Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A kormány nem toporog többé „a konszenzuskeresés homokozójában”, Csurka Istvánt követve kiugrott onnét, és hátrahagyta a hátulgombolós társadalmat. Nemcsak a rókaképű ellenzéki imposztorokat, de a szakszervezeteket, az Érdekegyeztető Tanácsot, a bírókat, az önkormányzatokat, a pedagógusokat és a kisebbségeket is. Az első ígéretekhez képest néhány hónap híján kétéves késéssel benyújtották a kisebbségi törvény tervezetét, amelynek jelenlegi formájával az ellenzék sem – és, ami fontosabb –, a kisebbségek sem értenek egyet, tehát nem lesz belőle kétharmados többséggel megszavazott törvény.

Jó, de mégsem…

Ott, ahol a kisebbségekkel való békés és termékeny együttélés érdekében akarnak törvényt alkotni, s tavaly őszig azt hittük, hogy a mi hazánk egy ilyen hely, semmilyen célt nem szolgál egy olyan törvény(javaslat), amely nem a kisebbségekkel való megállapodáson alapul. Egy ilyen törvény akkor is rossz, ha minden egyéb szempontból jó.

De egyéb szempontból sem jó. A kisebbségek elemi érdeke, hogy bizonyos közhatalmi jogosítványokkal rendelkező, szabadon választott helyi és országos képviseletük legyen, amelyet az őket érintő döntések meghozatalában nem lehet megkerülni, amely a kiépülő-újjáépülő kisebbségi intézményrendszereknek gazdájává válhat. Elemi érdekük továbbá az, hogy ennek az intézményrendszernek a kiépülésére az állam konkrét formában vállaljon garanciát. Ha ez a két feltétel nem teljesül, akkor a magyarországi kisebbségeknek nincs jövőjük, mert többségüknél az utolsó generáció nő fel, amelynél a beolvadás folyamatát még meg lehet állítani. A képviseletek létrehozása, munkába lendülése és főleg az intézményhálózat kiépítése időigényes dolog.

Ennek kellene, illetve kellett volna megkezdődnie a rendszerváltás lendületében.

Miután a kormány ezt a lehetőséget befagyasztotta, elszabotálta a kisebbségi (és a többi, például az adatvédelemmel foglalkozó) ombudsmanról szóló törvény előkészítését, a költségvetésben nem biztosította a kisebbségek kulturális alapellátásának anyagi fedezetét és az ennek megteremtésére irányuló módosító indítványokat a kormánytöbbséggel leszavaztatta, leszavaztatta még azt a szerény, de a cigányság számára fontos módosító indítványt is, hogy az üldöztetések áldozatai után járó kártérítést a hátrahagyott élettárs is megkaphassa… miután tehát a kormány semmit nem tett meg, aminek itt lenne az ideje és sürgős volna, most megteszi azt, aminek nincs itt az ideje, és nem sürgős.

A kisebbségek parlamenti képviseletéről szóló törvényt, mivel az a kormány tervezete szerint erre a ciklusra már amúgy sem biztosít képviseletet, 1994 elejéig bármikor el lehet fogadni, és teljesen célszerűtlen akkor foglalkozni vele, amikor még nem lehet tudni, hogy a Tisztelt Ház módosítja-e, s ha igen, hogyan a választási rendszert. A törvényjavaslat szerint, hogy mást ne mondjunk, a kisebbségi képviselőkre való tekintettel tizenhárom fővel meg kellene emelni a képviselők számát. Hogyan fogja ezt megszavazni például a Fidesz, amely a kisebbségek parlamenti képviseletének kérdésétől teljesen függetlenül a képviselők számának jelentős csökkentését kívánja elérni?

A kisebbségek parlamenti képviseletéről szóló törvényjavaslat ingyenes gesztus, ez a kormánynak erre a ciklusra sem politikailag, sem pénzügyileg nem kerül semmibe. A kormány azért akarja ezt a törvényt, mert szeretné most már megúszni ezt a ciklust a másik nélkül, a nemzetiségek számára is elfogadható kisebbségi törvény nélkül, mert az pénzbe is kerül, és meg is osztja a koalíciós tábort, amelyben igen sokan (Baka András, Lukáts Tamás stb.) vélekednek úgy, hogy a magyarországi kisebbségeknek közhatalmi jogosítványok nem járnak, hogy az a rendes kisebbségi állampolgár, aki a békés asszimiláció útján ballag csöndesen, s máshol van a helyük a jognak asztalánál ezeknek az „ősidők óta” Magyarországon élő, széttöredezett nemzetiségeknek, mint az országból kiszakított tömbmagyarságnak. Mindenesetre kevés dologgal árthat többet a magyar kormány a határokon túli magyaroknak (pedig sok mindennel próbálkozik), mintha ezt a megkülönböztetést viszi magával az európai diplomáciába.

Rossz, de mégis…

A nemzetiségi alapon álló pártoknak éppúgy helyük lehet egy ország politikai életében, mint a nemzeti alapon állóknak. Ezek programot hirdetnek, szövetségeket kötnek, egyenlő jogokkal részt vesznek a választási harcban. Magyarországon ilyenek nem lesznek vagy egészen jelentéktelenek maradnak.

Egészen más dolog az, amikor kisebbségeknek mint kisebbségeknek kvázi adminisztratíve fenntartanak egy-egy ülőhelyet a törvényhozásban. Erre is van példa, de nem minden jó, amire van példa.

Az a helyes, ha a választásokon minden állampolgár az ország gazdájaként arra a politikai erőre szavaz, amelyet az ország irányítására legalkalmasabbnak vél. Az a törvényjavaslat, amelyet a kormány benyújtani készül, a kisebbségi állampolgár kezébe pártlista helyett kisebbségi listát ad, kiveszi a kisebbségeket a pártok (listás) szavazótáborából, ezzel lecsökkenti a pártok érdekeltségét abban, hogy a kisebbségek szavazataiért – például a cigányok szavazatáért – törjék magukat. A pozitív diszkrimináció ezzel kiterjed mindenre, amiről négy év alatt egy honatyának szavaznia kell, mindenre, aminek a kisebbségek ügyéhez semmi köze nincs. A háromezer szavazattal megválasztott kisebbségi képviselő szavazata ugyanannyit ér, mint a harmincezer szavazattal megválasztott kollégájáé akkor is, amikor, mondjuk, az angolnapusztulással foglalkozó interpellációra adott miniszteri válasz elfogadásáról szavaz, ugyanakkor az ő szavazata a kisebbségeket érintő legfontosabb kérdésekben is csak egy a sok közül.

Ha van legitim kisebbségi érdekképviselet, ennek van a kisebbségek ügyeiben egyetértési joga, javaslattételi joga, vétójoga és nyilvánossága, ha van ombudsman, akkor ezekhez képest a kisebbségi képviselő lehetőségei jelentéktelenek, ha mindezek nincsenek, akkor a kisebbségi képviselők lehetőségei ezek hiányához képest jelentéktelenek.

Ugyanakkor a kisebbségi képviselők adminisztratív mandátuma olyan precedenst teremt, amely felerősítheti a pártelven szerveződő törvényhozás korporativizálására irányuló törekvéseket. Benyújthatják igényüket az adminisztratív mandátumra mindazok az érdekképviseletek, kamarák, szakszervezetek, egyházak, miegyebek, amelyeknek székük volna egy képzeletbeli korporatív felsőházban.

Mindezen ellenérveknél azonban erősebb az a tény, hogy a kisebbségi szervezetek többsége (hogy miért, azt itt hosszú lenne elmesélni), sajnos nagyon igényli ezt a közvetlen parlamenti képviseletet. S ha igénylik, akkor meg kell lennie. A magyar parlamentarizmus ezt még ki fogja bírni.

Idáig tehát nincs baj a kormány törvénytervezetével. A baj ott van, hogy a kormány, miközben még az alkotmányban gyökerező konszenzuskényszert is el akarja rúgni magától, kisebbségi szervezeteket, egyesületi jogállású társadalmi szervezeteket (!) akar konszenzuskényszerbe hozni. Kisebbségenként egy egységes listát enged meg, ebben kellene a szervezeteknek megegyezniük. Ha nincs megegyezés, nincs képviselő. Ez egyrészt politikai képtelenség, mert a szervezeti pluralizmushoz, a vetélkedéshez és a veszekedéshez a kisebbségnek éppúgy joga van, mint a többségnek, akár jó ez neki, akár nem, másrészt jogi képtelenség, mert nincs olyan jogi személy, aki egy kisebbség társadalmi szervezeteinek összessége nevében hivatalosan nyilatkozhatna: ez a mi listánk.

A problémát csak egy nyitott listával lehetne megoldani, amelyre egy-egy kisebbség minden szervezete, külön vagy koalícióban rátehetné a maga jelöltjét, s a kisebbségi választópolgár választhatna a listáról, s az/azok kerülne/kerülnének be, aki/akik a legtöbb szavazatot kapta/kapták. A legjobb persze az lenne, ha a kormány elmászna az országos kisebbségi önkormányzatok létrejöttének útjából, s akkor ezek állíthatnának listát.

• Beszélő