Khomeini ajatollah, Irán vallási vezetője és teljhatalmú politikai irányítója egy évtized alatt, 1979–1989 között letérítette Iránt a modernizáció sajátos útjáról, radikális iszlám irányt szabva neki. Mikor hatalomra került, már egy hosszas és gyötrelmes életút állt mögötte. 1902-ben látta meg a napvilágot, kasmíri családból származott, alig volt pár hónapos, mikor édesapját meggyilkolták, és anyját is hamar elvesztette. Mindvégig iszlám síita iskolákban tanult, diplomája megszerzése után iszlám filozófiát és etikát tanított. Az izgága tanító hamar kiprovokálta a sah ellenszenvét, nem sokáig váratott magára a letartóztatása sem. 1963-ban egy iskolai gyűlésen elmondott beszéd után két hónapot töltött börtönben. Később a közvélemény és a befolyásos ajatollahok nyomására szabadon engedték, de hamar el kellett hagynia az országot. Az iraki Nedzsefben, a síiták egyik szent helyén folytatta tovább ellenzéki tevékenységét, majd az Irak és Irán közt megkötött algériai szerződés nyomán innen is távoznia kellett a befogadó Franciaországba, ahol szolid körülmények közt készült a nagy visszatérésre. A családi tragédiák egész életét végigkísérték, idősebb fiát az iráni biztonsági szolgálat, a SAVAK ölte meg, mikor apja üzeneteit próbálta Iránba eljuttatni.
Khomeini aszketikus életmódja legendákat teremtett. Reggelente öt órakor kelt, imádkozott, megevett egy darabka kenyeret némi mézzel. Életében soha sem dohányzott és soha nem használt telefont. Nem volt hajlandó semmi fényűzésre, eleinte egy nyomornegyedben lévő iskolában lakott, de később is végtelenül puritán maradt, matracon aludt, majdhogynem koplalt.
Miután diadalmenetben visszatért, nem sokáig késlekedett a leszámolással. Sápur Baktiar miniszterelnök, akit még a sah nevezett ki, hamar távozott, és már februárban tömegesen beindultak a kivégzések az „iszlám népbíróságok” ítéletei nyomán. Hoveida volt kormányfő, tábornokok, a SAVAK vezetői nem menekülhettek meg a halálos ítélet elől. A gazdasági-tudományos elit nagy része emigrációba kényszerült, vagy fel kellett adnia a korábbi nyugatias életstílusát, „visszatérve” a középkori iszlám szokásokhoz. Nem volt ritka, hogy külföldön diplomázott, nyelveket beszélő orvosok, mérnökök, egyetemi tanárok hirtelen vakbuzgó hívőkké váltak, feleségeiket fekete csadorban kezdték járatni, mindennemű kapcsolatot megszakítottak a külvilággal, kiöntötték whiskykészleteiket, és napirendjüket is szigorúan az imákhoz igazították.
Hamarosan a szó szoros értelmében fellángolt a harc az olajmezőkön, az olajmezőkért, miután kitört az iraki–iráni háború, bár a nyolc évig tartó öldöklésnek nem volt nyertese. Tizenéves gyerekeket hajszoltak – teljesen értelmetlenül – a halálba, mindkét oldalon több millió halottat gyászolhattak a hozzátartozók. A belpolitikában az Iszlám Köztársasági Párt egyeduralma megkérdőjelezhetetlenné vált, bár hamar viszály kerekedett az iráni elnök, Hamenei és a hivatalosan kijelölt Khomeini-utód, Montazeri között. Az ellentét Montazeri ajatollah 1989. áprilisi önkéntes lemondásával elcsendesült, bár az irániak mind a mai napig nem feledték az egykori „erős embert”. Az ajatollah utolsó váratlan húzása az emlékezetes Rushdie-ügy volt. A Sátáni versek szerzőjére halálos átkot, fatvát szórt, és felhívta az igazhitű muszlimokat, hogy bárhol a világon sújtsanak le a bűnös íróra. Az ítéletet egyértelműen azóta sem semmisítették meg, Rushdie még mindig bujkálni kényszerül.
Khomeini egy évtizedig irányította Iránt. Tíz éve, 1989. június 2-án azonban Allah őt is magához szólította. Temetésén közel hatmilliós tömeg őrjöngött Teheránban és a várostól nem messze lévő mártírtemetőben. A perzsák megszállottan siratták vezérüket. Többen meghaltak a tolongás következtében, a temetési menetet a fanatikus gyászolók feltartóztatták, letépték a halotti leplet, és kiborították a koporsójából a holttestet.
Az ajatollah országlása alatt Irán elszigetelődött, és gazdasága is jelentősen visszaesett. Az 1986-ban még 4150 amerikai dollár összegű egy főre jutó GDP a kilencvenes évek elejére 886 dollárra zuhant. Az életszínvonal mérséklődése is érezhető volt Khomeini idején. Az olajbevételekből származó tekintélyes summát tankok és harci repülőgépek formájában a háború nyelte el, és a kivérzett ország már fő ásványkincsével sem sáfárkodhatott szabadon. Ez meg is látszott a kitermelés visszaesésén. A sahi korszakra jellemző irdatlan mennyiség (például 1972-ben 292 millió tonna) a felére-negyedére esett vissza a nyolcvanas években. Más, kevésbé létfontosságú ásványkincs bányászatában is meglátszott a recesszió. Krómércben tíz év alatt a felére csökkent a termelés. A Khomeini-éra negatív társadalmi kihatásai – a rengeteg hadirokkant, a többmilliós afganisztáni menekülttömeg – nehéz terhet raktak politikai örököse, Rafszandzsani vállára, aki már mérsékeltebb irányt követett, és mellesleg kipattantotta az emlékezetes „Irangate” botrányt. Mint ismeretes, egy titkos és illegális amerikai–iráni fegyvereladási üzletből származó pénzek a nicaraguai sandinista rendszer ellen harcoló kontrák számláján kötöttek ki. Utólag hamar kiderült, hogy az agyafúrt iráni vezetés teljesen az ujja köré csavarta Robert McFarlane-t, Reagan elnök mérhetetlenül naiv és becsvágyó nemzetbiztonsági tanácsadóját. Titkos küldetése Teheránban, az ajándéknak szánt Biblia és kulcs formájú torta, a fegyverek szállításának konspiratív útvonalai, a rejtélyes svájci bankszámlák csemegének bizonyultak a világsajtó számára. A republikánus amerikai kormányzat és maga Reagan elnök csak súlyos presztízsveszteség és tisztáldozatok útján szabadult meg a demokraták által igencsak szorgalmazott kongresszusi vizsgálat harapófogójából, bár a show még sokáig folytatódott. Oliver North tengerészgyalogos alezredes, az egyik iráni közvetítő bűnbánó arckifejezése még jó darabig látható volt különböző hírműsorokban.
Az egyesek által csak „iráni Gorbacsovnak” becézett Rafszandzsani után az ismeretlenségből tört elő a jelenlegi elnök, az 1997 tavasza óta hatalmon lévő Mohammed Khatami. Vezetésével Irán elindult egy rögös úton az enyhülés irányába, s bár az új elnöknek keményen meg kell küzdenie a síita klérus által irányított belső konzervatív ellenzékkel, azért már tapasztalhatók a pozitív fordulat jelei. Halovány közeledés történt az Egyesült Államok irányába, emlékezetes volt az amerikai birkózóválogatott iráni útja, Khatami CNN-interjúja és a két ország találkozója a franciaországi labdarúgó VB-n.
A vallás az utóbbi években vesztett népszerűségéből, nem tolonganak már úgy az emberek a mecsetekben, mint Khomeini idején. Szabadabbá vált a légkör, az illegális parabolaantennák és a kézen-közön beáramló külföldi sajtó némileg oldott a lakosság elszigeteltségén. Lassacskán kialakul a társadalmi elit köreiben egy informális „második nyilvánosság”, melynek keretein belül a hatalmi centrumok, a papság, az ulemák mindenhatósága megkérdőjelezhetővé válhat, a nők szerepe átértékelődhet, a hétköznapokat átszövő paradox kettősség oldódhat. Nem ritka látvány a fekete csador alól kivillanó európai divatú öltözet, az iráni napilapba csomagolt amerikai folyóirat, és persze éjjel-nappal szól a tévé, ahol nem a „közkedvelt” és közszolgálati síita áhítat a sláger, hanem inkább a külföldi zenecsatornák klipműsora. Helyi szinten és elvétve országosan is felbukkannak reformer politikusok, és a hírhedt forradalmi gárdisták, a pazdaránok sem zaklatják oly sűrűn a perzsa honpolgárokat. Az élet minden területén, főként az oktatásban, a kultúrában, a sajtóban és egyre inkább a diplomáciában is törékeny egyensúly van kialakulóban a mérsékelt „liberálisok” és a keményvonalas „konzervatívok” közt. A fiatalok nagy része már csak történelemkönyvekből ismeri a húsz éve történteket, és lassan felnőnek azok a korosztályok is, akiknek Khomeini nevének hallatán már nem dobban meg úgy a szívük a rémülettől vagy áhítattól, mint szüleiknek a forradalom kezdetén. Az irániak lépten-nyomon érzékelik a változásokat, és bíznak a békés reformok erejében.