Ha hihetünk a budapesti szovjet nagykövet, Puskin közlésének, Rákosi Mátyás 1948 vége felé tajtékozva követelte az ÁVH vezetőitől azt az anyagot, amit az ő tudta és beleegyezése nélkül juttattak ki a szovjet pártvezetéshez – állítólag a trockisták párton belüli tevékenységéről. A jelentést elolvasva nyugtalansága csak fokozódott – valaki kompromittálni akarja, és össze akarják veszejteni az SZK(b)P-val![1]
„Ki adta át az anyagokat az oroszoknak, és hogyan adták át?” Ebben az egyszerű kérdésben nem csupán a pozícióját féltő Rákosi Mátyás – egyébként nem teljesen megalapozatlan – aggodalma fogalmazódik meg, hanem összesűrítve a magyar–szovjet kapcsolatok egész problematikája.
Rákosi, akit 1940-ben Moszkvába történt megérkezését követően Sztálin sokáig még fogadni sem akart, s aki a magyar emigráció sorsát firtató kellemetlen kérdéseivel tovább rontott helyzetén, s állítólag egy életre magára vonta a nagy hatalmú Berija haragját, a háború végére „bűnbocsánatot” nyert, mi több, látszólag teljes mértékben bírta Sztálin bizalmát. 1944 végén Sztálin olyan „útravalóval” bocsátotta haza a szovjetunióbeli magyar kommunista emigráció vezérkarát, amely bizonyos keretek között – a Szovjetunió mindenkori külpolitikai érdekeinek figyelembevétele mellett – szabad kezet biztosított számukra céljaik eléréséhez. A konkrét teendőket firtató kérdésekre Sztálin rendre azt a választ adta, hogy a magyar elvtársak jobban ismerik a helyzetet és az ebből adódó feladatokat.
A generalisszimusz azonban semmit nem bízott a véletlenre. Látszólag valóban szabad kezet adott magyarországi híveinek, de ügynökeivel rakatta tele a párt vezető szerveit, majd nyakukra ültette a szovjet tanácsadókat. S miközben Rákosi Dimitrovhoz írt leveleiben szinte kétségbeesetten kért visszaigazolást politikájuk helyességét illetően, és minduntalan hangsúlyozta: „igyekszünk igazolni a belénk vetett reményeket”,[2] a szovjet pártvezetés egymás után kapta a magyar pártvezetés hibáit és nacionalista politikáját elmarasztaló jelentéseket.
Rákosi – talán maga is érzékelve Sztálin iránta érzett lappangó ellenszenvét és bizalmatlanságát – 1945 óta tudatosan alakította ki a szovjet vezetés szemében azt a képet, hogy az új magyar politikai elitben – sőt az egész kommunista blokkban – ő az egyetlen Moszkva iránt hűséges ember, s már csak ezért is igyekezett személyesen ellenőrizni minden információs csatornát, amelyen keresztül adatok jutottak az országból az SZK(b)P KB-ba.[3] A szovjet állambiztonságnak azonban megvolt a maga – Rákosit kikerülő – informátori hálózata.
Abban nincs semmi meglepő, hogy a magyar kommunista emigráció Szovjetunióban élő tagjait – és a más nemzetiségű emigránsokat is – az NKVD ügynökei révén mindvégig ellenőrzés alatt tartotta, már csak azért sem, mert az emigránsok a Szovjetunióval ellenséges érzelmű vagy éppen hadban álló ország állampolgárai voltak. Azt azonban jó ideig legfeljebb csak feltételezhettük, hogy a szovjet vezetés a magyar kommunista vezetők itthoni tevékenységéről is első kézből informálódhatott.
Az egyik informátor, a szovjet állambiztonságnak a magyar kommunista párt vezetésébe beépült ügynöke Szüsz (Szücs) Ernő volt, aki 1942. február 2-án a moszkvai Petroverszki pereulok 8–10. számú házában írta alá azt a nyilatkozatot, amelyben kötelezte magát, hogy a Szovjetunió államvédelmi szerve vezetőségének utasításait mindig végrehajtja.[4] A Magyarországon fokozatosan kiépülő és egyre nagyobb önállóságra szert tevő államvédelmi szervek nemcsak államot alkottak az államban, de az államvédelmen belül is létezett még egy belső kör, amely a szovjeteknek dolgozott, s azok magyar ágenseinek utasítását hajtotta végre.[5]
Szücs 1945 után az ugyancsak Szovjetunióból hazatért Kovács János alezredes kérésére a Belügyminisztériumba került, a Sajtóellenőrzési Alosztályra, amely Szücs szavaival „egy elkonspirált kiértékelő szerv” volt, amelyhez a levél- és távirat-ellenőrzés is tartozott.[6] Emellett Szücs önéletrajzi vallomása szerint a levélellenőrzés mellett „kismértékű hálózati operatív” munkát is folytattak – esetenként vezető pártfunkcionáriusokkal szemben is.[7]
Szücs „felső kapcsolata” kezdetben Kovács János államvédelmi alezredes volt – aki az információkat továbbította szovjet gazdáinak –, később feltehetőleg Péter Gábornak referált. Az adatok egy részét Szücs saját „bizalmi emberei” gyűjtötték, akiket még az emigrációs időkből ismert, s akik maguk is ugyaninnen ismerték a „célszemélyeket”. Szücs informátorai közé tartozott többek között a jelentéseiben „miniszter” fedőnéven szereplő Szántó Béla, a későbbi külügyminiszter Horváth Imre és annak felesége, valamint az 1944-ben a bori munkaszolgálatos táborban meggyilkolt kommunista költő, Lukács László felesége. Az ő információikon kívül az ÁVH különböző operatív osztályainak jelentéseit is felhasználta: ha azokban mint „kapcsolat” felmerült valamelyik vezető pártfunkcionárius neve, a rájuk vonatkozó részt titkárnőjével kiíratta és elrakatta. Ugyanez történt, ha az egyes őrizetesek vallomásaiban ezekre a személyekre „terhelő” adatokat találtak. Szücs maga is írt jelentéseket az általa ismert személyek politikai beállítottságáról, ezeket a jelentéseket – csakúgy, mint az itt közölt dokumentumot – Gerendás fedőnévvel írta alá.[8]
Amikor Szücs 1950-ben – feltehetően annak köszönhetően, hogy kétfelé dolgozott[9] –„lebukott”, páncélszekrényében állítólag több jelentést találtak a párt vezető személyiségeiről; minden bizonnyal ezek között volt az alább közölt dokumentum is.
A kommunista párttagkönyv birtoklása természetesen még nem jelentett automatikus védelmet az államvédelem mindenütt ellenséget szimatoló vizsgálódása ellen, mégis felvetődhet a kérdés, miért éppen az MKP moszkovita szárnyához tartozó, vezető tisztségeket betöltő személyeket, sőt Révai személyében a pártvezetés legszűkebb körének tagját figyelte a Szücs-féle hálózat. A válaszadás nem is olyan nehéz, elég fellapozni a „párttörténet” korábbi fejezeteit.
Szücs jelentésében maga is „történetiségében” kívánta bemutatni az egyes vezető politikusok „elhajlásait”, hibás nézeteik kialakulásának gyökereit helyenként egészen 1919-ig vezetve vissza. E szándékkal magyarázható az is, hogy a jelentéshez csatolt „grafikon” több olyan személy nevét tartalmazza, akik az írás elkészültének időpontjában már régen nem voltak az élők sorában.
Szücs letartóztatása után írt részletes önéletrajzában a párt vezetőinek figyeléséről a következőket írta: „1941–45 év folyamán, amikor a Rádió magyar szerkesztőségében dolgoztam, azon a nézeten voltam, hogy a Magyar Kommunista Párt egyes vezető szerepet vivő tagjai nacionalista beállítottságúak, és ilyen irányban befolyásolni kísérlik meg a Pártot.
Ez a nézet volt az alapja annak, hogy mikor 1945. augusztus 28-án hazakerültem, a belügyminisztériumi beosztásom idején – 1946. szept. 28-ig – adatokat gyűjtöttem a Magyar Kommunista Párt egyes vezető vagy fontosabb funkcionáriusairól, amelyekkel az illetőkről már 1941–45-ben kialakult elgondolásaimat alátámasztani igyekeztem, és bizonyítani kívántam nacionalista beállítottságukat.”[10]
Az összefoglaló jelentésében a párt vezetőinek tulajdonított nézetek – szovjetellenesség, nacionalizmus – a szovjet vezetés szemében életveszélyes vádat jelentettek. Számukra bármiféle „nemzeti út” meghirdetése egyet jelentett a szovjet érdekek mellőzésével. A nacionalizmus egyébként is gyanús és veszélyes dolog volt, s a jugoszláv példa nyomán bármi kialakulhatott belőle.
Szücs dolgát megkönnyítette, hogy a jelentésben szereplő személyek mindegyikének volt valami „petty”, gyanús körülmény korábbi életében, s ebből következően volt valamilyen kisebb-nagyobb „pártügyük”, legalább egy pártfegyelmi vagy dorgálás. A legrosszabbul talán Lukács György járt, aki a Szovjetunióban töltött emigrációs évek alatt kétszer is élvezte a szovjet állambiztonsági szervek vendégszeretetét, s 1941-ben is állítólag csak Rákosi személyes közbenjárására szabadult ki.[11] De 1937-ben Révai Józsefet is a Komintern Nemzetközi Ellenőrző Bizottsága elé idézték, ahol nemcsak 1930-as lebukásának körülményeiről kellett számot adnia, hanem azt is a rovására írták, hogy nem segített az 1934-ben egyébként ártatlanul letartóztatott Magyar Lajos „leleplezésében”. Ezek a bírálatok akkor a legsúlyosabb vádaknak számítottak, s a „nagy terror” idején tulajdonképpen szerencsésnek tudhatta magát, hogy a vizsgálat mindössze megrovást eredményezett, s ott kellett hagyni a Komintern Végrehajtó Bizottságának apparátusát.[12] A szovjetek bizalmát azonban a későbbiekben sem sikerült visszaszereznie, s 1944 tavaszán Manuilszkij még a magyar pártnak a hazatérés irányítására létrehozott Külföldi Bizottságából is el akarta távolíttatni.[13]
Nem volt szerencsésebb Szántó Zoltán sem, aki már 1939-ben látványosan bukott, amikor le kellett mondania Gerő Ernő javára a magyar párt kominternbeli képviseletéről. 1942-ben a moszkvai rádió magyar adásának szerkesztési kérdéseiben került összeütközésbe a hivatalos vonallal; Szücs Ernő aktív közreműködése[14] mellett leváltották a magyar adás felelős szerkesztői posztjáról, és egy hadifogolytáborban, tífuszos betegek között végezhetett „politikai munkát”.[15]
A korábbi személyes és/vagy politikai konfliktusok mellett a „Révai–Lukács–Szántó-csoport” figyelésében az is szerepet játszhatott, hogy az államvédelmi szerveknek folytonosan dokumentálniuk kellett létjogosultságukat: az állandó éberségi kampányban mi sem bizonyítja jobban nélkülözhetetlenségüket és kiválóságukat, mint az, hogy felderítik és leleplezik a párt legfelsőbb vezetésébe „beépült” ellenséget.
Azt nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy tervezték-e egy „Révai József és társai”-per lefolytatását, az azonban bizonyos, hogy a Révai Józseffel szembeni bizalmatlanság a későbbiekben sem oszlott el, s többen gyűjtötték az anyagot a „Révai bűnei” címet viselő dossziéba.[16]
Emellett Szücs jelentése alapján nemcsak a magyar pártvezetés legszűkebb magjához tartozó Révai József és számos, szovjet emigrációt túlélt régi mozgalmár került a vádlottak padjára, de az államvédelmi logika szerint számos olyan személy is, akiknek mindössze annyi volt a bűnük, hogy rokoni, esetleg baráti kapcsolatban álltak a „célszemélyekkel”, s e „kapcsolat” révén egy olyan ellenséges csoportosulás tagjaivá váltak, amelynek többi szereplőjét talán nem is ismerték személyesen. A későbbi koncepciós perek forgatókönyvének ismeretében el tudjuk képzelni, mi lett volna a sorsa ezeknek az embereknek, ha az ügy átkerül „nyílt nyomozati szakaszba”.
Szücs Ernő 1950-ben „lebukott”, és az ÁVH börtönében saját verőlegényei ütlegelték a halálba. (Mellesleg gyanús körülmények között ez idő tájt halálozott el Szücs egyik informátora, a Rákosi által sohasem kedvelt Szántó Béla is.[17]) Letartóztatásának oka máig ismeretlen, annyi azonban bizonyos, hogy erre szovjet „felettesei” beleegyezése nélkül nem kerülhetett volna sor. Azt csak találgatni tudjuk, ki vette át a helyét.
Tárgy: Révai–Lukács–Szántó-csoport
ÖSSZEFOGLALÓ JELENTÉS
Személyi adatok
1. Révai József
Gazdag szülők gyermeke. Újságíró, Lukács György esztéta tanítványa. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrál. Először „Krisztushívő kommunista”, majd a Landler-frakció tagja. 1919 decemberében a bécsi emigráció lapjában megtámadja a Horthy-bíróság előtt álló és később kivégzett László Jenő népbiztost. Ingadozik a Kun és Landler frakciók között, aszerint, melyik tűnik erősebbnek. 1930 végén illegálisan Magyarországra jön, rövidesen letartóztatják és egy évre ítélik.[18] Az enyhe ítélet miatt attól fél, hogy kizárják a pártból. Ez valószínűsíti azt, hogy árulást követett el. A kúria 3 évre emeli fel büntetését. A szegedi Csillag börtönben részt vesz egy pártellenes csoportosulásban, melynek célja egy új Közp[onti] Bizottság felállítása volt. Ennek tagjai lettek volna a pártból árulásért kizárt Háy Mihály,[19] Lándor Béla,[20] a később kizárt Házi Ferenc,[21] az árulásért kizárt Krausz Dezső és Révai. A csoportosulás a „moszkvai vezetés” és – benti viszonylatban – Rákosi ellen irányult. Egy idő múlva Révai felfedte Rákosinak az illegális csoportosulást. 1933 végén történt szabadulása után kb. egy évig Pesten volt és szoros barátságot tartott fenn a pártból kizárt Házi Ferenccel. 1934 végén Csehszlovákiába ment és a KMP vonalán dolgozott. 1939 körül érkezett állandó tartózkodásra Moszkvába.
2. Lukács György dr. „szegedi” nemesi előnévvel
Az első világháború előtti Magyarország leggazdagabb magánbankárának fia. Volt népbiztos. Bécsben a Landler-frakció tagja. Berlinben Gábor Andorral a „Linkskurve” című folyóiratot szerkeszti, mely rendszeresen támadta Gorkijt és Barbusset. A Szovjetunióban kétszer volt letartóztatva, másodszor az elmúlt háború végén.
3. Szántó Zoltán
Kispolgári szülők gyermeke, volt orvostanhallgató. Az első világháborúban orosz fogságba kerül, ahonnan 1918-ban jön haza. 1919-ben ezred politikai megbízott. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrál, a Landler-frakció tagja. 1927. febr[uár]ban Magyarországon letartóztatják. 1934-ben szabadul. Egy ideig Csehszlovákiából, majd Moszkvából irányítja a magyar komm[unista] mozgalmat. 1939-ben eltávolítják a pártképviselői tisztségéből és a VRK[22] magyar adásainak szerkesztője lesz. Ebből a munkájából 1942 decemberében szabotázs miatt kiteszik.[23] Hadifoglyok közti propagandamunka után a MKP moszkvai rádióadásainak szerkesztője. Jelenleg országgyűlési képviselő. Felesége Révai nővére.
4. Gábor Andor
Az első világháború előtti kor ismert kabaréköltője, aki – amint Bölöni György írja – még Adyt is megtámadta. Az emigrációban Landler köréhez tartozott.
5. Münnich Ferenc dr.
Magyar–sváb dzsentri családból származik. 1917-es VKP(b) tag. 1918-ban hazajön, pártutasításra belép a MOVE-be,[24] melyet Gömbös szervezett. A Tanácsköztársaság alatt a VI. h[ad]o[sztály] parancsnoka. A 20-as évek elején Németországban végez pártmunkát, majd a Szovjetunióba kerül az Olajtröszthöz. Kun szoros baráti köréhez tartozik. Egy ideig a „Sarló és Kalapács” szerkesztője. 1936-ban Spanyolországba megy. Francia koncentrációs tábor után 1941 áprilisában a szovjet követség segítségével tér vissza Moszkvába. A háború elején a VH-hoz van beosztva, majd 1942 végén a VRK magyar adásainak szerkesztését veszi át. Jelenleg pécsi főispán.
6. Lakatos Éva (Shwartz Bella)
1928-ban lépett a KIMSZ-be. 1929 februárjában önként jelentkezett a rendőrségen, hogy ő kommunista, és ezzel, valamint áruló magatartásával sokat ártott letartóztatott elvtársainak. Több ízben volt rövidebb ideig börtönben. 1935-ben a Szovjetunióba ment a Komintern VII. kongresszusára. A kongresszus után a Nemzetközi Lenin Iskola növendéke lett. 1938 körül kizárják a pártból, majd „dorgálással” visszaveszik. 1941 májusától a VRK magyar szerkesztőségében dolgozik 1945 augusztusáig, mikoris Magyarországra jön. Jelenleg a MKP b[uda]pesti VII. ker[ületi] szervezetében titkárhelyettes.
A fent jelzett hat személyen kívül még kb. 15-20 olyan ismertebb MKP vezető funkcionáriusról tudok – neveiket lásd a grafikonon –, akik Révai–Lukács–Szántó politikai irányítását ismerik el és az alább felsorolt nézeteket ontották.
Ezek a nézetek a következőkben foglalhatók össze:
1. Szovjetellenesség
A szovjetrendszer ellen általába[n]: „1917 óta Oroszországban nem történt semmi, amiről érdemes volna írni”. Gábor Andor 1944 őszén a magyar írók megbeszélésén Moszkvában.
„A szovjet fiatalság felületes, nevelése rossz. A magyar ifjúságot Lukács György majd jobb irányban fogja nevelni.” Varga Jenő, Lukács Gy[örgy] 60. születésnapja alkalmából rendezett ünnepélyen Moszkvában, 1945.
„A magyar kommunistáknak nem szabad átvenni a szovjet módszereket, mert a magyar nép kultúrszínvonala magasabb.” Szántó Zoltán 1918-ban és 1941–42-ben.
„Az 1937-38-as letartóztatások értékes emberektől fosztották meg az európai proletáriátust. A Szovjetunióban puszta feljelentés is elég, hogy ártatlanokat lefogjanak.” Szántó Z[oltán], Gábor, Lakatos. Kapcsolatok a letartóztatottak családtagjaival.
2. A SZU háborús erőfeszítése ellen
Háborús rémhírek terjesztése. L. Szántó Z[oltán]né, Gábor 1941. július: „A szmolenszki téri metróállomáson 200 embert csapott agyon a bomba.”
Hivatalos dokumentumok meghamisítása. Az 1943 V. I. Sztálin parancsot Münnich és Lakatos úgy adták le rádión, hogy „a sztálingrádihoz hasonló 3-4 csapás és szétverjük Németországot”, holott az eredeti szövegben 2-3 csapás van.
1943. július 8-i hadijelentést, hogy „a németek jelentéktelen mértékben előrenyomultak” Münnich, Lakatos és Szántóné úgy adták le, hogy a németek jelentékeny mértékben előrenyomultak. 1942 februárjában Szántó Zoltán kijelentette, hogy a Szovjetunióban nincs hazafias lelkesedés, pl. a rádióban leadásra kerülő „Levelek a frontra” a szerkesztőségekben készülnek.
3. Sztálin személyének kigúnyolása
Sztálin 1942 nyár eleji kijelentésére célozva „a második front létrejövetele után, néhány hónap, legfeljebb egy évecske”, Szántó Zoltán és Lakatos Éva gúnyosan mondogatták, hogy már régen letelt az „évecske”, és még nincs győzelem.
1943 szeptemberében, a szövetségesek szicíliai partraszállása után Révai azt követelte, hogy a Moszkvai Rádió jelentse ki, hogy megvan a második front. Mikor azt a választ kapta, hogy meg kell várni Sztálin erre vonatkozó nyilatkozatát, Gottwald és Rákosi jelenlétében gúnyolódott afölött, hogy „a SZU-ban nem mernek az emberek maguk gondolkodni”.
4. A szovjet külpolitika ellen
„Magyarországnak vigyáznia kell, hogy ne járjon úgy, mint a balti államok.” Szántó Zoltán 1941–42-ben.
Szántó Zoltán sorozatosan nem adott le olyan cikkeket és híreket, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az ellenség hátországában erősítsék a németellenes mozgalmat. A magyar hadifoglyok leveleit, amelyek bizonyították volna, hogy a VH nem öli meg őket, Szántó egy éven keresztül visszatartotta. Szántó távollétében Révai adott utasításokat azonos szellemben Lakatosnak. Az utóbbi még Rákosi által kifejezetten közlésre rendelt hírek adását is elszabotálta. Polikarpov[25] a VRK elnöke Szántó eltávolításakor Rákosi és Farkas jelenlétében „kispolgári szabotőrnek” nevezte Szántót. Ezzel a jellemzéssel Rákosi és Farkas is egyetértettek.
1942 tavaszán és őszén a VRK vezetőségétől Szántó és Révai – Rákosi és Farkas jelenlétében – azt követelték, hogy magyar kérdésről csak magyar írhasson.[26] Hasonló szellemben, bár nem ilyen élesen, dolgozott később Münnich is.
„A SZU erkölcsi szempontból nem kebelezhet be magyarlakta területet” mondta Kárpátukrajna déli részére célozva 1944 végén Lakatos. Ugyanez a hang nyilvánult meg az egyik felszólaló részéről egy moszkvai magyar pártaktíván 1944 decemberében.
Szántó Zoltán, Gábor, Lakatos és a körülöttük csoportosulók majdnem mindegyike több ízben kijelentette, hogy a Szovjetunió helytelenül jár el, amikor a „német rablókról” stb. beszél és nem tesz nagy különbséget „a megtévelyedett német nép és a német fasiszták között”.
Lukács Györgyről a Szovjet Írók Szövetsége pártgyűlésén, 1944 nyárutóján, a KB képviselője állapította meg – a Filozófia története című mű II. kötetével kapcsolatos tisztogatási kampány során –, hogy „még mindig nem tagadta meg korábbi fasisztabarát írásait”.
Révai már a Szovjetunióban olyan nyilvános kijelentéseket tett, amelyek a SZU külpolitikáját meghamisítják. 1943. dec[ember]ben a moszkvai magyarok gyűlésén azt mondta, hogy ha Magyarország nem áll a SZU oldalára, „állami létét vesztheti el a szövetséges győzelem esetén”.
Magyar sovinizmus
A fentiekből már látható, hogy Révai–Lukács–Szántó köré csoportosuló egyének erős soviniszta érzelműek. Ezt a megállapítást alátámasszák [sic!] a következő tények.
Münnich, Lakatos, Zsikov, Vozári Moszkvában több ízben beszéltek arról, hogy a Csehszlovákiához tartozó területeket fegyverrel kell elfoglalni, és Jugoszlávia és Románia is kell, hogy adjon területeket.
Révai irányítása alatt álló kommunista sajtó volt az, amely a Csehszlovákia elleni támadásokat elkezdte, és most – amikor az általa felidézett soviniszta vihar elülőfélben van – a csehszlovák kitelepítési bizottságról szóló cikkekkel folytatja.
Révai egy moszkvai cikkében azt írta „Voronyezs – második Világos” (minden megjegyzés nélkül, ami Münnich segítségével biztosította számára azt, hogy a cikk az orosz cenzúrán átcsúszott).
Révai a szerzője annak a hamis jelszónak, hogy a „nemzet érdeke előbbrevaló, mint a párt érdeke”.
Lakatos, Vozári, Madarász Moszkvában kifejezték abbeli nézetüket, hogy helytelen a bácskai vérfürdőről és a magyarok szovjetunióbeli gaztetteiről beszélni a magyaroknak.
Anglo–amerikai rokonszenv
A háború alatt az angol–am[erikai] hadműveletek túlértékelését látjuk majd mindegyiknél, konkréten Révainál „a szícíliai partraszállás a 2. front. Az olasz hadjárat eldöntötte a háború sorsát”, a szövetséges hadszíntér a döntő.
Révai–Lukács–Szántó köré tömörült MKP tagokat csoportnak kell tekinteni, mert
1. nézeteik alapvető kérdésekben azonosak,
2. egymással közvetve vagy közvetlenül kapcsolatban állanak. Politikai jellegű találkozásaikról közvetett tudomás van,
3. a vezetők utasításait hajtják végre még akkor is, ha az a párt- és szolgálati fegyelemmel ellenkezik (lásd pl. hírek nem közlése Révai utasítására Lakatos által).
A csoport működését figyelemmel kell kísérni és kártevő munkájukat meg kell akadályozni Magyarországon is.
Gerendás
1946. ápr. 1.
Jegyzetek
[1] Zavolzsszkij 1949. május 16-i levele Baranovnak, az SZK(b)P Nemzetközi Kapcsolatok Osztálya vezetőjének. Rosszijszkij Centr Hranyenyija i Izucsenyija Dokumentov Novejsej Isztorii [a továbbiakban RCHIDNI] f. 575. op. 1. gy. 94. A dokumentumot közli: Vosztocsnaja Jevropa v dokumentah rosszijszkih arhivov 1944–1953. Szibirszkij hronograf. Moszkva-Novoszibirszk, 1998, 2. kötet, 95–97. o.
[2] L. Vass Henrik: Dokumentumok Rákositól, Rákosiról. Múltunk, 1991/2–3.
[3] Vö.: Galina Murasko: Néhány ecsetvonás Rákosi Mátyás politikai portréjához. Múltunk, 1999/2.
[4] Magyar Országos Levéltár [a továbbiakban MOL] MDP-MSZMP Iratok Osztálya 288. f. 9/1962/51/b. ő. e. A dokumentum megjelent: Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. Szerk.: dr. Horváth Ibolya, dr. Solt Pál, dr. Szabó Győző, dr. Zanathy János, Zinner Tibor. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992, 1. kötet, 308. o.
[5] Jellemző példa erre a már említett feljegyzésének következő kitétele: „Rákosi lényegében megtiltotta a politikai rendőrségnek, hogy a trockisták felderítésével foglalkozzon (a politikai rendőrség szerveink útmutatása szerint folytatja a feldolgozást)…” Vosztocsnaja Jevropa i. m. 96. o.
[6] Történeti Hivatal (a továbbiakban TH) V-150.030/1.
[7] A koncepciós perekről készült összefoglaló jelentés 1962-ben ezek között említette Földi Ivánt, Kiss Károlyt, Nonn Györgyöt. „Összefoglalók koncepciós ügyekről.” TH IX/2.
[8] Koós Béláné, Szücs egykori titkárnője, majd irodavezetője feljegyzése a Farkas Mihály ügyében kiküldött vizsgálóbizottság számára. 1956. május 20. (MOL 276. f. 62/KKF/34. ő. e.)
[9] Zavolzsszkij már említett levelében ugyancsak Puskin közlésére hivatkozva azt írta, hogy Rákosi csak az alkalomra vár, hogy Szüccsel leszámoljon, de szűk körben azt terjeszti, hogy döntő lépésre nem meri elszánni magát, mert hogyha Szüccsel, aki hivatalos kapcsolatban áll a szovjet szervekkel, leszámol, akkor az elvtársak azt gondolhatják, hogy a leszámolás ezzel összefüggésben történt. Vosztocsnaja Jevropa i. m. 95–97. o.
[10] TH V-150.030/1.
[11] L. erről: Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940–1956. Napvilág Kiadó, 1997., 37. o.
[12] Részletesebben foglalkozik a történtekkel Urbán Károly: Révai József (1898–1959). Párttörténeti Közlemények, 1978/3.
[13] „…Egyidejűleg hasznosnak tartanám Révait felmenteni a Külföldi Bizottság tagsága alól, mivel zavaros állásfoglalásaival nem egy ízben már kompromittálta Magyarország Külföldi Bizottságát. Révait irodalmi területen lehetne felhasználni, de csak a Külföldi Bizottság ellenőrzése mellett.…” Manuilszkij Dimitrovnak írt leveléből Farkas Vladimir közölt részleteket. (Moszkvai jelentés XVII. Gerő, a mentőangyal. Reform, 1992. augusztus 27.)
[14] Részletesebben l. a Lakatos Évával készített interjút. Oral History Archivum 117.
[15] Szántó Zoltán sorsának alakulásával és leváltásával kapcsolatban l. még Szántó Zoltán 1942. december 15-i levelét a Komintern Végrehajtó Bizottsága Káderosztályának. (RCHIDNI f. 495. op. 111. gy. 37.)
[16] A kérdéshez érdekes adalékokkal szolgál Lee Congdon. L. Lee Congdon: Bűn és büntetlenség. Az ismeretlen Lakatos Imre. Replika, 1998. március.
[17] Nagy Imre snagovi írásában egyenesen azzal vádolja Rákosit, hogy eltette láb alól Szántót.
[18] Révai József lebukásának körülményeiről l. Urbán Károly: Révai József (1898–1959). Párttörténeti Közlemények, 1978/3.
[19] Háy Mihály (1895–1944) kommunista újságíró; 1921 és 1928 között Berlinben a Nemzetközi Közgazdasági Intézetben dolgozott. 1929-ben, illegális hazatérését követően rövidesen letartóztatták és 4 évre elítélték. 1934-ben a börtönben – állítólag „fegyelmezetlen” magatartása miatt – egy évre kizárták a pártból.
[20] Lándor Béla (1899–?) 1920-tól emigrációban élt. 1928-ban tért haza illegális pártmunkára, amikor letartóztatták és bebörtönözték. Kiszabadulása után 1934-ben a Szovjetunióba távozott. Magyarországi hazatérését követően nyugdíjazásáig a Szikra Könyvkiadó munkatársa.
[21] Házi Ferenc (1902–1938) Az 1920-as évek végén a KMP illegális titkárságának tagja. 1930-ban tartóztatták le, és 5 évre ítélték. 1934-ben a börtönben tanúsított állítólag fegyelmezetlen magatartása miatt egy évre kizárták a pártból. Szabadulása után a KMP prágai Központi Bizottságában tevékenykedett. 1938-ban Prágában öngyilkosságot követett el.
[22] Vszeszojuznüj Radio Komityet – Össz-szövetségi Rádió Bizottság rövidítése.
[23] Ezzel kapcsolatban l. Lakatos Éva interjúját (OHA 117.) Szántó eltávolításának valódi okairól l.
Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. 1956-os Intézet, 1996., 1. kötet, 228–229. o.
[24] Magyar Országos Véderő Egylet.
[25] Polikarpov, Dimitrij Alekszejevics (1905–1965) 1940 szeptemberétől az SZK(b)P KV agitációs és propaganda részlegének helyettes vezetője, az Össz-szövetségi Rádió Bizottság elnöke.
[26] Szántó Zoltán a leváltás után a Komintern Végrehajtó Bizottságának Káderosztályához intézett levelében azt írta, Farkas Mihály adott utasítást arra, hogy magyar eseményekről magyarok írjanak. Szántó saját bevallása szerint ezzel nem értett egyet, azt azonban elismerte, hogy a leadásra kapott szovjet anyagok esetenként gyengék voltak, és ennek a véleményének hangot is adott. (RCHIDNI f. 495. op. 111. gy. 37.)