Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A csurkista konjunktúra alapjait Kónya Imre rakta le 1991-ben. A frakcióvezető augusztus 24-én ismertette nevezetes tanulmányát a Gellért Szállóban, a tanulmány teljes szövege szeptember 9-én került nyilvánosságra: „Ez a szöveg – írja Bauer Tamás és Kis János – kimondja azt, amire eddig csak következtetni lehetett: az MDF vezetősége kezdettől fogva nem európai mintájú, alkotmányosan korlátozott többségi kormányzásra, hanem az MSZMP pártállamának az MDF pártállamával való felváltására törekszik. Zártkörű rendezvényen Kónya Imre is azt mondja, amit Csurka nyilvánosan hirdet.” (Magyar Hírlap, 1991. szeptember 9.)

Kónya, a Magyar Út-törő


Ennek az ősznek Kónya a hőse. Az ő tiszteletére mutatja meg hangerejét a szélsőjobb a nevezetes Kónya–Pető-vitán a Kertészeti Egyetemen, vele kacarászik Győri Béla a Vasárnapi Újságban, két hónapon belül három terjedelmes anyagot készít vele a Ring, kétrészes interjúban dicsőíti őt a Kósa–Krajczár-szerzőpáros a Magyar Fórumban („Meg kell kérdeznünk: elnök úr, tudja-e, hogy az úgynevezett Kónya-tanulmány kiszivárogtatása, kilopása után… nagyon megnőtt a népszerűsége.”) Az ő Nagy Imrére tett megjegyzéseit visszhangozzák a radikális ötvenhatosok, vele vitatkoznak az MDF-től eltávolodó liberálisok, mondván, hogy az MDF politikáját immár „a parlamenti demokrácia írott és íratlan szabályainak állandó átlépése és viszonylagossá tétele, a demokratikus konszenzus és dialógus elutasítása, majd nyilvános lekicsinylése és semmibevétele, a társadalomban spontán módon élő ellenségképek felerősítése” jellemzi (Ferenczi Sándor és Kiss Endre nyílt levele, Magyar Hírlap, 1991. december 19.). Petrasovits Anna is megszólal: „Mi, szociáldemokraták… a legmesszebbmenőkig egyetértünk (a Kónya-tanulmány – r. s.) tartalmával.” (Ring, 1991. november 26.)

Ezen az őszön Kónya Imre a radikális igazságtétel első számú protagonistája. Ő az MDF novemberben kiadott Iustitia-programjának vezérképviselője, ő bizonygatja a legnagyobb elokvenciával, hogy a Zétényi–Takács-féle törvénytervezet „alkotmányossági szempontból igenis megállja a helyét”, és tőle származik az a (rég elfeledett) ötlet, hogy „a nyugdíjak kiszámításánál azokat az éveket, amelyeket a nyugdíjas függetlenített mozgalmi állásban töltött el, figyelmen kívül kell hagyni”.

Ezen az őszön Kónya hangsúlyozza állandóan, minden megszólalásakor, hogy keményebben, határozottabban kell politizálni, ritmusváltásra van szükség, hogy az emberek érezzék: „ezek ott fönt végre valamit próbálnak csinálni”. (Magyar Fórum, 1991. november 7.) Ő utasítja el a „szakma diktatúráját”, a szakszerűségre való „demagóg hivatkozásokat”, ő szorgalmazza „a legrövidebb időn belül” végrehajtandó széles körű személycseréket, őt háborítja fel az, hogy az MDF egyik elnökségi tagja (Széles Gábor) a nómenklatúrával való kiegyezést szorgalmazza, ő állítja, hogy most már föl lehet vállalni (például „a Magyar Rádió és Televízió politikai beállítottságának és szellemiségének gyökeres megváltoztatása érdekében”) azokat a konfliktusokat, amelyeket addig a Nyugatra való tekintettel a kormány nem vállalt fel. Ő beszél arról, hogy az ellenzék – többek között – azért akadályozza a rendszerváltást, mert összefonódott az igazságtételtől veszélyeztetett pártállami csoportokkal, ő sajnálkozik azon, hogy egy történelmi baleset (a népszavazási bojkott) miatt az SZDSZ és a Fidesz valódi alternatívaként jelentkezhetett a választásokon, és az MDF nem tehetett szert „hegemón szerepre” az „új magyar demokráciában”. Kónya javasolja azt is, hogy a koalíciós erők csak a lojális sajtó számára tegyék nyilvánossá a tevékenységüket, mert a sajtó magatartásában változás csak akkor következhet be, „ha az ellendrukker újságírók… azt is tudomásul veszik, hogy az információszerzés terén ránk vannak utalva. Ehhez persze arra lenne szükség, hogy valóban azoknak adjuk az információkat, akik objektíven tájékoztatnak.”

A Csurka-dolgozat megjelenése után a kormánypárti sajtó és személyesen a miniszterelnök is erélyesen cáfolta a drámaíró azon állítását, miszerint az MDF-et a nagyarányú dollárkivonás kényszerítette bele a paktumba. Nos, 1991-ben még a paktumkovács frakcióvezető is ugyanezt állította: „Ne feledjük, hogy a két választási forduló között 800 millió dollárt vontak ki a Magyar Nemzeti Bankból a külföldi befektetők! Az volt a tét, hogy összeroppan-e a magyar gazdaság, vagy megállapodunk a Szabad Demokraták Szövetségével. Nem volt más választás.” (Ring, 1991. november 26.)

A frakcióvezető persze mindezt nem a párt egyik irányzatának vezéralakjaként, hanem a párt (Antallhoz hasonlóan) irányzatok felett álló vezetőjeként fogalmazta meg, nem a hivatalos irányvonallal szemben, hanem annak szószólójaként, hangsúlyozva az MDF politikájában a folyamatosságot. Kónya nem foglalkozik történelmi és ideológiai kérdésekkel, nem beszél idegenekről, összeesküvőkről, zsidókról, az ő szövegeiben Csurka vehemens Nyugat-ellenes retorikájának nyoma sincs, éppen ellenkezőleg, mindig azt hangsúlyozza, hogy amit ő mond, az teljes mértékben összhangban áll a parlamentáris demokrácia és a nyugati világ értékeivel.

A nagy játszma

A Kónya-offenzíva néhány hónap alatt kifulladt. Az emberek „nem érezték meg”, hogy „ezek ott fönt végre valamit próbálnak csinálni”, a „határozottabb, keményebb fellépés”, a „ritmusváltás” jelszavát a csurkista tábor vitte tovább. A Kónya-offenzíva Csurkát hozta helyzetbe. A drámaíró nagy szavazattöbbséggel bekerült a frakció elnökségébe (ami 1990-ben nem sikerült neki), 1991 decemberében a párt alelnöke lett, és 1992 első felében –Debreczeni József szavai szerint – „igen jelentős bázisa volt a képviselőcsoportban”, a tagságról nem is beszélve. Az 1992-es Csurka-offenzíva az 1991-es Kónya-offenzíva bázisára épült.

A Csurka-offenzíva kezelését megnehezítette az a sajnálatos tény, hogy az MDF-ben szerkezeti okokból lehetetlen tisztázó vitákat lefolytatni. Csurka táborában és lapjában a liberalizmus csak szitokszóként használatos, Csurka a La Reppublicának adott interjújában kijelenti, hogy ő egy vallásos zsidót esetleg igen, de egy liberálist nem tekint magyarnak (Magyar Hírlap, 1993. február 24.), a múlt hét végén leszögezi, hogy kilép a pártból, ha az együttműködik a liberálisokkal, ugyanakkor a párt elnöke, a miniszterelnök – a liberális ellenzékkel szemben – önmagát tekinti autentikus liberálisnak, a külügyminiszter pedig azt ajánlgatja a liberális ellenzéknek, hogy fáradjanak át a kormánypártok oldalára (Csurka mellé), ha valóban hitelesen akarják képviselni a szabadelvűség és a nyugati világ értékeit. Itt bármiféle tisztázó vita csakis szakításhoz vezethet, de milyen szavazótábort szakíthatna le magának egy olyan konzervatív-liberális tömb, amely 1991 őszén egy mérsékelten antiliberális politika mellett kötelezte el magát, s ezért nem is számíthat másokra, csak a mérsékelt (vagy mérsékelhető) csurkistákra?! A mérsékelt csurkista az, aki nem mondja ki, amire gondol, a mérsékelhető csurkista pedig az, aki rávehető arra, hogy ne mondja ki. A mérsékelt liberális az, aki nem mondja ki azt, amire a csurkista gondol, a mérsékelhető liberális pedig az, aki rávehető erre. Az MDF vezetése 1992 augusztusa óta mással se foglalkozik, mint hogy a párt szókimondóit mérsékelje, és megértesse velük, hogy a párt működésének feltétele a hallgatólagosság. Az utóbbi hónapok ellentétes irányú hadmozdulatai ékesen bizonyították, hogy az MDF sem Csurkával, sem Csurka nélkül nem tud létezni, Csurkát egyszerre kellene kiszorítani a pártból és beszorítani a pártba, ellökni és visszarántani. Ha ez a játék megszűnik, vége a hallgatólagosságnak.

A megmérettetéstől a lakbéremelésig


Idézzük fel, mi történt az elmúlt hónapokban, és ki mit mondott.

Január elején a pártcentrum emberei, mindenekelőtt Kónya Imre azt állítja, hogy az Antall és Csurka közötti nézeteltérés túldimenzionált, egyáltalán nem feloldhatatlan. Az országos gyűlés előtti napokban, január 20–22-én hatalmas, háromrészes Kónya-interjú jelenik meg a Pesti Hírlapban, amelyet Balaskó Jenő jegyez – még a Csurkával való szakítása előtt. Kónya ebben az interjúban Csurkát taktikai szempontból élesen támadja, mondván, hogy az író az ellenzék malmára hajtja a vizet, és ezenközben a következőket mondja: „az ellenzék liberális része igazi lehetőséget nem lát a maga számára akkor, ha ezt a rendszerváltási folyamatot sikerrel vezényli le a kormány. Mert tudják, hogy az úgynevezett keresztényi és nemzeti középerő az, amely a magyarság habitusának leginkább megfelel, különösen hosszú távon. Nagyon félnek attól, hogy mi berendezkedünk itt a hazában. Félnek attól, hogy a bajokat magunk mögött hagyva végül is kiemelkedik a nemzet a múltból, és ők soha nem juthatnak már hatalomra.” (Pesti Hírlap, 1993. január 21.) Vesse ezt össze a kedves olvasó azzal, amit Csurka két évvel azelőtt írt, és ami annak idején Elek Istvánt nevezetes nyílt levelének megírására késztette: „Ha ez a kormány a helyén marad, akármennyire megkötött kezű is, előbb-utóbb megerősödik, kilábal, kivezeti az országot a válságból, és akkor örökre befellegzett itt a bolsevizmusnak, a kozmopolitizmusnak, a liberális cafrangokba öltöztetett idegenségnek és nemzettiprásnak… Akkor mégiscsak a keresztény középrétegek teremtik meg az európai Magyarországot.” (Magyar Fórum, 1991. február 21.)

A Kónya-interjúval egy napon jelent meg a Magyar Fórum Farkas Elemér cikkével a címlapján. A cikk arról szólt, hogy Antall és Csurka nem fér el többé egy csónakban, és a miniszterelnök immáron többet árt az MDF-nek, mint használ.

Lezajlott az országos gyűlés, a szakítás elmaradt, sőt Kónya a gyűlés utáni sajtóértekezleten figyelmeztette is az újságírókat, hogy nem érdemes azon spekulálni, hogy kinek hány embere van benn az új elnökségben, fölösleges ide-oda sorolgatni a vezetőket, mert mindannyian egyazon politika mellett kötelezték el magukat.

Azért Csurkát és embereit mindenesetre kihagyják a szűkebb ügyvezető elnökségből, az újraválasztott frakcióelnökségben csak egy Csurkától elszakadt képviselő reprezentálja a népnemzeti szárnyat. A kormányból kimarad a népnemzetiek kedvenc minisztere, Andrásfalvy Bertalan.

Február 24-én az MDF elnöksége szervezetileg elhatárolja a pártot a Magyar Út mozgalomtól, de nem fogadja el Kónya Imre javaslatát, miszerint a pártnak tartalmilag is el kellene határolódnia a Magyar Úttól. (Kónya egyébként már januárban is azt nyilatkozta, hogy a Magyar Út körök szétfeszítik a párt kereteit.)

Ugyanezen a napon jelenik meg Debreczeni cikke a Népszabadságban: „Csurkának mennie kell!” Február 25-én egy másik nemzeti liberális vezető, Mile Lajos a Magyar Hírlap hasábjain kifejti, hogy a Demokratikus Charta és a Magyar Út egyaránt a többpártrendszert tagadja, „a politikai akaratképzés központját a pártoktól el akarja vonni”, és „önmagára valamit is adó, demokratikus párt nem lehet egyik mozgalomnak sem szereplője”. Ez a gondolat néhány nappal később Boross Péter nyilatkozatában is felbukkan. Március 2-án Debreczeni már szinte tényként közli a Népszabadságban, hogy Csurka hamarosan távozik az MDF-ből. Március 5-én Kónya igen érdekes nyilatkozatot ad a Heti Magyarországnak: „Nem értek egyet azokkal, akik Csurka István azonnali kiseprűzését követelik, hiszen érdekünk őt partnerként a legvégső határig magunk között tudnunk.” De: „Magam is úgy gondolom, közeli a pillanat, amikor már nem kerülhető meg ennek a politikai kérdésnek érdemi felvetése.”

Március 15-én a kormánypárti sajtó és a Tv-Híradó agyonhallgatja a Magyar Út rendezvényét, és néhány nappal később szétrobban a Magyar Fórum szerkesztősége. A „mérsékelhető” csurkistákat leválasztották vezérükről. Az eseményekről az Új Magyarország Magyar Út-elágazás címmel ad hírt: „Nyolcan letértek a Magyar Útról.”

Horti József, a Hírlapkiadó Vállalat igazgatója gyorsan a csillagokig emelte a Magyar Fórum szerkesztőségi helyiségeinek bérleti díját, hogy kikényszerítse Csurka távozását a Szabad Nép-székházból. Antall a Pesti Hírlap hasábjain kifejti, hogy Csurka valódi célja a hatalom megragadása, és az íróban totalitárius reflexek működnek.

Március 26-án az MDF etikai bizottsága megtárgyalja azokat a javaslatokat, amelyek arra vonatkoztak, hogy részben Csurkát, részben a nemzeti liberálisok vezéralakjait ki kellene zárni a pártból. Az etikai bizottság kiegyensúlyozott, neveket nem tartalmazó, általános érvényű határozatot hoz, miszerint a jövőben súlyos pártbüntetés vár mindazokra, akik egységbontó vitát folytatnak – pláne ellenzéki orgánumokban. A döntés azért érdekes, mert a nemzeti liberálisok a januári országos gyűlés után hibátlan lojalitással felsorakoztak Antall mögött, és a centrumpolitika nevében szorgalmazták Csurka eltávolítását. Elek István az etikai bizottság döntését úgy kommentálja, hogy ha a bizottság rendesen tenné a dolgát, akkor már rég kizárta volna Csurkát.

Április 9-én Fekete György, a Kultuszminisztérium helyettes államtitkára, aki elkötelezte magát a Magyar Út mozgalom mellett, családi okokra hivatkozva lemond.

Kónya egy héttel az új pártválasztmány első ülése előtt kijelenti, hogy ezen az ülésen eldől Csurka sorsa. Csurka ezt a kijelentést úgy értelmezi, hogy a pártvezetés a vele való leszámolásra készül.

Visszagöngyölítés

Ezek után alakul ki az új hivatalos álláspont, miszerint a jövő dönti majd el, hogy hogyan alakul Csurka, illetve a Magyar Út és az MDF viszonya. Három megoldás lehetséges: 1. zárt körben rendezni az ügyeket, és helyreállítani a pártegységet; 2. szétválni; 3. „Miért ne lehetne egy olyan szervezeti rendszerünk, amelybe belefér a párt és a mozgalom, mondjuk, a Magyar Út-körök mozgalma is? Ennek akár még a kormánnyal kapcsolatosan sem kellene vállalnia azt a fegyelmezett magatartást, amely a pártnak viszont elemi kötelessége.” Für Lajos, akitől idéztünk, ezt a megoldást tartja a legvalószínűbbnek. (Magyar Hírlap, 1993. április 24.) A választmányi ülésen Antall József is ezt a hármas verziót adja elő, és kijelenti, amit eleddig gondosan titkolt, hogy kezdetben pozitív lehetőséget látott a Magyar Út jelentkezésében. A liberális szókimondók, Furmann, Kulin most azt hirdetik, hogy véget kell vetni az ideológiai vitáknak, ami azt jelenti, hogy ezentúl nem foglalkoznak Csurka elveivel. Kónya Imre A Hétben egyenesen azt állította, hogy a Csurkával való ellentét, vita, soha nem is volt ideológiai jellegű, Csurka egyszerűen más politikát ajánlott, mint amit a pártcentrum képviselt. Stefka István, A Hét műsorvezetője azzal vezette be a választmányi ülésről szóló tudósítást, hogy a héten ismét különböző híresztelések terjedtek el az MDF és a Magyar Út-körök közötti szakításról.

Ki a csuda terjeszti az ilyesmit?

• Beszélő