Csáki György

Nyomtatóbarát változat

Magyarország közvetlenül a rendszerváltó parlamenti választások táján a fizetésképtelenség határára sodródott. Az ország nettó külföldi adósságállománya megközelítette a 16 milliárd dollárt – miközben a Magyar Nemzeti Bank valutatartalékai mélypontra süllyedtek. A tartalékok csökkenésének alapvető oka a nagymértékű, hirtelen betétkivonás volt – ami sokakat meglepett.

Nem egészen egy évtizeddel ezelőtt, 1981–82-ben, a Brazíliában és Mexikóban kirobbant nemzetközi adósságválsággal egy időben, de attól függetlenül egyszer már csaknem fizetésképtelenné vált az ország. Annak ellenére, hogy 1981-ben számottevően javult a kereskedelmi mérleg, és pozitív (!) volt a fizetési mérleg egyenlege. Csakhogy a deklarált kubai és a tényleges romániai fizetésképtelenség bizalmatlanná tette a nemzetközi pénzvilágot. Addig abban a hitben éltek, hogy a Szovjetunió nem hagyja fizetésképtelenné válni egyetlen szövetségesét sem (és különösen nem Kubát!) – legfeljebb aranyeladásokból finanszírozza a pénzügyi segítséget. (Ezt hívták Rockefeller-doktrínának.) 1981-ben azonban a Szovjetunió semmit sem tett említett szövetségesei pénzügyi megsegítésére. Ezután zajlott le – 1981. december 13-án – a Jaruzelski-puccs, ami a Varsói Szerződés tagországaival szembeni hitelembargóhoz vezetett.

Emellett tetemes betétkivonás is nehezítette az MNB adósságmenedzselését: a Szovjetunió – a Moscow Narodny Bank – 600 millió dolláros betétjét szüntette meg, hogy támogathassa Lengyelországot. Néhány – akkoriban „haladónak” titulált – arab ország (például Líbia, Algéria és Irak) pedig azért vont ki jelentős dollárbetéteket az MNB-ből, mert elégedetlenek voltak a Szovjetunió Libanon melletti kiállásával az Izrael és Libanon (vagy valójában Szíria?) közötti háborúban.

Hiába volt 1981-ben szufficites a folyó fizetési mérleg, hiába mutatott jelentős többletet mind a dollár, mind a transzferábilis rubel elszámolású külkereskedelem mérlege. A magyar gazdaság, a magyar külkereskedelem számára 1981 nagyon biztató év volt: a felszínen úgy tűnt, jelentkeznek az 1977-től folytatott struktúrapolitika eredményei.

Magyarország tehát gyakorlatilag kizárólag külső okokból sodródott a fizetésképtelenség határára. A helyzet mindenesetre nyugtalanító volt: drámai erővel mutatott rá az ország külső függésének erősségére és a magyar gazdaság sebezhetőségére.

Némileg hasonló volt a helyzet 1990-ben is. Az ország nem elsősorban belső okok miatt került veszélyes helyzetbe. Igaz, hogy a külső adósságállomány önmagában is veszélyes mértéket ért el, de az alapvető gondot ekkor is az MNB-ből történt betétkivonások miatt leapadt tartalékszint jelentette.

A rendszerváltás nyilvánvaló elkerülhetetlensége sokakat – a rendszerváltás iránt leginkább elkötelezetteket – megdöbbentő módon nem erősítette az ország iránti pénzügyi bizalmat, éppen ellenkezőleg.

Ennek alighanem két fő oka volt: egyrészt Németh Miklós januári parlamenti bejelentése adósságállományunk valódi nagyságáról, másrészt a rendszerváltásból eredő bizonytalanságok. Magyarország hitelezői – s teljesen természetesen ebbe a csoportba sorolhatók a Magyar Nemzeti Bankban akkoriban, illetve korábban betéteket elhelyezők is – nem tudták, nem tudhatták, hogy a rendszerváltó kormány vállalja-e a korábban felhalmozott adósságokat, kész-e azok pontos és hiánytalan teljesítésére.

A rendszerváltás időszakában – de már az azt közvetlenül megelőző időszakban is – fölmerült, hogy Magyarországnak kérnie kellene adósságai vagy adósságai egy részének elengedését: a gondolatnak itthon és külföldön egyaránt voltak hívei. A rendszerváltás ebben az értelemben valóban „kegyelmi pillanat” volt. A rendszerváltás első kormánya ugyanis joggal hivatkozhatott volna arra, hogy az ország adósságait egy korábbi rendszer halmozta föl, amellyel a demokratikus Magyarország semmiben sem vállal közösséget, amelynek semmilyen tekintetben nem tartja örökösének, jogutódjának magát. Lehet, mi több: valószínű, hogy ennek a kérésnek lett volna erkölcsi jogosultsága – a nemzetközi pénzvilág azonban ennél sokkal racionálisabban, ha lehet, földhözragadtabban gondolkodik. Miközben a politika habozott, a nemzetközi pénzügyi körök álláspontja teljesen egyértelmű volt: büntette már a gondolatot, pontosabban a lehetőséget is.

Látni kell, hogy az adósság-elengedés kezdeményezése nem volt reális, nem volt racionális gondolat sem 1990 előtt, sem pedig 1990 után – 1990-ben azonban elméletileg nem volt teljesen elvethető lehetőség. A nemzetközi és a hazai pénzügyi körök azonban ellenezték. Arra hivatkoztak elsősorban, hogy Magyarország számára nagy erkölcsi és közvetve pénzügyi tőkét jelentett az, hogy az MNB mindig minden adósságot hajszálpontosan törlesztett. Emlékeztettek arra is, hogy 1981-ben, a libanoni háború idején „körbejárt” az összehasonlítás a „Közel-Kelet Svájcát” sirató szakcikkekben és publicisztikákban: „Bezzeg Fekete János a Magyar Nemzeti Bank adósságait 1956-ban, a forradalom alatt Bécsből (a Credit und Wechselbankból) napra pontosan törlesztette!”

A rendszerváltó – de a nemzetközi pénzügyekhez, a világgazdasági folyamatokhoz nem túl sokat értő – értelmiségnek a demokratikus átalakulás külső, gazdasági-pénzügyi támogatásával kapcsolatos illúzióit az MNB-ből kivont több száz millió dollár rendítette meg először. A születő demokrácia esetleges kezdeti zűrzavara jobban riasztotta a külföldi betéteseket, mint korábban a demokrácia hiánya. Pedig tudhattuk volna: a nemzetközi pénzvilág eddig még minden diktatúrát finanszírozott, ha az elég szilárdnak látszott a hitelek visszafizetéséhez…

A Németh-kormány úgy gondolta – teljesen természetesen és helyeselhetően –, nem adhat át egy fizetésképtelennek nyilvánított, adósságszolgálatainak fizetésére képtelen országot az első demokratikusan választott kormánynak. Az Antall-kormány pedig végül – meglehetősen rövid habozás után – elvetett mindenféle átütemezési, adósság-elengedési kérelmet – nem kizárólag a fenti, elméleti és morális, a hitelesség megőrzésével kapcsolatos megfontolások következtében. Magyarországra ugyanis már 1988-tól áradt a működő tőke. 1988-ban 400, 1989-ben 600, 1990-ben 900 millió dollárnyi – 1991–92-ben pedig már 1,6–1,6 milliárd dollárnyi közvetlen külföldi befektetés érkezett. (Szlovákiába manapság sem áramlik évi 250–300 millió dollárnál több. Az 1989. évi magyar tőkevonzási teljesítményt az – akkor – az átalakulás éllovasának kikiáltott Csehország még 1994–95-ben sem közelítette meg!) 1989-ben megjelent a külföldi banktőke is – egyre-másra nyíltak a külföldi és vegyesbankok, akkoriban már külföldi társtulajdonosa volt a két legnagyobb magyar biztosító társaságnak, napirenden volt a Budapesti Értéktőzsde újranyitása. A legkiválóbb szakértők magánemberként adott tanácsaival szemben az üzleti szféra, a nemzetközi pénzvilág kimondott és ki nem mondott igényei az adósságszolgálatok pontos teljesítésére szorították a rendszerváltás első kormányát – bármekkora áldozatot követelt is ez a gazdaságtól, végső soron az adófizetőktől, a lakosság egészétől.

A súlyos külső adósságteher nyomasztóan nehezedett a továbbiakban is – egészen 1997–98-ig – a magyar gazdaságra. Nyilvánvalóan hozzájárult a privatizáció gyorsaságához – így a gyorsaságból (gyakran kapkodásból) eredő meggondolatlanságokhoz és bevételkiesésekhez is. Ugyancsak az adósságteher magyarázhatta a magyar gazdaság páratlanul gyors és páratlanul átfogó liberalizálását – voltaképpen 1989 és 1992 között! Szerepe volt ugyanakkor a magyar külgazdasági kapcsolatok gyors földrajzi átrendeződésében, a vállalati reorganizációt kikényszerítő szabályozórendszer (számviteli törvény, csőd- és felszámolási törvény stb.) korai kialakításában is.

Nem mondhatjuk ugyanakkor, hogy hiábavaló lett volna az áldozat: ma már Magyarország vitathatatlanul a régió éllovasa a tőkevonzásban, a vállalati reorganizációban, a pénzügyi rendszer reformjában – minden számottevő nemzetközi gazdasági szervezet (IMF, Világbank, EBRD, OECD) így értékeli a közép-európai átalakulást. Lengyelországnak 4-5 évet kellett várnia ahhoz, hogy lezáruljon az átütemezési hercehurca, s meginduljon a működő tőke beáramlása a felé az átalakuló gazdaság felé, amelynek csaknem 40 milliós belső piaca, kvalifikált munkaereje és nem utolsósorban geostratégiai pozíciója egyébként a lehető legvonzóbb lehetett volna a potenciális külföldi befektetők számára.

Magyarország 1990-ben – éppen úgy, mint 1982-ben – a szükségből csinált erényt, amikor a nehezebb, de közép- és hosszú távon sokkal nagyobb eredménnyel kecsegtető utat választotta. Magyarország kinőtte adósságait! Az Orbán-kormány kevesebb mint 9 milliárd dolláros nettó adósságállományt s ennél nagyobb jegybanki devizatartalékokat, valamint évi 25 milliárd dolláros exportpotenciált örökölt elődjétől, elődeitől. Ez az eredmény igazolja a Németh- és az Antall-kormány 1990-es döntéseit.

• Beszélő évek – 1990