1989 tavaszán, kora nyarán forrongott a világ. Az, hogy a távoli Pekingben ülősztrájkot folytat néhány százezer diák, belesimult az akkor még megdönthetetlen realitásnak látszó szocialista világrendszer mindennapjaiba. Csodálkozni legfeljebb a tömegek nagyságán lehetett: kétszázezer tüntető hatalmas tömeg egy tízmilliós országban, de törpe kisebbség egymilliárdos lakosságon belül. Voltaképpen csak akkor vette tudomásul a világ, hogy Pekingben már április közepe, a két éve eltávolított pártfőtitkár, Hu Jao-pang halála óta elégedetlenkednek a diákok, amikor május 18-án, Gorbacsov pekingi villámlátogatásán kiderült, a tüntetők miatt meg kell változtatni a látogatás programját. De még ez sem jelentett igazi különlegességet. Elvégre a szovjet pártfőtitkár személye hasonló reakciókat váltott ki Kelet-Berlinben és Prágában is, ahol az elöregedett helyi pártvezérekkel szemben a megújulás nevében tűzték ki a szovjet pártfőtitkár zászlaját. A világpolitika korifeusai számára sokkal fontosabbnak tűnt, hogy lezárul-e a harmadik évtizedébe lépett szovjet–kínai szembenállás korszaka, mint az a néhány százezer diák a Mennyei Béke Kapujának terén. Majd elmennek! – gondolhatta volna bárki. De nem így lett.
Június negyedikén hajnalban pokollá változott az addig csendes Tienanmen tér. A Pekingbe vezényelt hadsereg borzalmas vérfürdőt rendezett a békésen tüntető diákok között. Nem erőszakos tömegoszlatásról, hanem tudatosan megfontolt mészárlásról volt szó. A térre minden irányból benyomuló tankokból ugyanis gépfegyverrel lőtték az előtte könnygázzal elkábított tüntetőket, akik közül sokan a lánctalpak alatt lelték halálukat. Már az első este legalább háromezer halottról szóltak a hírek, és ami még megdöbbentőbb, még június hatodikán-hetedikén is folytak harcok, kínai katonák lőttek kínai katonákat. Az eredetileg, még május 20-án Pekingbe vezényelt 38. hadsereg katonái, akik megtagadták a tűzparancsot, harcba keveredtek a mészárosmunkát elvégző, belső-mongóliai 27. hadsereg katonáival. Bár egyszerű lenne a mongol vadságot és a kínai civilizációt egymással szembeállítani, de nem erről volt szó. A belső-mongóliai 27. hadsereg katonáinak nagy része bizonyosan nem volt mongol. Maga Belső-Mongólia is inkább földrajzi, mint etnikai fogalom manapság. A névleg autonóm terület lakosságának zöme, közel kilenctizede han, azaz kínai. Csakhogy a hanok által beszélt nyelv voltaképpen nyelvek és nyelvjárások csoportja, a különböző dialektusokat beszélők nem értik egymást. Az ország lakóinak nagy része csak a saját nyelvjárását beszéli, s csak úgy-ahogy érti a hivatalos köznyelvet. Annyi bizonyos, hogy május 23. után kialakult egyfajta egyetértés a 38. hadsereg és a tüntetők között. Egy nyelvet beszéltek. Ellenben a Tienanmen térre frissiben odavezényelt katonák nagy valószínűséggel nem is értették, mit akarnak a tüntetők.
A hivatalos verzió szerint május 20., szombat délelőtt tíz óra óta statárium volt érvényben Pekingben, miután Csao Ce-jang, a KKP főtitkára és Li Peng miniszterelnök sem május 18-án, sem 19-én nem tudták meggyőzni a Tienanmen téren éhségsztrájkoló diákokat arról, hogy fejezzék be az akciót. Csao Ce-jang már május 18-án éjjel felajánlotta lemondását, miután nem tudta meggyőzni a Politikai Bizottságot arról, hogy teljesítsék a már egy hete éhségsztrájkoló diákok néhány követelését. A diákok követelései egyébként ugyanazok voltak, mint a szocialista tömb más országaiban: demokrácia, törvényesség és a korrupció felszámolása. A május 19-én, péntek éjjel bejelentett tüntetési tilalom csak annyi eredménnyel járt, hogy a Vu Kaj-hszi és Fang Li-cse vezette tüntetők aznap éjjel, helyi idő szerint 21 óra 30 perckor befejezték az éhségsztrájkot, s helyette ülősztrájkot indítottak. A tüntetők ellenállása a pekingi vezetésben is bizonytalanságot eredményezett. Május 21-én, vasárnap, Li Peng formálisan is felkeléssé nyilvánította a mozgalmat. Ezzel azonban még nem dőlt el semmi. Nemcsak (a május 29-én formálisan is megbukott) Csao Ce-jang helyzete rendült meg, de május 25-én ellenlábasa, Li Peng miniszterelnöki pozíciója is veszélybe került. A kínai politika szürke eminenciása, Teng Hsziao-ping a Li Peng vezette kemény vonal javára döntött. Li Peng, a Szovjetunióban végzett közgazdász végig bírta a Politikai Bizottság és a hadsereg bizalmát. Csao Ce-jang pedig a diákokét. Teng Hsziao-ping mögé sorakozott fel Jang Sang-kun államfő és Van Li, a nemzetgyűlés állandó bizottságának elnöke is. Ez utóbbi amerikai látogatását megszakítva érkezett haza, hogy úgymond közvetítsen a konfliktusban. Május 23-án jelentették be, hogy elhalasztják Beatrix holland királynő látogatását. Ugyanezen a napon érkezett a fővárosba a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg két veterán marsallja, Hszü Hsziang-csien és Nie Zsung-csen is, nagy valószínűséggel azért, hogy a huszadika óta elakadt katonai akciót előremozdítsák. Május 24-én viszont milliós tüntetés söpört végig Pekingen – és nyomában az egész országon – a diákok mellett. Május 26-án a hadsereg formálisan is hitet tett Li Peng irányvonala mellett. Május 27-én jelentették be Csao Ce-jang házi őrizetét, ugyanezen a napon felkelést jelentettek Ürümcsiből, a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Tartomány fővárosából is. Május 31-én állították fel a diákok a maguk Szabadság-szobrát, amely Mao Ce-tung emlékművével nézett szembe a Tienanmen téren. Június 3-án jelentették be, hogy független szakszervezet alakult Kínában. Másnapra virradóra szabadult el a pokol. Li Peng nem győzött azonnal. Hetedikén ugyan támogatásáról biztosította őt Belső-Mongólia, Hszincsiang, Sanghaj, Szecsuan pártvezetése, de másnap hatalmas tüntetés rázta meg Csengtut, és szabályos utcai harcok folytak a fővárosban. Az ellenzéki szervezeteket formálisan csak 13-án tiltották be, és 19-én hozták meg az első tizenegy halálos ítéletet, amelyek közül hármat hajtottak végre 22-én Sanghajban, és nyolcat egy napra rá Pekingben. Jellemző módon kis halakról, munkásokról volt szó. Bár már 20-án bejelentették, hogy leverték a felkelést, csak 27-én választották meg Csiang Cö-mint a KKP főtitkárává. A mozgalom vezetői közül Fang Li-cse és felesége még 12-én az amerikai követségen kerestek menedéket. Vu Kaj-hszit börtönbüntetésre ítélték, de később ő is kijutott az Egyesült Államokba.
Azt, hogy a kínai reformok atyjaként ismert Teng Hsziao-ping miért döntött a nyílt erőszak mellett, részben személyes tapasztalataival is magyarázhatjuk. Két évtizeddel a Tienanmen téri események előtt ugyanis már átélhetett egy, a párt akkori vezetője, Mao Ce-tung által szimpátiával figyelt és a háttérből irányított diáklázadást, amely kis híján az életébe került. Ez volt a kulturális forradalom időszaka. Ha a megmozdulások politikai irányvonala nem is volt azonos, a körülményeik hasonlóak voltak. Mindkét esetben a korrupt bürokráciával szemben fellépő diákokhoz csatlakoztak a munkások, és ez a szövetség ellenállhatatlanná vált.
Szemmel látható volt, hogy a diákok mozgalma nem magában áll, hanem – a lengyelországihoz hasonlóan – jelentős munkástámogatottságot élvez. Ez pedig az egész társadalmat átfogó mozgalomhoz vezethetett volna. Nem véletlen, hogy az első körben kivégzettek között nem találunk értelmiségit. Kína, amely először próbálkozott a gazdasági reformokkal, alapvetően instabil társadalom. A hatalmas birodalomban az elméletben érvényben lévő szocialista rendszer ellenére nincs általános tankötelezettség, és egyáltalán nincs szociális ellátás. Európai elmével szinte elképzelhetetlen életszínvonalbeli különbségek vannak a déli, különleges övezetek és az ország belső területei között. A hivatalos migrációs tilalom miatt hatalmas bádogvárosi népesség gyűlt fel a prosperáló városok perifériáján. A népesség alapvetően heterogén. Az ország peremvidékein, Hszincsiangban és Tibetben folyamatosan tevékenykednek a szeparatista mozgalmak. Ebben a közegben valószínűleg gyújtóbombaként hatottak (volna) a diákok követelései.
A vérengzés ma is vérlázító emlékeket idéz. Ha a Tienanmen téri mészárlás el is odázta egy időre a túlfűtött lokomotívként robogó Kína gondjaival való szembenézést, az ország alapvető strukturális egyenetlenségei egyszer még vissza fognak ütni. Minél később nyúlnak hozzájuk, annál keményebben.