Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Örök titok, kik lehettek és kiknek a szavazótáborát gyarapították a rossz modorú polgártársaink, akik e rendszerváltó év tavaszán röplapokon tájékoztatták tudatlan honfitársaikat arról, hogy Orbán Viktor (a József Attila lakótelepen olvasható falfirkák szerint: „zsidóbérenc cigány”) egész életében liliomokat tiport, T. G. M. a szeku szolgálatában kereste kenyerét, Tölgyessy Péter kiútja pedig Jeruzsálem felé vezet.

Saját bevallása szerint az MDF-nek ezekhez az urakhoz nincs semmi köze. Mint ahogy a Horthy-korszakhoz sincs. Ezt már április elején világosan megírta az MDF választási lapja Az MDF és riválisai című cikkben.

Ugyanezekben a napokban jelent meg a Magyar Fórum 13. száma egy bizonyos „–g–” úrnak a Vásárhelyi Újságból átvett cikkével. „A kiérlelt, nem indulatokon, hanem tisztánlátáson alapuló döntés bizonyára elhallgattatja a szélsőségeket, és megerősíti a tisztességes, józan politikusokat” – írja „–g–”, aki most dr. Grezsa Ferenc néven erősíti a Demokrata Fórum parlamenti frakcióját.

„–g–” cikke, az Apák és fiúk a messzemenő tisztánlátás alapján áll. „–g–” úr tisztán látja az SZDSZ ügyvivőinek vérvörös párttagkönyvét, amelyet az érdekeltek sose láttak, látja T. G. M.-et a román kommunisták soraiban, látja az ellenzéki levéltáros, a szamizdatszerző Pető Iván előtt álló fényes pártkarriert, látja, amint az MSZMP történetének hajnalán a kiskorú Bauer Tamáska és Laki Misike életre hívják a „Közgazdasági Egyetem” (nota bene, nincs is ilyen egyetem) pártalapszervezetét stb. S mivel „–g–” úrnak nemcsak a látása, hanem a hallása is tisztább az átlagosnál, hallván hallja, amint Kádár János már 1957-ben, a forradalom utáni bosszúhadjárat kellős közepén kijelenti, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ezt a süket köznép csak négy évvel később hallotta a békülékeny diktátortól.

A diktátor békülékenységének következtében lassan és fokozatosan elenyészett a népnyúzó ős intézménye. Addig minden ellenforradalmár csirkefogó családfájában lennie kellett valahol egy kakastollnak, egy ludovikásnak, egy kizsákmányoló gyárosnak, egy szipolyozó intézőnek vagy ilyesminek. Láthatóan „–g–” urat is elragadta a politikai genealógia szenvedélye. Kiderítette például, hogy T. G. M. mamája alapította a román kommunista pártot, ámbár az illető pártot kis híján hetven esztendővel ezelőtt hozták létre. Kétségtelen, hogy Hamburger Mihály, a SZER munkatársa a ’19-es népbiztos rokona, csak az nem biztos, hogy ez csökkenti a műsorai élvezeti értékét és tetszési indexét. Pl. Habsburg Ottó az MDF berkeiben is meglehetős népszerűségnek örvend, pedig az ő felmenője is behívta az oroszokat. Bizony az „apákat és a fiukat” időközönként elég nehéz egyeztetni.

A per

A cikkben tárgyalt apák már nemigen tudnak védekezni, a fiúk viszont beperelték a szerzőt, a cikket újraközlő és a csongrádi ismeretlenségből az országos nyilvánosságba felemelő főszerkesztőt, Csurka Istvánt, valamint a lap kiadóját. A tárgyalás szeptember 14-én, pénteken 10 órakor kezdődött a Pesti Központi Kerületi Bíróságon. Nem volt jelen sem Csurka István, sem Grezsa Ferenc és a nyolc felperes „fiú” (Haraszti Miklós, Kis János, Tamás Gáspár Miklós, Bauer Tamás, Laki Mihály, Soós Károly Attila, Pető Iván és Tölgyessy Péter) közül is csak Haraszti Miklós. Több civil nem zavarta a jogászok partiját, csupán a kuncogó sajtót kellett időközönként rendreutasítani.

A parti tétje nem is elsősorban az ítélet volt, hanem az ítélethozatal időpontja, hiszen egyszer, tavasszal már meglódította az MDF hajóját a Grezsa–Csurka-féle tisztánlátási kampány, s az inkriminált cikket a jelenlegi kampányban is felhasználják, terjesztik fénymásolt példányait. Érthető tehát, hogy az érdekeltek súlyt helyeztek rá, hogy legalább e mostani kampány ne fusson le tisztázó bírósági ítélet nélkül: Grezsa Ferenc képviselő úr notórius hazudozó.

Az alperesek jogi képviselőinek az volt a dolguk, hogy az ítélethozatalt elodázzák, dr. Sándor Róbertnek, a „fiúk” képviselőjének pedig az, hogy megakadályozza a per elhúzását.

Csurka ügyvédje minden bevezetés nélkül kért 15 nap haladékot. Amikor a bíró aziránt érdeklődött, mire kéri azt a 15 napot, amikor az alperesnek már hónapokkal ezelőtt kikézbesítették a per iratait, az ügyvéd felhívta a figyelmet arra a nem elhanyagolható körülményre, hogy az iratokat nem az alperes, hanem a felesége vette át. Ha jól emlékszem, ekkor tiltották el először a sajtót a kuncogástól.

Ezután következtek az alperesek bizonyítási indítványai. Indítványozták, hogy hallgassák ki az összes alperest és felperest egymás jelenlétében (amíg összeterelik bárha a felét…), hogy forduljanak az MTA Filozófiai Intézetéhez (egy állami Intézethez 1990-ben!) azzal a kéréssel, hogy keressék elő a pártalapszervezet (!) iratai közül a Kis János kirúgására vonatkozókat, hátha pontosan az ellenkezőjét mondják, mint a Központi Bizottság, amely kiadott dokumentuma szerint revizionizmus miatt marasztalja el a filozófust, keressék meg a Közgazdaságtudományi Egyetemet is, nem alapítottak-e ott véletlenül pártalapszervezetet szabad demokrata közgazdásznak készülő csintalan gyermekek. E javaslatokat a bíró – a perelhúzó magatartás megakadályozására vonatkozó kötelességét teljesítve – elutasította. Nem utasíthatta viszont el azt az indítványt, hogy kérjék meg a Haraszti-féle „Darabbér”-per iratait, nincs-e mégis valami maoista összeesküvés a vádpontok között.

Ez az egy indítvány is elég lett volna ahhoz, hogy elhalasszák a tárgyalást október közepére, Haraszti Miklós azonban néhány perces intenzív tanakodás után kivette az összeesküvési ügyet a csomagból azzal, hogy ebben az ügyben majd külön keresetet nyújt be. Így a tárgyalást le lehetett zárni. Megállapították, hogy az alperesek valótlan tények közlésével megsértették a felperesek személyiségi jogait, eltiltották az alpereseket jogsértő magatartásuk folytatásától. Viszont nem róttak ki rájuk közérdekű célra fordítható bírságot, hiába indítványozta a felperes.

Justitia birodalma

A per első fokon lezárult. A tisztán látók azonban tovább építik az igazság fellegvárát a Justitia-tervvel a kezükben.

Ez azért különösen érdekes, mert a Justitia-terv, lerázván magáról a jogi kategóriák béklyóit, személyi garanciákra épül. Arra, hogy mindenki által elfogadott, hiteles személyiségek választják majd szét a konkolyt a búzától. A kérdés pedig az, hogy miként válhatna le a terv által kezdeményezett kincstári történetírás a kezdeményezők történelemhamisító gyakorlatáról.

A Justitia-terv első pontjának („Készüljön az ország 1956 utáni gazdaságát és politikáját, a döntési megoldásokat és döntéshozókat hitelesen bemutató és feltáró átfogó tanulmány”) az az általános baja, hogy ismét létre akarja hozni a történelem hivatalos változatának az intézményét, s az a különös baja, hogy a kezdeményezőknek intézményes érdekük a történelemhamisítás.

Az MDF nincs abban a helyzetben, hogy a történelmi tényeket tudomásul vegye. Nincs például azért, mert teljesen elvtelen személyi politikát folytat, amelybe belefér a szamizdatfogyasztó diákjait feljelentéssel fenyegető hadügyi államtitkár, a fajgyűlölő és az ellenzék erőszakos letörését szorgalmazó rendőrfőkapitány-helyettes, a Fidesz legalizálása ellen fellépő KISZ-vezetőből lett államtitkár, a hazai kisebbségekkel foglalkozó hivatal helyettes vezetője, akit az MDF már akkor a saját cigánypolitikai szakértőjeként tartott nyilván, amikor az MSZMP számára dolgozatot írt arról, miként kellene monopolhelyzetbe és a kisebbség egészének járó kollektív jogok birtokába juttatni az MSZMP befolyása alatt álló cigányszervezetet… stb. stb. Hogy lehetne ezeket a személyi döntéseket összehozni a nagytakarítás retorikájával a hivatalos történetírás ellenőrzése nélkül?!

Ha a kormánypártok ragaszkodnak ahhoz az állításukhoz, hogy ők képviselik hitelesen a keresztény értékeket és az egyházi érdekeket, akkor hogy fogják megmagyarázni, hogy ugyanazok a főpapok lépnek most fel az államosított hitoktatás érdekében, azok adnak ki csaknem nyíltan kormánypárti választási útmutatót, akik az előző rendszerben soha nyilvánosan nem tiltakoztak az Egyházügyi Hivatal önkénye ellen, az egyháznak a kórházakból, a börtönökből, a laktanyákból való kiszorítása, az egyházi sajtó és könyvkiadás megláncolása ellen; akik a tiltakozókat kívánság szerint eltakarították az útból; akik teológiai érveket adtak a katonai szolgálatmegtagadók bebörtönzéséhez, miközben a T. Ház ellenzéki oldalán, a csökevényes hitelű képviselők között akadnak bizony Istennek olyan szolgái, akiket azért vetettek ki állásaikból és templomaikból, mert nem fogadták el az egyházi autonómia megcsúfolását és a vallásszabadság korlátozását.

Nincs még egy éve, hogy Antall József az MDF II. országos gyűlésén kijelentette, hogy az MSZP nélkül nincs és nem is lehet stabil koalíció. Ehhez képest a kollektív emlékezet szisztematikus rombolása nélkül aligha lehet a kormánypárti koalíciót a volt állampárttól legtávolabb álló, annak értékeit a legkövetkezetesebben és legrégebben tagadó erők gyűjtőhelyeként bemutatni, s a liberális pártok nyakába varrni a megunt menyasszonyt, akivel éppen az SZDSZ népszavazási kezdeményezésének sikere nyomán lehetett (és kellett) szakítania az MDF-nek.

A történelmi tények felfordításának a technikáját a bolsevik hatalomátvétel folyamatában fejlesztették ki. Kezdődött Demény Pállal, folytatódott a kisgazdákról leszakított csoportokkal, Sulyokkal, Pfeifferrel, aztán a „jobboldali” szocdemekkel, Mindszenthyvel, Schalchtával, Barankoviccsal, Rajkkal és „a titoista” népi kollégistákkal, „kompország katonáival”, a maradék szociáldemokratákkal és a hazai kommunistákkal.

A tavaszi negatív kampánnyal elkezdődött ennek a technikának a birtokbavétele a hatalomba beérkező új politikai csoportok részéről. Az ellenállásból való kihazudás expanziója, az egyik oldal áthazudása másik oldalra, 1956 valódi történetének és hőseinek csöndes ejtése; ennek a folyamatnak a kezdetén áll „–g–” úr cikke, s ennek a folyamatnak a ritmusváltását jelzi a külügyminiszter úr minapi parlamenti fellépése. Mindenesetre ez a folyamat nem juthat túlságosan messzire, amíg van független bíróság Magyarországon, amely a rágalomról megállapítja, hogy rágalom, és amíg nincs hivatalos történetíró bizottság, amely a tudományt, az igazság kutatását a politika szolgájává alázza.

• Beszélő