Skip to main content

Kisebbségek szűk marokban

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ez egy katasztrofális mondat. Nem azért, mert visszautasítja a viszonosság elvét, hanem azért, mert vakon elmegy amellett a történelmi lehetőség mellett, amelyet a mi országunknak éppen a hazai kisebbségek – és a hazai többség – sajátos helyzete megad. Valóban rendkívül fontosak ezek a különbségek: hogy a hazai kisebbségek nem területgyarapodás révén kerültek ide, hanem területvesztés után maradtak itt; hogy soha nem tartoztak nemzeti többséghez. Ezért Magyarországon a többség és a kisebbség viszonyát nem nyomorítja meg az a legitimitási frász, amely a régió többségi nacionalizmusaiban munkál. Ez az öröm cseppje a trianoni ürömben: szabadok vagyunk egy olyan történelmi tehertételtől, amelytől a szomszédos többségek nem szabadok. Magyarországon a területvesztés rémével nem lehet kisebbségellenes tömeghisztériát kelteni. Magyarországnak most lehetősége van arra, hogy Európa eme boldogtalan felének nacionalista örvényei között megjelenítsen egy markáns alternatívát. A kisebbségpolitika költségei, következésképpen a kisebbségek esélyei a csekély és a még kevesebb között ingadoznak egy olyan régióban, amely a kisebbségellenességben csak fokozati különbségeket mutat. A kérdés az, hogy Magyarország egy olyan olcsó „minimál” kisebbségpolitikát folytat-e, ami ahhoz elég, hogy a régió mércéjével mérve a jobbak közé tartozzon, vagy olyat-e, amivel új mércét állít fel a régióban.




A költségvetés tervezete a nemzetiségi alapokra ugyanannyi pénzt szánt abszolút értékben, amennyit tavaly, amikor is a pályázati igények a rendelkezésre álló összeget tizenkétszeresen múlták felül. A tervezet kizárólag a „bevett” kisebbségeknek, azoknak is csak a pártállamtól örökölt országos szövetségeinek a támogatásával számolt. Mintha mi sem történt volna az elmúlt esztendőben, mintha a legnagyobb magyarországi kisebbség (amelynek a legsúlyosabb okai és a legkevesebb pénze van érdekvédelmi és polgárjogi szervezetek fenntartására) még most sem létezne a politika számára. A nemzetiségek iskolái finanszírozására pontosan annyi pénzt szántak, amennyi a már meglévő iskolák fenntartási költségeinek fedezésére elég. A tervezet készítői nem feltételezték, hogy a gyalázatos állapotban lévő nemzetiségi iskolahálózat egy iskolával is, egy tanulóval is bővülni fog. (Bezzeg a hároméves kormányprogram – „A nemzeti megújhodás…” – azt ígéri, hogy „létrehozza a nemzeti, nyelvi, etnikai kisebbségek iskolahálózatát óvodától a középiskoláig”.)

Nem számoltak azzal sem, hogy jövőre kisebbségi törvényt alkotnak, amelyben minden bizonnyal lesznek (mint ahogy az IM tervezetében is vannak) olyan önkormányzati kötelezettségek (például feliratok, nyomtatványok, jogszabályok, hirdetmények a kisebbség anyanyelvén), amelyeknek a költségei az állami költségvetést terhelik; hogy a kisebbségi önkormányzatok szintén nem a levegőből élnek; hogy hiába iktatják törvénybe az IM tervezete szerint „a nemzeti és etnikai kisebbségek állami támogatását”, ha nem tesznek félre pénzt arra, hogy az e célt szolgáló kormányalapítványt feltöltsék.

Az SZDSZ módosítási javaslatcsomagjából a kisebbségeket érintő tételek közül csak a legnagyobb bukott el. Az Országgyűlés plusz 100 millió forintot szavazott meg a  kisebbségek szervezeteinek a cigány képviselők, Horváth Aladár, Hága Antónia javaslatára, továbbá 150 milliót a nemzetiségi óvodáknak Wekler Ferenc javaslatára,  Dordák Tibor indítványára 50 milliót iskolaalapításra, és megnövelték a nemzetiségi alapot is. Leszavazták azonban a cigány képviselőknek azt a módosítási javaslatát, amely 800 millió forintot biztosított volna arra, hogy a kisebbségi törvény elfogadása után legyen miből támogatni a kisebbségek igényeit szolgáló alaptevékenységeket és alapintézményeket.

Amit a kisebbségek ügyében az ellenzék elért, az több, mint a semmi, de nem sokkal. És semmiképp sem változtat azon a tényen, hogy a kormány a kisebbségek ügyében minimálpolitikát folytat, nem tudja vagy nem akarja kihasználni az új kisebbségpolitika kialakításának történelmi lehetőségét.

Nem állíthatjuk, hogy a kormány kisebbségellenes elfogultságból takarékoskodik, mert a külhoni magyarsággal szintén minimálpolitikát folytat. Nemcsak aziránt érdektelen, ami közvetetten szolgálja a magyar kisebbségek érdekeit, hanem aziránt is, ami közvetlenül szolgálná. A miniszterelnök ugyan lélekben kiterjeszti az egész kisebbségi magyarságra a pouvoirját, és rájuk állítja a kedvenc miniszterét, de az erdélyi menekültekkel annyit sem törődnek, mint a pártállam alkonyán, tétlenül nézik, hogy az árrendszerek szétcsúszása és a dollárelszámolás a bukott diktatúráknál sokkalta hatékonyabban szétverje a kisebbségi és többségi nemzetrészek közötti személyes és kulturális kapcsolatokat, hogy a magyarországi eredetű betű odakinn megfizethetetlenné válik, hogy azok a milliók, akik eddig többé-kevésbé rendszeresen vizitáltak innen oda és onnan ide, ezentúl majdnem olyan feltételekkel és olyan gyakorisággal látogathatják egymást, mint a hongkongi nagynénikéjüket.

A hazai kisebbségek azzal vigasztalhatják magukat, hogy a kormányzat szűk markában a magyar kisebbségek is mellettük szoronganak.















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon