Válogatás a Beszélő 1990-es évfolyamából

Kis János

Jókedvünk tele

(...) Kelet-Európa téli forradalma éles fénnyel világít rá a magyarországi demokratikus átmenet gyengeségére. Németországban, Bulgáriában, Csehszlovákiában, Romániában a felkelt nép söpörte el az ancien régime-et; csak közvetlenül ezután kezdődött el az egyezkedés az átmenetről a bukott rendszer örököseivel. Ebből a képből már Lengyelország is kilóg, mert ott a népmozgalom és a tárgyalások idejét nyolc év elnyomás és ellenállás választja el. Magyarország a varsói kerekasztal-tárgyalásokat imitálta, de azok történelmi előzményei nélkül. Nálunk legföljebb 1956 emlékének egyre bizantinusabb ünneplésével próbálták odavarázsolni a forradalom fantomját az egyezkedések mögé. A népszavazás volt az egyedüli alkalom, amikor szélesebb rétegek valóban bekapcsolódtak a régi rend felszámolásába. Előtte is, utána is elitek birkóztak egymással, távol a mindennapi élet színtereitől.

Ezért, hogy oly sokan máris csömörrel beszélnek a demokráciáról. Ezért, hogy miközben az állampárt összezsugorodott, a hozzá kötődő érdekcsoportok meg tudják őrizni hatalmi pozícióikat. Ezért, hogy a társutas szervezetek – a KISZ, a népfront meg a többi –, melyek másutt megszűnnek, nálunk átalakulnak. Ezért, hogy a történelmi demokratikus ellenzék, mely a legtöbb helyen az átalakulás vezető ereje, nálunk a második párttá is csak egy év késéssel tudta kinőni magát. Ezért, hogy eleve veszélyben van az új parlamentáris intézmények legitimitása. Ezért tűnik kétségesnek, hogy lesz-e Magyarországnak négy hónap múlva szilárd, vezetni képes kormánya. (…)

1990. január 15.

Eörsi János

Vita a tulajdonreformról
„Piszkos dolgok fognak történni…”

(...)

Bokros Lajos: Csakhogy a rossz törvények maguk programozzák be a vagyonvesztést és a korrupciót. Az Ápisz-ügyet (amelynek eredményeképpen a volt állami vállalat vezérigazgatója és két külföldi magánvállalat olcsón juthatott hozzá a vállalat részvényeihez, tehát állami vállalatot minden további nélkül magánkézbe játszhattak át) nem támadhatod meg törvényességi alapon. A vállalati és az átalakulási törvény olyan elfogadhatatlan helyzetet teremtett, amelyben az eladó és a vevő az asztal egyazon oldalán ül. Társadalmilag elfogadhatatlan, hogy a visszaélések jelentsék – nem a kivételt, hanem a szabályt. A mostani rendszer nem azért korrupt elsősorban, mert bizonytalan a vagyonérték megállapítása, hanem azért, mert kedvez a pozícióikat megőrizni igyekvő menedzsereknek, akik olyan vagyont adhatnak el – sokszor saját maguknak –, amely nem is az övék, és ezért a legritkább esetben fizetnek, ráadásul ezeknek az akcióknak a nyilvánossága sincs biztosítva, holott közvagyonról van szó. Most kerül napvilágra igazán, amit eddig is mondtunk: hogy az állami vagy társadalmi tulajdon gazdátlan, senkié. A visszaéléseken nem lehet teljesen kiküszöbölni – de kell és lehet olyan törvényeket hozni, amelyek biztosítják (ahogy helyesen mondtad) az ügyletek nyilvánosságát, áttekinthetőségét.

Megemlítem még, hogy a szabályozatlanság és a nyilvánosság hiánya piacellenes és ezáltal gazdaságilag is káros. Külföldön a szabályozatlanság gyanakvást kelt a lehetséges befektetők körében, idehaza pedig a szervezeti széthullás hátterében még keményebb monopóliumok megszerzése folyik, nem pedig valóságos decentralizáció. A törvénykezés elősegítheti, hogy új szereplők kapcsolódjanak be a privatizációba.

Tardos Márton: Ennek ellenére én az úgynevezett spontán privatizáció rendbetétele mellett voltam, és nem amellett, hogy katonailag kelljen átrendezni a sorokat. A vagyonügynökség létrehozását például elsietettnek tartottam a választások előtt: valóban fontos feladatainak ellátására egyelőre még nem vagyunk fölkészülve, és ráadásul a tisztségek betöltése a számvevőszék és az alkotmánybíróság visszatetsző eseteit idézheti föl. S ami ennél is fontosabb, nem tudok egyetérteni azzal, amit te, ha nem is megfogalmazásaiddal, de felhangjaidban képviselsz: hogy a szabályozottság, az újfajta törvénykezés révén tiszta vizet önthetünk a pohárba. Törvényi ellensúlyokra feltétlenül szükség van; ám tudnunk kell azt, hogy a privatizálás olyan folyamat, amelyben piszkos dolgok fognak történni, a legjobb esetben is…

Bokros: Ebben egyetértünk.

Tardos: …és a méltán hírhedt Ápisz-ügynek elő tudnám adni egy olyan változatát, amely „visszaállamosítás” (a rendelkezési jogok állami gyakorlása) mellett zajlik korrupt módon. Ha ugyanis az Ápisz vagyonát állami szerv vezényletével privatizálják, és nyilvános árverésen adják el a boltjait, a felkínált körből kimaradnak azok az egységek, amelyeket nem, vagy látszólag nem lehet nyereségessé tenni; így egyfelől romlik a költségvetés helyzete, hiszen a szétaprózott egységek nem fognak annyi adót befizetni, másrészt akadnak boltok, amelyeket az elvbarátok közvetítenek ki egymásnak. De nem akarom azt mondani, hogy e feltételezett változat rosszabb, mint ami valójában lezajlott, és azt sem, hogy mindegy, melyiket választjuk a rossz és a még rosszabb közül. (…)

1990. február 5.

F. Havas Gábor

A póker viszonyjáték

(...)

Hazudott tehát Aczél és Hajdú, de hazudott Pálfy G. és Chrudinák is. Mint ahogy hazudott a Veszprém megyei pártlap főszerkesztő-helyetteseként Szigeti Tóth János, a Magyar Fórum jelenlegi főszerkesztő-helyettese is. Nem tehettek mást. Akadtak persze különbségek. Volt, aki önként hazudott, kéjjel, dalolva, és volt, aki keserűen, visszafogottan, parancsra. Chrudinák és Sugár például a túllihegők közé tartoztak. (...)

Nem vitatjuk, hogy tavaly nyártól a Panoráma a szomszédos országok állapotának és benne a magyarság helyzetének feltárásával, az információk visszacsatolásával, az ellenzéki gondolatok és magatartások bemutatásával erjesztő hatást gyakorolt, és szerepet játszott a forradalmi változások előkészítésében. „Jobb későn, mint soha” felkiáltással napirendre is térhetnénk a Nagy Átállás fölött, ha azt Chrudinák és Sugár az előzményekhez illő alázattal és szerénységgel hajtotta volna végre. Alázatról és szerénységről azonban szó sem volt. Helyette folyt a sűrű melldöngetés: ide nézzetek emberek, micsoda hősök vagyunk mi! A Rudé Právótól az Új Szóig mindenki ellenünk acsarkodik, Romániából már ki is tiltottak bennünket, mert – akkor, amikor Magyarországon ez már semmiféle kockázattal nem jár – kimondjuk az igazságot. (...)

A szamizdat megjelenése pillanatától forradalomnak nevezte ’56-ot, elsorvasztásnak a magyar iskolák bezárását a szomszéd országokban, jogtiprásnak a hazai vallási kisebbségek üldözését vagy az izgatási pereket. A Beszélőnek és a Hírmondónak alig akadt olyan száma, amely ne foglalkozott volna a határon túli magyar kisebbség helyzetével, Janics Kálmán, Duray Miklós, Szőcs Géza, Király Károly és társaik kétségbeesett híradásaival. Hosszú éveken át egyedül a szamizdat képviselte Magyarországon a mindenfajta cenzúrától mentes hangot. (...)

1990. március 24.

Tamás Gáspár Miklós

Új reformkor vagy új Horthy-korszak?

(...)

Figyelmeztetnünk kell mindenkit: mind a mi elődeink, a szabadelvű-radikális polgári demokraták, mind a szociáldemokraták, mind a kisgazdák, mind a népi írók a Horthy-korszakban ellenzékben voltak, méghozzá üldözött, félreszorított, választási csalással és csendőrrel korlátozott félparlamentáris ellenzékben. Aki ma a Horthy-korszakhoz hasonló állapotokat kíván előidézni, az a mai magyar politikai spektrum minden fontos szereplőjének hagyományait teszi csúffá, mindenkit becsap, minden jelentős politikai párt híveit megcsalja.

Ma – legalábbis színleg – a Horthy-korszak ellenzékének különböző árnyalatai között folyik a küzdelem. Nincs jelen a diktatórikus módszereket úriasan alkalmazó egységes párt utódja, sem annak civilizált Bethlen-féle, sem durvább Gömbös-féle, sem fasisztává züllött Imrédy-féle változata. Úgy tetszhetik, a mai ellenzék nemcsak a bolsevik pártállamnak, hanem a balkáni tekintélyelvűségnek is ellenzéke.

Ám ez nem elég biztos.

Ha nem az SZDSZ győz a választásokon, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévő ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem. (...)

Ha mi, magyar szabadelvűek nem leszünk benne a következő magyar kormányban, talán sok új igazgató, főtitkár és tábornok lesz, de marad a rendszer. (...)

Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út.

1990. március 24.

Kende Péter

Egymással, élni

(...)

Nyers Rezsőék tíz százaléka tiszteletre méltó eredmény, és nem üti el a reformkommunistákat attól, hogy a kialakulóban lévő demokrácia egyik pólusán mint elfogadott tényező vegyenek részt a politikai játszmában. (…)

Hosszabb távon váltakozó pártkoalíciókra van kilátás (és szükséglet is). A most következő időszakban azonban aligha kerülhető el egy szélesebb, a máskülönben szemben álló és eltérő érzékenységű pártokat is összekapcsoló nagykoalíció. A programokat nézve ennek nagyobb akadálya nincs: senki sem akar visszafordulást, még az MSZP sem; senki sem akar felelőtlen kalandozást járatlan utakon, még az ún. népi tábor sem; senki sem akar külföldi pénzuralmat, még az SZDSZ sem.

1990. március 31.

Kis János

Új reformkor vagy...?

(...)

TGM tolla kétségkívül alkalmasabb az olvasó érzelmeinek és képzeletének mozgósítására, mint az enyém. Mégis, kétlem, hogy ezúttal szerencsésen nyúlt a feladathoz. Kezdjük a címadó hasonlaton: „…vagy új Horthy-korszak”. Való igaz, a Horthy-korszak parlamentjeit éppen az jellemezte, amitől a szabad demokraták tartanak: az államhatalommal azonos kormánytöbbség és minden politikai befolyástól megfosztott páriaellenzék. Való igaz, a Horthy-korszak jellegzetes példája volt a parlamentáris díszletekkel ékesített tekintélyuralomnak. Való igaz, a Horthy-korszakot a történelmi egyházak és az állam összefonódása, a vallási kisebbségekkel és a nem hívőkkel szembeni intolerancia jellemezte. Való igaz, az SZDSZ réges-rég meghirdette, hogy nemcsak az utolsó negyven évvel áll szemben, hanem a Trianon utáni egész hetven esztendőhöz képest kíván nemzeti újrakezdést, míg az MDF ebben távolról sem volt ilyen egyértelmű. Az esetleges MDF-többségű parlament azonban, már csak alkotmányjogi különbségek okán is, nem az Egységes Párt uralta parlament megfelelője volna. A sajtószabadság korlátai sem lennének hasonlíthatók az akkoriakhoz. Nem hinném, hogy komolyan kellene tartani olyanfajta osztálydiktatúrától, mint a két világháború közötti volt, mely csendőri kérdésként kezelte a proletariátust mint osztályközösséget, és megalázó cselédsorban tartotta a mezőgazdasági munkásságot. Egyszóval: véleményem szerint nem helyes új Horthy-korszakkal fenyegetni a választókat, mert ezzel olyan képzettársításokat indítunk el bennük, melyeket az MDF tagjainak többsége okkal sérelmez, s amelyekben a külső szemlélő sem ismer rá a Fórumra.

Talán még ennél is szerencsétlenebbnek találom a cikk befejező fordulatait: „Szavazzatok ránk, akik nem kedvelitek Auschwitz, Recsk, Kolima, a Duna–Fekete-tenger csatorna huszadik századát. …Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség.” Ha nem gondoljuk azt, hogy az MDF a kényszermunkatáborok, a megsemmisítő táborok huszadik századát készül visszahozni – márpedig TGM egész biztosan nem gondol ilyesmit –, akkor nem világos, miért kell mindenkinek az SZDSZ-re szavaznia, aki az ilyesmit nem kedveli. Ha nem gondoljuk azt – márpedig TGM egész biztosan nem gondolja –, hogy minden Mucsa, ami a mi műveltségünktől és kulturális ízlésünktől különbözik, akkor nem világos, miért kell a választót Mucsával fenyegetni. Nekünk érdekünk és erkölcsi kötelességünk hozzásegíteni a szavazópolgárt, hogy azon az alapon válasszon köztünk és a Fórum között, amiben valóban különbözünk. (...)

1990. április 6.

Solt Ottilia

Így jöttünk

(...)

Ezentúl négyévenként újra és újra versengeni fognak kegyeinkért, választhatunk. De első azért csak egy van, vagyis volt. Tapasztalt nővéreink – a megállapodott demokráciák – titokzatosan magyarázták ugyan, hogy megesnek ilyenkor csúnya dolgok, hogy nem olyan hamvas ez a dolog, mint ábrándos képzelgéseinkben lefestjük, de mégis: talán nem kellett volna. Talán nem kellett volna hidegvérű, gyűlöletet árasztó tudatos hazudozás árán oltár elé vinni az elnyert menyasszonyt. Nemcsak azért, mert ment volna az enélkül is, hanem azért, mert a dolog túlságosan ismerős: ezt csinálták a szeráj őrei is, akik unt erényünket őrizték. Ha szerencsésebb lennék, fiatalabb, s így hosszú-hosszú demokrácia adatnék még meg nekem, talán fölényesen legyintenék később, visszatekintve (nagymamakori) szende idealizmusomra.

Félek, hogy ennyi időm nincs. Soha nem fogom tudni megbocsátani a győzteseknek, hogy alávalósággal mocskolták be az első szabad választás szent nászi ágyát.

1990. április 21.

Kis János

A rendszer ellenzékéből a kormány ellenzéke
Beszéd az SZDSZ rendkívüli küldöttgyűlésén

(...) a Szabad Demokraták Szövetsége a rendszer ellenzékéből a kormány ellenzékévé válik.

Az SZDSZ és a többi ellenzéki párt helyzete most már nem különbözik más parlamenti pártok helyzetétől. Ugyanolyan legitim részesei vagyunk a parlamentnek, mint mások, de ők is ugyanolyan legitim részesei a parlamentnek, mint mi vagyunk, és így kell hozzájuk viszonyulnunk. A parlamentben, az őt megillető szerény helyen, de ott van a Magyar Szocialista Párt is, és ma már nem állampárti hatalmánál fogva van ott, hanem azért, mert a szavazópolgárok egy része belé helyezte a bizalmát. Minket természetesen kötelez a népszavazás, mely előírta, hogy az állampártnak el kell számolnia a vagyonával. Kötelességünk, hogy a parlamentben kezdeményezzük az elszámoltatást, és ezt meg is fogjuk tenni. Tudnunk kell azonban, hogy amikor az elszámoltatásra sor került, és az MSZP valóban visszaadott mindent az államnak, amit nem jog szerint birtokolt, és ami valójában a magyar nép tulajdona, akkor ugyanolyan parlamenti párt lesz, mint a többi: helyzetét tekintve nem fog tőlünk különbözni. Tehát ki kell alakítani az új viszonyunkat hozzá is.

Az MSZP és az SZDSZ között parlamenti szövetség nem lehetséges. A jelenlegi parlamentben szövetségesünk csak a Fidesz lehet. Ugyanakkor arra kérem a jelenlevőket, ne csodálkozzanak el azon, ha időnként párhuzamosan fogunk szavazni akár a Magyar Szocialista Párttal is. Így működik a parlament. Azon sem szabad elcsodálkozni, hogy az SZDSZ időnként a kormányzó párttal, a Magyar Demokrata Fórummal fog együtt szavazni, noha nagyon mély politikai ellentétek állítanak szembe bennünket egymással. Ugyanakkor alkalmanként másképpen fognak képviselőink szavazni, mint a Fidesz-képviselők, noha őket valóban komoly, elvi alapokon nyugvó szövetségesünknek tekintjük. (...)

1990. április 28.

Kis János

A megállapodás

(...) tömegével menekülnek a szakemberek az államigazgatásból. A Minisztertanács gazdasági szakértői egy emberként távoztak. Kilépett a Pénzügyminisztérium munkatársainak harmada, rengetegen hagyták ott a Tervhivatalt. A tapasztalt szakemberek menekülése zűrzavart okozhat; mindenképpen hiányozni fog az államgépezet rutinja, mely rendes körülmények között semlegesíteni szokta a kezdő miniszterek balfogásait.

Harmadszor, a választások óta erősen romlott az MDF nemzetközi megítélése. Igaz, némely fórumos nyilatkozat az SZDSZ rovására írja az MDF kedvezőtlen nyugati sajtóját. Nem hiszen azonban, hogy az efféle vádakat egy percnél tovább komolyan lehetne venni. Az SZDSZ erős párt, de nem annyira, hogy dróton rángathatná a világsajtót. Különben is, sajnos az újságírók nincsenek egyedül. Tudvalévő, hogy budapesti diplomáciai körök és nyugati kormánykörök is aggodalommal néznek az MDF–kisgazda–kereszténydemokrata kormányzás elébe. S a nyugtalanság rövid idő alatt elérte a pénzvilágot: a választások óta érezhetően akadozik a rövid lejáratú hitelek beáramlása, és arról is vannak hírek, hogy külföldi befektetők sietve vonják ki pénzüket a Nemzeti Bankból.

Végül, rosszkedv és aggodalom lett úrrá a hazai közvéleményen. Ünnepnek kellene lennie, de nem volt ünnep egy pillanatig sem. Ehelyett majd’ mindenki azt kérdezi, mi lesz itt még, ha megtörténhetett, ami a választások két fordulója között történt. Márpedig félelemből nem lehet demokráciát, nem lehet országot építeni.

Ha a kormány nem tud függetlenedni a kormánypártok hordószónokaitól, ha az államgépezet szétesik, ha az üzleti és politikai világ Magyarországba vetett bizalma nem áll helyre, ha nem oszlik el a magyar társadalmat fogságában tartó félelem, akkor hamarosan csőd lesz rendezett fejlődés helyett. Véleményem szerint ez az MDF igazi gondja, nem a kétharmados szabály. Ezért kellett a szabad demokratákkal tárgyalni.

A helyzet kulcsa ugyanis az MDF és az SZDSZ viszonya. Az MDF-ben mindig is jelen volt az az áramlat, amely úgy képzelte el a pártállami rendszer utáni rendet, hogy az SZDSZ-t felmorzsolják, és a Fórum gyakorlatilag egyedül marad a színen. (...)

Tovább folytatni az SZDSZ kiszorításával való próbálkozást, azzal a veszéllyel járna, hogy a választásokon győztes párt a kormányzáson mindent elveszíthet.

Mert a kormány ki lenne szolgáltatva a kormánypártok demagógjainak, ha nem számíthatna a legnagyobb ellenzéki párt felelős magatartására. (...)

Ha az MDF nem rendezné viszonyát az SZDSZ-szel, a Magyar Köztársaság első választott kormánya talán az őszt sem érné meg. Lássuk világosan: ez nemcsak a kormányalakító párt számára volna végzetes; az lenne az egész induló demokráciára is. Végképp szétfoszlana a demokratikus rendbe vetett – amúgy is gyönge – hit, megnyílna az út a tekintélyelvű diktatúra hívei előtt. Közös érdek, hogy ezt az utat eltorlaszoljuk, hogy a demokratikus rend megszilárduljon. Közös érdek, hogy rendeződjék a kormányalakító párt és a legnagyobb ellenzéki párt viszonya.

Erre teremtett lehetőséget az április 29-i megállapodás. (...)

Úgy gondolom, az MDF-nek nem volt könnyű rászánnia magát erre az ajánlatra – de jó egyezséget kötött. Nem volt könnyű nekünk sem belemenni a tárgyalásokba – de mi is jó egyezséget kötöttünk. Jót az egész ország, s jót az SZDSZ szempontjából. Ha a megállapodás valóban hatályba lép, akkor jogainkban biztos parlamenti ellenzékké váltunk.

1990. május 5.

Révész Sándor

Kapunk egy Túróst?

(...)
„Véleményem szerint cigány bűnözésről feltétlenül beszélni kell, még ha egyesek tiltakoznak is” – állította dr. Turós alig egy évvel az előtt, hogy a „cigánybűnözés” fogalmát mint diszkriminatív megjelölést – sűrű, ám kétértelmű bocsánatkérések közepette – kiiktatták a rendőrség szótárából. Ő táplálta a cigányellenes indulatokat 1989 tavaszán a borsodi sajtóban olyan abszurd állításokkal, hogy a cigányok aránya a bűnözők között egy év alatt több mint a duplájára emelkedett.

E sorok íróját – aki itt szigorúan magánvéleményt képvisel – nem különösebben izgatja az, hogy ki hogyan „lakol” múltbeli viselt dolgaiért, és a személyi kérdésekben sem a könyörtelenség, hanem a megértő és gyakorlatias megközelítés híve. Nem üt meg a guta attól, hogy „egy ilyen ember” továbbra is vezető marad, és magas fizetést húz. Egyáltalán dr. Turós András személyes sorsa nem érdekel. Itt sajnos sokkal többről van szó. Arról, hogy senki nem fogja tudni megvédeni az elkövetkezendő esztendőkben, sőt hónapokban az országunkban élő félmilliós cigány kisebbséget a mélyülő válság és nyomor éveiben, ha ez a cigányellenességtől igen erősen fertőzött társadalom nem kap nagyon határozott jelzéseket az új, legitim kormányhatalomtól arra, hogy az országot az etnikai, nemzetiségi konfliktusoktól megóvják, hogy a kisebbségellenes diszkrimináció tilalmát a lehető leghatározottabban és legkövetkezetesebben érvényesíteni fogják. Ebben éppen a cigányellenességtől legerősebben fertőzött közszolgálatnak, a rendőrségnek lenne kulcsszerepe.

A rendőrség „cigány vonalát” felszámolták, a cigány vonal ismert vezetőjét áttették a „zsebes vonalra”, s most a zsebes vonal irányából folytatódik a gátlástalan cigányellenes uszítás (lásd a Húszas Stúdió vasárnap délelőtti műsorát). A rendőrök szerte az országban ugyanolyan stílusban folytatják az igazoltatásokat, ugyanúgy megalázzák, ugyanúgy tegezik a cigányokat, mint azelőtt, mintha nem is létezne az igazoltatás rendjének új szabályozása. Éppen két hete történt, hogy a Phralipe Független Cigány Szervezet kazincbarcikai csoportjának a vezetőjét Miskolcon az őt igazoltató rendőr lehülyecigányozta.

Fordulóponton vagyunk, és ha most a rendőrség rossz vagy akár kétértelmű jelzéseket kap, akkor igen sötét történésekhez vezető útra fordulunk. Ebben a helyzetben a borsodi cigányellenes rendőrhadjárat vezetőjének az új hatalomba való átvétele a lehető legrosszabb jelzés. Ha túl lehet élni a pártállam bukását mindazzal, amit dr. Turós András tett és nyilatkozott, akkor ez teljesen függetlenül attól, hogyan magyarázzák, felszabadítólag hat mindazokra, akik a cigánysággal szembeni megkülönböztetett rendőri fellépésre hajlanak, és – hogy óvatosan fogalmazzak – negatívan befolyásolja a cigányságnak az új hatalomhoz való viszonyát.

1990. május 26.

Orbán Viktor

a kormányprogramról

(...)

Ha Önök egy pillantást vetnek a szóban forgó fogalmazvány címoldalára, nyilvánvalóvá válik Önök előtt is, hogy a megbízott miniszterelnök maga is érezte, hogy a beterjesztés nem ütötte meg a kormányprogram mércéjét, ezért választotta az Irányelvek megnevezést. Ezzel maga mondta ki: nincs kormányprogram, vagy ha van is, ami előttünk fekszik, semmiképpen sem az. A jogi korrektség kedvéért még fel kívánom hívni képviselőtársaim figyelmét arra, hogy az alkotmány nem a kormányprogram irányelveinek vitáját, hanem – az esetünkben előttünk ismeretlen – kormányprogram vitáját írja elő.

Az elmondottakból következően, azt, ami eddig a mai ülésünkön történt, sem tekinthetjük a kormányprogram vitájának. Ha pontos jogi megfogalmazásra törekszünk, csak annyit mondhatunk, hogy ami itt folyik, azt valójában alkalmatlan tárgyon elkövetett megvitatási kísérletnek kellene tekinteni, ha a jog ismerné ezt a tényállást. Nem kívánok a dokumentum tartalmi elemzésébe bocsátkozni, azt holnap részletesen meg fogják tenni frakciónk tagjai. Annyit azonban el kell mondani, hogy az előttünk levő dokumentum nem más, mint tényleírásokat és kívánságokat tartalmazó kijelentések laza gyűjteménye, amelyből éppen az hiányzik, ami a szöveget programmá tenné: miképpen jutunk el a jelen helyzetből a kívánt célokhoz. A szöveget ezzel együtt súlyos belső ellentmondások feszítik, nem ismerhető fel benne egyértelmű kormányzati koncepció, és teljességgel hiányzik belőle egy világos preferencia-sorrend. (...)

A Fidesz – szándéka szerint – konstruktív ellenzék kíván lenni a parlamentben. A kérdés most már csak az, hogy kormányprogram hiányában hogyan lehetünk konstruktívak? (...)

1990. május 26.

Osztály, vigyázz!

Szabad György mb. parlamenti elnök váratlanul felszólította hétfőn a parlamentet: emlékezzen néma felállással Trianon 70. évfordulójára.

– Na, menjünk! – csattant fel a következő pillanatban Orbán Viktor Fidesz-frakcióvezető, amire a fiatal demokraták ki is vonultak. Orbán ismét hihetetlen gyorsaságáról tett tanúbizonyságot: mielőtt működésbe hozta volna reflexeit, amelyek a gondosan belénk oltott minta szerint talpra ugrásra késztetnek, ha álljunk fel! vezényszót hallunk, előbb szépen végiggondolta: minek. A szabad demokraták esetében sajnos a reflexek voltak a gyorsabbak.

Később Fodor Gábor már diplomatikusabbnak mutatkozott: felszólalásakor azzal magyarázta a tiltakozást, hogy a házelnök nem egyeztetett a pártokkal a néma felállásról. Holott ennél nyilvánvalóan többről van szó: gesztusról, amelyet – ha akarjuk, ha nem – szomszédaink is értékelni fognak. (...)

1990. június 9.

Bauer Tamás

Elmélkedés egy vereségről
„Természetes szövetségesünk” vagy ellenfelünk – a Fidesz

A feltételezett eszmei közösség azonban nem létezett, s ezért a Fidesz nem „természetes szövetségese” volt az SZDSZ-nek, hanem olyan korábbi szövetségese, amely bármikor lehet ellenfele is. (...)

...a Fidesz programjában sokkal kevésbé vannak kidolgozva a politikai rendszerre vonatkozó pontok, mint az SZDSZ-ében. A Fidesz-program megelégszik a többpártrendszer és a parlamenti demokrácia, az állampolgári jogok melletti általános állásfoglalással, és hiányzik belőle az ellenzék szerepének, a sajtó függetlenségének, a politikai, kulturális, vallási, etnikai, létformabeli kisebbségek védelmének egyértelmű rögzítése, ami az SZDSZ demokráciafelfogását az MDF-étől megkülönbözteti.

A fő különbséget azonban abban látom, hogy a Fidesz mindmáig nem tisztázta viszonyát az 1945 előtti Magyarországhoz, és ezzel összefüggésben nem tette világossá válaszát a „Mi jöjjön a kommunista rendszer után?” kérdésre. Ez valószínűleg azért van így, mert a Fidesz e kérdésben megoszlik (a Fidesz eszmeileg nem kevésbé gyűjtőpárt, mint az MDF vagy az SZDSZ), s célszerűbbnek látták e kérdéseket egyszerűen zárójelbe tenni. Programjukból, egész retorikájukból kitűnik, hogy más elutasítandót nem ismernek, mint a kommunista rendszert. A rádió „Mondd, te kit választanál?” című, a Fideszt a választóknak bemutató február 28-i műsorában Molnár Péter „a kommunista rendszer előtti emberibb világról” beszélt, Orbán Viktor pedig egyszerűen megkerülte az 1945 előtti magyar tradíciókhoz való viszonyra vonatkozó kérdés megválaszolását. Ezek aligha elszólások vagy kihagyások, hiszen nem ismeretesek olyan fideszes megnyilatkozások, amelyek e kérdésekben egyértelműek lennének. (…)

1990. július 7.

Kőszeg Ferenc

Csacsi öreg tábornokunk

Horváth József megrögzött füllentő. Emlékezhetünk: még a Duna-gate ügy előtt, kissé megbicsakló hangon ugyan, de belemondta a tévé kamerájába, hogy e sorok írójának a telefonját, Isten őt úgy segélje, nem hallgatják le. Utóbb pirulhatott, mert, püff, épp erre a lehallgatásra került elő közvetlen bizonyíték.

Már nyugdíjasként a Pesti Hírlapnak azt nyilatkozta, azért volt szükség még tavaly novemberben, decemberben is telefonlehallgatásra és levélfelbontásra, mert értesültek róla, hogy az ellenzék behatolásra készül a Belügybe. Ha értesült róla, megint többet tudott, mint maga az ellenzék, mert számomra bizony olyan váratlan volt Végvári jelentkezése, hogy kezdetben egy szavát sem hittem el.

A Népszabadság szerdai 15-i számában közölt emlékirat-szemelvényben egyszerre két újdonsággal hozakodik elő. Az egyik az, hogy a belső elhárítás pontosan ismerte a szamizdat-előállítás technikai folyamatát. Ezt kézből cáfolja a tábornok slapaja, Zólyomi Tamás, aki Árnyékvilág című könyvében elbeszéli, hogy még 1987-ben is mintegy 200 belügyes akciója kellett hozzá, hogy Demszky Gábor egyetlen nyomdáját felkutassák.

Az igazi nagy dobás azonban, afféle vérbeli elhárítós dezinformáció (amely talán még ma is alkalmas rá, hogy az érzékenyebb kedélyeket megzavarja), a másik állítás. Eszerint „a szamizdatírások 10-15 százaléka a belső elhárítás inspirálására született meg”, minthogy a szamizdatszerzőket „mérlegelési hajlamuk” révén befolyásolhatták.

Említett Pesti Hírlap-beli interjújában az extábornok azt fejtegette, hogy ő alapjában véve már a hetvenes évek végétől azt gondolta, amit Kis János a nyolcvanas évek közepén leírt. Nyilvánvaló, hogy a Társadalmi Szerződésben megmutatkozó „mérlegelési hajlam” sehonnan máshonnan nem származhatott, csakis a Belügy sugallatából.

Nem a filozófusok fedezik fel az új eszméket, hanem a rendőrök.

Jövendő filozófusai: hallgassátok le a belügyeseket.

1990. augusztus 18.

Eörsi János

Törvényjavaslat
...a volt politikai rendőrség (III/3-as osztály) kötelékébe tartozó titkosügynökök közéleti szereplésének korlátozására

Az SZDSZ sürgősségi indítvánnyal nyújtotta be ezt a törvényjavaslatot, mivel újabb több ezer közjogi szerepet betöltő képviselő megválasztása előtt kívánta volna kizárni a titkosügynököket (szigorúan titkos tiszteket és hálózati személyeket, lásd Beszélő, 5–6–7. sz.) a közéletből.
A javaslat olyan megoldást nyújt, amely elkerüli a botrányokat és az ezzel járó izgalmakat, s ilyen helyzetbe csak azokat az esküre kötelezett, közjogi funkciókat betöltő volt titkosügynököket hozza, akik nem vonulnak vissza önként.

A törvényjavaslat napirendre tűzését a parlament 3 ellenszavazattal megszavazta (1–1 MDF-es, kisgazda és kereszténydemokrata), ám leszavazta a sürgősséget. E második szavazásnál a kisgazdák jelentős része, a Fidesz, 10 MDF-es és 3 kereszténydemokrata képviselő támogatta az SZDSZ-t.

Horváth Balázs belügyminiszter olcsó választási propagandának és teljesen szakszerűtlennek, valamint időszerűtlennek és károsnak minősítette a sajtóban a törvényjavaslatot, Balsai igazságügy-miniszter viszont a sürgősségre is igent mondott. Salamon László, az alkotmányjogi és törvény-előkészítő bizottság MDF-es elnöke, szakmailag kifogástalanként, az MDF Justitia-csomagjához illeszkedőnek nyilvánította, ám nem látja a kérdést sürgősnek. (…)

1990. szeptember 8.

Tamás Gáspár Miklós

Csak száz nap a világ,
avagy: ki tudja, holnap mire ébredünk?

(...)

Az Antall-kormánynak sikere van Nyugaton, mert sikere volt Kádárnak, Grósznak és Pozsgaynak is, tudniillik Nyugaton nem nagyon hisznek abban, hogy mi készek lennénk a nyugati értelemben vett szabadságértékek realizálására. Az Antall-kormánynak egyébként kisebb sikere van, mint Kádárnak.

Töredelmesen el kell ismernünk, hogy a mai magyar kormány nyugati orientációja másutt megunt ócskaság már; tekintve, hogy ezt az irányváltást a Grósz–Horn-csapat már korábban kivitelezte. Az Antall-kormány inkább kevésbé Nyugat-barát, mint a Grósz–Pozsgay–Horn-galeri, semmint inkább; ráadásul Grósz és Horn némi kockázatot is vállalt akkoriban. Grósz és Horn úgy szerzett nyugatnémet segítséget a politikájához, hogy nem váltotta ki az Egyesült Államok gyanúját. Az Antall-kormányról még ezt sem mondhattuk el.

A határ megnyitása az NDK-menekültek számára, gondolom, legalább annyira köszönhető Gorbacsovnak, mint Hornnak – inkább Krjucskovnak, mint dr. Horváth Istvánnak. Mindazonáltal a Németh-kormány megragadta a világtörténelmi pillanatot. Szövetségese lett a szovjet világrendszer fölbomlását óhajtó erőknek, az új egyesült Németországnak és Amerikának, miközben jó viszonyt tartott fönn Gorbacsovval. Magyarország kimaradt 1989 viharából – ami persze nemcsak szerencse. De ne feledjük, hogy már Kádár és Gierek is Nyugat felé fordult. A kádárizmus még népszerűbb volt ezelőtt négy-öt évvel Nyugaton, mint a mai demokratikus fordulat. (…)

1990. szeptember 15.

Kőszeg Ferenc

Bizalmas házi közlemény

(...)

Itt, a jelenlegi szerkesztőség egyik helyiségében működött a Szabad Demokraták Szövetségének első irodája. Valaha talán múzeum lesz benne, és üveg alatt fogják mutogatni az inggombomat, amely az első napok egyikén elgurult, és azóta se került elő. Akár a Visegrádi utcában, a KMP megalakulásának emlékmúzeumában, írnám hetykén, ha nem tartanék attól, hogy szavaimat az SZDSZ bolsevik múltja bizonyítékaként fogják felhasználni az „Apák és fiúk”-per fellebbviteli tárgyalásán.

A Beszélő szerkesztőségében lenni jó. A szedők rakott krumplit főznek, a tördelők sört bontanak, s mire a képviselő főmunkatársak megérkeznek a Parlamentből, ha a lap nem is, a vacsora készen van. Sebaj, úgy is beletelik egy-két órába, amíg elkészülnek az országgyűlési tudósítással. Késéseinknek köszönhetjük frissességünket: megesett, hogy szerdán megjelenő lapunkban már a szerdai Népszabadságra reflektáltunk. (...)

A látszat ellenére nem sajtóhiba Tamás Gáspár Miklós Csak száz nap a világ című cikkének néhány kitétele, a Grósz–Horn-galeri meg a Szájer Józsi hülyére veri Pozsgayt. Különösen a Kéri Kálmán szenilis őrjöngései nem szívem szerint való. Nemcsak azért nem, mert egy 90 éves aggastyán szavait az ember nem nevezi nyilvánosan szenilis őrjöngésnek, bármi is a véleménye róluk, hanem azért sem, mert az idős tábornok pontosan tudja, mit beszél. (...)

A kéziratot a Parlamentben olvastam, az interpellációk előtt. A lapszélen gondosan megjelöltem a gyanús helyeket. Aztán Jeszenszky Gézát hallva, az ülésteremből kifelé menet Gazsi mellé sodródtam. És miközben önfeledten szamárfület mutogattam valamelyik felfújt tokával ordítozó kormánypárti honatyának, azt mondtam szerzőnknek: Gazsikám, ki akartam húzni egy-két szót, de ne húzzuk ki. Le vannak sz…va!

1990. szeptember 22.

Révész Sándor

Tisztán látó szemek éjszakája

Örök titok, kik lehettek és kiknek a szavazótáborát gyarapították a rossz modorú polgártársaink, akik e rendszerváltó év tavaszán röplapokon tájékoztatták tudatlan honfitársaikat arról, hogy Orbán Viktor (a József Attila lakótelepen olvasható falfirkák szerint: „zsidóbérenc cigány”) egész életében liliomokat tiport, T. G. M. a szeku szolgálatában kereste kenyerét, Tölgyessy Péter kiútja pedig Jeruzsálem felé vezet. (...)

„–g–” cikke, az Apák és fiúk a messzemenő tisztánlátás alapján áll. „–g–” úr tisztán látja az SZDSZ ügyvivőinek vérvörös párttagkönyvét, amelyet az érdekeltek sose láttak, látja T. G. M.-et a román kommunisták soraiban, látja az ellenzéki levéltáros, a szamizdatszerző Pető Iván előtt álló fényes pártkarriert, látja, amint az MSZMP történetének hajnalán a kiskorú Bauer Tamáska és Laki Misike életre hívják a „Közgazdasági Egyetem” (nota bene, nincs is ilyen egyetem) pártalapszervezetét stb. S mivel „–g–” úrnak nemcsak a látása, hanem a hallása is tisztább az átlagosnál, hallván hallja, amint Kádár János már 1957-ben, a forradalom utáni bosszúhadjárat kellős közepén kijelenti, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ezt a süket köznép csak négy évvel később hallotta a békülékeny diktátortól.

A diktátor békülékenységének következtében lassan és fokozatosan elenyészett a népnyúzó ős intézménye. Addig minden ellenforradalmár csirkefogó családfájában lennie kellett valahol egy kakastollnak, egy ludovikásnak, egy kizsákmányoló gyárosnak, egy szipolyozó intézőnek vagy ilyesminek. Láthatóan „–g–” urat is elragadta a politikai genealógia szenvedélye. Kiderítette például, hogy T. G. M. mamája alapította a román kommunista pártot, ámbár az illető pártot kis híján hetven esztendővel ezelőtt hozták létre. Kétségtelen, hogy Hamburger Mihály, a SZER munkatársa a '19-es népbiztos rokona, csak az nem biztos, hogy ez csökkenti a műsorai élvezeti értékét és tetszési indexét. Pl. Habsburg Ottó az MDF berkeiben is meglehetős népszerűségnek örvend, pedig az ő felmenője is behívta az oroszokat. Bizony az „apákat és a fiúkat” időközönként elég nehéz egyeztetni. (...)

A per első fokon lezárult. A tisztán látók azonban tovább építik az igazság fellegvárát a Justitia-tervvel a kezükben.

Ez azért különösen érdekes, mert a Justitia-terv, lerázván magáról a jogi kategóriák béklyóit, személyi garanciákra épül. Arra, hogy mindenki által elfogadott, hiteles személyiségek választják majd szét a konkolyt a búzától. A kérdés pedig az, hogy miként válhatna le a terv által kezdeményezett kincstári történetírás a kezdeményezők történelemhamisító gyakorlatáról.

A Justitia-terv első pontjának („Készüljön az ország 1956 utáni gazdaságát és politikáját, a döntési megoldásokat és döntéshozókat hitelesen bemutató és feltáró átfogó tanulmány”) az az általános baja, hogy ismét létre akarja hozni a történelem hivatalos változatának az intézményét, s az a különös baja, hogy a kezdeményezőknek intézményes érdekük a történelemhamisítás.

Az MDF nincs abban a helyzetben, hogy a történelmi tényeket tudomásul vegye. Nincs például azért, mert teljesen elvtelen személyi politikát folytat, amelybe belefér a szamizdatfogyasztó diákjait feljelentéssel fenyegető hadügyi államtitkár, a fajgyűlölő és az ellenzék erőszakos letörését szorgalmazó rendőrfőkapitány-helyettes, a Fidesz legalizálása ellen fellépő KISZ-vezetőből lett államtitkár, a hazai kisebbségekkel foglalkozó hivatal helyettes vezetője, akit az MDF már akkor a saját cigánypolitikai szakértőjeként tartott nyilván, amikor az MSZMP számára dolgozatot írt arról, miként kellene monopolhelyzetbe és a kisebbség egészének járó kollektív jogok birtokába juttatni az MSZMP befolyása alatt álló cigányszervezetet… stb. stb. Hogy lehetne ezeket a személyi döntéseket összehozni a nagytakarítás retorikájával a hivatalos történetírás ellenőrzése nélkül?! (...)
1990. szeptember 22.

Tamás Gáspár Miklós

A Tölgyessy utca

(...)

Miért kellett elköszönnie annak az embernek, aki Antall Józseffel együtt a parlamenti választások után megtette az első lépést a kiegyensúlyozott parlamenti kormányzás felé; annak az embernek, akinek Magyarország oly sokat köszönhet, mint keveseknek háború utáni történelmünkben?

Meggyőződésem, hogy unokáink majd a Tölgyessy utcában fognak lépegetni, ahogyan mi a Csengery utcán, a Szalay utcán, a Deák téren járunk-kelünk, kései, hálátlan utódok. (...)

A magyar politikai hagyomány az egykedvűséget, a föltűnő realizmust tekinti elsősorban vezetői sajátságnak, márpedig T. P. nem látszott nyugodtnak, hanem izgékonynak, provokatívnak és provokálhatónak. Egy posszibilis kormánypártnak – amely az ország számos városában máris találkozik a kormányzás első nehézségeivel – a közvélemény számára elfogadható, nemcsak elismert parlamenti vezetővel kell rendelkeznie. Péter az ellenzékiséget, majdnem az örök ellenzékiséget testesítette meg mindenekelőtt kritikai szellemével. Ezzel lehet intellektuális és szellemi tekintélyt szerezni, de kormányzati többséget aligha. (...)

Péter ragyogó elméje néha arra késztette tulajdonosát, hogy mindent maga próbáljon megoldani, elintézni, kodifikálni, megtárgyalni; nem nagyon tette lehetővé, hogy megossza a munkáját másokkal, átengedjen föladatokat. Néha az volt az ember érzése, hogy Tölgyessy kebléhez szorít kétszáz dossziét, száguld az Országház folyosóján, és az egész párt lihegve rohan utána, hogy megkérdezhesse: mi is áll bennük. A kommunikáció az Országház és az SZDSZ Mérleg utcai irodája között pocsék volt, de parlamenti frakciónk vezetése is gyakran meglepve állt Tölgyessy – egyébként legtöbbször remek – politikai húzásai előtt, parlamenti politikánk néha frappáns rögtönzések áthatolhatatlan szövevényének tetszett. Ez a kimérten tervezni szerető pártvezetőség és T. P. között komoly konfliktusokhoz vezetett, és megmérgezte az SZDSZ vezető köreiben a légkört. Némi merevség talán Kis Jánosnak és többünknek is fölróható, de a kialakult lehetetlen helyzetért talán Tölgyessy a leginkább felelős. (...)

Sértett visszavonulásnak itt nincs helye, Pétert nem tudjuk és nem akarjuk senki mással pótolni. Péterre, ha nem is az első helyen, de jelentékeny pozícióban számítunk parlamenti politikánkban. (...)

Le kell még itt szögeznem, hogy az eddigi éles parlamenti ütközeteknek nemcsak a kedvezőtlen látszatok miatt kell megszűnniük. A közelgő gazdasági összeomlás miatt párbeszédnek kell kialakulnia a kormány és az ellenzék között, hiszen a krízis mindannyiunkat elsodorhat, az egész magyar demokráciával együtt. (…)

1990. október 27.

Tamás Gáspár Miklós
Drága Barátaim!

Ezelőtt mintegy két hónappal az ügyvivői testületnek, tíz napja pedig az SZDSZ parlamenti képviselőcsoportjának bejelentettem, hogy ügyvivő tisztemről lemondok, és más párttisztségre sem kívánom jelöltetni magam. Lemondásom tehát jóval megelőzte a Tölgyessy Péterét, de korábban nem tartottam helyesnek nyilvánosságra hozni.

Lemondásom nem tiltakozás, nem szembefordulás a Szabad Demokraták Szövetségével, és nem személyi konfliktus eredménye. Erre a döntésre két fő okom volt. A politikai közvélemény egy része számára személyem az éles konfrontáció jelképévé vált. Arról nem is szólva, hogy a kíméletlen szókimondás nem föltétlenül politikusi erény, ez a jelképesség ma már terhes nekünk, az ország súlyos helyzetében nézetem szerint új párbeszédre – bár nem új paktumra és nem nagykoalícióra – van szükség. Ezenfelül nem vagyok jó csapatjátékos, most pedig a szabad demokratáknak olyan vezetésre van szükségük, amely meg sem rezdül a megnövekedett felelősség súlya alatt.

Budapest, 1990. október 23.

F. Havas Gábor

Négy-öt IFA összehajol

Az MDF-kór, amelynek legfőbb tünete a hatalmi gőg, a paranoia és a helyzetmegítélési képesség teljes hiánya, még soha nem dühöngött annyira, mint a blokádháború napjaiban. Miután a „törpe minoritás” címkével az addig meglehetősen szelíd egyetemistákat nemrég sikerült a végsőkig felbőszíteni, most képesek voltak azonnal újra előhúzni a kalapból ezt az egyszer már remekül bevált fordulatot. És attól a pillanattól kezdve, hogy Jeszenszky Géza szájából a Nap Tv péntek reggeli adásában elhangzott a lefitymáló megjegyzés, a kormány tagjai valamennyi megnyilatkozásukkal és intézkedésükkel tovább bőszítették a tiltakozómozgalom amúgy is meglehetősen fölajzott résztvevőit. Lépten-nyomon sértegették őket, fejükre olvasták az akció törvénytelenségét bizonyító összes jogi érvet, ami a konfliktus megoldása után, a tanulságok összegzésekor elfogadható eljárás, de a drámai órákban körülbelül annyit ért, mintha a Bastille ostromlóinak a kor jogászai azt kezdték volna magyarázni, hogy különösen nagy értékű rongálás bűnébe estek. (...)

Hogy Magyarországon mégiscsak van esélye a demokratikus kibontakozásnak, arra a kínkeservesen összehozott megegyezésen túl elsősorban az ad reményt, hogy a „torlaszok népe” nem ült fel sem a sértegetéseknek, sem a provokációknak, és a kétségtelenül törvénytelen és erőszakos, de számára alternatíva nélkülinek látszó első lépés után rendkívül fegyelmezetten, a menet közben született áthidaló és a végső megállapodást egyaránt példásan betartva csinálta végig a kritikus három napot. (...)

1990. november 3.

Bauer Tamás

Fidesz–antifidesz

Vajon mi lehet az oka annak, hogy annyi lojális gesztust tesz a Fidesz a kormánynak, s ugyanakkor annyira kihasznál minden alkalmat a szabad demokraták szorongatására? Orbán Viktor már a tavaszi választásokat követően leszögezte: a Fidesz megjelenése a parlamentben az első lépés, a Fidesz nagy párt lesz. A Fidesz hosszú távon gondolkodik, a négy év múlva esedékes választásra készül, ehhez gyűjti az embereket és a politikai tőkét. Orbán Viktor nemegyszer elmondta: a kormányt gyenge kormánynak tartja. A kormánykoalíció maga gondoskodik arról, hogy teljesen lejárassa magát a választók szemében, ez ügyben a Fidesznek különösebb tennivalója nincs.

A fő rivális, az SZDSZ lejáratását azonban nem végzi el helyettük más, ez a feladat a Fideszre hárul. Ezen dolgozik március óta kitartóan a csapat. A budapesti manővert szemlátomást eredményesnek látják. Kövér László – Pápán közös jelöltként lett képviselő, jórészt SZDSZ-szavazatoknak köszönheti parlamenti mandátumát – így kijelenthette: „…a budapesti önkormányzat működőképtelenségének legfőbb oka az, hogy a legerősebb párt, az SZDSZ nincs felkészülve a kormányzásra Budapesten.”

Vezetőitől azt hallani az utóbbi hetekben: a Fidesz annak köszönheti sikereit, hogy a parlamenti pártok közül a legkevésbé viselkedik pártként, és gyakran beszélnek elítélőleg a „pártcsatározásokról”. Tényleg, a Fidesz nem úgy viselkedik, ahogy egy parlamenti demokráciában egy politikai párt viselkedni szokott. Döntéseiben nem eszmék és elvek, hanem túlnyomórészt pozíciószerzési megfontolások vezetik. Abban az értelemben azonban, amit ez a dicsekvés sugall, mármint hogy a Fidesz nem önös pártérdekeket követ, hogy a Fidesz ne folytatna maga is „pártcsatározásokat” például az SZDSZ-szel – nos, ebben az értelemben aligha jogos ez a beállítás. (...)

1990. december 15.

F. Havas Gábor

Pisti a vérzivatarban

Déri János megemlítette, hogy a híradó több munkatársának vannak az összeférhetetlenség kategóriájába tartozó nexusai az MDF-fel. (Regős Sándor felesége például az MDF irodavezetője, és a rossznyelvek szerint Regős minden munkanapját az MDF Bem téri székházában kezdi.) Róbert László elmondta, hogy amikor vasárnap este 19.10-kor a híradó stúdiójában járt, Regős Sándor éppen azzal tárgyalt telefonon, akivel mindennap szokott... Déri azt is elmesélte, hogy véletlenül tanúja volt, amikor a kormánypárti tüntetés egyik szervezője a tv bejáratánál közölte a rendésszel: Kónya úr hívatja a Murányit, hogy csináljon vele egy riportot. Majd amikor a rendész azzal jött vissza, hogy Murányi úr nem tartózkodik az épületben, a szervező Pálfy G. Istvánt követelte. És természetesen fölvetődött Kónya Imre, Csurka István és Bethlen István stúdióbeli jelenléte is. (...)

...mint Siklósi Beatrix, aki ma is a híradó munkatársa, elmondta, néhányukra a rutinosabbak közül ezekben a napokban nem tartottak igényt, mert megbízhatatlannak számítanak. (...)

Ami azt illeti, a szakmai melléfogásokból szép kis lista kerekedett. Szóba került Franka Tibor riporteri magatartása, amely megalázta az interjúalanyt, Murányi interjúja a kálváriát járt nagyszőlősi emberrel, amely iskolapéldája volt annak, hogy mit nem engedhet meg magának a riporter. Szóba kerültek az álhírek. Például Juhász Judit bejelentése arról, hogy nem engedik át a mentősöket és az orvosokat. Szóba került továbbá a Fidesz-jelvény kimerevítése, Várkonyi Balázs híradóban megengedhetetlen 3 perces elfogult péntek esti kommentárja, a lakosság jelentős részének állandó sértegetése és rágalmazása (lásd Tőkés Vatra-hasonlata és annak a sugalmazása, hogy aki nem kormánypárti, az csőcselék). Szóba került, hogy Feledi Péter Antall Józseffel készült vasárnap esti interjúja túlságosan simulékony volt, holott akadt volna bőven izgalmas kérdés. (...)

1990. november 10.