Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Törékeny jövendő

A kormány diadalmasan zárta az óévet: sikerült egy hónap alatt keresztülhajtania és 61 százalékos többséggel elfogadtatnia a költségvetést, amelyről az új pénzügyminiszter azt mondta, ilyen többet nem kerülhet a parlament elé. A vitát állandósult hisztéria kísérte. A kormány azt sugallta, ha a koalíción belüli nézeteltérések miatt a Ház nem fogadja el az előterjesztést, ez nemcsak a kormány bukását eredményezi, de kilátástalan helyzetbe hozza az egész országot. E hangulatot magáévá tette az ellenzék is. A költségvetés elfogadhatatlan, de elutasítása katasztrófa lenne – ez volt mindhárom ellenzéki párt véleménye, bár legvilágosabban az SZDSZ fogalmazta meg.

Hasonló katasztrófahangulat előzte meg november–decemberben valamennyi párt kongresszusát. Az MSZP-t kettészakítja Pozsgay kiválása, a kisgazdák felmondják a koalíciót, a Fideszben harc készül a bázisdemokraták és a parlamenti frakció között, az MDF-ben összecsap a mozgalmi meg a kormányszárny, még a legstabilabbnak ítélt SZDSZ-szel kapcsolatban is személyi ellentétekről, vezetési válságról írtak a lapok. Az újságok nem szenzációt hajhásztak, hanem a pártokban és a pártok körül érzékelhető szorongást írták le.

A fejlemények mindannyiszor azt mutatták, hogy az aggodalom nem volt megalapozott. A kormány és a pártok lényegében változatlan csapattal jutottak át a vészhelyzeten. A megismétlődő szorongásrohamoknak tehát mélyebb lehet az oka.

Az egyik ok nyilvánvalóan az ország egyre nehezülő gazdasági és társadalmi válsága. Az a bizonytalanság, hogy kibírja-e nem a kormány, hanem az egész még nagyon is kialakulatlan politikai rendszer, a társadalmi elégedetlenség bármiféle újabb kitörését. A másik ok a még mélyebben rejtőző kétely, hogy megmarad-e az a pártstruktúra, amelyet joggal tekintünk a legeurópaibbnak az Európa keleti felén kialakult pártrendszerek közül. Hogy megmaradnak-e egyáltalán a mai pártok. Nyugaton a pártok politikusai nem érzik ezt a szorongást, hiszen a nagy pártoknak legalábbis több évtizedes a múltjuk, átéltek már győzelmeket és vereségeket, kipróbált szavazóbázisuk van, és ha ellenzékben vannak is, akár több választási cikluson át, joggal remélhetik, hogy előbb-utóbb kormányra kerülnek. Nekünk nincs alapunk arra, hogy ilyen magabiztosak legyünk.

A többpártrendszer kezdetén valamennyi párt úgy ítélte, azért kell bejutni a parlamentbe, mert a parlamenten kívüli pártok elenyésznek, felszívódnak. Azóta megtanulhattuk, a parlamenti létezés sem biztosíték a szétmorzsolódás ellen. Az önkormányzati választások megmutatták, hogy a kisgazdapárt, amely még ma is nagy pártnak hiszi magát, az Országgyűlés épületén kívül alig létezik, az MSZP foszladozik, bár egyes vezetőit még ma is a legnépszerűbb politikusok között tartja számon a nosztalgiázó közvélemény, egyes képviselői pedig megérdemelt sikert aratnak a parlamentben. De még a két nagy párt sem köthet életbiztosítást a jövőjére. Közhely, hogy győzelmét az SZDSZ az önkormányzati választáson annak köszönhette, hogy az MDF szavazói közül mintegy másfélszer többen maradtak otthon, mint az SZDSZ-szavazók közül. Holott a közvélemény tudhatta (volna), hogy a választáson nemcsak az dől el, ki lesz a polgármester Keszthelyen vagy Kazincbarcikán, hanem az is, milyen társadalmi berendezkedésű ország lesz Magyarország az ezredfordulón.

Pártok színeváltozása

A jövő bizonytalan, de nem biztos a múlt sem. A gyors és gyökeres politikai változások, a társadalom meg a tagság igényei lényeges vonásaikat tekintve alakították át a pártok arculatát – a szavazók hűségét ez is kikezdi. Az MSZP nemzeti-reformkommunista pártból szociáldemokrata párttá minősítette át magát, de a szétszaladt reformkommunisták és a szemérmesen átnyergelő vagy függetlenné magasztosult pártállami káderek helyébe ezzel a gesztusával sem sikerült megnyernie a bérből és fizetésből élőket. A Fidesz egykor a demokratikus ellenzék új generációjának tűnt, amely az SZDSZ-ével azonos elvek jegyében, csak az öregek csapatánál radikálisabban, lendületesebben rohamozza meg a pártállam bástyáit – innen a sok régi ellenzéki tartós nosztalgiája a Fidesz-ifjak iránt. Mostanra kiderült, hogy a Fidesz radikalizmusa nem a hajdanvolt vagy (mindenkori) radikálisok radikalizmusa, hanem a mai neokonzervatívoké. A fiatal demokraták pártja voltaképpen a New Yorkban borzongva tisztelt yupee-k, a rámenős fiatal városi szakértelmiség pártja, akiknek számára a verseny szabadsága nem része, hanem kiteljesedése az emberi jogoknak.

A legsúlyosabb az arculatváltás az MDF esetében volt. A szellemi-politikai mozgalom, amely megalakulásakor elutasította mind az ellenzéki, mind a kormánypárti címkét, kisvártatva ellenzéki, majd kormányzó párttá alakult. A szellem, amely megkopva bár, de benne élt a lakitelki író-alapítók világképében, eredetileg antifeudális, antikapitalista és antibürokratikus volt. A maguk fölé emelt kormány ellenben behódolt a kapitalizmusnak, bearanyozná a bürokráciát, és eszményképe az a magyar neobarokk posztfeudalizmus, amelyet az egykori népiek oly klasszikus szenvedéllyel gyűlöltek A kormány és a pártalapítók között az egyetlen szellemi kötelék a nemzetiszínű tekintélyelv, az egyetlen érzelmi kapocs a törzsi összetartozás mítosza, amelyet az ellenzékkel szemben érzett gyűlölet tart elevenen, az egyetlen valódi összetartó erő az a tudat, hogy egymás nélkül nem lehetnek meg. A kormány a mindennapi politikában taktikázásra kényszerül, a mozgalom spiritualitását a párt őrzi, mondta egy népi vezető. Mintha az ifjú Lukácsot hallanánk.

Hogyan lettünk liberálisok?

Nem takaríthatta meg az átformálódást az SZDSZ sem, beszéljünk csak nyíltan. A demokratikus ellenzék nem tekintette magát liberálisnak. Közös eszmei nevezője az emberi jogok és a demokrácia elszánt tisztelete volt, társadalmi gondolkodásában békésen éltek egymás mellett liberálisok, szociáldemokrata, sőt újbaloldali tanok. Amikor megalakult a Szabad Kezdeményezések Hálózata, felvetődött, hogy a nevében szerepeljen a „szabadelvű” szó – ezt „Tisza Kálmán!” felkiáltással akkor mindenki elutasította. A Szabad Demokraták Szövetsége elnevezést hosszas vita után fogadta el az alakuló közgyűlés többsége, miután megnyugtatták a kisebbséget, hogy a név alapján senki sem fogja az új pártot a német liberális Szabaddemokrata Párttal azonosítani. Egy intim pillanatban – a Szociáldemokrata Párt újjáalakulása előtt – még az a gondolat is megfogalmazódott, hogy az SZDSZ szociáldemokrata pártként definiálhatná magát. Ez ugyan hamvába holt ötlet volt (az alapító tagság többsége nem is fogadta volna el), de az sem volt kézenfekvő, hogy az SZDSZ a szó nyugat-európai, politikai értelmében liberális párt. Hogy ma a szabad demokraták általában és természetszerűen szabadelvűnek, liberálisnak tekintik magukat, az az eszme kelet-európai térhódításán és Petrasovits Anna áldásos tevékenységén túl mindenekelőtt Tamás Gáspár Miklós publicisztikájának az érdeme.

Ezt az érdemet bűn volna kisebbíteni. A liberalizmus vállalása azonosságtudatot adott a szabad demokratáknak, T. G. M. cikkei felértékelték az évtizedeken át legyalázott individualizmust, és segítettek leküzdeni az antikapitalista nosztalgiáinkat. E cikkeknek nagy része volt az SZDSZ pedagógiai hatásában, abban, hogy tavasszal egymillió választópolgár tudatosan a liberális alternatíva mellett döntött. És abban is, hogy ma létezik szabad demokrata mentalitás, szemléletmód, öntudat.

Ugyanekkor e publicisztikának volt kedvezőtlen mellékhatása is. Ahelyett, hogy feltárt volna valamely létezőt, teremtett egy nem létező ellentétet az SZDSZ-en belül. Érdemi vitája T. G. M.-nek e tárgyban csak azokkal lehetett, akik szocialista alapon gyanakodva szemlélik a piacot és a kapitalizmust. Ilyenféle nézeteket csak Eörsi István hirdetett heroikusán, élvezetes írásainak azonban nem volt politikai befogadó közege az SZDSZ-ben. Ugyanakkor a szociáldemokratának vélt Bauer Tamás belpolitikai vagy gazdaságpolitikai nézetei meg T. G. M. nézetei között nincs lényegi különbség. A szociáldemokrata elveket, a szociáldemokrata címkét az SZDSZ-tagság elutasítja – ez tény. Nem véletlen és nemcsak személyeken múlott, hogy miközben a liberális klubok száma egyre nő az országban, a szociáldemokrata kör elenyészett. Ebből azonban nem következik, hogy a szociáldemokrata nevezetnek az SZDSZ-ben gyanúsításként kell hangzania, és bárkinek oka volna szabadkozni, ha szociáldemokrata vonzalmakat tételeznek fel róla. Kis Jánosnak tökéletesen igaza van abban, hogy a mai szociáldemokrácia és a mai liberalizmus egyképp a magántulajdont és a piacot tekinti a gazdaság alapjának, és egyetért abban is, hogy a verseny kárvallottjait meg kell segíteni. A különbségek a mértékekben és arányokban rejlenek. Az erről folyó vitákat azonban nem lehet lefordítani kelet-európaira.

(Folytatjuk)

• Belföld