nl [Neményi László]

Nyomtatóbarát változat

Fejtő Ferenc, a Párizsban élő neves történész és politológus, József Attila hajdani szerkesztőtársa a Népszabadság hétvégi számában terjedelmes nyílt levelet intézett Csoóri Sándorhoz. A tudós a költő egy másik költő, Balaskó Jenő által lejegyzett előadása kapcsán-ürügyén fejti ki nézeteit a mitologizáló történelemszemléletről, Németh Lászlóról, a népies–urbánus vitáról és annak jelenlegi felelevenedéséről; tisztázó vitát kezdeményez, hogy az „új nemzedék” „felnőtt néphez illő jövőképet” alakíthasson ki magának. A költő kosarat adott a tudósnak: pár soros levélkével szúrta ki Fejtő – és a közvélemény – szemét. Csoóri formai hibára hivatkozva utasítja vissza Fejtő kezdeményezését: előadását megkérdezése nélkül közölte a Magyar Fórum, ha megkérdik, nem járult volna hozzá a tömörítmény közléséhez, „mert más személy szájában az én szavaim egészen mást jelentenek”.

Méltóságteljes fertály

Mire véljük ezt a kitételt? Éppenséggel lehetséges egy gyenge értelmezés, hiszen szentigaz, hogy jelent valamit a Magyar Fórum szerzőjének lenni, és Csoórinak szíve joga a rátukmált megtiszteltetést elhárítania. De az a szörnyű gyanúm, hogy Csoóri szó szerint és véresen komolyan gondolja, amit leírt. Csoóri alighanem úgy véli, hogy sikeresen kicsente magát a rengeteg problémával küszködő – de mégiscsak demokratizálódó-modernizálódó és végső soron mégiscsak a diszkurzív logika, az érvelés logikája által befolyásolt – magyar közéletből. Alighanem úgy véli, hogy sikerült magának ebből a közéletből egy fenséges, méltóságteljes fertályt kihasítania, ahol rá nem érvényesek a többi közszereplőre vonatkozó szabályok, nem kell legitimálnia befolyását, nem kell vitatkoznia más közszereplőkkel, nem kell részt vennie az eszmék konkurenciaharcában és nem kell megvédelmeznie nézeteit. Csoóri ambíciói szerint költőfejedelem, s még csak nem is az alkotmányos fajta. De ha az akar lenni, akkor legyen valóban az, tegyen szert fejedelmi magabiztosságra is. Ha a porosz uralkodó anno azt üzenhette népének: „A király csatát vesztett. Most a nyugalom az első polgárkötelesség!”, akkor Csoóri Sándor se köntörfalazzék, és üzentesse meg hébe-hóba udvari kancellárjával, Medvigy Endrével a közvéleménynek: „A költőfejedelem szamárságot mondott. Most a tapintatos hallgatás az első polgárkötelesség.” Ebben az esetben „hazai késdobálóinknak” – Csoóri gyengéden így becézi kritikusait – nemcsak karjuk hanyatlik majd le, hanem a szájuk is tátva marad.

A hazug mítosz bája

Ahogy sokunknak bizonyára tényleg tátva maradt a szája vasárnap délután Egerszegi Krisztina produkcióját csodálva. Tudom én, hogy a nemzet sorsán töprengeni, miatta szenvedni sokkal érdemesebb dolog, mint négyszáz métert mindenkinél gyorsabban leúszni. De az utóbbiért aranyat adnak az olimpián. S azt se felejtsük el – ha nem felségsértés ezt észrevenni –, hogy Krisztina aranyosabb és csinosabb, mint a magyar Olümposz magányos kultúrhérosza.

De ne viccelődjem komoly dolgokon. Az olimpiai szellem hatalmas erejű modern mítosz, amelynek csábköréből szinte lehetetlen kivonni magunkat. (S egyébként is: ki akarja kivonni magát?) Hogy ez a mítosz egyúttal velejéig hazug is, csak még bajosabbá teszi. A modern olimpiai játékokon a legutóbbi időkig „amatőr” sportolók küzdöttek egymás ellen, mondjuk szovjet „katonatisztek” amerikai „diákok” ellen. Az amatörizmus elvének feladásával ezt a kegyes hazugságot fölöslegessé tették az olimpia urai. De biztos, hogy jó ez nekünk? Unokáink már azt sem fogják tudni, hogy mi egy sportállás.

Szerencsére maradt még elég a valóság és a retorika közti diszkrepanciából. A modern olimpiai játékokat nem azért hozták létre, hogy rajtuk nemzetek tegyenek szert dicsőségre, hanem azért, hogy keretet teremtsenek az egyéni kiválóság bizonyítására. Az olimpia hivatalosan a „nemzetközi testvériség” nagy ünnepe. Ha hinni lehet Pasquall Maragall, a barcelonai olimpiai szervezőbizottság elnöke fenyegetőzésének, ez még inkább így lesz a XXV. Olimpiai Játékokon. Ugyanakkor mindenki tudja, hogy az olimpia négyévenként két hétre a legelvetemültebb kozmopolitát is a törzs elvakult tagjává formálja át, aki az utolsó korty sörön és az utolsó szál ropin túl is kitart a képernyő előtt, ha a törzs képviselője az áhított aranyért küzd valamelyik látványosnak éppen nem mondható, elvarázsolt sportágban.

Na és az olimpia urai, akik négyévenként megajándékoznak bennünket ezzel a gigantikus látványossággal. Nem lehet sok olyan szervezet a világon – leszámítva talán a dél-amerikai drogbárók maffiáit –, amely annyira nem tartozik felelősséggel senkinek, annyi pénz fölött rendelkezik, és olyan hatalmas, mint a Nemzetközi Olimpiai Bizottság. Ez a kilencvenöt tagú, önmagát megújító szervezet az elmúlt négy évben 1,9 milliárd dollárt szedett be a televíziós közvetítés jogdíjaiból, a belépőjegyek árából, érmek eladásából és az öt olimpiai karika reklámcélokra való átengedéséből. Igaz, a NOB ebből az összegből magának csak hét százalékot tartott meg, a többit átutalta a nemzeti olimpiai bizottságoknak és a különböző sportágak nemzetközi szövetségeinek. S egyébként sem férhet a gyanú árnyéka sem e kilencvenöt kiváló férfiú integritásához. Ha leszámítjuk Iván Szlavkovot, Todor Zsivkov exvejét, akinek a bolgár hatóságok éppen bevonták az útlevelét, mert alapos a gyanú, hogy elsikkasztotta a Bolgár Olimpiai Bizottság pénzét. Sőt, talán magát a nagyfőnököt, Juan Antonio Samaranchot sem árt leszámítani, ugyanis irigyei azt terjesztik róla, hogy az Adidas cég segítségével jutott hivatalához. Ráadásul Samaranch úr politikailag sem patyolattiszta. A Franco-rezsim elkötelezett híve volt a keserű végig, a rezsim bukásakor Katalónia regionális tanácsának elnöki tisztjét töltötte be. Egyes rosszindulatú emberek szerint francoista elveihez mind a mai napig hű maradt, és ebben a szellemben vezeti a NOB-ot is.

Ami nem akadályozta meg abban, hogy oroszlánként küzdjön a szerb és montenegrói sportolók részvételi jogáért. A müncheni világgazdasági csúcstalálkozó előestéjén Samaranch Londonban találkozott John Majorrel, aki másnap szóba hozta a szerb és montenegrói olimpiai részvétel ügyét a világ hét leghatalmasabb államférfijának találkozóján. Az olimpiai szellem félig-meddig diadalmaskodott: Kis-Jugoszlávia egyéni versenyzői az olimpiai zászló alatt Barcelona vendégei lehetnek.

A sportolókra való tekintettel szívtelenség lenne ezt a döntést kritizálni. Marad a remény, hogy a csetnikek a szerb sikerek fölötti örömükben csak az égbe fognak lövöldözni.

Mi pedig csak örüljünk a remélhetőleg számos magyar aranynak, és egyáltalán ne lövöldözzünk.

• A hét üzenetei