Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

1. Magyarországon a forradalom olyan békés volt, hogy szkeptikusabb emberek azt mondhatnák: nem is volt forradalom. A kommunista párt elvesztette a nép bizalmát, Kádár távozása óta pedig megszűnt félelmet ébreszteni. A kommunista vezetők az aktivizálódó magyar politikai társadalom nyomására maguk ismerték el: meg kell teremteni a pluralizmus valamilyen formáját, nem kommunista erők közreműködését kell megnyerni a gazdasági összeomlás veszedelmének leküzdéséhez. A kommunista vezetők persze meg szerették volna őrizni hatalmuk oroszlánrészét, és ehhez szövetségeseket kerestek. Úgy látszott, hogy a megkezdődött politikai játszmában csak azok juthatnak szerephez, akik ehhez a tervhez csakugyan partnerek, a valódi, ellenőrizetlen többpártrendszer, a teljes demokrácia hívei pedig a margóra szorulnak.

Az SZDSZ meghiúsította ennek a forgatókönyvnek a megvalósulását. Ha az SZDSZ nincs, ma Pozsgay Imre volna köztársaságunk elnöke, az MDF pedig – eredeti szándéka szerint – együtt kormányozna az MSZP-vel, Antall Józsefnek ki kellett volna egyeznie pártja Bíró Zoltán-féle nacionalista baloldalával, amely ma már csak kis értelmiségi szekta. Politikai rendszerünk nem volna tisztán alkotmányos, és bizonyos, hogy nem lenne nagyjából liberálisnak nevezhető önkormányzati szisztémánk. A politikai helyzet zavaros lenne, a privatizációnak még a reményétől is messze állnánk.

Különös magyar paradoxon, hogy a mai eredményekhez – amelyek lényege, hogy fölállt a modern demokrácia alkotmányos kerete, elég szilárdnak látszanak a klasszikus szabadságjogok, van független nyilvánosság, erős ellenzék, és valószínűnek látszik, hogy lesz parlamenti váltógazdálkodás, ennek folytán pedig lehetséges a politikailag semleges közszolgálat – két tárgyalássorozat vezetett el.

Ennek a tárgyalássorozatnak pedig a fő szabad demokrata stratégája dr. Tölgyessy Péter volt.

Mind az úgynevezett Nemzeti Háromszög, mind az SZDSZ–MDF alkotmányos paktum tárgyalásai idején Tölgyessy volt az, aki elsősorban meglátta, mennyit kell engedni, és mikor kell szakítani. Ő volt az, aki nem volt hajlandó annak idején aláírni a kommunisták és az akkori ellenzéki pártok közötti csonka egyezséget. Ez vezetett el a novemberi népszavazáshoz, s közvetve ahhoz, hogy a magyar liberális mozgalomból nagy párt vált. Tölgyessy Péter találta ki – másokkal, így Sólyom Lászlóval, Halmai Gáborral együtt – a legtöbb alkotmányos megoldást. Péter kiváló közjogász, de a tárgyalásokon (harminckét esztendős korában!) nemcsak egy nagyszerű szakember, hanem egy kiváló államférfi képességeit mutatta.

Amikor az idei év elején kiderült, hogy Kis János pártelnök nem vállalja a képviselőjelöltséget, az ügyvivők Kőszeg Ferenc és az én javaslatomra úgy döntöttek, hogy T. P.-nek kell vezetnie az SZDSZ országos listáját, s ebből következőleg ő lesz a szabad demokraták parlamenti képviselőcsoportjának vezetője. Tárgyalókészsége, szilárdsága, munkabírása, ragyogó intelligenciája vita nélkül tette őt a párt második emberévé, parlamenti vezérünkké.

Miért kellett hát fél év után mégis lemondania?

Miért kellett elköszönnie annak az embernek, aki Antall Józseffel együtt a parlamenti választások után megtette az első lépést a kiegyensúlyozott parlamenti kormányzás felé; annak az embernek, akinek Magyarország oly sokat köszönhet, mint keveseknek háború utáni történelmünkben?

Meggyőződésem, hogy unokáink majd a Tölgyessy utcában fognak lépegetni, ahogyan mi a Csengery utcán, a Szalay utcán, a Deák téren járunk-kelünk, kései, hálátlan utódok. Magyarországon nem elterjedt szokás kortársaink érdemeit elismerni, s talán az én értékelésemet sokan túlzónak fogják tartani. De bizonyos vagyok benne, hogy a kétkedők be fogják látni: legalábbis ebben igazam volt.

2. T. P. lemondásának okai sokágúak.

Vegyük őket sorjában, fontossági sorrendben.

Először, közhely, de igaz – megváltozott a politikai helyzet. Ma a vezető szabad demokrata politikusoknak nem zárt ajtók mögött folytatott kemény alkudozásokban kell helytállniuk, amihez elsősorban ész, lélekjelenlét, gyors reakciókészség, jogi jártasság kell, hanem a nyilvánosság előtt, egy „posszibilis” kormánypárt szerepében. A villódzó, nyughatatlan, racionalisztikus szellemi energia, az igazságkereső szenvedély, a kényes erkölcsi öntudatosság, az igazunkra való büszkeség – T. P. jellegzetes tulajdonságai – értelmiségi, írástudói erények, de egyvalami hiányzik ebből a sorból: a megbízhatóság szilárd látszata, a következő lépés megjósolhatósága, azaz a kiszámíthatóság, a rendíthetetlen nyugalom. A magyar politikai hagyomány az egykedvűséget, a föltűnő realizmust tekinti elsősorban vezetői sajátságnak, márpedig T. P. nem látszott nyugodtnak, hanem izgékonynak, provokatívnak és provokálhatónak. Egy posszibilis kormánypártnak – amely az ország számos városában máris találkozik a kormányzás első nehézségeivel – a közvélemény számára elfogadható, nemcsak elismert parlamenti vezetővel kell rendelkeznie. Péter az ellenzékiséget, majdnem az örök ellenzékiséget testesítette meg mindenekelőtt kritikai szellemével. Ezzel lehet intellektuális és szellemi tekintélyt szerezni, de kormányzati többséget aligha.

Másodszor: a magyar politikai közvélemény különféle tekintélyuralmi berendezkedések hosszú évtizedei után nehezen viseli az „ellenzékieskedést”, a hangos szócsatákat, a nyílt konfliktust. Valószínűleg a vulgármarxizmus következménye, hogy politikai akarat és eszmények helyett a közvéleménynek legalábbis egy része minden „pártütést”, „pártoskodást” valamiféle „pártérdek” kifejeződésének tekint, néha még akkor is, amikor egy párt elvszerűen a saját kárára tesz valamit, mert meggyőződése így diktálja. Sokan a parlamenti küzdelmekben sajnos nem látnak egyebet, mint „a pártok marakodását”, és ez a vélemény egyáltalán nem csak a tanulatlanabb néprétegek körében terjedt el. A kommunizmus elutasítása ellenére a képviseleti demokrácia intézményei Magyarországon ma enyhén szólva nem népszerűek, a „pártok”, a „parlament” egyre inkább szitokszóvá válnak a mai magyar köznyelvben. Tölgyessynek egy forradalmi nemzetgyűléshez inkább illő szüntelen vitakészsége a félkész konszolidáció körülményei között, a közvetlen bázisdemokrácia rousseau-i ábrándjától befolyásolt közvélemény előterében egyre inkább megtestesítette azt, amit mostanában a választópolgárok – helyesen vagy helytelenül – elutasítanak.

Harmadszor: ha egyszer nem lehet figyelmen kívül hagynunk azt, hogy a közvélemény egy el nem hanyagolható része azt hiszi, hogy vannak objektíve megismerhető problémák, amelyeket hozzáértő és lehetőleg egyetértő emberek gyülekezetének egységben kellene megoldania, s csak kevéssé gondolja, hogy a parlamenti pártok és a szabad nyilvánosság független kontrollja az igazi biztosíték a végzetes tévedésekkel szemben, hisz valamennyien gyarlók vagyunk, akkor nem szabad szem elől tévesztenünk egy eddig kellőképpen nem elemzett, szemérmesen félretolt politikai tényt, amely nagyban befolyásolta Tölgyessy politikai sorsát. Ez a televízió. Népünknek a politikai elitek iránti érthető bizalmatlansága megköveteli, hogy a parlament munkálatai a teljes nyilvánosság előtt folyjanak. Ez voltaképpen bénítólag hat a parlament munkájára. Ma aligha merné bárki javasolni, hogy – amint az minden képviseleti demokráciában szokásos – az Országgyűlés minden munkanapon ülésezzék, hiszen akkor nem lehetne tévén közvetíteni. De a tévé hatása nemcsak házszabályainkat teszi abszurddá. A tévé miatt a magyar politika egyre inkább a látszatok politikája. Mint McLuhan megállapította, a tévé „hűvös” médium, rosszul érvényesülnek benne a heves népszónoklatok és a tudós előadások. A tévé természetét a legjobban a Fidesz ifjú képviselői értették meg, akiknek a pompás, okos fölszólalásai sikerrel rejtik el azt, hogy a Fidesznek – még – nincs átfogó politikája. T. P. a televíziós csatát sajnos elvesztette. Ami nekünk, a kontextus belsejében üldögélő képviselőknek isteni riposzt, az a tévénézőknek gyakorta csak okvetetlenkedés; ami nekünk a sértett méltóság jogos fölháborodása, az a tévénézőnek gyakran csak érthetetlen heveskedés; ami számunkra a meggyőződés biztonsága, az a tévénézőnek gyakorta csak ellenszenves gőg. Ebben nem a néző, nem is a tévé a hibás, hanem a médium természete, amellyel – ha tetszik, ha nem – ma mindenkinek számot kell vetnie, aki Magyarországon politikával foglalkozik. A szó elszáll – a tévéből az összefüggések nem érzékelhetők, nemritkán az is puszta cirkusznak tűnhet föl, ami valójában elmélyült közjogi vita, a mérsékeltnek álcázott demagógia érett bölcsességgé varázsolható, az igényeskedő pepecselés szakértelemmé, a hosszadalmas recsegés kormányférfiúi érettséggé. A látszat T. P. ellen szólt; de a politika – nemcsak tévé-Magyarországon – többek között a látszatok politikája is: egy lecsúszó szemüveg, egy félreérthető kézmozdulat, egy rosszul szabott zakó is döntő jelentőségre vergődhet.

Negyedszer: nem tagadható, hogy T. P.-nek hibái is vannak, mint valamennyiünknek. Péter ragyogó elméje néha arra késztette tulajdonosát, hogy mindent maga próbáljon megoldani, elintézni, kodifikálni, megtárgyalni; nem nagyon tette lehetővé, hogy megossza a munkáját másokkal, átengedjen föladatokat. Néha az volt az ember érzése, hogy Tölgyessy kebléhez szorít kétszáz dossziét, száguld az Országház folyosóján, és az egész párt lihegve rohan utána, hogy megkérdezhesse: mi is áll bennük. A kommunikáció az Országház és az SZDSZ Mérleg utcai irodája között pocsék volt, de parlamenti frakciónk vezetése is gyakran meglepve állt Tölgyessy – egyébként legtöbbször remek – politikai húzásai előtt, parlamenti politikánk néha frappáns rögtönzések áthatolhatatlan szövevényének tetszett. Ez a kimérten tervezni szerető pártvezetőség és T. P. között komoly konfliktusokhoz vezetett, és megmérgezte az SZDSZ vezető köreiben a légkört. Némi merevség talán Kis Jánosnak és többünknek is fölróható, de a kialakult lehetetlen helyzetért talán Tölgyessy a leginkább felelős. Ám mindezek merő apróságok a följebbi súlyos okok mellett.

3. Amikor az SZDSZ országgyűlési képviselőcsoportja elfogadta Tölgyessy Péter lemondását, senki nem szándékolta, hogy Péter hallgató „backbencher” képviselővé, egyszerű gombnyomogató frakciótaggá váljék, hiszen tudására és politikai tehetségére szükségünk van, sőt, szerintem nélkülözhetetlen. Személyes véleményem szerint, ha lesz valaha SZDSZ-többségű kormánykoalíció, Tölgyessyt fontos hely illeti meg benne. Sértett visszavonulásnak itt nincs helye, Pétert nem tudjuk és nem akarjuk senki mással pótolni. Péterre, ha nem is az első helyen, de jelentékeny pozícióban számítunk parlamenti politikánkban.

A végső szót maga Tölgyessy Péter fogja kimondani. De én minden szabad demokratával együtt remélem, hogy mihamarabb kiheveri a történtek sokkját, és velünk együtt fog dolgozni a modern magyar demokráciáért.

Le kell még itt szögeznem, hogy az eddigi éles parlamenti ütközeteknek nemcsak a kedvezőtlen látszatok miatt kell megszűnniük. A közelgő gazdasági összeomlás miatt párbeszédnek kell kialakulnia a kormány és az ellenzék között, hiszen a krízis mindannyiunkat elsodorhat, az egész magyar demokráciával együtt. Nem szabad megtörténnie annak, hogy a kormány szorongatott politikai helyzete miatt még bénultabb, még kapkodóbb, még bizonytalanabb legyen. Nem szabad, hogy az ellenzéki bírálatok pergőtüze megnehezítse, hogy a kormány végre szembenézzen a realitásokkal, kimondja az igazat gazdasági helyzetünkről, amelynek aggasztó voltát nem lehet eltúlozni, és hogy elkezdje megtenni az elkerülhetetlen lépéseket. A konstruktív ellenzékiségnek kényszerítő okai vannak. Ma már a múlt rendszer terhes örökségéhez az is hozzájárul, hogy az MDF-kormány elszalasztotta a nagy történelmi lehetőséget, a bizalom pillanatát. A mai magyar politika kulcsszava: az infláció. Nemcsak azért kell változtatnunk politikánkon, mert demokratikus pártoknak bizony alkalmazkodniuk kell a közvéleményhez, hanem azért is, mert a gazdasági pokolgép egyre hangosabban ketyeg.

• Beszélő