nl [Neményi László]

Nyomtatóbarát változat

A múlt héten Daróczy László, az Új Magyarország publicistája forradalmasította a politikatudományt. Tette ezt, ahogy magyar emberhez illik, szemérmesen, egy olyan cikkben elrejtve, amely – és ezt nem feljelentésnek szánom – a földkerekség legtöbb liberális lapjában megjelenhetett volna. D. L. az észteket feddte meg, mivelhogy nem bánnak szépen orosz kisebbségükkel. Figyelmeztette baltikumi rokonainkat, hogy eljátszhatják a nemzetközi közvélemény rokonszenvét, ha így folytatják. Egyébként is veszélyes játék az orosz medvét ingerelni: „Elég csak emlékeztetni a liberálfasiszta nézeteiről hírhedt s az orosz elnökválasztáson harmadik helyen befutó Zsirinovszkij minapi baljós fellépésére.”

Kik azok a liberálfasiszták?

Liberálfasiszta nézeteiről hírhedt. Ízlelgetem a jelzős szerkezetet: kétségkívül van bukéja. Gyarló elmémmel arra nem vállalkozhatom, hogy megpróbáljam rekonstruálni azt a nyereg alatt puhított politikatudományt, amelynek leíró – vagy analitikus? – instrumentáriumához ez a terminus technicus tartozhat. De találgatni azért szabad.

Olyat már mondtak, hogy szociálfasiszta. A kommunisták a harmincas években a szociáldemokratákra. Az elvtársak azt akarták sugallni, hogy a szociáldemokraták csak színből szociáldemokraták, valójában azonban fasiszták. Analógiás alapon olyat is mondtak, hogy liberálfasiszta. A Ho Apót fejemelt ököllel éltető forradalmi marxista, trockista, maoista szélsőbaloldaliak a hatvanas években a polgári demokrácia híveire. Világos, hogy mit akartak sugallni. De attól tartok, rossz úton járok. Egyfelől ebben az értelemben Zsirinovszkijra nem lehet azt mondani, hogy liberálfasiszta, hiszen ő nem akar liberálisnak látszani, ő nyíltan, őszintén és dacosan fasiszta. Másfelől pedig hogyan is feltételezhetnénk D. L.-ről, hogy szélsőbaloldali nosztalgiái vannak?

Közelítsük meg a problémát a nyelv felől. Ha nem csal a nyelvérzékem, a liberálfasiszta jelző a szó szoros értelmében nagyjából három dolgot jelenthet. 1. Igaz, hogy fasiszta, de legalább nem elvakultan. 2. Lehet, hogy fasiszta, de sajnos nem elég következetes. 3. Nem elég, hogy fasiszta, ráadásul még liberális is. A második lehetőséget ki lehet zárni, mert az ott rögzített tartalom kifejezésére szinte felkínálkozik a hígfasiszta jelző. A harmadik lehetőségnek nincs értelme, önellentmondást tartalmaz, de mégsem zárhatjuk ki, mert nem tudjuk, hogy D. L.-nek vannak-e elvi fenntartásai értelmetlenségek leírásával szemben.

Ráadásul, ha már D. L. intellektuális szokásainál tartunk, felmerül még egy utolsó értelmezési lehetőség is. Lehet, hogy D. L. nem is ért semmit a liberálfasiszta jelző alatt. Csak múkfaroknak szánta, a hajdani vörös farok megfelelőjének.

Elveszett illúziók

Hétfőn lemondott hivataláról Václav Havel, a Cseh és Szlovák Köztársaság elnöke. A hír rossz. De mielőtt búnak eresztjük a fejünket miatta, emlékezzünk egy kicsit.

Szinte napra három évvel ezelőtt Havel előszót írt Távkihallgatás/Tiltakozás című, magyarul akkor megjelenés alatt álló kötete elé. „Új jelenség életemben – írta Havel –, hogy az utóbbi idők változásainak köszönhetően darabjaimat a szovjet blokk egyes országaiban is játszani kezdik, és lassan más szövegeim is megjelennek nyomtatásban (nemcsak szamizdatban), tehát húsz év elteltével idegenben már nem számítok olyan tabunak, mint saját hazámban.” Három évvel ezelőtt még így állt a helyzet.

Aztán a csehszlovák betonkommunistáknak is engedniök kellett, elsöpörte őket a „gyengéd forradalom”. A választók bizalmukkal tüntették ki Havelt és pártját, mintegy népmeséi igazságszolgáltatást gyakorolva. A diadal koronájaként a szlovák országrészben is egy olyan párt került hatalomra, amelyről el lehetett hinni, hogy a Charta ’77 tradíciójában áll. Utólag valljuk be: túl szép volt a menyasszony.

Jöttek az illúzióromboló hétköznapok, a politika vaskos realitásai; szembesülni kellett a demokratikus átalakulás és a piacgazdaságra való áttérés gigantikus problémáival; feltűntek a politikai méregkeverők a maguk szörnyeteg ideológiáival. És előtérbe kerültek a kettős nemzetállam koncepciója feloldhatatlannak bizonyult ellentmondásai. Csehszlovákiából először Cseh–Szlovákia lett, majd az első szabad választásokat két évvel követő választások előrevetítették a cseh–szlovák állam kettéválásának árnyékát. Az újbátor szlovák nacionalisták nemcsak az elnöki széket húzták ki Havel alól, hanem azt az államot is, amely ennek a széknek jelentőséget kölcsönzött.

Noha Havel kényszerű lemondása is illusztrálja, hogy a posztkommunista Kelet-Közép-Európában egyre kevésbé osztanak lapot olyan embereknek, akiknek akkor is volt némi kifogásuk az államszocializmus ellen, amikor az még harapott, Havel kudarca elsősorban mégsem erről szól, hanem Cseh–Szlovákia felbomlásáról. Ugyan aligha valószínű, hogy a cseh–szlovák államot bárki is képes lett volna egyben tartani, Havel erre a feladatra – önhibáján kívül, sőt, részben éppen erényei miatt – rendkívül alkalmatlan volt.

Lehet, hogy a huszadik századi cseh történelem nem olyan makulátlan, mint amilyennek a művelt nyugati közvélemény hiszi, de ez nem változtat a lényegen: ez a közvélemény csehbarát. Havelt sohasem pusztán azért tisztelték, mert antikommunista moralista és ellenálló volt, hanem azért is, mert a civil, művelt, handabandázás nélkül bátor cseh polgár megtestesítőjét látták benne. Éppen ezért Havel nemzetközi piedesztálra emelése kezdettől fogva bosszantotta a szlovákokat: Havel hírneve és tekintélye lépten-nyomon nemzeti Hamupipőke-létükre emlékeztette őket. Egy névtelen, simlis és tahó cseh politikus szlovák szempontból sokkal alkalmasabb lett volna a cseh–szlovák állam reprezentálására, és nemcsak azért, mert egy ilyen egyén esetleg könnyebben szót érthetett volna a – sajnos – riasztó számban simlis és tahó szlovák politikusokkal.

Szlovákián kívül aligha vannak sokan, akik elégtételt éreznek Havel kudarca miatt. Magyarországon csak egyről lehet tudni, Balaskó Jenőről, a bölcs, kiegyensúlyozott, halk szavú és csalhatatlanul jó ízlésű kormánypárti propagandistáról. Ő picinyég megnyugodhat: egy potenciális Hitlerrel vagy Sztálinnal – vagyis börtönviselt államfővel – immáron kevesebb van a posztkommunista Kelet-Közép-Európában. Már csak Gönczcel és Walesával kell valamit csinálni.

Csupa i, csupa I…

A rendszerváltás hatalmas nyeresége, hogy Stolmár G. Ilona, a nemzeti érzéstől megrészegült lángkeblű honleány hazatántorgott Amerikából. Azóta itthon delirál. Abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy múlt heti üzeneteinket kommentálásra találta érdemesnek. Illetve ne túlozzunk, mert a nemzetes asszony úgy kegyeskedik vélekedni, hogy K. L.-nek, a múlt heti üzenetek szerzőjének „demokratikusan terített légypotyadékaira… a stílus és a gondolat ember alatti szintje miatt, kitérni sem érdemes”. No comment.

• A hét üzenetei