Nyomtatóbarát változat

A hét csapás
Tölgyessy Péter:

Hogy az Országgyűlés hogyan dönt a köztársaság költségvetéséről, azaz a magyar nemzet éves jövedelmének több mint a feléről, ez nem szakmai kérdés, ez a világon mindenütt az egyik legfontosabb politikai kérdés (…)

E költségvetés alapján bátran állíthatom, hogy a Magyar Köztársaság családjaira a jövő évben hét olyan csapás fog méretni – hogy az apróbb megpróbáltatásokról ne is szóljak –, amilyet ezek a családok körülbelül 30 éve nem szenvedtek el.

1. A lakásszektor megszorításai: körülbelül 70%-kal fognak emelkedni a lakbérek, és legjobb esetben is 1500 forinttal fognak növekedni havonta a korábbi lakásépítési hitelek kamatterhei.

2. Az élelmiszerszektor: az alapvető élelmiszerek árai legkevesebb 30%-kal lesznek magasabbak, nem utolsósorban a különböző támogatásmegvonások miatt.

3. Az energiaszektor áremelkedései: jelentős részben az állami támogatások megvonása miatt bizonyos energiaárak akár 100%-kal is emelkedhetnek.

4. A gépkocsi-tulajdonosok terhei: nem hiszem, hogy luxus volna ma Magyarországon a gépkocsi. Az állami költségvetés meg fogja vonni a kötelező felelősségbiztosításhoz juttatott támogatást, és ez évente körülbelül 10 ezer forintot fog jelenteni egy átlagos gépkocsinál, majdnem havi 1000 forintot. Ezen túl azokat a benzináremeléseket, amelyeket nem sikerült végrehajtani októberben, a költségvetés jövőre tervezi végrehajtani.

5. A személyi jövedelemadó-táblák változatlanul hagyása: a magyar polgároknak igen nagy része a 30–40 százalékos sávban fog elhelyezkedni. Ez már olyan magas elvonás, és olyan nagy tömegeket fog érinteni, hogy egészen biztos csapásként fogják átélni választóink.

6. Az újonnan bevezetett helyi adók: meglehet, ezt tekintik majd sokan a legsúlyosabbnak. Gondoljunk arra, hogy az egykori tehót micsoda gyűlölet fogadta, s most a havi teher nagyobb lesz, mint a teho éves terhe volt.

7. A munkanélküliség: csak részben kötődik a költségvetéshez. Hiszen elsősorban a keleti kereskedelem visszaesése, illetve a kívánatos szerkezetváltás okán lesz Magyarországon munkanélküliség. Ugyanakkor a költségvetésben nincs elegendő fedezet a szükséges munkanélküli-segélyre. Ezért valószínűleg a költségvetésben kell majd átcsoportosításokat végezni, vagy pedig adószerűen új elvonási nemet kell bevezetni, pl. 3 vagy 1%-kal kell emelni a vállalkozók társadalombiztosítási járulékterhét, továbbá 1%-kal valamennyi munkavállalóét (…)

Meggyőződésem, amikor a magyar családokra ilyen mérhetetlen terhet helyez kényszerűen a köztársaság, akkor komolyan meg kell fontolni a kiadási oldal valamennyi tételét. Az volna tehát a javaslatom, hogy alaposan fontoljuk meg minden egyes kiadási tétel elfogadását – sok felszólalóval egyetértve –, úgy vélem, a költségvetési tervezetből 30–40–50 milliárd forintot lehet megtakarítani, és ebből olyan forrásokat lehet teremteni, amelyből érezhetően csökkenteni lehet a magyar családok terheit.

A megtakarításokból megítélésem szerint először is az adótábla kulcsait kell számottevő mértékben csökkenteni, mert ez teljesítményre fog ösztönözni, és egy igen nagy terhet vesz le a lakosságról. Másodszor: az önkormányzatok támogatását kell növelni. Nem szabad az önkormányzatok elé olyan döntési helyzetet állítani, mely szerint vagy a lakosságot kell megsarcolni, vagy pedig az iskolában nem lehet fűteni! Ha az önkormányzatok helyzetén az állami költségvetés valamelyest enyhíteni tud, akkor a mértéktartó helyi adó bevezetése nem fogja eleve szembeállítani a választókat az új önkormányzatokkal.

Megítélésem szerint így már rövid távon is, a hátralevő néhány nap alatt is érezhető mértékben csökkenthetők a tervezett lakossági terhek. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ezek egy ilyen megoldás esetén is hihetetlenül súlyosak lesznek (…)

A rettenetes ellentmondás
Kupa Mihály:

Önök szembekerültek azzal a kérdéssel, hogy egy jogállam, egy modern piacgazdaság kiépítése és egy régi felépítmény vagy struktúra milyen mély ellentmondásokat tartalmaz a feladatokat, a funkciókat illetően. És azzal kerültek szembe, ami a legborzalmasabb az egészben, hogy ha ezt a struktúrát nem reformáljuk meg, addig finanszírozni kell, mert különben összeomlik önmagától. Ez egy rettenetes ellentmondás. Ezért én a viták tapasztalata alapján is azt ígérhetem, hogy mihamarabb államháztartási törvénnyel jövök ide, hogy egy olyan költségvetési rendszert és struktúrát tudjunk kialakítani, amely megfelel egy modern állam igényeinek, és remélhetőleg mérsékli ezt a szédületes újraelosztást, amit itt végignézhettek.

Kell-e költségvetés? Természetesen kell költségvetés. Nem azért, én nem fogom önöket az IMF-fel fenyegetni, nem fogom azt mondani, hogy az ország összeomlik. Egyrészt az IMF támogatni fog bennünket, mint ahogy nagyon sok kormány támogat; másrészt meg vagyok győződve róla, különben nem vállaltam volna el ezt a posztot, hogy ez az ország nem fog összeomlani! Másrészt az ügyeket vinni kell, a költségvetéssel rendelkeznünk kell. Egy ilyen átalakulás időszakában nem lehet azt megtenni, hogy azt mondják, a polgári átalakulás milyen gyönyörűen halad, de gazdaságilag ez az ország képtelen egy költségvetést, egy elfogadható költségvetést összerakni.

Éppen ezért kezdettől fogva arra törekedtem, hogy egy ésszerű kompromisszum alapján együtt tudjak működni a költségvetési bizottsággal. Ennek a kompromisszumnak három alapelve volt:

1. az állam és intézményei működőképességének a fenntartása vagy megőrzése – és egyetértek a költségvetési bizottság előadójával, hogy ez egy fontos dolog;

2. a lakosság terhelésének nem növelése, hanem lehetőleg csökkentése;

3. én mélyen átérzem azt, hogy az önkormányzatok most indulnak egy új pályára, és nagyon sok olyan feladatot kapnak, amiről nem is tudnak még, és olyan problémákkal kell szembenézniük, amelyeket nem tudnak megoldani. Ezért a harmadik kompromisszumos elem az volt, hogy az önkormányzatokkal is törődni kell.

Meg kell mondanom, a kormány végig támogatott, bár néha az volt az érzésem, hogy kormányátalakítás előtt állunk, de sikerült megúszni, mert a minisztertársak igen rugalmasak voltak, egy bizonyos határig legalábbis…

Ez a költségvetés megbukik
Békesi László:

Számunkra kardinális kérdés a személyi jövedelemadó terhelésének alakulása 1991-ben. Változatlanul állítjuk, elfogadhatatlan az a nézet – közgazdaságilag, társadalmilag, politikailag egyaránt –, amely abból az alapállásból indul ki, hogy elkerülhetetlen az adóteher növekedése 1991-ben. Ez a tízmilliárdos kompromisszum, végül is, ami kialakulni látszik, annyit jelent, hogy az 1990 végére kialakuló 17 százalékos átlagos adóteher 19 százalékra fog a jövő esztendőben emelkedni – ez önmagában véve sem jó. Ha azonban ennek a belső tartalmát nézzük meg, egészen rendkívüli jelenségekre figyelhetünk föl.

Az egyik, Tisztelt Ház, hogy ha a kormány jövő évi gazdasági programjának úgynevezett makroszámait tekintjük, akkor arra kell felhívnom a figyelmet, hogy ez a 10 milliárd forintos úgynevezett személyijövedelemadó-csökkentés majdnem a nullával egyenlő… amiből pillanatok alatt egy megalapozatlan makroszámítással visszavesz minimum 8 milliárdot. Akkor még nem beszéltem arról, hogy mindannyian tudjuk: a közgazdaságtan nem ismer olyat, hogy egy 36 százalékos költségalapú infláció mellett meg lehet úszni olyan bérnövekedéssel, amelyet a kormány tervez. Nyilvánvalóan nem.

Az egyik ügy tehát, amivel változatlanul keményen szembe kell szállni, az az, hogy olyan mértékű legyen a valorizáció csökkentése, mint amilyet a kormány ajánl 1991-re.

A második dolog, Tisztelt Ház, a kiadáscsökkentési program. Az általános vitában azt mondtuk, nincs igazán kitapintható koncepciója a költségvetésnek – és ezalatt nem egyszerűen gazdaságpolitikai koncepciót értettünk –, bemutattuk, hogy távlati és rövid távú hatásaiban hol vannak ellentmondások ebben az úgynevezett koncepcióban –, hanem arra is gondoltunk, változatlanul állítjuk, hogy nincsenek igazán törekvések ebben a költségvetésben egy relatív súlypontképzésre.

Az érvelés kétségkívül rendkívül tetszetős, és minden bizonnyal az a szándék húzódik meg mögötte, hogy lehetőleg a társadalom minden rétege számára valamit adni lehessen, vagy mindenkit többé-kevésbé egyformán lehessen terhelni vagy nehéz helyzetbe juttatni.

Most, amikor a kompromisszum kialakult, úgy látom, hogy mégis van súlypontképzési szándék a kormányzati törekvésekben, amit őt stratégiai célokkal magyaráznak. Ez annyit jelent, hogy a stratégiai célok, e súlypontok első helyén a kormányzathoz szükséges hivatalok működésének biztonsága, a védelmi kiadások biztonsága, a biztonsági szolgálatokhoz tervezett kiadások biztonsága szerepel, és csak ezután következik például a lakosság terhelése, a szociális biztonság, és hadd ne soroljam tovább. (…)

A harmadik, amelyre szeretnék rámutatni: még ilyen kritikus helyzetben is óriási tartalékok vannak ebben a költségvetésben, mindenekelőtt bevételi oldalon. Egész egyszerűen nem értem a kormányzat magatartását. Bizonyítható, túl az előbb már említett személyi jövedelemadón kívül, hogy a vállalkozási nyereségadóban egész egyszerűen az apparátus az úgynevezett bérnövekmény-adó adóalapját eltitkolta. Ezt különböző bűvészmutatványokkal most hárommilliárd forintban elismerte a költségvetési bizottság vitájában. Ez azonban nem hárommilliárd, Tisztelt Ház, hanem minimum hat- vagy hétmilliárd.

Nem beszélek azokról a tartalékokról, amelyek a kritikusan megnövekedett adóhátralékok behajtásában rejlenek. Csak a központi adókban, Tisztelt Ház, több mint ötvenmilliárd forintnyi hátralékot tartanak nyilván az adóhivatalok. Ezekből a mi javaslatunkra a vámoknál meglévő 25 milliárdból húsz százalékot, ötmilliárdot elismert a kormány. A többiből egy árva fillért sem.

Kétféle stratégia képzelhető el. Az egyik: a kormány számol azokkal a bizonytalanságokkal, amelyek benne vannak ebben a költségvetésben, és úgy véli, hogy könnyebb lesz átvészelni a jövő esztendőt, ha ezeket a tartalékokat majd év közben ezekre a célokra fölhasználja. Tisztességesnek tartanám a szándékot, ha mindezt nyíltan tenné, megtervezné a reálisan tervezhető bevételeket, és tartalékot képezne nyíltan. Azt gondolom, ez lenne a korrekt magatartást.

A másik lehetséges stratégia nyilvánvalóan az, hogy a kormány is tisztában van azzal, hogy ez a költségvetés nem fogja túlélni az első negyedévet, és még mindig jobb ilyen spájzolt tartalékok birtokában nekifogni egy új költségvetés összeállításának, mint esetleg kitenni eme tartalékok elosztásának kétségkívül csábító lehetőségét a parlamenti döntésnek. Ezt is többé-kevésbé értem, még akkor is, ha elfogadni természetesen nem tudom.

A negyedik ügy: elfogadhatatlan és nem indokolt, hogy a privatizáció olyan mértékére építse a költségvetési államadósság-csökkentési és kamatcsökkentési lehetőségeit a költségvetés, mint amivel a kormány számol. Elfogadom, hogy e pillanatban előkészített, végrehajtó privatizációs tömeg nincs több, mint ama bizonyos ötvenmilliárd, amiből a kormány kiindul. De nem fogadom el, hogy ez az adottság egész 1991-ben így legyen.

Mindezek együttesen csak azt a következtetést engedik meg számunkra, hogy ezeket a tartalékokat a nagyobb lakossági terhelés csökkentése érdekében ki kellett volna használni, és végtelenül sajnáljuk, hogy a kormány nem élt ezzel a lehetőséggel, nem tette meg.

• Beszélő