Az egység hűvösödő vágya
Az európai egység mind ez idáig a kormányok műve volt. Az egységes európai piac, majd az európai unió gondolata nem valamiféle tömegnyomás hatására öltött testet, s e valóban merész jövőkép messzire tekintő politikusok, dolgukat tudó közszolgák aprómunkája, parlamenti, bizottsági csatározásai nyomán bontakozott ki. Egy bizonyos ponton túl azonban – melyhez, úgy tűnik, 1992-ben érkeztünk el – ezt a folyamatot már nem lehetett tovább irányítani a politika rutineszközeivel, a választók tényleges igenlése nélkül. Az viszont nagyon is természetes, hogy a választói vélemények érdekek és érzelmek szerint igencsak erősen szóródnak. Ez az egységesülés megtorpanásának egyik oka.
De előrevetítette a megtorpanás lehetőségét az az elemi tény is, hogy minden integrációs törekvés a szabad, korlátozásmentes kereskedelem eszményéből ered. Az áruk szabad mozgását, a minél kevésbé torzított piaci versenyt főként és elsősorban a nemzetállamok attribútumai gátolják: a határok, a különböző mennyiségi korlátok, a tőke korlátozott mozgásképessége, a munkaerő viszonylagos helyhez kötöttsége, a monetáris és árfolyam-politikák. A dolgok természetes logikája kívánja meg tehát a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő szabad áramlásának biztosítását, majd ezt követően az árfolyam-ingadozások szabályozását, az egységes szociális chartát, majd végső soron a közös monetáris politikát, a közös pénzt, a közös kül- és biztonságpolitikát. Ezen a „lejtőn” nagyon nehéz megállni, de muszáj, mert az út végén már az a kérdés merül fel, hogy mi szükség van egyáltalán a nemzetállami intézményekre – legalábbis a jelenlegi formájukban.
Egyébként sem lehet e kényes, folytonos egyensúlyozásra épülő folyamatot egy megromlott, erőszakosabbá vált politikai légkörben értelmesen folytatni. Márpedig a délszláv válság kapcsán – reméljük, csak átmenetileg – feléledtek nyugat-európai ellentétek, fellángolt az idegengyűlölet, erősödnek a németek kényszerű kamatpolitikájával kapcsolatos ellenérzések, miközben az elhúzódó gazdasági recesszió ez évben sem teremtett „alkotó légkört”.
A keleti határperem 1992-ben havonta 60 000 menekültet ömlesztett Németországra, ami menten felélesztette a rasszizmussal kevert idegengyűlölet parazsát, agyonrémisztve az aggódó, de a menekültterhet közömbösen Németországra hagyó Nyugat-Európát. Amikor még kérdés volt, hogy „a Nyugat” miért, miként és mennyivel segítse a rendszerváltó Keletet, újra és újra azzal érveltem, hogy a világ boldogabb fele ne a változást jutalmazza, ne a vele járó szenvedések láttán hullasson könnyeket, hanem nyers önérdekét kövesse. E nyers önérdek – véltem – azt kívánja, hogy a Nyugat ne engedjen a Kelet-Európában és a Balkánon visszavonhatatlanul bekövetkező nemzeti, etnikai és vallási konfliktusok csábításának, a kísértésnek, hogy ezekre nemzeti válaszokat adjon, hanem hogy a fertőzés gócait izolálja, mégpedig az egyeztetett nyomásgyakorlás és segítség megfelelő adagolásával. Akkoriban a válasz többnyire hitetlen mosoly volt, jelezve, hogy a XXI. század felé masírozó Nyugat már védett e fertőzésektől. Ez év fejleményei nyomán talán valamicskét visszafogottabb lett ez a mosoly.
A Közösség kátyúba rekedt szekere decemberre mintha megmozdult volna. Az unióteremtő hullám megtörésére a nyugat-európaiak az egyetlen lehetséges módon reagálnak: újabb s újabb kompromisszumokkal – a lényeget azonban nem adják fel. Az elvi „jót” a választók kis igenjei és nemjei teszik megvalósíthatóvá. Lehet, hogy ez a demokrácia lényege?
A téli káoszkészlet
Januárban a világ még azt hitte, hogy a szovjet utáni összeomlás nagyvonalú segélyekkel kordában tartható. A visegrádi hármak pedig azt remélték, hogy ez egyszer egyeztetett fellépésük révén nekik is cseppenhet valami a segélyáradatból.
Mindnyájan csalatkoztak. A segélytömeget váró oroszok, az áruikat kínáló közép-európaiak, az orosz piacgazdaságban hívő nyugatiak. Tavaszra aztán még a legoptimistább kremlinológusok előtt is világossá vált, hogy ami Oroszországban folyik és következik, az a „permanens” káosz – amit csak a diplomáciai udvariasság nevez mulatságos eufemizmussal még decemberben is „alkotmányos válságnak”. Ez nem teremtő káosz; ez a szervezett bűnözés vagy a mind kevésbé szervezett hadsereg uralma felé visz. S valószínűleg jut majd’ mindkettőből: a régiók Oroszországa – úgy tűnik – előbb valósul meg, mint a régiók Európája (csak éppen nem az utóbbi dicséretes értelmében), s valószínűleg nem sok kell hozzá, hogy legújabb nagy szomszédunk, Ukrajna is kövesse őt a sorban.
A délszláv válság az egész évre rányomta bélyegét, annak ellenére, hogy – német nyomásra – januárban megtörtént Horvátország és Szlovénia elismerése. A frontok áthelyeződtek, a problémák maradtak, s még szövevényesebbekké váltak. Maradt a nemzetközi csőlátás is, amely korábban a volt Jugoszlávia megőrzésének szándékával, most a szerbek egyoldalú kiátkozásával mélyítette a válságot. Bizonyára ésszerű lenne, ha nemzetközi beavatkozás előzné meg a harcos iszlám első európai fellépését, de ehhez – megannyi tétovázás után – még hiányzik egy véres s újabb évtizedekre sebeket ejtő „lökés”: talán Koszovó, talán Macedónia, a tényleges balkáni háború veszélye. 1993 minden bizonnyal meghozza ezt is, mert a békefenntartás és az embargó mára fölemésztette a hozzá fűzött – egyébként is túlzott, sőt álságos – reményeket.
Foszló tavaszi remények
Északabbra tőlünk, Cseh–Szlovákiában a föderáció már kora tavasztól végnapjait élte. Érdekes ez a válás, vagy talán nem is annyira: a felek – józan pillanataikban – tudják, hogy megrendíti eddigi létezésük alapjait, de az egymást gerjesztő indulatok felett már nincs ellenőrzésük. Június elején a csehek 82 százaléka, a szlovákok 72 százaléka még úgy vélte, hogy a föderáció széthullása gazdasági katasztrófát jelentene, de alig két hét múlva megszületett a szlovák szuverenitási nyilatkozat, a csehek alig titkolt megkönnyebbülésére. Lehet, hogy az idáig viszonylag alacsony társadalmi költségű cseh–szlovák átmenetben a szétválás hozza meg azt a sokkhatást, amelyet valamennyi kelet-európai országnak ilyen vagy olyan mértékben át kell, át kellett élnie?
Az a mi külön szerencsétlenségünk (vagy szerencsétlenkedésünk), hogy a bősi konfliktus élesre váltása egybeesett a szlovák önállóság újsütetű mámorával. Jóllehet tudtuk, tudhattuk, hogy a szlovákok visszavonhatatlannak tekintik a C variánst – ezt Carnogursky, Meciar elődje már januárban nyilvánvalóvá tette –, mindkét fél a másik hajthatatlanságát vélte blöffnek. A bősi kérdés már régen nem környezeti probléma: klasszikus politikai konfliktus két, kompromisszumra képtelen fél között. Az érdemi közvetítés várható csődjét, ilyen körülmények között, magára adó harmadik fél aligha vállalja.
Fekete nyári távlatok
A nyár – a déli félteke tele – újabb erőszakhullámot hozott Dél-Afrikában. A távolság ellenére is ismerős a folytatás: tárgyalásos, alkotmányos átmenet, többségi és kisebbségi jogok, igazságtétel. A demokratikus, békésnek szánt rendszerváltás e nagyszabású kísérletét, amelynek kimenetele legalább fél Afrika jövőjét meghatározza, nem lehet szenvtelenül figyelni. A siker, amelyben a fekete többség nem a fehér kisebbség jogfosztása és a gazdasági rendszer egészséges törzsének szétrombolása árán nyer jogokat, a térség számos országát menthetné meg a Szomáliáihoz hasonló tragédiáktól.
Sok-sok tévéstáb, Audrey Hepburn és Sophia Loren kellettek ahhoz, hogy a világ egyáltalán észrevegye a törzsiségben szétzüllő Szomália éhezőit. Aztán újabb hónapok kellettek ahhoz, hogy decemberre az akcióterv is testet öltsön tengerészgyalogosok és idegenlégiósok formájában. Az első humanitárius intervenció; olyasvalami, ami a kétpólusú világban nem volt lehetséges, noha mi tagadás, elkelt volna. Nem kétséges: ami a fegyveres erőt s a felszíni rendteremtést illeti, az amerikaiak, franciák s a többiek mennek, látnak és győznek. De meddig maradnak? Vagy Szomália lesz az első az új protektorátusok sorában? Olyan ország, mely polgárai érdekében nemzetközi irányítás alá kerül?
A szuverenitás nem jár, a szuverenitás adható, kiérdemelhető, a civilizált lét gyakorlására való képességek függvényében. Lehet, hogy ez a jövő. Ehhez már csak a küszöbértékeket kell meghatározni: hány éhhalál, hány polgárháborús áldozat, mennyi „szuverén” erőszak szükségeltetik ahhoz, hogy a nemzetközi közösség tegye a dolgát? S teszi-e majd mindig, érzékenyebb geopolitikai övezetekben, hatalmi hátsóudvarokban is? S melyik ENSZ lesz e felső döntéshozó szerv: a második világháború utáni helyzet lenyomatát őrző mai, vagy a még körvonalaiban is csak haloványan létező, de szükségszerűen megteremtendő holnapi?
Őszi vokshullás
Ha ősz, hát választások: a környéken, Romániában, Litvániában, Észtországban és távolabb, Amerikában. Az Egyesült Államokban nem rendszert, csak generációt váltottak, Romániában még azt sem. Észtországban a volt hódítók és gyermekeik nem kaptak szavazati jogot, Litvániában pedig – sokak riadalmára – felütötte fejét a „Brazauskas-szindróma”. Győzött a volt apparátus, talán mert a választók megtapasztalták, hogy az antikommunista még nem feltétlenül demokrata. Lett is ijedelem, itthon és külföldön. Újra előkerült a már divatjamúlt s meglehetősen akadémikus kérdés a kelet-európai rendszerváltások visszafordíthatóságáról. Megvallom, nem értem. Amúgy liberálisan ugyanis – elvben – semmi bajom azzal, ha reformkommunisták demokratikus és foltmentes választásokon, egy tisztességes többpártrendszer keretei között győznek. Megválasztatnak, s majd ideje jöttén, leszavaztatnak. Az alkotmányos rend, a politikai körforgás persze erőszakosan megakasztható, jobbról is, balról is, tán középről is: de ez a mese már nem a Brazauskas-jelenségről szól.
Nem ennek az írásnak a feladata, hogy minősítse: miként teljesített a magyar külpolitika a vázolt környezetben 1992 során. Tény, hogy szarvashibákat nem követett el, mert nem állt módjában: ehhez túl szűk az a mezsgye, amin mozoghat. Ugyanakkor 1992 a sikerek évének sem tekinthető: ha elfogadható, hogy a magyar külpolitikának két fő iránya van, nevezetesen az ország európai újraintegrálódásának előmozdítása és a kisebbségbe szorult magyarság számára is helyzete javulását hozó, kiegyensúlyozott szomszédkapcsolatok biztosítása, a helyzet inkább romlott, mint javult. Ezt persze éppúgy balgaság lenne a kormányzati külpolitika nyakába varrni, mint felelősségét enyhíteni.
De ez már megint egy másik történet.
- Beszélő [6]