Háy János

Nyomtatóbarát változat

Erre az útra csak az fizessen be, aki szereti a romvárosokat, s nem retteg a lovaglástól, mert íme hát lovagok lehetünk, valódi sövaliék, stukszok és párizsiak egy rövid időre. De! Tudniuk kell – a későbbi pereket elkerülendő –, a vezető, akit Társaságunk maguk mellé rendelt kísérőül, nem hivatásos idegenvezető. Bár ismeri a tájékot, meglehet mégis keveri az adatokat, másokat kifelejt, esetenként olyan traktákra invitál, melyek nem tartoznak a szűken vett tárgyhoz. Mindezekért talán kárpótol az archaikus leletegyüttes, az esti Kréta vagy a reggeli Trója. Mielőtt azonban választott régiónknál leragadnánk, egy röpke pillantás a görög tájra.

A nyolcvanas, kilencvenes évek fordulójára át- és végérvényesen megrajzolódik az akkor harmincas éveik végét taposó költők csapata. A korosztály néhány fölülreprezentált alkotója kikopik vagy kikoptatja magát az élbolyból. Szőcs Géza ekkor már inkább polit, mint poet, Sziveri János éppen ’90-ben int búcsút a földi világnak, Zalán Tibor alól (akit korábban a nemzedék éllovasának tartott a kritika) a pályatársak kilökték a nyerget. A hetvenes évek undergroundjában és a nyolcvanas évek legális irodalmi sajtójában is jelentős szerepet játszó neoavantgárd az évtized végére utolsó fónikus és vizuális lelkét is kileheli. Új nevek erősödnek be: Kukorelly Endre, Rakovszky Zsuzsa, Parti Nagy Lajos, Marno János (stb.). Két utóbbi szerzőnk egy-egy reprezentatív kötettel nyitja a kilencvenes évtizedet. A cselekmény – isten ha egyszer lábra kap (Marno) és a Szódalovaglás (Parti Nagy) irányadó a kilencvenes évek magyar költészetében. Mindkét kötet kompozíciója egységes, ám közben a könyvek beltartalma hangsúlyosan fragmentált. Marnóé, bár egységesen zárt formájú tizenkettesekből áll, a szövegekbe vont életepizódok morzsák csak, darabkák, s teljességgel elvetik az esetleges felsőbb egységesítőnek, annak a bizonyos cselekvőnek a lehetőségét. Parti Nagy a szövegstruktúrák, a versszerkezetek szintjén fragmentált, s ekként még az egyértelműen egészversek is töredékjelleget kapnak (például a kötetet majdnem középen osztó szonettek – 177–194. o.). [A kilencvenes kiadás a lap alján hozza az oldalszámot, a lapok tetején pedig a szövegek sorszámát, hivatkozáskor ez utóbbit vettem alapul.]

A fentebb említett rész-egész problémája gondolkodásváltást jelez. A nyolcvanas éveket a széttöredezett kultúrák ethosza hatotta át, minden csak darabjaiban létezett, tört ideológiák és kagylók, cserepek, a részben megbújó egész mákonya és a pusztult egység mélabúja hatotta át a kompakt ideológiákból szabadulni akaró „szellemet”.

A kilencvenes évekre a kultúrák sírja fölött zokogó „szellemi” (vagy inkább szellemes) ember mintha megunta volna a törtség és daraboltság paradigmáját: az agyban összegyülemlett kulturális morzsalékok között hirtelen kohézió támadt, s összeállt valami zanzásított üdvtörténetté, amelyben karöltve sétálnak a keresztény szentek, a keleti bölcsek meg az ufonauták. Ez az eggyé építési szándék ismerhető fel a két könyv szerkesztésében: az alapegység fragment, a végeredmény egész. „…[A] lehető teljességet célzom meg, ha hangsúlyozottan a töredékekből, a fragmentumokból dolgozom is.” (Félterpeszben. Keresztury Tibor levélinterjúja Parti Nagy Lajossal.) Ekként válnak a kötetek műfajukat tekintve könyvvé. De – kikötve immár a Szódalovaglásnál – a 331 (Herakleitoszénál éppen kétszázzal több) fragmentet tartalmazó összeállítást mégsem tekinthetjük zárt egésznek. A szerző már a hátlapon jelzi, hogy csak egy lehetséges változatot tartunk a kezünkben, s nem az egyetlent. S miért ne játszhatnánk, akár a kaleidoszkóppal, miért ne forgathatnánk kezünkben, hogy más alakzatokba kerüljön? Még akkor is megtehetjük ezt, ha észleljük, hogy a szövegek nagyon is akkurátusan, precíz figyelemmel vannak egymáshoz illesztve, s az egész könyv is szépen hármasra tagozódik, a széthullott szerelmet hihetetlen erővel tematizáló középső szonettcsokortól balra a kapcsolat széthullásának tárgyi dokumentációja, míg jobbra a személyiség széthullása jelenetezik, kis haláljáték.

Ha most lovainkkal e háromharmincegybe csörtetünk, persze nem annyira archaikus torzókat találunk, mint inkább e torzók paródiáit, de megrémülnünk nem kell, hisz ezekben is visszacsavarva ég nézésük, s éppen úgy nem tekinthetők suta köveknek, mint ama híres rilkei sem. Parti Nagy líraszemléletének s ekként a szövegeknek is alapja, hogy a szerző nem választja egyedüli tradíciónak a klasszikus költészetet. Dalszövegek, rigmusok szerepelnek Kosztolányi-, József Attila- vagy Pilinszky-sejtések mellett. A beemelt populáris elemek mindegyre provokálják a hagyományosan költőiesnek tartott (a túlhasználatban rendesen megkopott) képeket (lásd például az ég, az este, a csillagok raja, a lomb stb. képének megjelenítését a 49., 52., 84., 105., 136., 151. stb. versekben). A kontrapunktozás, ami alapjátékává válik a Parti Nagy-szövegeknek, folyamatosan fölülreflektálja az előző (gondolati és poétikai) állításokat. De a reflexió sosem olyan erőteljes, hogy teljességgel megszüntesse az érzelgős kép erejét, pusztán redukálja azt. Amikor Parti Nagy efféle elemekkel operál („de jobb a giccsel puhán szembenézni” 94. vers), nem akarja teljességgel lealázni azt az érzelmi mechanizmust, amit egy giccs-szöveg beindít, hiszen – akarjuk, nem – ezek létező befogadási módok. Inkább azon munkál, hogy megkapják az érvényre jutás lehetőségét a magaskultúra birodalmában. Az irónia árnyaltságára maga Parti Nagy is felhívja a figyelmet: „Én az iróniát részvét és alázat nélkül, szeretet nélkül nem tudom elfogadni. Remélem, művelni se.” (Keresztury: i. m.) Az irónia ilyen mérvű és efféle alkalmazása fölvet egy pszichológiai problémát: hogyan működtetheti az alkotó a mű létrehozásának folyamatában a teljes személyiségét akkor, ha ab ovo túl érzelmes vagy reagens az esztétikailag nem legitimizált hatásmechanizmusokra. Ahhoz, hogy az a bizonyos igazmondás (Tell the true – David Bowie) megtörténjék, ami mégiscsak minden műalkotás tétje, be kell dobni a lélek nehezebben vállalható szegmenseit is. Csak hogyan, ez a kérdés. Parti Nagy a következőképp oldja meg a problémát: úgy emeli be a túlérzékenységet a szövegekbe, hogy nem ül fölötte vésztörvényszéket, megteremti a működésének és a reflektáltságának is a módját. Leleplezi és újra feltölti, miként azt Mészáros Sándor írta egy korabeli kritikában (Alföld, 1990/5.).

A pop persze nem csupán szövegidézetek formájában jelenik meg a versekben. Parti Nagy a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek dizájnját aprólékos tárgyi precizitással építi bele a fragmentekbe. Buszkalauz, vasutas, gázvezeték, piros zokni, klottnadrág, hokedli, spájz, befőtt, virslihús, szakszervezet, főgépész fia stb. Szinte kulináris élvezettel lehet végigszopogatni a hétköznapi szocreált, lehet rajta nevetni, de vállalható is – mégiscsak a miénk volt, mi éltünk benne finoman összemelegedve, mint a lábujjak a tornacsukában. Ebben – mondhatni – nem kisebb tett húzódik meg, mint hogy a legitim beszédbe emelődött az, amiről az ember nemigen tudta, hogyan és mit. (Immár tíz év távlatából újraolvasva a szöveget: felerősödött egy kis nosztalgikus báj is, ami hát rögtön behozza Krúdyt – miért ne.)

A szövegek humorát tovább erősítik a ritmusparódiák, s mellettük még inkább a rímjátékok. A nyolcvanas évek végére – mikor is az avantgárd szabadvers kifújt (egy időre legalább), a klasszikus formák alkalmazása evidensen vetette föl a rímkérdést. Láthatóvá lett, a babitsi elemekkel jól megszívatott rímkezelés teljesen szétkopott. Mi a teendő? – kérdezhetnénk a feledhetetlen klasszikussal, s rögvest két taktikát vázolhatunk: vagy beerősíteni a rímeket (túltekerni a volumét), vagy lehalkítani. Valójában a halvány rímelést eredményesen csinálni hihetetlen nehéz feladat. A gyenge rímek csak akkor funkcionálnak, ha a sorok zenei effektjei megfelelően kidolgozottak, s a gondolati ív is rájátszik a hangzásra. A korábban említett Marno-kötet épül a lehalkításokra, míg a Szódalovaglás egyértelműen a beerősítéssel játszik, szándékosan rontott, túlkoptatott vagy túljátszott rímektől sem megriadva (tüdő, idő, redő; ablakon túl / őszi kontúr; Üszök / küszöb / küszök; duruzs / lassú rúzs? lássalak / salak; tótlan / szótlan – stb.).

Parti Nagy Lajos könyvnyi méretű lírajátéka a nyelvi elemek minden részét érinti. A látványos szóképződmények hihetetlen színes kavalkádja dúsítja a szövegeket: egérderengés, rozsdavíz, rózsamosónő, szájsérv, hátúszónadrág, éjibáb, szigonyravatal, napolajkor, pulóvercsiga és vég nélkül sorolhatnám. A rendkívül plasztikus képkavargás olyan erővel hatja át az anyagot, hogy az elfogadott köznyelvi szókapcsolatokat is újra működésbe hozza, s immáron nem tudunk elsiklani egy ezüstpapír, grízgaluska, lópata vagy népszabadság mellett. Mindebből mégsem az a következmény, hogy az olvasás úgymond folyamatosan elakad. A Parti Nagy-versek éppen a találó nyelvjátékoknak, a rendkívül intenzív ritmusnak, rímeknek köszönhetően lendületesek, a könyv látogatóit rögvest magukkal sodorják. Az olvasás nem jaktáló (mint a már sokszor említett Marno-versek esetében), nem a megakasztásban, a részértelmezésekben érdekelt, hanem az előrevivésben.

Természetesen mindebből egyértelmű, hogy a szerző szándéka szerinti fragmentumszerűség semmiképpen nem jelent törmelékanyagot, rendszerezetlen hordalékot. Minden kis részlet (beleértve az egysorosokat is) a végletekig megmunkált. A tárgyi világ bejárása mindétiglen akkurátusan pontos, s az alkalmazott költészeti eszköztár bravúros. Szerzőnk az érzelmesség és a humor keskeny mezsgyéjén balanszíroz látványos ügyességgel. Mindettől még kalapot emelhetnénk, s lovainkat megsarkantyúzhatnánk, hogy hölgyeim, uraim, ez itt nem Giotto di Bondone, hanem a Madame Tussaud, mindezt megtehetnénk, ha nem sejlene át a szövegen valami éktelen szerelmi tragédia, nem a könyv, hanem a személyiség széthullásának rettenete, mert többek közt – hogy a szerzőt idézzem – erről is szól ez a könyv. Sőt ez az, ami miatt szólhat bármi másról is: nyelvről, poézisről, szociokörnyezetről.

Hölgyeim és uraim, lovastúránk végéhez értünk, most kössék lovaikat egy-egy archaikus lóápoló torzójához, és szabadidős program keretében önállóan is ismerkedjenek meg a tájjal, melyen igazából kísérő nélkül bolyongani érdemes.

• Beszélő évek – 1990