbe a kevéssé kielégítő állapotba. Inkább el kellene ismernünk, hogy a történelmi változásnak nem csak egyféle típusa van, s megpróbálnunk rájönni, melyik változaton mennek épp keresztül a kelet-európaiak.
Az egyszerűség kedvéért nagyjából kétfajta változásról beszélhetünk: az első típusba tartoznak azok, amelyek az 1798–1793-i francia forradalomhoz hasonlatosak, a második típusúak inkább a Kr. u. első öt évszázad nagy népvándorlásaira emlékeztetnek. A első típus világos: az adott nemzetállam bázisán a jogok és kötelességek alapvető rendszerét másikkal helyettesítik, a régi elitek letűnnek, új elitek lépnek színre, a régi (pl. katolikus keresztyén) kultúrát eltörlik, helyette betódul az új (pl. radikális szekularizmus és forradalmi nacionalizmus).
A második típus már jóval kevésbé egyértelmű: a változások nem elsősorban politikaiak (pl. a Római Birodalmat nem alternatív kormányzati forma váltotta föl közvetlenül, erre csak fokozatosan került sor), hanem demográfiai és etnikai jellegűek (pl. barbár törzsfőnököknek vezető tisztségeket ajánlanak, harcias bevándorlók újabb és újabb hullámai telepednek le és asszimilálódnak); a kulturális reformok megelőzik a jogiakat (pl. a keresztyénség fokozatosan szorítja ki a politeista pogányságot, vallás pótolja a filozófiát, a jogot ugyan nem iktatják ki, de jórészt elfeledkeznek róla); a civilizációs formák (pl. városok és patrióta polgáraik) eltűnnek, újak bukkannak föl, de nem a korábbiak helyében, csak mellettük (pl. katonai főnököknek [comites] alávetett falvak); a technikákat (pl. választói politika, írott törvényeken [statutes] alapuló igazságszolgáltatás) egyszerűen elfeledik, és nem is pótolják egyébbel (pl. a katonai főnök iránti személyes hűség, és az egyházi ítélőszékek révén megkísérelt közigazgatás).
Vagyis: a második típusba tartozó változások esetében nem ugyanazoknak kell újszerűen élniük, hanem más, új embercsoportok költöznek be, akik élnek tovább úgy, ahogyan még bejövetelük előtt éltek, azon a társadalmi kereten kívül, amelyet állítólag megreformáltak vagy újjáalakítottak.
Nyilvánvaló, hogy az ún. kommunizmus ún. összeomlása a történeti változás második típusához esik közelebb.
A „kommunizmus” az egykori szovjet tömbben, Prágától Vlagyivosztokig, Kelet-Berlintől Murmanszkig megörökölte a tizenkilencedik századi liberális nemzetállamok merev elitizmusát. Napnál is világosabb, hogy a nomenklatúra nem volt más, mint az abszolutista központi kormányzattal szövetkező elitista főhivatalnoki „reformarisztokrácia” örököse. Ez volt a helyzet a cári Oroszországban, a Habsburg és a Hohenzollern birodalomban, sőt még a kései oszmán szultánságban is. A változások demokratikusak voltak a népi értelmében, vagyis az uralkodó elitek kibővültek, és megközelíthetőbbé váltak a függőleges mobilitás számára, mint korábban. Továbbá azt is jelentette, hogy a bürokratikus eliteket gazdag és hataloméhes új csoportok váltották föl, ám ők nem akartak reformálni, csak a hierarchiában elfoglalt relatív státusuk és helyük javításán fáradoztak mindenfajta világjavító világnézet nélkül. A kelet-európai társadalmakat elözönlötték a homines novi, akiket a rendszerátalakítás kérdései helyett a zsákmány, presztízs és az élvezetek megszerzésének sokkal kézzelfoghatóbb problémái foglalkoztatták (ahogyan a vizigót vagy vandál törzsfőnökök sem sokat töprengtek a római társadalom átfogó reformján, hisz nem volt az övék). Az új, félig bűnöző, rendkívül erőszakos és a törvényekre fittyet hányó elitek nem tekintik nemzetállamukat örökérvényű realitásnak. Sőt, meglehetősen közömbösek iránta (ezért nevezik őket eufemisztikusan „felelőtlennek”), hatalmat akarnak most maguknak, csicskásaiknak, zselléreiknek és klienseiknek, hogy minél sebesebben élvezhessék az életet, s fütyülnek a savanyúképű ünneprontók, a volt marxisták és liberálisok jogi és erkölcsi ellenvetéseire, akik csak zavarják ezt az új, mámorító, szabados, vad életet. A Balkán és Közép-Ázsia etnikai harcosai, Közép-Kelet-Európa jobboldali populistái nem doktrinér nacionalisták, ők az új, faragatlan barbár népi elitek figurái, akik élvezik a pusztítást, lovaikat a fölvilágosult ész oltáraihoz pányvázzák, és szívesen rendeznek orgiákat holt, kicsúfolt istenek üres szentélyeiben.
A legfontosabb, hogy pokolian jól érzik magukat. A közjó, közérdek és jó kormányzás eszméi értelmetlenek számukra. Nem azért akarják a hatalmat, hogy megváltsák a világot, hogy javítsanak a dolgokon, hogy érvényre juttassák az igazságosságot. Olykor talán kicsúsznak a szájukon ilyesféle közhelyek, ha éppen a naiv nyugati pártfogójukkal vagy partnerükkel társalognak. Nem gonoszok. A felelőtlenségük eredete, hogy teljesen elvetik a politikát mint idegen, semmire se való limlomot. Nincs pártjuk, csak partijuk. Nem tisztelik Montesquieu-t és Blackstone-t, de azt pontosan tudják, mire jó az úszómedence, a jacuzzi és a siacu-masszázs.
Az egyetlen modern civilizáció, amelyet Kelet-Európa eddig ismert, az államszocializmus volt. Ezt meghódították, és az új barbár hatalmat úgy hívják, hogy a nép. Persze nem mindenki, csak a vizigót törzsfők. Ebben rejlik a valódi probléma. Az új nép-szerű elitek pont annyira közömbösek a szegények sorsa iránt, mint amennyire kommunista elődeik közömbösek voltak, még ha népszerűek is még. Az arisztokratikus hivatalnoki kar paternalista gondoskodói éthosza nyom nélkül odalett. A buli zavartalanul folyik, éhező falvak és az egykori iparvárosok düledező lakótelepeitől övezve. Ki törődik ez utóbbiakkal?
S válasz nem érkezik.
Megjelent az East European Politics and Society 1999. tavaszi számában (13. évf., 2.) © 1999, The American Council of Learned Societies; University of California Press, Berkeley & London.