Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Megvannak-e a gazdasági-műszaki feltételei az erőmű esetleges egyoldalú beindításának?

Vargha János: Ennél nagyobb őrületet nem tudok elképzelni, a Duna elterelése rendkívül kockázatos lenne műszakilag éppúgy, mint nemzetközi jogi szempontból, hiszen a Duna kulcsfontosságú nemzetközi vízi út. Nem kizárt ugyan – miként azt a jugoszláv példa is mutatja –, hogy északi szomszédunk is valamilyen kétségbeesett lépésre szánja el magát, de azért azt látni kell, hogy Szlovákiában is fogy a lépcsőhívek tábora. Igaz, minthogy a gazdaság összeomlóban van, a vállalatok mindent megtesznek a beruházásokért. Ez korábban Magyarországon is nagyon lelassította a vízlépcsőügy megoldását. Ha ezt vesszük figyelembe, akkor valóban olyan következtetés vonható le, hogy hajthatatlan a szlovák fél. Ám ha arra gondolunk, hogyan zajlott le Magyarországon ugyanez a dolog, akkor némileg optimistábbak lehetünk. Nézzük csak a kronológiát: 1988-ban a magyar parlament – mindössze 19 képviselő kivételével – megszavazta a vízlépcsőt. Ráadásul 1989 februárjában a miniszterelnök-helyettes aláírt egy gyorsításról szóló jegyzőkönyvet, az osztrákok pedig elkezdték robbantani a sziklamedret. Egyszóval: minden jel arra mutatott, hogy kész helyzetet akarnak teremteni. E logikát a szlovákoknál is nyomon lehet követni. Pontosan efféle célokat szolgált a bősi síkságon a hajók zsilipelés előtti várakozótere és a turbinákra folyó víztömeg köze 1984-ben épített grandiózus fal is. A fal maga – a vízlépcső egészét tekintve – jelentéktelen, bár önmagában igen impozáns vállalkozás: ez a 18 méter magas 2-3 méter széles betonkolosszus alkalmas volt arra, hogy rá hivatkozva a szó legszorosabb értelmében falhoz állítsák a magyar politikai vezetőket, mondván: immár minden készen van, nincs visszaút.

Ilyen tendenciát sejtek abban az igyekezetben is, ahogyan most vizet szivattyúznak az oldalcsatornába. Ráadásul, ha arra gondolunk, hogy az oldalcsatorna egyik szakaszán – ötven méter hosszan – be sincs fejezve az aszfaltszigetelés, de közben ezt a szivattyúzást már csinálják, nos ebből is látszik, hogy a dolog nem a tényleges befejezés felé halad, hanem mindössze szimbolikus lépéseket tesznek annak érdekében, hogy a magyar felet kompromisszumokra kényszerítsék. Rendőrök – s amiként a rádió most bejelentette –, kommandósok bevetése pedig végképp arról tanúskodik, hogy éppúgy elveszítették a fejüket, mint 1989-ben Jakes, aki érvek helyett szinten rendőri erőszakhoz folyamodott.

Egyszóval, látszik, hogy – egy-másfél éves késéssel – ugyanazok a politikai folyamatok játszódnak le Szlovákiában is, mint korábban Magyarországon. A késés oka véleményem szerint az – bár persze óvakodni kell a teljes párhuzamba állítástól –, hogy az ottani ellenzék elkövette azt a hibát, hogy a szabad választások előtt elfogadta a vezető pozíciókat, még azt megelőzően, hogy ellenzéki pozícióból tárgyalt volna a politikai változások, az új berendezkedés feltételeiről. Ez azt is jelentette, hogy nagyon nehéz volt ellenállni a változatlan struktúra nyomásának. Gondoljunk csak arra, hogy az ipari lobbyk még Magyarországon is milyen gyorsan megtalálták az utat az új hatalomhoz. Például az MDF parlamenti frakciójának vezető gazdaságpolitikusa, Szabó Iván mint „betonszakember” messzemenően érdekelt volt egykoron a vízlépcső felépítésében.

Beszélő: Van-e valamilyen érdembeli különbség a szóban forgó beruházásokat ellenző csehszlovák, illetve magyar környezetvédők érvelése között?

V. J.: Semmilyen. Igaz, az érvrendszer meglehetősen szerteágazó, de ezen belül, a szakmai érvek terén valóban semmilyen nézetkülönbség sem látszik. Utalnék itt mindenekelőtt a szlovák kormány által, a „bársonyos forradalmat” követően felkért bizottság szakvéleményére, mely az ivóvíz kérdését tekintette a legsúlyosabb problémának, s ezért egyértelműen elutasította a vízlépcsőt. A ténykérdésekben tehát a vélemények lényegében nem tértek el. Persze a dolgok a pénz körül forognak, így a különbség másutt van. Ma már a magyar vízügyiek eljutottak odáig, hogy az eddigi beruházások lebontásán akarnak keresni, szlovák kollégáik viszont még mindig ott tartanak, hogy a beruházások folytatásában látják anyagi érdekeiket. Az a bizonyos „átcsapás” viszont bármikor megtörténhet, s ez politikaváltással fog természetesen együtt járni.

Beszélő: A vízlépcső ügyének nemzetközi jogi összefüggései is vannak; például a békeszerződések szempontjából. Milyen mértékben tudhatja Magyarország e tekintetben maga mögött Európát?

V. J.: Nem tudom, hogy folytatott-e a magyar kormány ez ügyben diplomáciai puhatolózásokat, nagyon jó lenne, ha ezt megtenné. Persze nem a nyilvánosság előtt. De ha arra gondolok, hogy 1986-ban az Európa Parlament határozatban lépett fel a Duna Kör mellett, amikor szétkergették a Batthyány téri tüntetést, akkor el tudok képzelni most is egy hasonló állásfoglalást. A nyugatiak mindemellett meglehetősen érdektelennek mutatkoznak, s igyekeznek gyakorta azzal nyugtatgatni magukat, hogy ezek a viszályok maradjanak az érintett országok belügyei. Számomra úgy tűnik, mintha Nyugat-Európa megrettent volna attól, hogy a kontinens keleti fele valamilyen integrációra törekszik, s most inkább ezeknek az országoknak a versenyeztetését igyekszik szorgalmazni. Elég ijesztő számomra, hogy Kelet-Európa esetleg nem kerül a nyugati várfalon belülre, hanem a vizesárokban fog kikötni. Lehet, hogy a mi erőműveink ontják majd azt az energiát, ami aztán Nyugatra vándorol? Az a viszonylagos környezeti javulás ugyanis, amit úgy-ahogy Nyugaton elértek, annak volt köszönhető, hogy az energiafaló ipar jelentős részét kitelepítették Dél-Európa vagy a harmadik világ országaiba. E tekintetben esetleg most Kelet-Európán lesz a sor.

Beszélő: Bizonyos jelek arra utalnak, hogy az Antall-kormány feladta korábbi, a parlamenti választások idején is gyakorta hangoztatott vízlépcsőellenes magatartását. Keresztes K. Sándor környezetvédelmi miniszter állítólag a múlt héten titkos tárgyalásokat folytatott Pozsonyban.

V. J.: Magyarországon létezik egy parlamenti határozat, s ez elég világosan kimondja, hogy a vízlépcső egyetlen létesítményét sem kívánja üzembe helyezni. Történnek kísérletek arra, hogy a parlamentet áthangolják, de ez nagyon nagy politikai kockázatot jelent. Ez az ügy túlnőtt a zárt ajtók mögött elintézhető dolgokon. Az emberek nem felejtették el egykori jelszavunkat: Hogyha a Duna sorsán változtatunk, akkor a magunk sorsán is változtatni tudunk! A vízlépcső kulcsa Magyarország kezében van a dunakiliti duzzasztó miatt, nehezen képzelhető el, hogy szándékainkkal szemben álló dolog történjék. Vannak ugyan ellentétes törekvések: például Keresztes K. Sándor és két kollégája, Vavrousek úr, a szövetségi környezetvédelmi miniszter és Tirpák úr, a környezetvédelmi bizottság elnöke között zajlott találkozó. De ezekkel csak annyit érhetnek el, hogy lassítják a folyamatot, és még néhány milliárd fog elúszni.

Az Antall-kormány az elmúlt évben valahol középen ingadozott: a lakosság és a lobbyk véleménye között, és jó szokás szerint nem mert egyenes, világos döntést hozni. De lehet ezen csodálkozni? Az MDF vízlépcsőprogramjában jócskán van kétértelműség.

Most egyébként már azt kellene terveznünk, milyen legyen a Duna vízlépcső nélkül, mégpedig a parlament által meghatározott értéksorrend szerint. Első a természetes környezetvédelem, második az árvízvédelem, harmadik a természeti viszonyokhoz illeszkedő új hajózási rend kialakítása.

• Beszélő