Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Az SZDSZ „szociáldemokratái”

Az SZDSZ-nek nincs liberális és szociáldemokrata szárnya. A mítosz a bolsevik párt történetéből ered, amelyben minden jobboldali elhajlásnak meg kellett találni a baloldali tükörképét. A vita a két nem létező szárny között eddig mindig üresnek bizonyult, ezért a Beszélőt nem is foglalkoztatta.

Más kérdés, ha a szociáldemokrata bélyegző mást, önmagánál többet jelent. Más kérdés, ha Bauer Tamás azért számít szociáldemokratának, mert a keresztény-nemzeti kurzus agitációjával szemben védelmébe veszi az egykori, a hatalom megragadása előtti kommunista mozgalmat, Solt Ottilia pedig azért, mert védelmébe veszi a leszakadó rétegeket, mindenféle diszkrimináció áldozatait.

Az SZDSZ alapítólevele, az 1988 novemberében kelt Elvi Nyilatkozat nem csupán a liberalizmust és a szociáldemokráciát tekinti az SZDSZ hagyományának, hanem az egész úgynevezett magyar progressziót, azaz pontosan azt, ami a Horthy-korszakban baloldali ellenzéknek számított. Az Elvi Nyilatkozat nyilvánvalóvá tette és eldöntötte azt a kérdést, amelyet a régi Beszélő lebegtethetett. Azt tudniillik, hogy a demokratikus ellenzék antikommunizmusa baloldali és progresszív antikommunizmus, amely szemben áll mind a feudális-konzervatív, mind a szélsőjobboldali antikommunizmussal.

Jobboldal és baloldal értelmüket vesztett politikai kategóriák. Mégis van e szavaknak olyan értelmezési tartománya, amelyben a hatalomra került – antidemokratikus, munkásellenes, tekintélyuralmi – kommunizmus nem tekinthető baloldali politikai irányzatnak. Az így értelmezett demokratikus baloldaliságot az SZDSZ nem tagadhatja ki a hagyományai közül, és nem is tagadhatja le ellenségei előtt sem, mert lerí róla. E hagyomány kritikusai legfeljebb azt igényelhetik – és joggal –, hogy emeltessenek be az SZDSZ hagyományai közé a „jobboldalnak” olyan áramlatai, mint az angolszász konzervativizmus vagy Nyugat-Európa nem baloldali liberalizmusa. De vigyáznunk kell, mert e hagyományokra a Fidesz tart igényt, és nem kívánatos, hogy egy új terepen megint összekeverjenek velük.

Absztrakt, pusztán elméleti T. G. M. hadakozása a Beszélő „proletkultos” „szociofotós” publicisztikája, a marginális csoportokra támaszkodó újbaloldali taktika ellen is.

A Beszélőt sosem a nyomor képei foglalkoztatták csupán. A pályaudvarokon, ahová elmentünk, a társadalom intoleranciája, a hatalom gépezete állt szemben az esélyeiért küzdő kisebbséggel. Akár a hajléktalanokról, akár a közbiztonságról vagy a rendőrségről volt szó a Beszélőben, mindenütt igyekeztünk láttatni, hogy a rend két felfogása birkózik egymással. Az egyik felfogás a többség biztonsága és jó közérzete érdekében az állam túlhatalmát is elfogadja a kisebbségekkel szemben; a másik minduntalan közbelépésre késztet, ha az állam – akár a többség vélt vagy valóságos érdekében – jogot sért. Az egyik a yupie-k liberalizmusa, a másik azoké, akik a hatvanas években felfrissítették a nyugati világ arculatát.

Vállalkozók és munkavállalók

A marginális csoportok helyett a piacbarát új középosztályt ajánlja T. G. M. a Beszélő és az SZDSZ figyelmébe. A tévedés ott leledzik, hogy a vállalkozók felső rétege – köztük a részvénytársasággá alakult állami vállalatok vezetői, akik jobbára az elmúlt években is a gazdasági elithez tartoztak – örülne ugyan, ha az SZDSZ liberális gazdaságpolitikája érvényesülne, de esze ágában sincs, hogy holmi tetten érhető SZDSZ-szimpátiákkal kockáztassa a Vagyonügynökség jóindulatát.

Ennél a gazdasági elitnél sokkal népesebb azoknak a köre, akik csak módjával nevezhetők vállalkozóknak; inkább a Nyugaton alkalmazott kategória – self-employed: önmaga alkalmazottja – illik rájuk. Bár az MDF-ideológiában ők lennének a nemzet talpköve, többségük – taxisok, vendéglátók és társaik – szívvel-lélekkel az SZDSZ híve. Életformájukat tekintve azonban igencsak távol állnak az új középosztálytól. Önálló egzisztenciaként éppen hogy kikapaszkodtak az alkalmazotti függőségből, és a dráguló hitelek meg a szűkülő piac szorításában jó esélyük van rá, hogy mélyebbre hulljanak vissza, mint ahonnan felküzdötték magukat. Érdekeik e pillanatban nemigen különböznek a munkavállalók érdekeitől. Az SZDSZ ősidejében – akárcsak most teszem – amellett érveltem, hogy az újszülött pártnak oda kell figyelme a munkavállalói érdekvédelem, általában a munkásság ügyeire. „Lehet, hogy a magánvállalkozóik: és a munkavállalók érdeke egyszer majd szembekerül egymással… Ma azonban munkás és vállalkozó egy fronton áll – szemközt a pártállam bürokratáival” – írtam 1989 januárjában. A pártállam időközben megszűnt, de a taxisblokád idején a munkavállalók és a vállalkozók képviselői valóban egymás mellett ültek, átellenben az új állam bürokratáival.

1989-ben a munkástanácsokkal szemben hangoztatott – jogos – elvi bírálat jegyében az SZDSZ távol maradt az üzemektől, s nem vette észre, hogy számos helyen munkástanács álnéven független szakszervezetek alakulnak. Az üzemi szervezést az MDF-nek, személy szerint például Horváth Balázsnak engedtük át. Szerencsénkre nem mentek vele sokra. De a liberális szociáldemokrata-ellenességnek, bármennyire mondvacsinált is, megvan az a veszélye, ismét távol tartja az SZDSZ-eseket az érdekvédelmi szervezkedésektől, és közönyössé teszi őket más szerveződésekkel szemben is, amelyek segíteni próbálnak a szolidaritásra szorulókon.

Kételkedő antikommunizmus

A szociáldemokráciától való idegenkedésben nyilvánvalóan közrejátszott az is, hogy a szociáldemokráciát sokan afféle mérsékelt, „szégyenlős” kommunizmusnak tekintik. Szociáldemokratának lenni jellemkérdés – idézik ma is a háború utáni koalíciós idők bon mot-ját, megfeledkezve arról, hogy milyen keményen és mennyi kockázatot vállalva szállt szembe a szociáldemokrata centrum meg a peyerista jobbszárny az ország bolsevizálásával (meg persze arról is, hogy a kommunisták igazi csatlósa a Nemzeti Parasztpárt meg az ellene hadakozó Magyar Radikális Párt volt). A szociáldemokráciának ezt a képét erősítette némely nyugat-európai szociáldemokrata párt flirtje a hatalmon lévő kommunista vezetőkkel (de vajon nem folytatták-e ezt a flirtet az olyan virtigli konzervatív politikusok is, mint Franz-Joseph Strauss?), meg az a végképp szűk látókörű döntés, hogy esélyes politikai partnernek tekintették még a bukó kommunista pártok reformistáit is.

Mindez bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy mindazokat, akik szocdem vonzalmakat árultak el, vagy akikről ilyen vonzalmakat tételeztek fel, azzal gyanítsák, hogy összekacsint vagy legalábbis puha a kommunistákkal. Érthető, hogy az SZDSZ, amely úgy vált nagy néppárttá, hogy a népszavazás (különösen a Munkásőrség elleni fellépés) meg a Duna-gate-ügy a kommunista rendszer legkövetkezetesebb ellenfeleként hitelesítette, aggályosan távol tartott magától minden szociáldemokrata látszatot. Az aggályosságra azért is oka volt, mert az SZDSZ mindig is kételkedve szemlélte önnön antikommunizmusát. Részint azért – mint fentebb már volt róla szó –, mert utálta, s joggal, az antikommunizmushoz tapadó maradi vagy nyilasoid szemléletmódot és retorikát. Részint azonban azért, mert ambivalens volt a viszonya a társadalom elitjéhez.

Ellentétben a többi szocialista országgal, Magyarországon az értelmiségi és a hatalmi elit – köztudomású tény – nem különült el élesen.*

A már-már lezajlott összeolvadásból Szalai Erzsébet vont le a rendszerváltás küszöbén keserű politikai következtetéseket a régi Beszélő 27. számában.

Az elmúlt másfél évtizedben egyre több vezető pozíciót foglaltak el olyan – többnyire párttag, de korántsem kommunista – szakértelmiségiek, akiknek képzettsége és gondolkodásmódja nem állt távol a tudományos vagy szabadfoglalkozású reformértelmiségétől. Ez utóbbi viszont mindig is együtt gondolkodott a demokratikus ellenzék értelmiségével, és természetes otthonra talált az SZDSZ-ben. Az SZDSZ vezető értelmisége az értelmiségi vezetőket – szakértelmükre hivatkozva – mindenekelőtt az SZDSZ-tagság plebejusaival szemben védte meg, azokkal szemben, akiket nem a program igényessége, hanem a radikális rendszerváltás igénye hozott az SZDSZ-be. Ez a védelem azonban hamarosan minden vezetőre kiterjedt. Tavasszal azért, mert a választásokra készülő párt meg akarta nyugtatni a félmilliós vezető rétegét, hogy a radikális SZDSZ nem fog bélistázni (ez a számítás nem vált be, az MSZP-szavazók zöme a második fordulóban az MDF-re szavazott, akárhogy fenyegetőztek azok a tavaszi nagytakarítással), később pedig azért, mert az új kormány – miközben tízezrével vette át a felduzzadó államapparátusba a színvallásra kész régi embereket – máskor látványosan MDF-káderekre cserélte ki a (számos esetben történetesen zsidó) pártállami vezetőket. E defenzív kampánnyal az SZDSZ is hozzájárult ahhoz, hogy a szakértelem mitikus módon felértékelődött, nagyon is a „politika feletti” Fidesz szája íze szerint. Lassanként úgy tűnt, hogy nem az értékes szakembereket kell védeni a vezetőellenes jelszavakkal szemben, hanem mindenki értékes szakember, aki eddig vezető volt. Akinek a párt hivatalt adott, annak Isten bizonyára észt is adott, aki pedig semmire se vitte, az fajankó, ellenzéki vagy mind a kettő.

A nyakazás elmaradt

A teljes kádercsere, a nagy leszámolás igényével persze az SZDSZ helyesen szállt szembe, akkor is, ha az a saját soraiból tört fel. Ez az igény ugyanis társadalmi feledékenységből táplálkozott, ugyanabból a fajta önvédelmi feledékenységből, amely a forradalmat felejttette el a társadalommal. A közgondolkodás – kialakításában valamennyi párt részt vett – közvetlenül összekapcsolta az ötvenes éveket, az ’56 utáni megtorlás éveit meg a jelent, és a két időszak közül kezdte kifelejteni a „közmegegyezés” huszonöt évét, amelyet a társadalom – hasznát is élvezve – elfogadott. A nyugati kölcsönöket nem a „fejesek” herdálták el, ahogy a kisgazdák szeretik beállítani; hatásuk benne volt a látszatkonjunktúrában, amelyet az elhibázott beruházások is tápláltak, az általános foglalkoztatottságban, a lakásépítési hitelekben és ártámogatásokban. Ezekből a juttatásokból csak a legszegényebbek, a margóra szorultak részesültek aránytalanul kis mértékben. De akik a rózsadombi villák lakói ellen mennydörögtek és Justitiáért kiáltottak a választási kampányok során, aligha a hajléktalanokat akarták a Rózsadombra költöztetni.

Számtalanszor megírták, hogy az SZDSZ hibát követett el, amikor a tavaszi választások két fordulója között az antikommunista propagandát erősítette ahelyett, hogy az igazi riválisát, a minden eszközt harcba vető MDF-et támadta volna. Visszatekintve azonban az is elhamarkodottnak tűnik, ahogy az SZDSZ nyomban a választások után elejtette, illetve az MDF-nek engedte át a felelősségre vonás témáját. A romló életviszonyok közepette a társadalom igazságérzetét sértette, hogy semmi sem történt azokkal, akik részesei, de legalábbis kivételezett haszonélvezői voltak az ország tönkretételének, a szocializmus jelszavait hangoztatva egyenlőbbek voltak embertársaiknál, és a pártállam védelmében basáskodtak felettük. Az MDF egyebek közt azért vesztette el a hitelét, mert hamar kiderült, hogy csak szövegel. De az SZDSZ hitelét is fogyasztotta, hogy úgy tetszett, a nyugalmas átmenet kedvéért elhallja a megbántottak panaszait. Bibó egyik sokat idézett mondása szerint „minden nagy demokrácia történetének kiindulópontjánál forradalom áll, forradalom, amelynek során esetleg királyok fejei hulltak le, de mindenesetre lehullott az aranykorona a királyok és királyi szolgák fejéről”. A mi „alkotmányos forradalomnak” (Antall) nevezett rendszerváltásunkból ez a pillanat, „az emberi méltóság alapvető felkelése” sajnálatosan hiányzott, és ez is oka az új politikai intézményrendszer legitimitási válságának.

Az elmaradt forradalmat utólag nem lehet bepótolni, az antikommunista szógörgetegek ma csak arra jók, hogy Torgyán szórakoztassa velük a közvéleményt. De az idő előtt elhantolt radikalizmus itt kísért közöttünk, és az igazát bizonygatja.

Az üzemekből gyorsuló iramban bocsátják el az embereket. Rendben, mindig is azt mondtuk, a munkanélküliséget nem lehet megtakarítani. Csakhogy az állami monopolvállalat ma sem valóságos piacon működik, az elbocsátásokat továbbra sem a piacon érvényesülő munkaerő-szükséglet szabályozza, hanem az állami támogatás elapadása meg az üzemen belüli hierarchia. A múlt nyáron a szakértelmére való tekintettel megvédett volt pártállami vezető – akinek a jövedelmét a piac, a gyár csődje egyelőre még nem befolyásolta – ítéli fölöslegesnek a gyárban dolgozó SZDSZ-tagot, a független szakszervezet kezdeményezőjét meg a többi „hőzöngőt”. Teszi ezt úgy, hogy közben a vállalati érdekre hivatkozva akadályozza a vállalati szervezet felbontását (miként az előprivatizációval szembeszegülő kereskedelmi vállalatok vezetői teszik), akadályozza a piaci viszonyok kialakulását, a privatizációt.

(Záróülés következik)

* A kétfajta elit kezdődő közeledésének írói tapasztalatából Konrád György alkotott Szelényi Iván társaságában világsikerű történetfilozófiai hipotézist.

• Belföld