Láng László

Nyomtatóbarát változat

Születésnapok, halálnapok, ünnepnapok. Mondják: az emberi emlékezetnek szüksége van az ilyen kapaszkodókra. S hát valóban: gyermekem születésnapja, házasságom évfordulója, a karácsony – igen, mind gondolkodásra, számvetésre késztet. Bizonyára egy népnek is szüksége van ezekre az órákra, győzelmi és halotti torokra, legendákra, sírásra és táncra. Talán emlékezik ilyenkor, talán magába száll, talán okoskodik. Talán ráeszmél a győzelmek múlandóságára s a veszteségek időtállóságára. Talán jobb, talán kevésbé gyűlölködő lesz a „sorsfordító órák” másnaposságában…

Nem szeretem az ünneprontókat. Azokat, akik a maguk gyógyíthatatlan nekikeseredettségében vagy éppen friss jó módjában, intellektusuk képzelt felülemelkedettségében a „tömegek” ünnepi önfeledtségén fanyalognak. Nekünk, tömegeknek bizonyára szükségünk van a leegyszerűsített történelmi pillanatokra, amelyeken sírhatunk és ünnepelhetünk. Cirkusz ez, persze, s mindinkább kenyér helyett. De az ünnep utáni ébredés sokunkat tűnődésre is késztet. Hogyan tovább? Mi változott s mi nem? Vajon mit is ünnepelhettünk tegnap? Az ünnepi mámor azért kell, hogy a másnapi ébredés – talán – rosszízű perceiben a dolgokat újra a maguk bonyolultságában, s ha lehet, tisztábban lássuk.

Mit látunk hát július elseje hajnalán, „szabadságnapunk” vagy ahogy a találékony Tv-híradóban hallom, „meg- (s nem fel-) szabadulásunk” némileg mesterkélt napjának másnapján? Semmiképpen nem azt, amit néhány ihletett zsurnaliszta látni vélt: szabadságot piac (nevezetesen a szovjet piac) helyett. E hatásos párhuzamot nemcsak történelmileg hibásnak, de manipuláltnak is érzem. Lehet ugyan, hogy meg élne számunkra a szovjet piac, ha a birodalom csapatai még ma is itt tanyáznának. De jó az nekünk, ha sehová ne kellő áruinkat, májuktól megfosztott libáinkat, évtizedes hátrányban levő gépeinket továbbra is felveszi a „nagy” (mai méreteiben nem nagyobb, mint a svájci) szovjet piac? S ha jó, hát meddig jó? Vajon olyan helyzetben van-e a Szovjetunió, hogy ígérhet? Ígérheti, hogy – csapatokkal itt vagy ott – holnap s holnapután is vásárol s energiát szállít, segít konzerválni egy sürgős múlásra ítélt termelési és exportstruktúrát? Vajon lesz-e Szovjetunió s az, amit ma szovjet piacnak hívunk, holnap is és holnapután is?

Hát kell ez nekünk?


A szovjetek, ahogy a cseheknek (s bizonyára a hallgatagabb magyaroknak) is megmondták, „politikai szempontokat” is érvényesítenek kelet-európai gazdasági kapcsolataikban. Bizonyára nagyfokú önmérsékletre intő figyelmeztetés lenne ez, ha tudnánk, hogy milyen s főleg kiknek a politikai szempontjairól van szó: Gorbacsovéról, Jelcinéről, Popov miniszterelnökéről, a katonákéról, az ukránokéról, a baltikumiakéról, a moldovánokéról…? Csak a Nyugat engedheti meg magának, hogy a világ e tájain „diplomatikusan” a központra s a status quora tegyen, és csak arra, hogy csak addig, amíg – mint ahogy a jugoszláv válság is jelzi – álláspontja morálisan és politikailag tarthatatlanná nem válik. A Nyugat az ilyen mértékű hitelvesztés után is a forrás marad, pénzben, technikában, piacban. Nem így a szomszéd kisországok. Ők, ha hibáznak, egy történelmi távra hibáznak, s nagyon kell igyekeznünk, hogy „nyugatias tévedéseiket” majdan – ha lehet, de többnyire nem lehet – jóvátehessék.

Vesztettünk a szovjet piaccal?

Hát persze, s majd csak az év második felében látjuk, hogy mennyire. S csak jövőre s azután látjuk majd – ha túléljük –, hogy e veszteség mennyire átmeneti. Nekünk le kellett kapcsolódnunk a szovjet piacról, mert az a termelési kultúra, amely e piacot szolgálta, eleve s már hosszú ideje láthatóan halálra ítélt volt. E megújulási kényszernek semmi köze a szovjet csapatok ki- vagy ki nem vonulásához, ahhoz, hogy a fel(meg)szabadulást mi harcoltuk-e ki vagy sem. A szovjet piac nekünk csak úgy kell, mint egy a sok lehetséges piac közül; s ha majd egykor – sokára – a többihez hasonul s igazán „nagy” lesz, hát annál jobb.

Energiaimportunk persze más kérdés. Még mindig keményen függünk a szovjet kezelte csapoktól, kapcsolóktól. Lehet, hogy ha kevésbé vérmesen várjuk, követeljük, hogy a szovjetek kivonuljanak, akkor ma nagyobb jövőbe vetett hittel állhatnánk a vezetékek végén. De barátság ide, nemszeretem játékok oda, a szovjet olajtermelés megállíthatatlanul zuhan; a termelés és elosztás központi intézményrendszere megfékezhetetlenül züllik. Ma Moszkva nincs abban a helyzetben, hogy hosszú távú garanciákat vállaljon – energiaszállításra, buszvásárlásra, akkreditív nyitásra. Vagy ha mégis garanciákat ad (adott volna), azok ereje, időtállósága kötelezően megkérdőjelezendő lenne. A moszkvai garanciákat ma a nemzetközi piacokon igen alacsonyan jegyzik…

Egy-másfél évtizede hazai szakértőink vérre menő vitákat folytattak energiaellátásunk biztonságáról, a hektikus olajárak ürügyén. A jobb szakértők válasza akkor (is) az volt, hogy ellátási biztonságot csak versenyképes export garantálhat; a kormány válasza pedig az azóta menthetetlen csődbe jutott eocénprogram, a gonosz világpiaci „praktikáktól” független közvetlen „nemzeti biztonság” álma volt. Ma majdnem hasonló szellemben vitatkozgatunk, atomerőműről, gázturbinákról, megtetézve a függőségváltás hamis rémével.

Mondják, csak oda ne jussunk, hogy a kivonult szovjetek hagyta „űrt” a Nyugat (a németek), a nyugati tőke ugyancsak ellentmondást nem tűrő uralma töltse ki. Éretlen demagógia ez, s éretlen az a politika is, amely e „veszély” kivédésére lenne hivatott. Már hogyne lennénk ma is, s holnap még inkább függősében a Nyugattól, a németektől, az EK-tól s társaiktól?! S nem azért, mert a szovjetek valamiféle hatalmi űrt hagytak maguk után, hanem mert egészségesebb jövőnk záloga e függőség. Amit ma a Nyugatnak kínálhatunk – a nagy magyar misztikumokon kívül –, az kevés: olcsó munkaerő, kisszámú ipari termelési tradíció s egy hiteléből sokat vesztett agrárkultúra, amelynek nincs nagy keletje. Jó esetben bedolgozói lehetünk a nagy nyugati termelési és értékesítési rendszereknek.

A lelkesedés nem kötelező

Ez a perspektíva: végre – s nem úgy, mint az elmúlt fél évszázadban – nálunk fejlettebb hatalmaktól függhetünk. E pozitív függőség hordozza magában a tőke- és a tudásfelhalmozás esélyeit.

A szovjetek kivonulásával végre természetes függőségi rendszerünkbe illeszkedhetünk be. A sokat emlegetett visszanyert szuverenitásunkat végre önkéntes, józan vállalásból korlátozhatjuk. Ezt az esélyt dőreség lenne eljátszani, csak mert – ne adj’ isten – nemzeti lehetőségeinket túl-, korlátainkat pedig alábecsüljük. Végre van egy mérce, egy főirány, amelyhez politikai mozgásaink igazíthatok, jövendő szovjet (ukrán, baltikumi stb.) politikánk éppúgy, mint a szűkebb térségünkhöz való viszonyunk. Az igazodásban ott vannak az alárendelés és alárendeltség elemei is. De egy megkötés feltétlenül van: nekünk – a „kivonulás után” – sokkal előrelátóbban – ha úgy tetszik, ravaszabban – kell majd külpolitizálnunk, mint új kapcsolat/függőség rendszerünk vezető hatalmainak, mint a Nyugatnak. A tévedés luxusa nekünk nem megengedett.

• Beszélő