Kultuszrendező az az ember, aki széles körben eladható, tehát üzletileg sikeres filmeket készít, miközben tematikus számokat szentelnek neki a filmes szaklapok szerkesztői. Filmjeit hozzáértők emelik a kulturális diskurzus kellős közepébe, ugyanakkor nevének ismerete haszonnal járhat eme diskurzus peremvidékén is. Az első, tapogatózó jellegű randevú alkalmával próbaképpen érdemes David Lynch nevét megemlíteni, hogy – mielőtt a kínos csend beállna – új lendületet adjunk az elakadni látszó beszélgetésnek. Ilyenkor a beszélő azzal az enyhén sejtelmes fénnyel vonhatja be magát, hogy ő tájékozott és intelligens ember, aki a jó ízlés határain belül vevő a bizarr dolgokra, de ezzel a világért sem szeretne senkit megbántani, és minden egyéb természetesen csak közös megegyezéssel.
David Lynch kultuszrendező. Első játékfilmje, a Radírfej anyagi nehézségek miatt még öt évig készült (az egyik jelenetben a főhős lenyom egy kilincset, de csak másfél év múlva sikerült hozzáforgatni, hogy kimegy az ajtón), a negyedik, a Veszett a világ 1990-ben elnyeri az Aranypálmát Cannes-ban, valamint a díjjal járó tematikus mellékletet a Filmvilág 1991/5-ös számában.
Magyarországon először (a Veszett a világ előtt két évvel készült) Kék bársony keltette Lynch jó hírét. Greeneway nyolc évvel a film elkészülte után is úgy nyilatkozott róla, hogy ez az egyetlen olyan film, amely miatt érdemes volt az utóbbi években moziba menni. Bemutatása után kialakult egy stabil rajongótábor a rendező körül A Radírfejet (Stanley Kubrick kedvenc filmjét) nálunk nem vetítették. Ez – idézőjel nélkül – minden idők legnyomasztóbb filmje. Kellemetlenebb, mint egy hajnalig tartó álmatlan hánykolódás, nem férne bele a „100 éves a mozi” típusú válogatásokba. Annál inkább ott a helye egy ilyen filmtörténeti tablón a Veszett a világnak, amely egy kultikusnak szánt film minden formai követelményének megfelel. Ez a film mintha egyenesen egy leendő filmtörténeti válogatás számára készült volna, azzal a gesztussal, hogy „akkor most megadom az alaphangot a kilencvenes évekhez”. Van benne jelentős szerepet alakító sztár (Willem Dafoe), elsősorban nem filmes tevékenysége miatt ismert művész (John Lurie), valamint a posztmodern esztétikának megfelelően idézetek a nagy elődöktől, melyek, mint egy Esterházy-szövegben, feltűnés nélkül illeszkednek a mű szövetébe. Egy Lynch által választott idézet persze önmagában is bizarr: Kuroszava A testőr című filmjének nyitójelenetében egy kutya fut el a kamera előtt szájában levágott emberi kézzel. Ez a jelenet ismétlődik meg a Veszett a világban. Egy balul sikerült bankrablást követően a vérben fetrengő alkalmazott ellőtt kézfejét keresi – ide kerül a Kuroszava-filmből idézett jelenet, és a néző már tudja, hogy a pénztáros visszavarrt végtagról szőtt álma hiú ábránd marad csupán.
A Veszett a világnak a címe is méltó egy kultuszfilmhez, Wild at Heart – sejtelmes és eredeti. Velejéig romlottat, elvetemültet vagy valami hasonlót jelent, úgyhogy a magyarított cím szokatlanul jónak mondható. Ha mindez megvan, már csak egy valamire kell ügyelnie a rendezőnek, ha tényleg kultuszfilmet akar csinálni: ne legyen üzenete. A Veszett a világ minden követelménynek megfelel.
Nem a cannes-i fődíjnak köszönhető, hogy a magyar kritika azonnal felismerte: itt olyan filmről van szó, ami nem maradhat ki a századvég jelentős filmjeinek antológiájából. Nem is annak, amit akkor még csak sejteni lehetett, hogy hatása lesz a kilencvenes évek meghatározó alkotóira, olyanokra, mint – önkényes válogatás – Tarantino, Oliver Stone vagy a dán Lars von Trier. A Veszett a világ kapcsán ennél izgalmasabb kérdések is szóba jöhetnek. Többek között Lynchnek és ennek a filmnek is köszönhető, hogy a jövő filmtörténészeinek és esztétáinak nem kell majd sokat magyarázni a művészi és a populáris összeegyeztethetőségét. A média szerepének századvégi megváltozásával és jelentőségének megnövekedésével egyre intenzívebbé vált a popkultúra és az elitkultúra közötti kommunikáció. Hihetetlenül felgyorsult az a folyamat, ahogy a kommersz magába szívja és eladható termékké teszi az elitkultúra ötleteit, miközben az úgynevezett magas művészet a tömegkultúra formáinak átértelmezésével keresi az új utakat. Erre ma már Magyarországon is bőven találunk példát, valószínűleg bármelyik művészeti ág területéről. Lynch, ez a Marsról idepottyant James Stewart is fenntartások nélkül gyúrja össze a művészit a kommersszel. Még szappanoperát is készített az amerikai televízió számára: a Twin Peakset.
A Veszett a világ olyan vidéken játszódik, melynek mítoszai és hagyománya a fogyasztói társadalom tömegkultúrájából erednek. A kilencvenes évek elejének Magyarországa még meglehetősen messze volt ettől. Egyebek mellett hiányzott hozzá a médium is, amely közel hozhatta volna. 1990-ben nem voltak óriásplakátok és multiplexek, parabolaantennák csak elvétve, az állami televízió két csatornán vetítette a megkopott B-szériás filmeket (igaz, ebben a tekintetben nem sok változás történt). Ellenben már nem kellett 1000-1200-at aludni, hogy egy-egy fesztiváldíjas film bekerüljön a hazai filmforgalmazásba. Fél évvel a cannes-i fődíj elnyerése után megnézhettük a Veszett a világot. Csak azt nem tudtuk, hogy amit látunk, annak nemcsak az amerikai valósághoz van köze, hanem ahhoz a valósághoz is, amelyben nemsokára élni fogunk, amiben éppen most élünk.
Az alaptörténetet a magyar közönség is könnyen dekódolta. Fiú szereti a lányt, lány szereti a fiút, akit a lány anyja nem szeret, ezért ármánykodik. Az ármánykodás sem túlzottan körmönfont: meg kell ölni, de minimum börtönbe kell juttatni a nemkívánatos udvarlót. A cselekmény populáris műfajok sémáiban bonyolódik, a road movie keveredik a gengszterfilmmel és a családi melodrámával. A színtér egy zárt univerzum, melyben kizárólag a tömegkultúra mítoszainak és meséinek ismeretével lehet eligazodni. Az első ezek között az Óz, Lynch nagy kedvence, melyre rengeteg képi és verbális utalás történik. A szereplők reklámokból és westernfilmekből lesik el gesztusaikat. Sailor Lula iránti érzelmeit és szándékainak komolyságát úgy közli, hogy elénekel egy Elvis-slágert. A film szervezőelvét, a véletlent pedig a keleti és a nyugati boszorkány testesíti meg, szintén az Ózból, akik kristálygömbjükben figyelik a hősök sorsának alakulását.
A kilencvenes évek Bonnie és Clyde-ja abban különbözik a század elejitől, hogy Sailor és Lula nem azért száguld keresztül a kietlen Amerikán, hogy bankokat raboljon, ellenkezőleg. A földi gyönyöröket hajszolják, szeretkeznek és táncolnak, de végül ők is csak a bűn útját járják. A veszett világban senki sem lehet ártatlan. Lulát 13 évesen erőszakolja meg a szülők korosodó üzlettársa, az ártatlanság sorsa, hogy megbecstelenítsék. Szerelme, a Nicolas Cage alakította Sailor a film legelső jelenetében puszta kézzel ver agyon egy kötekedőt. A film cselekménye abban a rövid időszakban játszódik, amelyet Sailor két büntetés között szabadlábon tölt. Sailort és Lulát velejéig romlott világ veszi körül, amelyben ők is szükségszerűen elkövetőkké válnak, erkölcsi értelemben mégis tiszták maradnak. Konzerválja őket a szenvedélyesen megélt szerelem egy olyan világban, ahol a szeretet rajtuk kívül szóba sem kerül, és a szex csak az agresszió egyik formája, mert az örömforrás igazából a test határainak radikális megsértése. Egy 1997-es interjúban Lynch elmondja, hogy attól a veszettségtől, amelyet a film olyan jól megragad, lassan eljutottunk az őrületig.
Erről az őrületről azóta újabb Lynch-filmek szólnak, de a Veszett a világot tíz évvel a megszületése után is érdemes megnézni vagy újranézni. Az 1990 óta eltelt idő tapasztalatával a hátunk mögött nagyobb empátiával és sokkal mélyebben értjük Sailor kiszólását: Olyan ez az egész, mintha lerohadtunk volna a sárga úton.