Skip to main content

Beszélő évek – 1990


Kultuszrendező az az ember, aki széles körben eladható, tehát üzletileg sikeres filmeket készít, miközben tematikus számokat szentelnek neki a filmes szaklapok szerkesztői. Filmjeit hozzáértők emelik a kulturális diskurzus kellős közepébe, ugyanakkor nevének ismerete haszonnal járhat eme diskurzus peremvidékén is. Az első, tapogatózó jellegű randevú alkalmával próbaképpen érdemes David Lynch nevét megemlíteni, hogy – mielőtt a kínos csend beállna – új lendületet adjunk az elakadni látszó beszélgetésnek.

Janáky István Lepkeházáról (az ezerkilencszázkilencvenes esztendő legfontosabb épülete)


„Amore, amore mio.
Fior di giglio e di rosa.
Non saperlo mai per te,
per tuoi puri occhi
muor Butterfly.”

„Szerelmem, én szerelmem.
Liliom és rózsavirág.
Nem tudod meg sosem, hogy teérted,
a te tiszta szemedért
hal meg Butterfly.”

(Puccini: Pillangókisasszony, Csocsoszán búcsúáriája a III. felvonásból)

A lepke egy jelentős, kultúrát alapvetően meghatározó egyed.















A taxisblokád megítélése a közvéleményben

Az adatfelvétel ideje: 1990. október 30–31; minta: a fővárosi felnőtt lakosságot reprezentáló 500 fős minta.


John Major hatéves miniszterelnöksége felejthető közjátéknak tűnik Margaret Thatcher és Tony Blair kormányainak uralma között. Az utókor ez idáig nem volt kegyes Majorhöz, pedig nem epizodista, csupán kevésbé karizmatikus, karakteres vagy harsány személyisége volt a brit politikának, mint elődje vagy utóda. Az is igaz, hogy nem neveztek el róla korszakot, nem fűződik „-izmus”, konzervatív hitvallás a nevéhez, ő inkább az inflációellenes harc szürke eminenciása, mintsem a konzervatív gondolkodás újkori lovagja igyekezett lenni.


Magyarország közvetlenül a rendszerváltó parlamenti választások táján a fizetésképtelenség határára sodródott. Az ország nettó külföldi adósságállománya megközelítette a 16 milliárd dollárt – miközben a Magyar Nemzeti Bank valutatartalékai mélypontra süllyedtek. A tartalékok csökkenésének alapvető oka a nagymértékű, hirtelen betétkivonás volt – ami sokakat meglepett.

Nem egészen egy évtizeddel ezelőtt, 1981–82-ben, a Brazíliában és Mexikóban kirobbant nemzetközi adósságválsággal egy időben, de attól függetlenül egyszer már csaknem fizetésképtelenné vált az ország.



Erre az útra csak az fizessen be, aki szereti a romvárosokat, s nem retteg a lovaglástól, mert íme hát lovagok lehetünk, valódi sövaliék, stukszok és párizsiak egy rövid időre. De! Tudniuk kell – a későbbi pereket elkerülendő –, a vezető, akit Társaságunk maguk mellé rendelt kísérőül, nem hivatásos idegenvezető. Bár ismeri a tájékot, meglehet mégis keveri az adatokat, másokat kifelejt, esetenként olyan traktákra invitál, melyek nem tartoznak a szűken vett tárgyhoz. Mindezekért talán kárpótol az archaikus leletegyüttes, az esti Kréta vagy a reggeli Trója.


1990 őszén Halász Péter nem szándékozott Magyarországon játszani. Csak valahogy úgy alakult. Úgy, hogy a rendszerváltás utáni évben akkori társulatával, a Love Theatre-rel hazalátogatott a letiltott, lakásszínházba zárt, majd kiutasított színházcsináló, és másfél ezer ember előtt eljátszotta a saját nagymamáját. Akit mellesleg ebből a másfél ezerből egy-kétszázan egykor nagyon is jól láthattak Halász színpadának szélén. Valamikor a hetvenes évek közepén, valahol a Dohány utcai lakás titokzatos zugában. Mert a nagymama ott ült az előadások alatt. Ő volt a tanú.

(Yorick harmadik monológja)


Ül Hamlet atyjának királyi székén
az ifjú Fortinbras svéd-dán király de egyelőre csak
félseggel gótikus hazája fiaként még
idegen néki a mi reneszánsz
pompánk húszféleképp értelmezhető szavaink
ahogy a nyaklevágást elkerüljük egy-egy szellemes
hízelgésnek de gúnynak is ható
ám mindenesetre zavarbaejtő fordulattal
ó ezek a fordulatok tőlem tanulja
most Fortinbras az udvari beszédet
tőlem aki egyszerre pótolom
s parodizálom a többé-kevésbé már kiirtott
tősgyökeres arisztokráciát
igen nekik a tővel és gyökérrel
még sok baj















Amikor a Beszélő szerkesztőségétől megkaptam a megtisztelő megbízást, hogy én írjam a nagyhírű sorozatban az összefoglaló alapsztorit vagy micsodát az 1990. esztendőről, gondolkodás nélkül (s mint kiderült, dőrén és fölületesen) elvállaltam.

De mint kiderült, fogalmam se volt róla, mire vállalkoztam. A kanonizált legenda, amelyet hosszú ideig magam se kérdőjeleztem meg, spontánul, lassan, észrevétlenül alakult ki, és hagytuk, hagytam, hogy porként lepje be valóságos emlékeinket.

A legenda azt mondja, hogy mindenféle bajok ellenére az 1990.





1990. jan. 2. Lengyelországban drasztikus áremelésekkel és bérbefagyasztással beindul a Balcerowicz-program. A fizetések vásárlóereje csak januárban 36 százalékkal zuhan.

1990. jan. 4.
A minisztertanács elnökséget nevez ki a Magyar Televízió élére. A testület elnöke Nemeskürty István, tagjai Chrudinák Alajos, Czigány György, Dömölki János, Gombár János, Horváth Ádám, Pálfy G. István, Vitray Tamás.

1990. jan. 5.
Kirobban az ún. Duna-gate ügy.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon