Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

– Jó néhány Helsinki-konferencián képviselte már Magyarországot. Hogyan ítéli meg: biztonságosabb-e a világ ma, mint néhány évvel ezelőtt?

– A világ szabadabb lett. A „biztonságosabb” szót nem használnám. Néhányan talán még vissza is sírják a régi jó stabil időszakot, a két tömb időszakát. Persze sok olyan eredmény született, többek között a Helsinki-folyamat keretében, amelyek biztonságosabbá tehetik a világot: fegyverzetkorlátozási egyezményekre, emberi jogi kötelezettségekre gondolok. A legutóbbi Helsinki-utótalálkozó hangsúlya a végrehajtáson volt. A dokumentum, amit elfogadtunk, remek megfogalmazásokat ad a változások kezeléséhez; nem véletlenül ez a címe: A változások kihívása.

– De hát milyen foganatjuk lehet ezeknek a megfogalmazásoknak, miközben környezetünkben polgárháborúk dúlnak?

– A magyar küldöttség két célkitűzéssel indult Helsinkibe. Az egyik: körülhatárolni, miként lehet a kormányok politikai akaratát alakítani. Hogyan tudja például egy olyan ország, mint Magyarország, kikényszeríteni a nagyobbaktól, hogy a környezetünkben levő válságok rendezésében részt vegyenek? Ez volt a konfliktusmegelőzés és válságkezelés koncepciója. A másik: milyen eszközökkel járulhat hozzá ehhez egy Magyarország méretű állam? Ezen eszköztár olyan elemeket tartalmaz, mint az EBEÉ, a Helsinki-folyamat békefenntartó képességének kialakítása, a NATO bevonása a békefenntartásba, a nemzeti kisebbségi főbiztos intézményének megteremtése, tényfeltáró, megfigyelő csoportok kiküldése. E két területen sikerült is előrelépni Helsinkiben.

– Sok szakértő úgy vélte, hogy a Párizsi Charta gyors időszerűtlenné válása miatt a mostani helsinki csúcsra alapvető feladatok várnak, és mindenképpen mérföldkőnek fog számítani Jogos volt ez az értékelés?

– A Szovjetunió Kommunista Pártja már a kongresszusait megelőző hetekben kitűzte a transzparenseket, miszerint történelmi jelentőségű kongresszusra kerül sor. Nem szeretném most így használni a történelmi jelzőt a Helsinki-dokumentum kapcsán, bár kétségtelenül jelentős szerepet fog játszani az európai–transzatlanti kapcsolatokban.

A helsinki záróokmányt 1975. augusztus 1-jén írták alá, az ott megfogalmazott tíz alapelv többségét azonban most egyre-másra újraértelmezik, különösen az elmúlt három év eseményeinek fényében. Mit jelent például a népek önrendelkezésének elve a területi épség elvével szemben? Összeegyeztethetőek-e? Nem. A hetedik elv, az emberi jogok tiszteletben tartása mint az államközi kapcsolatok tényezője azonban máig érvényes megfogalmazásban jelent meg: a nem egyetlen ország belügyeként kezelt emberi jog fogalma volt a Helsinki-folyamat alapköve hosszú-hosszú éveken át. Az 1975 utáni utótalálkozókat nem véletlenül illették felülvizsgálati konferencia névvel: az emberi jogok tiszteletben tartását kérték számon a keleti tömb országaitól. 1989-et már mindenki annus mirabilisnek hívja: ennek eredményeit összegezte a Párizsi Charta az Új Európáért. Az emberi jog, a demokrácia, jogállamiság ekkor már alapérték volt mind a 34 ország számára (a 35. tagállam, az NDK akkorra már megszűnt létezni). Ekkor születtek az első, ún. EBEÉ-intézmények, a konfliktusmegelőző központ, amelyik tulajdonképpen katonai-biztonsági kérdésekkel foglalkozik, létrejött a szabad választások irodája Varsóban, kialakult egy politikai konzultációs struktúra. Aztán jött a fordulópont: 1991, Jugoszlávia, a Szovjetunió széthullása. Amikor 1990-ben még üdvözöltük, hogy a német nép, élve önrendelkezési jogával, egy államot formált, nem gondoltuk, hogy az önrendelkezési jog nemcsak egyesüléshez vezethet, hanem az államok széteséséhez is.

Az utóbbi egy év volt az EBEÉ legnehezebb éve, a legnagyobb próbatétel. Olyannyira, hogy 1992 márciusában a kérdés már az volt, egyáltalán van-e még hitele a Helsinki-folyamatnak. Mit tehet 52 ország, mert mára már ennyien vagyunk. Lehet-e 52 ország között konszenzust elérni? Lehet-e hatékony válságkezelő mechanizmusokat működtetni? Ez a következő fordulópont: a legfrissebb Helsinki-dokumentum ezt is fémjelzi.

– A záródokumentum lényegében két nagy témakörre koncentrál: a konfliktusmegelőzésre és a kisebbségek ügyére, de mintha légüres térben történt volna e témák felvetése. A status quo módosulásáról például nem sok szó esik, pedig hát a ’75-ös alapdokumentum megállapítására az utóbbi idők történelmi fejleményei e tekintetben is fittyet hánynak.

– Ítélete lesújtó, de akár egyet is érthetek vele. Mégis, hadd említsek egy „enyhítő körülményt”: a helsinki csúcstalálkozó egységes értékítéletet tudott kimondani a délszláv válság ügyében. Ezt rendkívül fontosnak tartom. 51 ország konszenzusa áll mögötte. A status quóra valóban nincs utalás, de azt hiszem, nem árulok el tárgyalási titkot, ha elmondom: történt rá kísérlet. Kollégáink megpróbálták megfogalmazni, mit jelent a határok békés megváltoztatása. A délszláv válság kapcsán kimondtuk azt is, hogy az önrendelkezési jog felelősséggel jár – többek között a kisebbségi jogok tiszteletben tartásával: az önrendelkezési jog a ma Európájában csak békés úton gyakorolható. Aztán: többször fölvetődött a kérdés, mit jelent a szuverenitás az európai politikai unió kialakítása fényében. Mit jelent a szuverenitás egyáltalán akkor, ha a „konszenzus mínusz egy” elvet alkalmazzák? Mit jelent a szuverenitás akkor, ha egy országon belüli, nem két ország közötti válsággal foglalkoznak? Az is egyik eredménye a Helsinki-dokumentumnak, hogy túllép a csak államközi válságok fogalmán. Sajnos, túl kellett lépni. Nagyon féltek a kollégák attól, hogy a Helsinki-alapelvek átfogalmazásával meg kell változtatni saját régi álláspontjukat s évszázadok alatt kialakított játékszabályaikat. És ezek a kollégák nem Közép- és Kelet-Európából jöttek.

– Örvendetes, hogy az utóbbi időben igencsak előtérbe került a kisebbségek ügye a Helsinki-folyamatban. Ám máris megfogalmazódtak ellenvélemények is: félő, hogy a Helsinki-egyezmény úgynevezett harmadik kosara, az emberi jogok témaköre ezzel esetleg leszűkülhet.

– Valóban volt olyan érzése a tárgyalóknak, hogy az emberi dimenzió témakörében nagyon nehezen tudunk már újat mondani, pedig számtalan tennivaló akad. Sokakat vigasztal persze az a gondolat, hogy az Európa Tanács programokat indított be közép- és kelet-európai országok számára, amelyek segítik a demokrácia meggyökereztetését; hogy az egyes államok folyamatosan az Európa Tanács tagjaivá váltak; s hogy már léteznek olyan mechanizmusok, amelyek csak alkalmazásra várnak. Az emberi jogi kérdést tehát nem leszűkíteni, hanem éppenséggel inkább kibővíteni kellene a kisebbségi kérdéssel. A mostani Helsinki-dokumentumban mégis minimális szó esik kisebbségi jogokról. Ebben az 52 országban, ahol azerik és indiánok, baszkok és romák élnek, ahol oroszok élnek kisebbségi-többségi helyzetben egy-egy új államban, a lehetetlennel volt határos újabb kisebbségi jogokat megfogalmazni. Annyit sikerült rögzíteni, hogy a kisebbségek ügye nem pusztán a demokrácia fejlődésének a része. A kisebbségek nem várhatnak addig, amíg mindenütt felvirágzik a demokrácia, mert addigra vagy asszimilálódnak, vagy kikergetik őket az adott országból, vagy pedig polgárháborúvá fajul a helyzet. A Helsinki-dokumentum a hangsúlyt elsősorban a konfliktusmegelőzésre tette. A főbiztos most elhatározott intézménye is ezt szolgálja: egy kormány ne hivatkozhasson a piacgazdaságba való átmenet problémáira, amelyek a kisebbségek pénzigényes ügyét háttérbe szorítják – már most kezdődjön meg a párbeszéd. Szeretnénk, ha nem csak akkor figyelnének a kisebbségekre, amikor már a konfliktus akár fegyveres összecsapások formáját is ölti.

Nagyon boldog vagyok, hogy holland kollégáim kezdeményezték a nemzeti kisebbségek főbiztosa mint intézmény létrehozását. Mi, a magyar küldöttség tagjai kicsit magányosnak éreztük magunkat még 1990-ben is, amikor a kisebbségekről beszéltünk. Akkor éppen úgy vélték, a kisebbségi ügy már nem ügy: többen még Magyarországra akarták fogni, hogy ezzel alá akarjuk ásni a biztonságot.

– Szóba került az előbb a konszenzus kérdése. Tudjuk, hogy a Helsinki-találkozók egyik legfőbb kockázata épp a konszenzusos döntés nehézségeiben rejlett. Történt e tekintetben előrelépés?

– Most értettük meg igazán, hogy a Helsinki-folyamat legfőbb erénye épp az 52 ország közötti konszenzus kialakítása iránti igény. Rá kell beszélni bizonyos megoldások elfogadására Liechtensteint, rá kell beszélni Azerbajdzsánt és rá kell beszélni az Egyesült Államokat. És ez nem pusztán a kis országok büszkesége, hogy igenis, a nagyokat is meg kell törni, hanem az egész Helsinki-folyamat lényege a politikai meggyőzés, ha kell, politikai nyomásgyakorlás. El kell érni, hogy valaki megváltoztassa a véleményét a többség érdekében, de úgy, hogy közben a saját álláspontja is megfelelően tükröződjön egy adott megállapodásban. A konszenzus elve alól már van egy kivétel: a „konszenzus mínusz egy” elv: ha az egyik részt vevő állam az alapvető értékeket sérti meg folyamatosan, durván, akkor az ő beleegyezése nélkül is lehet döntéseket elfogadni. Így született meg többek között az a döntés, amelynek értelmében az EBEÉ-találkozókon Jugoszlávia nem vehet részt október közepéig függetlenül attól, hogy államisága kérdésében milyen döntés születik. A tervezett ún. konszenzuselhagyó döntés amerikai ötleten alapul: a kötelező vagy irányított békéltetés eljárására vonatkozik, amikor két vitában álló államot arra ítélnek, hogy békéltetés útján oldják meg a vitás kérdésüket. Ekkor az EBEÉ 52 tagállamából 50 ország olyan döntést hozhat, hogy márpedig ez a két állam a vitáját békéltetés útján oldja meg. A cél nem az, hogy valamely független, lebegő, nemzetek feletti pártatlan szerv kötelező ítéletet hozzon, hanem hogy bizonyos közvetítők segítségével békés baráti rendezést érjenek el egy vita kapcsán. Nem kikényszerítés a cél. Mind a két államnak vagy mind a két félnek elégedettnek kell lennie a megoldással ahhoz, hogy a vita valóban tartós megoldást nyerjen.

– A következő konferenciát Budapesten tartják. A közbenső két esztendőre milyen stratégiai célkitűzések születtek?

– A politikai akarat megmérettetésének időszaka lesz. Budapesten arról kell számot adni a részt vevő államoknak, mennyiben sikerült a válságok, változások kezelésében előrelépni. Hajlandók voltak-e a részt vevő államok a Helsinki-folyamatot felhasználni egyes viták rendezésére, a konfliktusok megelőzésére? Hogyan tud a Helsinki-folyamat az európai felépítmény központi elemévé válni? Hogyan tud együttműködni a NATO-val és az európai közösségekkel, az Európa Tanáccsal és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal? A stratégiai cél Budapesten az lesz, hogy bebizonyítsa a Helsinki-folyamat életrevalóságát.

(Dr. Hargitai Zsuzsa ez idáig a Külügyminisztérium Európai Együttműködési Főosztályának vezetőjeként képviselte hazánkat az EBEÉ-konferenciákon és a helsinki találkozókon, most vált: politikai tanácsadó lesz az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banknál.)

• Beszélő