Kovácsy Tibor

Nyomtatóbarát változat

1990. február 11-én, hetvenegy évesen, huszonhét év után kilépett börtöne kapuján Nelson Mandela, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) egyik történelmi vezetője. Ekkor már a dél-afrikai fehérek többsége is sejtette, hogy előbb vagy utóbb ez az ember lesz az ország vezetője. Pár nap múltán már mindenképpen – látva azt a higgadt, magabiztos, államférfiúi magatartást, amely Dél-Afrika leendő elnökét a világ legismertebb politikai foglyából a világ legismertebb politikusainak egyikévé tette.

A fordulat jelképes napja február 11., de a valóságban kilenc nappal korábban, február 2-án vált világossá, hogy az ország véglegesen és visszafordíthatatlanul a reformok útjára lépett, amikor F. W. de Klerk, dél-afrikai elnök megtartotta történelmi jelentőségű parlamenti beszédét. Nem csupán Mandela küszöbön álló kiszabadulását jelentette be, hanem több betiltott párt és mozgalom engedélyezését is. Ezek közé tartozott természetesen az 1913-ban megalakult Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC), a földrész legrégebbi politikai szervezeteinek egyike és – kevésbé természetesen – a Dél-Afrikai Kommunista Párt (SACP) is. A beszédben szó esett arról, hogy elérkezett az idő a tárgyalásokra a fekete többséggel, az együttműködésre a környező országokkal, az emberi jogok helyzetének a feltérképezésére, a faji elkülönítés intézkedéseinek a feloldására, a halálbüntetés kérdésének újragondolására és így tovább.

Ne képzeljük de Klerket radikális reformernek. A dél-afrikaiak sem gondolták annak, sőt kifejezetten meglepte őket a javaslatok merészsége. Az elnök ellentmondásos figurának tűnt akkoriban. Eredeti, kifejezetten konzervatív híréhez képest meglepő politikai lépéseket tett ugyan az előző hónapokban, de mégiscsak a konzervativizmusából igen lassan kivetkőző Nemzeti Párt elnöke volt, amelyhez képest az ugyancsak fehér Demokratikus Párt sokkal reformkészebbnek számított.

De Klerk magatartásának egyik magyarázata, hogy a dél-afrikai afrikaner – vagyis holland származású, hagyományos kifejezéssel búr – gazdasági és politikai elit legelőkelőbbjeihez hasonlóan ő is tagja volt egy félig-meddig titkos társaságnak, a Broederbondnak. Ez a „testvéri szövetség” szövevényes belső kapcsolatrendszerein keresztül voltaképpen nyomásgyakorló csoportként működött – és alighanem működik ma is –, s ezen a módon befolyásolni tudta a Nemzeti Párt politikáját is. A Broederbond alapvető célját tekintve az afrikanerség védelmének, a nemzeti mivolt fennmaradásának a szervezete, amiből logikusan következett, hogy az ötvenes években az apartheid, a faji elkülönítés élharcosa volt. A nyolcvanas évek végén viszont, amikor a búr túlélés zálogának már a legkevésbé sem az apartheid, sokkal inkább a feketékkel való tárgyalások, a békés átmenet minél gyorsabb megkezdése tűnt, ebbe az irányba fordult a testvértestület ideológiája is. Már 1986-ban összeállítottak egy elvi állásfoglalást, amelyben leszögezték, hogy a búrság fennmaradását elvileg sem egy fekete bőrű államfő, sem egy fekete többségű kormányzat nem veszélyezteti.

Az akkori, Botha-féle kormányzat idején éppen meggyengült a Broederbond befolyása, amely az ötvenes-hatvanas-hetvenes években, a Verwoerd-Vorster-időkben, az apartheid csúcspontján egyértelmű volt. P. W. Botha szabad kezet akart a maga óvatos reformintézkedéseihez, ezért szorította a háttérbe a Testvéreket, akik ezután viszont rendezték soraikat, és újragondolták a nézeteiket. Amikor tehát de Klerk támogatóiként ismét nőtt a befolyásuk, már ők voltak a reformerek, és Botha számított retrográdnak.

Bothának voltaképpen „történelmi pechje” volt óvatoskodó, félszívű reformjaival. Hivatali idejében, a nyolcvanas években már létezett a Nemzeti Párttól jobbra elhelyezkedő, részben ennek a jobbszárnyából alakult Nemzeti Konzervatív Párt, így a szavazókért folytatott küzdelemben aggodalmasan figyelni kellett ebbe az irányba is, nehogy tovább gyengüljön a szavazói bázis. Másrészt ekkortájt szakított végleg a Nyugat – vagyis elsősorban az Egyesült Államok – azzal a korábbi álláspontjával, miszerint a dél-afrikai fehér rendszert a külső nyomás úgysem képes megtörni, épp ellenkezőleg: egyre makacsabbá válik, növelve ezzel a belső feszültséget, teret adva az elnyomott és megalázott feketék körében az erőszak, a fegyveres önfelszabadítás szükségességét hirdető szélsőséges, kommunista, végső soron szovjet befolyásnak. Ez volt az a bizonyos „laager-gondolat”, amelynek a megnevezése még az első holland telepesek idejéből ered. Az ő védekező harcmodoruknak volt a jellegzetessége a szekértábor-módszer: ökrösszekereikkel vették körül táboraikat, vagyis laagereiket, és innen védekeztek a támadók ellen, legyenek ezek feketék vagy brit katonák.

A nyugati gazdasági szankciókat Európában az erősítette, hogy a harmadik világ problémái iránti megértő érdeklődés a baloldali gondolatkörből kiemelkedve egyfajta politikai közkinccsé vált. Amerikában ezt – Dél-Afrika kapcsán különösen – a fekete szavazók súlyának fokozódása is elősegítette. A nyolcvanas években megkezdődött a külföldi cégek kivonulása az országból. A több mint 1100 vállalatból, amelynek résztulajdona volt dél-afrikai cégekben, az évtized végére már csak a fele tartotta meg az üzletrészét. A tőke menekülése (a belső tőkéé is) természetesen befolyásolta a gazdasági eredményeket, fokozta a (fekete) munkanélküliséget, következésképpen az elégedetlenséget. Ez viszont csak tovább növelte a belbiztonsági kiadásokat, amelyekhez még az ország angolai és namíbiai katonai szerepvállalásának költségei is hozzáadódtak.

Azt természetesen nem lehetett előre látni, hogy mindez hogyan javít majd a feketék helyzetén, a fehér lakosság viszont sokak meglepetésére a laager-mentalitás helyett belátta a reformok szükségességét, minthogy a szankcióknak gazdasági következményeik mellett volt egy fontos lélektani eredményük is: fel kellett ismerniük a fehéreknek, hogy hiába tekintik magukat a Nyugat előretolt bástyájának, a Nyugat már nem kér belőlük.

A gazdasági ésszerűség egyébként is amellett szólt, hogy az ország erősítse gazdasági kapcsolatait a környező fekete-afrikai országokkal, amelyeknek ez úgyszintén érdekükben állt. Pontosabban állt volna, ha nincs Dél-Afrikában apartheid. A helyi áttörést már az 1989-es év meghozta. Ekkor, az év elején szélütés érte Bothát, aki ettől kezdve a politikai élet hátterében maradt. Úgy érezte, hogy pártbeli utóda, de Klerk semmibe veszi őt, hiszen nem tájékoztatta Kaundával, az ANC központjának és gerillabázisainak otthont adó Zambia elnökével tervezett, áttörés jellegű találkozójáról. Ezt szóvá is tette egy televíziós beszédében, amelyben egyszersmind közölte, hogy lemond államfői tisztségéről.

1989 nyarán, a közelgő választások előtt nyilvánvalóvá lett, hogy de Klerk alatt a Nemzeti Párt lemond a korábbi kettős taktikáról, és nem próbál szavazókat fogni a jobboldalról. A közvélemény-kutatások némiképp kockázatosnak mutatták ezt a döntést, de az eredmények végül de Klerket igazolták: pártja, ha kevesebb mandátummal is, de megőrizte immár évtizedes vezető pozícióját. Ráadásul nem is jobboldali riválisa, hanem a másik oldal, a Demokratikus Párt gyarapította elsősorban szavazatainak számát.

Helytelen volna azt mondani, hogy ekkor nyílt meg az út a reformok felé, hiszen Botha tizenegy hivatali éve alatt is történt egy és más. Talán a legfontosabb: elismerték a feketék szakszervezeteit, amelyek így a munkahelyi bérviták legális résztvevői lettek. Engedélyezték azokat a politikai pártokat, amelyekben feketék és fehérek is tagok. Eltörölték a „vegyes” szexuális érintkezés és házasság tilalmát. Számos olyan kórházat, iskolát, egyetemet látogathattak már feketék is, amelyeket hivatalosan kizárólag fehérek számára tartottak fenn. Megszűnt az a közutálatot kiváltó intézkedés, amely megtiltotta, hogy a feketék belépjenek bizonyos, fehérek számára fenntartott lakókörzetekbe.

(Talán nem szükségtelen megjegyezni ezen a ponton, hogy az apartheid nem megkülönböztetést, hanem elkülönítést jelent. Vagyis az volt az elvi célja, hogy fehérek és színes bőrűek ideális esetben azonos színvonalon, de egymástól elkülönülve éljenek. Azok a – természetesen ettől még ugyanolyan felháborító – törvények, amelyek külön parkok, strandok, vasúti kocsik, hivatali helyiségek létesítését írták elő, tartalmazták azt a kitételt is, hogy mindezeknek a létesítményeknek azonos színvonalúaknak kell lenniük. Más kérdés, hogy ezt mennyire vették komolyan.)

Miközben a nemzetközi közvélemény egyre türelmetlenebbül követelte a dél-afrikai változásokat, az ottani kormányzatnak a békés, fokozatos, az ország stabilitását, egységét, gazdasági erejét megőrző, tehát szükségképpen lassú átmenetre kellett felkészülnie. De Klerknek tudomásul kellett tehát vennie, hogy bármit tegyen is, ezt az egyik oldal túlzott engedménynek, a másik pedig értéktelen látszat-intézkedésnek tekinti majd. Az első, dél-afrikai viszonylatban jelentős gesztust még elődje, Botha tette, amikor 1989 júliusában titokban, váratlanul, csak utólag bejelentve személyesen találkozott Mandelával, akinek a fogvatartási körülményei ekkor már VIP-jellegűek voltak. Októberben szabadult Walter Sisulu és hét további, hosszas, részben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt magas rangú ANC-vezető. 1990 februárjában pedig végre Nelson Mandela is.

Ettől kezdve viszont akkor érthetetlennek tűnő lassúsággal haladtak az események. Május elejéig kellett várni az első hivatalos megbeszélésre az ANC és a kormány között. És csak a következő év februárjában zajlott le az első olyan tanácskozás, amelyen az ANC kötelezettséget vállalt, hogy nem szivárogtat be több fegyverest és fegyvert az országba, a kormány pedig konkrét ígéretet tett a politikai foglyok szabadon engedésére, valamint több tízezer emigráns hazatérésének biztosítására. Az egyezkedés nem azért volt vontatott, mintha hiányzott volna bármelyik fél részéről is a politikai akarat, hanem főként a helyzet elmérgesedése miatt. A feketék radikális csoportjai azonnali hatalomátvételben reménykedtek, a kommunisták egy ideig – a Szovjetunió végső összeomlásáig – államosításokat követeltek, más csoportok elutasítottak mindenféle tárgyalást a fehér kisebbséggel. Mindez tüntetésekben, erőszakos akciókban, etnikai összecsapásokban is kifejezésre jutott, s a fehér biztonsági erők hisztérikus fellépése is élezte a feszültséget. Maga az ANC is csak fokozatosan jutott el odáig, hogy – saját radikálisaival szemben is – mérsékelt, a lépcsőzetes átmenet előnyeit és ésszerűségét elismerő, a majdani kormányzással járó problémák összetettségét tudomásul vevő pozíciót foglaljon el.

• Beszélő évek – 1990