Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: A most bekövetkezett fordulat váratlanul érte az ellenzéket. Ez a lehetőség nem szerepelt az elképzelhető fejlemények között.

– Médiaügyben nem lehet előre lejátszani minden lehetőséget, mert végtelen számúak. Önálló entitások szerepelnek ugyanis ebben az ügyben; önálló Göncz Árpád, Antall József, különálló entitás ma már a „nemzeti liberális” kör, különálló a Csurka-tábor. Egy hatalmas mérkőzés folyik az MDF-en belül, valójában ennek a túszává vált az egész médiaügy, s ezért végképp kiszámíthatatlan.

Beszélő: Amióta a Náhlik Gábor ellen indított fegyelmi kapcsán kitört a jogvita a kormány és a tévé elnöke között, ezt a vitát voltaképpen egyik oldal sem vitte végig. A kormány végül is beletörődött abba, hogy Náhlik Hankisstól fegyelmit kapott, ő pedig nem fordult az Alkotmánybírósághoz, hogy legyen ebben a kérdésben valamilyen biztos állásfoglalás.

– Erre nem is volt szükség. Az Alkotmánybíróság álláspontja ugyanis világos és tiszta. A Dornbach-ítélet óta az Alkotmánybíróság álláspontjából – vigyázat, túlzok! – levezethető, hogy kizárólag a moratórium alkotmányos, a médiatörvény elfogadásáig tulajdonképpen be kellene tiltani a televíziót és a rádiót. Amíg joghézag van, mondta az Alkotmánybíróság, addig tessék a hatalomnak egyrészt önmegtartóztatást tanúsítani, másrészről pozitív garanciákat adni. Ezzel szemben a kormány két javaslattal, a Bakóéval és most a Rétiével bevitte a tévét a kormány alá; a Bakóéval Kajdiig, Rétiével egyenesen Katona Tamásig. Ezzel nyílt alkotmánysértést követnek el, nyíltan a kormányzópártok politikai kénye-kedvének szolgáltatják ki a televíziót. Most megkaptuk az Alkotmánybíróságtól a választ 59 képviselő beadványára: a költségvetési bekebelezést a Dornbach-ítélet szellemében fogják elbírálni – majd ha kész lesz. A határkarókat azért nem jelölik ki, mert a Dornbach-ítéletben már megtették.

Az Alkotmánybíróság a Dornbach-ítélettel zseniális dolgot csinált, megalapozta a First Amendmentet. Ez az ítélet a Magyar Köztársaságban örök időkre meghatározza az állam kötelességét, hogy vonuljon ki a sajtóból.

Sajnos a helyzet az, hogy a Magyar Köztársaságnak van egy elhibázott politikai formulája: ennek a beteljesedését éljük meg sorsszerűén mindennap. Ez a politikai formula úgy hangzik, hogy az országot a középtől a szélsőjobbig tartó kontinuumnak kell kormányoznia. Antall József a politikai karrierjét tette fel erre a formulára, és tűzön-vízen keresztül ehhez ragaszkodik, és az egész kreativitása ennek a politikai formulának a fönntartására irányul. Ez mindig új és új jogi csűrés-csavarásokat és jogtalanságokat fog produkálni, és egy kicsit kevesebb az időnk annál, semhogy mi reaktívan, sőt helyette előre gondolkodva ezeknek a jogi csűrcsavaroknak a kérdésével foglalkozzunk. A közalkalmazotti törvény például kimondja, hogy amennyiben az adott hivatalban az eljárás alá vontnál nincs magasabb állású közalkalmazott, akkor a munkáltató a maga beosztottai közül választhat, a törvény feltételeinek megfelelően, másokat. Mivel a törvényben itt nem ismétlik meg azt a szót, hogy közalkalmazottat, ezért tehette meg Antall József (gondolja ő), hogy kinevezte Balsait fegyelmi biztosnak. Vajon előre tudnom kellett volna, hogy ezt a fajta törvénytelenséget fogja elkövetni? Annak a jogszerűtlenségét pedig, hogy munkáltatónak tekinti magát, kellőképpen dokumentáltuk.

Beszélő: Ez azonban csak ellenzéki vélemény volt. És az ellenzék elmulasztotta megfuttatni az álláspontját az Alkotmánybíróságon.

– Az Alkotmánybíróságnak ehhez nincs köze. Ez törvények közötti kollízió, összeütközés. Az Alkotmánybíróságnak törvények közötti kollízióról nincs mondanivalója, az Alkotmánybíróság alkotmányos elvekről beszél. Az ezzel kapcsolatos alkotmányos elvet, tudniillik, hogy a felügyeleti joggal visszaélni nem lehet, már kimondta. Ne tekintsük csodaszernek az Alkotmánybíróságot, amit minden sebre rá lehet kenni, és akkor begyógyul.

Beszélő: Ahhoz a hatalmas hangerőhöz képest, ahogyan Göncz Árpád döntésének az alkotmányosságát a másik tábor tagadta, az ellenzék nem szólalt meg kellő eréllyel és hangerővel.


– Ezzel teljesen egyetértek. Minden lehető alkalommal elmondtam, hogy ez a Debreczenitől Kulinon és Antallon át Csurkáig egybehangzó rágalomária Göncz Árpád ellen egyszerűen a politikai nyomásgyakorlást szolgálja. Az ellenzéknek és a szabad demokratáknak is jóval többször és hangosabban kellett volna megszólalniuk Göncz elnök védelmében.

Beszélő: Tekintsük át, vajon ennek a sokéves tárgyalási folyamatnak voltak-e olyan pontjai, ahol más irányba lehetett volna vinni a dolgokat. Volt-e olyan pillanat, amikor meg lehetett volna egyezni egy, a demokrácia alapvető követelményeinek megfelelő médiatörvényben? Volt-e olyan lehetőség, amit az ellenzék elmulasztott?

– Ez év elejére a kulturális bizottságban kialakult a megegyezés. Ez akkor egy jó törvény alapja lehetett volna. Februárban a kormány bekérte a törvénytervezetet, s mire az újból a képviselők kezébe került, éppen a leglényegesebb részei megváltoztak.

Az eredeti törvénytervezet körül a huzakodás ugyancsak eltartott egy évig. Ez azonban önmagában nem volt túl hosszú idő. Angliában nyolc évet és három parlamenti bizottságot emésztett föl a médiatörvény. Az angol törvény csak az utóbbival foglalkozik.

Ami viszont a médiatörvény-javaslat második beterjesztése után történt, az egy hirtelen élessé váló, a mostani fázist már szinte sejtető médiaháború.

Ezek után új stratégiát kellett követnünk, a bizottsági módosítócsomagok stratégiáját. Tehát azt a megegyezést, amely korábban a törvény-előkészítő bizottságban jött létre, most a kulturális bizottságban kell közös bizottsági módosítócsomagok formájában helyreállítani, méghozzá az egyre élesedő médiaháború közepette.

Időközben megjelent a Csurka-tanulmány, amelynek fő célpontja éppen a médiatörvény volt. Csurka Gombár és Hankiss eltávolítását és a médiaegyezkedés elvetését olyan előfeltételnek tekintette, amely nélkül az MDF nem támogathatja Antallt. Erről szól a Csurka-tanulmány, ha nem vették volna észre. Ehhez képest a zsidózás, az IMF-ezés és a paktumkiabálás csak hab a tortán. Ezzel az összes pártbeli politikai ellenfelét beterelte a médiatörvény karámjába. Kulintól, Katonától Antallig, megfogta őket ebben a közös karámban, és azt mondta: na lássuk, a ti médiapolitikátok vagy a miénk. Ettől kezdve a Magyar Köztársaság alapító formulájának gyengeségét futja be sorsszerűén ez a vita. Bármit találunk ki ügyesen, Antall József már képtelen túllátni a Csurka-ügyön, és az az egyetlen stratégia mozgatja, hogy csurkább legyen Csurkánál, elhódítsa Csurka híveit, és valamilyen módon megőrizze a maga pártbeli vezető szerepét. Már rég nem Csurka eltávolításáról van szó, hanem Antall József pártbeli vezető szerepének megőrzéséről. És egy megvolt konszenzust próbálunk helyreállítani, miközben a követelés velünk szemben az, hogy a kialakult helyzetben kössünk új konszenzust. Tehát ők visszaléptek az MDF kiinduló álláspontjához, mi egy már konszenzusos állásponton vagyunk, most menjünk a kettő közé.

Beszélő: Nyilván megnehezíti az ügyet, hogy az eredeti kinevezési törvény most már nem elfogadható az ellenzék számára, legalábbis úgy nem, ahogy a kormány értelmezi.

– Hadd jellemezzem a nehézségeinket Katona Tamás történetével. Még a Csurka-tanulmány megjelenése előtt, de már a konszenzustól visszalépő törvényjavaslat benyújtása után, Katona Tamás mindent megígért: kétharmados lesz a törvény, a kinevezési törvény ügyében is van olyan variáció, amely megmenti mindenkinek az arcát. Megígérte, hogy a médiatörvény és a kinevezés egyidejűségét elfogadják, egyszerűen nem volt olyan dolog, amit meg ne ígért volna…

Beszélő: De mi lökte föl ezt a formálódóban lévő kompromisszumot? Az, hogy Katona Tamásnak valójában nem is volt hozzá politikai meghatalmazása?

– Azt gondolom, hogy Katona Tamás megbízása a kormánypozíció védhetetlenségének a következménye volt. Ez az ügyes kommunikátor kapta azt a megbízást, hogy magyarázza ki azt a helyzetet, hogy a kompromisszumtól a kormány visszalépett. Ő kompromisszumkészséggel indított, ez különösen a Csurka-tanulmány megjelenése után a legádázabb álláspontra váltott át, és ezenközben csak egy maradt állandó a kommunikációjában: az, hogy sohasem volt tekintettel a tényekre. Egyébként mindig színes fantazmagóriákat adott elő, mintha tényekről beszélne. Ha bármilyen ügyben konkrétan előrehaladtunk volna, különösen a Csurka-tanulmány megjelenése után, következett a mutogatás, hogy nem lehet, nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta, így aztán egy sor igazán kardinális kérdésben még mindig nincs előrehaladás, miközben sok-sok apró bizottsági módosító-csomagocskában sikerült megállapodni. Az Alkotmánybíróság határozatára várva föladtuk azt a követelést, hogy a Hungária Televíziót most azonnal alakítsák át, fönntartjuk viszont azt, hogy a törvénynek vonatkoznia kell minden magyarországi műsorszolgáltatóra. Csakhogy a két legújabb lépés, a költségvetés kormány alá rendelése és a független vezetőség eliminálása gyakorlatilag érthetővé teszi, hogy miért nem tett be kétmilliárdot a Hungária tévébe a kormány. Mert egyesítik a televízióval, Náhlik lesz az alelnök, a valóságos elnök pedig Csoóri Sándor.

A kinevezési törvény ügyében teljes a megmerevedés. Még utoljára a hatpárti egyeztetésen – érdemes elolvasni a jegyzőkönyvét – volt is egy kis nézeteltérés Kulin és Kónya között. Kulin azt mondta, ha külön van a kinevezési törvény, lehet róla beszélni. Kónya ezt is kategorikusan, Kulin szavába vágva elvágta: Nem, a kinevezési törvény tárgyalásáról nem lehet szó.

Beszélő: Van olyan vélemény, hogyha már van médiatörvény, ha van felügyelő bizottság, akkor a kinevezési törvény nem veszélyezteti feltétlenül a televízió demokratikus működését.

– Van ilyen vélemény, csak ez joghézagos helyzetet teremtene. A Rádió Televízió Hivatalban legalább elindultunk a nagy úton, hogy kétségbevonhatatlan nyíltsággal tisztázzuk, mely esetekben menthető fel (és csak azokban az esetekben) az RTH elnöke. A televízió- és a rádióelnök esetében a felügyelő bizottságnak is, meg a kuratóriumnak is csak kétharmados javaslattevési joga van a felmentésre, ez azonban a kinevezőre, a mostani kinevezési törvény értelmében a javaslattevőre, azaz a miniszterelnökre nem kötelező. A miniszterelnök tehát akár indoklás nélkül beterjeszthet egy kinevezést, függetlenül attól, hogy közben létrejött a médiatörvény. Pedig a múlt heti döntésben az Alkotmánybíróság kimondta: a rendezésnek egységesnek kell lennie. Vagyis a médiatörvényben rögzített feltételes felmentési szabályokat össze kellene hangolni a kinevezési törvénnyel. Ez itt a vita lényege. Ha köztársasági elnök vagyok, akkor azt mondom: uraim, legyenek olyan kedvesek, tegyék le a médiatörvény szerint a kuratórium vagy a felügyelő bizottság kétharmados többséggel megszavazott állásfoglalását a felmentési javaslat mellé. Igen ám, de ők meg a kinevezési törvényre hivatkoznak, hogy a kinevezési törvényben nincsen ilyen feltétel, és kezdődik ugyanaz a nyomás a köztársasági elnökre. Ezt akarják tudatosan fenntartani, ezért ragaszkodnak a kinevezési törvényhez.

Beszélő: Térjünk vissza az ellenzék szerepére. Vajon az ellenzék nem tehetett volna-e többet vagy mást annak érdekében, hogy a viták légkörét javítsa? Nem pörgethette volna-e föl úgy az eseményeket, hogy a médiatörvény megszülessen, mielőtt ennyire elmérgesedik a helyzet, hisz látszott, hogy a politikai feltételek egyre romlanak.

– A kormánypárti és a független publicisták kliséje ez, hogy amennyiben rosszul mennek a dolgok, nyilván valakik rosszul csináltak valamit. Azt gondolom, hogy ami történelmileg megtehető volt, azt megtettük. Januárban arra a fenyegetésre, hogy a kormány mindenképpen kéri a tervezetet, hirtelen létrejöttek az utolsó kompromisszumok. A kormány ezeket nem ismerte el. Tehát már akkor megszűnt az MDF-es tárgyalóküldöttség felhatalmazása. A Kulin ezután mindig csak azt jelentette ki, hogy bocsánat, a kormány akaratával most már mint ilyennel kell számolni. Attól kezdve sorsszerű, tragikus vagy tragikomikus módon a Csurka-féle lázadás határozza meg az esés görbületét, magát a lázadást pedig természetesen a megegyezés lehetősége váltotta ki.

A Csurka-lázadás mellett a másik dolog, ami elmérgesítette a helyzetet, az volt, hogy sikerült összekovácsolni az ellenzék egységét. Ez Kulin Ferencből váltott ki mérhetetlen dühöket, aki az MSZP-re tett.

Beszélő: Pontosabban Kósa Ferencre.

– Nemcsak rá, arra is, amire Csurka a tanulmányában tett, tehát egy egész szárnyra az MSZP-ben és a környékén. Ahová okkal vagy ok nélkül Kósa Ferencet is odaszámították. A szocialista párt ezt végül is visszautasította, Kósa Ferenc is visszautasította. Kulint ez mérhetetlenül bosszantotta. Sára Sándort is azért javasolta alelnöknek, mert tudta, hogy Kósa Ferenc személyes baráti okokból nem mondhat neki nemet.

Tehát valójában fordítva áll a dolog, mint ahogy sokan vélik, akik az SZDSZ-t merev, kompromisszumképtelen társaságnak akarják látni. Minden egyes csomóponton a kormány új és új szószegése, az új és új médiaháború ellenére mindig visszahoztuk a semmiből a médiatörvényt, így történt, amikor a kormány beterjesztette a konszenzust visszavonó törvényjavaslatát, és mi tárgyalásba kezdtünk Katonával, így történt, amikor a kormány megcsinálta a Hungária tévét, vagy amikor neki támadtak Göncz Árpádnak, és egy parlamenti határozatot akartak elfogadtatni ellene, így történt, amikor betereltek minket az egyhetes tárgyalás csapdájába azzal, hogy Antall megkötötte Göncz Árpáddal a kétharmados megállapodást; amelyet két héttel később megszegett, akkor is tovább tárgyaltunk, sőt, azt kell mondanom, hogy még a múlt héten is, amikor már vitték el az embereket a tévéből, még ekkor is itt ültünk, és tárgyaltunk.

Beszélő: És a csöndes informális, hallgatólagos megállapodások műsorok ügyében, személyek ügyében, intézményi átalakulások ügyében – ebben nem lett volna több tartalék? Nem lett volna célszerű elhalasztani a kormánypártokat végtelenül irritáló szerkezeti átalakításokat, a személycseréket, kikerülni az egyházi adásokkal kapcsolatos műbalhékat…

– Szeretném jelezni, hogy a tévéelnök, a rádióelnök valóban független, ezen nem tudunk változtatni, és a függetlenségük többek közt abban nyilvánult meg, hogy nekünk valóban nincs olyan befolyásunk ezekre a döntéshozókra, mint amilyet a kérdésed föltételez. Intendánsokat neveztek ki, ez volt az egyik nagy válóok. Az ellenzék aktívan elutasította, hogy az intendáns-kiválasztásban részt vegyen, és véleményem szerint helyesen tette. Azért, mert névötleteket adni egy olyan embernek, mint Antall József, aki úgy tartja, hogy minden megegyezésnek az a lényege, hogy nincs megegyezés, látszólagos engedményesség. Antall József még a megállapodásait sem szokta betartani. Aki bement a szobájába, az pórul járt, legyen az a pártján belül vagy a pártján kívül. Hát még, amikor nem is akar megállapodni.

A dolog normális menete az lett volna, hogy a törvényben benne van, hogyan kell médiaelnököt keresni. Ehelyett, amikor a kormány megunta a független tévé-és rádióelnököt, egyre hatalmasabb nyomás alá helyezte az ellenzéket, és aztán a köztársasági elnököt is azért először, hogy politikai biztosokat rendelhessen ki melléjük, ez átváltott egy olyan nyomássá, hogy ezeket az embereket váltsák le, majd végül eljutottunk a mostani pillanatig, amikor a kormány a Csurka-receptnek megfelelően rendőri erővel is képes a tévévezetőket elvitetni.

Ebben a menetben az ellenzék, érzékelve, hogy hiába nem mi kezdeményezzük a vitát, velünk együtt unja meg a közönség (a diktatúrák örök módszere az, hogy az ártatlanok gyűlöljék az ellenállókat, mert miattuk van bajuk), megállás nélkül finom visszavonulásban voltunk. Először beleegyeztünk abba, hogy egyáltalán beszéljünk a nevekről, utána beleegyeztünk abba, hogy a médiaelnökök a médiatörvény elfogadása után kötelezően mondjanak le. 6 mindezek után itt van Göncz Árpád kinevezési törvényjavaslata, amely, ha hajlandók belemenni, lehetővé teszi a nemkívánatos személyek leváltását a médiatörvény előtt is.

Beszélő: De ha előbb történnek a személycserék, akkor a törvénnyel azt csinálnak, amit akarnak. Vagy az elfogadott törvény életbelépése előtt történnek a személycserék?

– Ha Göncz Árpád javaslatát elfogadják, akkor legalább a médiaelnök függetlenítve van. Kisebb katasztrófa, ha nincs médiatörvény, de legalább a médiaelnök független.

Legyen egy írásos megállapodás, mondtuk, a törvény meghozatalánál követendő menetrendről, együtt a nevekkel. Így még az a követelésük is teljesült volna, hogy a neveket előbb hozzák nyilvánosságra ugye? A kétharmados megállapodás fölrúgásával lényegében attól vonult vissza Antall József, hogy a neveket valamiféle megállapodás számára adjuk oda. Nem, kényre-kegyre mondjatok neveket, én azok közül azt választok ki, akit akarok, azt terjesztek be, akit akarok.

Végül egy utolsó nagyon fontos technikai nehézség: nincsenek olyan embereink, akik beleegyeztek volna, hogy törvényi háttér nélkül adjuk oda a nevüket. Volt, aki azt akarta látni, hogy mennyi lesz a tévé vagyona, volt, aki tudni akarta, hogy leválthatja-e őt a kormány felfogása szerint bármikor a miniszterelnök, mert az őt nem nyugtathatja meg, hogy a mi felfogásunk szerint nem, és így tovább.

Beszélő: Hogyha még az alelnökök kinevezésének első felmerülése előtt kialakul valamiféle hallgatólagos megállapodás, valamilyen egyensúly beállításáról, az egyik vagy másik oldalt nagyon irritáló személyek kikapcsolásáról és a médiaelnökök tudják, hogy ennek tiszteletben tartásával a dolgok elmérgesedését meg lehet akadályozni, ha tudják, hogy ezzel a csurkistákat el lehet szigetelni, akkor ebben azért alighanem partnerek lettek volna.

– Kulin az intendánsok kinevezése előtt fölajánlotta azt, hogy ellenzéki legyen az egyik csatorna, és kormánypárti a másik csatorna. Mi ezt akkor elutasítottuk, mert egy médiatörvényben bíztunk, és nem ilyen osztozkodásban. Ez volt az elvi oldal, a gyakorlati pedig az, hogy nálunk nem kétpártrendszer van, hanem sokpártrendszer, és egyszer volt Budán kutyavásár, kétpárti paktum többet nem jöhet létre.

Beszélő: És sokpárti paktum?

– Az meg egybekényszerítette volna az MSZP-t, a Fideszt és az SZDSZ-t az egyik csatornán. Ebbe egyik párt sem egyezett volna bele.

Elképzelhető lenne még az osztrák rendszer, ami egy rothadt módszer, gyűlölöm, de ha ez volna a médiabéke ára… Az osztrák módszer ugye az, hogy az osztályvezetők szintjéig osztozkodnak a pártok. De ahhoz még eléggé kiforratlan a magyar pártstruktúra, az ellenzék oldalán önálló pártok vannak, nem koalíció, és ez tulajdonképpen politológiailag lehetetlenné teszi a megállapodást. Csak kétpártrendszerben vagy nagyon szilárd pártstruktúrában lehetséges ez a politikai korruptság.

De ami a legfontosabb ok: nincs kivel megállapodni. A liberálisokkal? Antall-lal? Csurkáékkal? Csurkáék álláspontjának a lényege az, hogy nincs megegyezés, Antall álláspontja az, hogy hol ezt, hol azt tolom előtérbe, csak hogy együtt maradjanak. A liberálisokkal meg lehetne egyezni, hogyha annál a néhány személynél többet jelentenének.

Beszélő: Végül is úgy gondolod tehát, hogy az elmúlt két évben az ellenzék nem követett el lényeges hibát ebben az ügyben?

– Az ellenzék kevés sikerének egyike, hogy addig, ameddig, és annyira, amennyire sikerült megőriznünk a média függetlenségét. Én azt gondolom, hogy ebben a tekintetben utólag a paktum is megdicsőül, ugyanakkor a paktum megkötésének a módja, a garanciák hiánya valószínűleg nagyon súlyos hiba volt, és súlyosan megbosszulja magát. Az, hogy a garanciát éppen Antall József feltételezett középre húzó szándékában véltük megtalálni a kisszerű garanciák helyett, ez komoly hiba volt.

De a paktum kínálta lehetőségekkel szerintem vitézül éltünk, és elkészült az egyetlen olyan kompromisszumos javaslata ennek a Háznak, ahol a politikai erők paritásosán szerepelnek. Érre nagyon büszke vagyok, és azt gondolom, hogy ez olyan eredmény, amit semmilyen más területen, se ellenzék, se senki nem tudott felmutatni. A kormány ettől visszalépett, és a szélsőjobbal kötött szövetsége miatt elszabadult a pokol.

Antall József azon az éjszakán, amikor a paktumot bejelentette a kormányoldalnak, valószínűleg elkövette azt a tragikai vétséget, hogy nem azt mondta, hogy a Magyar Köztársaságban a kétharmadosságról, a váltógazdálkodást szolgáló törvényekről ez a felfogás fog uralkodni, és akinek nem tetszik, vegye a kalapját, hanem azt mondta, hogy rákényszerültünk fiúk, le fogjuk dolgozni, ígérem. És ez határozza meg azóta a Magyar Köztársaság sorsát.

Beszélő: Mi lesz most? Tekintsük befejezett ténynek, hogy független televízió és rádió nincs többé?

– Ha a jogtalanság ügye győz, akkor majd úgy veszítik el a tévét, ahogy a pártállam tulajdonosai elvesztették. A kilencvenes években Magyarországon el kell hogy veszítsék a meccset. Ha befagynak a nyilvánosság csatornái, akkor még nagyobb felelősség hárul az ellenzékre, hogy hogyan kommunikál, és hogyan áll ki. A jogállami ellenzékiség is nagyon nehéz. Még nehezebb a jogállamiatlan demokrácia körülményei között várni a szavazócédulák hatalmára. Mert akkor sem egyszerűen csak a kemény kiállást várják tőlünk, hanem igenis valami bizalmat, biztonságot és nyugalmat is. Nem szabad olyan eszközöket keresnünk, amelyek az általunk kívánt kereteken kívül esnek. Miért mondom ezt? Mert sajnos nem ígérhetek mást, csak vért és könnyet, nem ígérhetek mást, mint hogy bizony érezni fogja a tehetetlenséget a közönség ’94-ig.

Beszélő: Ennyit az ellenzékről. A médiaelnökök követtek el valamiben súlyos hibát?

– Erről hadd ne nyilatkozzam. Csodálatos teljesítményt nyújtottak, korunk hősei ők, bebizonyították, hogy civil kurázsira a demokráciában is szükség van. Nagyon nagy szerepük van abban, hogy az MDF új autokratizmusa nem jött össze, mert nyilvános példát nyújtottak a legnyilvánosabb helyen, és megtestesítették Magyarország európaiságát ebben a kicsit lehangoló korszakban. Remélem, hogy ezt továbbra is tehetik, egészen a médiatörvényig.

• Beszélő