Skip to main content

Eurováz(lat)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
1992 a világpolitikában


Az egység hűvösödő vágya

Az európai egység mind ez idáig a kormányok műve volt. Az egységes európai piac, majd az európai unió gondolata nem valamiféle tömegnyomás hatására öltött testet, s e valóban merész jövőkép messzire tekintő politikusok, dolgukat tudó közszolgák aprómunkája, parlamenti, bizottsági csatározásai nyomán bontakozott ki. Egy bizonyos ponton túl azonban – melyhez, úgy tűnik, 1992-ben érkeztünk el – ezt a folyamatot már nem lehetett tovább irányítani a politika rutineszközeivel, a választók tényleges igenlése nélkül. Az viszont nagyon is természetes, hogy a választói vélemények érdekek és érzelmek szerint igencsak erősen szóródnak. Ez az egységesülés megtorpanásának egyik oka.

De előrevetítette a megtorpanás lehetőségét az az elemi tény is, hogy minden integrációs törekvés a szabad, korlátozásmentes kereskedelem eszményéből ered. Az áruk szabad mozgását, a minél kevésbé torzított piaci versenyt főként és elsősorban a nemzetállamok attribútumai gátolják: a határok, a különböző mennyiségi korlátok, a tőke korlátozott mozgásképessége, a munkaerő viszonylagos helyhez kötöttsége, a monetáris és árfolyam-politikák. A dolgok természetes logikája kívánja meg tehát a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő szabad áramlásának biztosítását, majd ezt követően az árfolyam-ingadozások szabályozását, az egységes szociális chartát, majd végső soron a közös monetáris politikát, a közös pénzt, a közös kül- és biztonságpolitikát. Ezen a „lejtőn” nagyon nehéz megállni, de muszáj, mert az út végén már az a kérdés merül fel, hogy mi szükség van egyáltalán a nemzetállami intézményekre – legalábbis a jelenlegi formájukban.

Egyébként sem lehet e kényes, folytonos egyensúlyozásra épülő folyamatot egy megromlott, erőszakosabbá vált politikai légkörben értelmesen folytatni. Márpedig a délszláv válság kapcsán – reméljük, csak átmenetileg – feléledtek nyugat-európai ellentétek, fellángolt az idegengyűlölet, erősödnek a németek kényszerű kamatpolitikájával kapcsolatos ellenérzések, miközben az elhúzódó gazdasági recesszió ez évben sem teremtett „alkotó légkört”.

A keleti határperem 1992-ben havonta 60 000 menekültet ömlesztett Németországra, ami menten felélesztette a rasszizmussal kevert idegengyűlölet parazsát, agyonrémisztve az aggódó, de a menekültterhet közömbösen Németországra hagyó Nyugat-Európát. Amikor még kérdés volt, hogy „a Nyugat” miért, miként és mennyivel segítse a rendszerváltó Keletet, újra és újra azzal érveltem, hogy a világ boldogabb fele ne a változást jutalmazza, ne a vele járó szenvedések láttán hullasson könnyeket, hanem nyers önérdekét kövesse. E nyers önérdek – véltem – azt kívánja, hogy a Nyugat ne engedjen a Kelet-Európában és a Balkánon visszavonhatatlanul bekövetkező nemzeti, etnikai és vallási konfliktusok csábításának, a kísértésnek, hogy ezekre nemzeti válaszokat adjon, hanem hogy a fertőzés gócait izolálja, mégpedig az egyeztetett nyomásgyakorlás és segítség megfelelő adagolásával. Akkoriban a válasz többnyire hitetlen mosoly volt, jelezve, hogy a XXI. század felé masírozó Nyugat már védett e fertőzésektől. Ez év fejleményei nyomán talán valamicskét visszafogottabb lett ez a mosoly.

A Közösség kátyúba rekedt szekere decemberre mintha megmozdult volna. Az unióteremtő hullám megtörésére a nyugat-európaiak az egyetlen lehetséges módon reagálnak: újabb s újabb kompromisszumokkal – a lényeget azonban nem adják fel. Az elvi „jót” a választók kis igenjei és nemjei teszik megvalósíthatóvá. Lehet, hogy ez a demokrácia lényege?

A téli káoszkészlet

Januárban a világ még azt hitte, hogy a szovjet utáni összeomlás nagyvonalú segélyekkel kordában tartható. A visegrádi hármak pedig azt remélték, hogy ez egyszer egyeztetett fellépésük révén nekik is cseppenhet valami a segélyáradatból.

Mindnyájan csalatkoztak. A segélytömeget váró oroszok, az áruikat kínáló közép-európaiak, az orosz piacgazdaságban hívő nyugatiak. Tavaszra aztán még a legoptimistább kremlinológusok előtt is világossá vált, hogy ami Oroszországban folyik és következik, az a „permanens” káosz – amit csak a diplomáciai udvariasság nevez mulatságos eufemizmussal még decemberben is „alkotmányos válságnak”. Ez nem teremtő káosz; ez a szervezett bűnözés vagy a mind kevésbé szervezett hadsereg uralma felé visz. S valószínűleg jut majd’ mindkettőből: a régiók Oroszországa – úgy tűnik – előbb valósul meg, mint a régiók Európája (csak éppen nem az utóbbi dicséretes értelmében), s valószínűleg nem sok kell hozzá, hogy legújabb nagy szomszédunk, Ukrajna is kövesse őt a sorban.

A délszláv válság az egész évre rányomta bélyegét, annak ellenére, hogy – német nyomásra – januárban megtörtént Horvátország és Szlovénia elismerése. A frontok áthelyeződtek, a problémák maradtak, s még szövevényesebbekké váltak. Maradt a nemzetközi csőlátás is, amely korábban a volt Jugoszlávia megőrzésének szándékával, most a szerbek egyoldalú kiátkozásával mélyítette a válságot. Bizonyára ésszerű lenne, ha nemzetközi beavatkozás előzné meg a harcos iszlám első európai fellépését, de ehhez – megannyi tétovázás után – még hiányzik egy véres s újabb évtizedekre sebeket ejtő „lökés”: talán Koszovó, talán Macedónia, a tényleges balkáni háború veszélye. 1993 minden bizonnyal meghozza ezt is, mert a békefenntartás és az embargó mára fölemésztette a hozzá fűzött – egyébként is túlzott, sőt álságos – reményeket.

Foszló tavaszi remények

Északabbra tőlünk, Cseh–Szlovákiában a föderáció már kora tavasztól végnapjait élte. Érdekes ez a válás, vagy talán nem is annyira: a felek – józan pillanataikban – tudják, hogy megrendíti eddigi létezésük alapjait, de az egymást gerjesztő indulatok felett már nincs ellenőrzésük. Június elején a csehek 82 százaléka, a szlovákok 72 százaléka még úgy vélte, hogy a föderáció széthullása gazdasági katasztrófát jelentene, de alig két hét múlva megszületett a szlovák szuverenitási nyilatkozat, a csehek alig titkolt megkönnyebbülésére. Lehet, hogy az idáig viszonylag alacsony társadalmi költségű cseh–szlovák átmenetben a szétválás hozza meg azt a sokkhatást, amelyet valamennyi kelet-európai országnak ilyen vagy olyan mértékben át kell, át kellett élnie?

Az a mi külön szerencsétlenségünk (vagy szerencsétlenkedésünk), hogy a bősi konfliktus élesre váltása egybeesett a szlovák önállóság újsütetű mámorával. Jóllehet tudtuk, tudhattuk, hogy a szlovákok visszavonhatatlannak tekintik a C variánst – ezt Carnogursky, Meciar elődje már januárban nyilvánvalóvá tette –, mindkét fél a másik hajthatatlanságát vélte blöffnek. A bősi kérdés már régen nem környezeti probléma: klasszikus politikai konfliktus két, kompromisszumra képtelen fél között. Az érdemi közvetítés várható csődjét, ilyen körülmények között, magára adó harmadik fél aligha vállalja.

Fekete nyári távlatok

A nyár – a déli félteke tele – újabb erőszakhullámot hozott Dél-Afrikában. A távolság ellenére is ismerős a folytatás: tárgyalásos, alkotmányos átmenet, többségi és kisebbségi jogok, igazságtétel. A demokratikus, békésnek szánt rendszerváltás e nagyszabású kísérletét, amelynek kimenetele legalább fél Afrika jövőjét meghatározza, nem lehet szenvtelenül figyelni. A siker, amelyben a fekete többség nem a fehér kisebbség jogfosztása és a gazdasági rendszer egészséges törzsének szétrombolása árán nyer jogokat, a térség számos országát menthetné meg a Szomáliáihoz hasonló tragédiáktól.

Sok-sok tévéstáb, Audrey Hepburn és Sophia Loren kellettek ahhoz, hogy a világ egyáltalán észrevegye a törzsiségben szétzüllő Szomália éhezőit. Aztán újabb hónapok kellettek ahhoz, hogy decemberre az akcióterv is testet öltsön tengerészgyalogosok és idegenlégiósok formájában. Az első humanitárius intervenció; olyasvalami, ami a kétpólusú világban nem volt lehetséges, noha mi tagadás, elkelt volna. Nem kétséges: ami a fegyveres erőt s a felszíni rendteremtést illeti, az amerikaiak, franciák s a többiek mennek, látnak és győznek. De meddig maradnak? Vagy Szomália lesz az első az új protektorátusok sorában? Olyan ország, mely polgárai érdekében nemzetközi irányítás alá kerül?

A szuverenitás nem jár, a szuverenitás adható, kiérdemelhető, a civilizált lét gyakorlására való képességek függvényében. Lehet, hogy ez a jövő. Ehhez már csak a küszöbértékeket kell meghatározni: hány éhhalál, hány polgárháborús áldozat, mennyi „szuverén” erőszak szükségeltetik ahhoz, hogy a nemzetközi közösség tegye a dolgát? S teszi-e majd mindig, érzékenyebb geopolitikai övezetekben, hatalmi hátsóudvarokban is? S melyik ENSZ lesz e felső döntéshozó szerv: a második világháború utáni helyzet lenyomatát őrző mai, vagy a még körvonalaiban is csak haloványan létező, de szükségszerűen megteremtendő holnapi?

Őszi vokshullás

Ha ősz, hát választások: a környéken, Romániában, Litvániában, Észtországban és távolabb, Amerikában. Az Egyesült Államokban nem rendszert, csak generációt váltottak, Romániában még azt sem. Észtországban a volt hódítók és gyermekeik nem kaptak szavazati jogot, Litvániában pedig – sokak riadalmára – felütötte fejét a „Brazauskas-szindróma”. Győzött a volt apparátus, talán mert a választók megtapasztalták, hogy az antikommunista még nem feltétlenül demokrata. Lett is ijedelem, itthon és külföldön. Újra előkerült a már divatjamúlt s meglehetősen akadémikus kérdés a kelet-európai rendszerváltások visszafordíthatóságáról. Megvallom, nem értem. Amúgy liberálisan ugyanis – elvben – semmi bajom azzal, ha reformkommunisták demokratikus és foltmentes választásokon, egy tisztességes többpártrendszer keretei között győznek. Megválasztatnak, s majd ideje jöttén, leszavaztatnak. Az alkotmányos rend, a politikai körforgás persze erőszakosan megakasztható, jobbról is, balról is, tán középről is: de ez a mese már nem a Brazauskas-jelenségről szól.

Nem ennek az írásnak a feladata, hogy minősítse: miként teljesített a magyar külpolitika a vázolt környezetben 1992 során. Tény, hogy szarvashibákat nem követett el, mert nem állt módjában: ehhez túl szűk az a mezsgye, amin mozoghat. Ugyanakkor 1992 a sikerek évének sem tekinthető: ha elfogadható, hogy a magyar külpolitikának két fő iránya van, nevezetesen az ország európai újraintegrálódásának előmozdítása és a kisebbségbe szorult magyarság számára is helyzete javulását hozó, kiegyensúlyozott szomszédkapcsolatok biztosítása, a helyzet inkább romlott, mint javult. Ezt persze éppúgy balgaság lenne a kormányzati külpolitika nyakába varrni, mint felelősségét enyhíteni.

De ez már megint egy másik történet.










































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon