Az egész Moszkva ezen a viccen röhög mostanában: egy lakatlan szigeten egy kannibál elkap egy franciát, egy angolt, meg egy oroszt. Két-két golyót oszt ki nekik azzal, hogy azt hagyja életben közülük, amelyikük a golyók segítségével meg tudja őt nevettetni.
Elsőnek a francia próbálkozik: virtuóz zsonglőrmutatvánnyal áll elő, de a kannibál csak áll fapofával. Most az angol jön: bekapja a golyókat, és ugyanabban a szempillantásban már szedi is elő hol a gatyakorcából, hol a segge lyukából, aztán megint lenyeli, előrántja, lenyeli, előrántja, s ez így megy a végtelenségig. A kannibál meg se mukkan.
Indul az oroszhoz, az kapkod ide-oda, hebeg-habog, nagy nehezen kiböki, hogy óriási baj történt. Az egyik golyót elvesztette, a másikat összetörte…
A poént kitalálhatják. A lényeg úgysem az, hanem a vicc roppant aktuális szimbolikája. Merthogy ez az egész szemfényvesztés a golyókkal tisztára olyan, mint az 1991-es kommunista puccs, amit a NÉP nagy bátran visszavert, miután már elege volt a szovjethatalom örökös színeváltozásából. Csakhogy a fényes győzelem után tovább folytatódott a hókuszpókusz. Kirepült ugyan néhány őskomcsi a hatalomból, mint dugó a Szaljut habzóborból, de kisvártatva visszaoldalogtak, megfiatalodva. Megkezdődött ugyan a világ legabszurdabb bírósági tárgyalása, ahol kommunista védett kommunistát, és kommunista vádolt kommunistát, de a demokrata érzelmű értelmiség (köztük én is) egyre csak nyafogott, hogy ez a „boszorkányüldözés” összeroppanthatja a zsenge orosz demokráciát. Ezzel viszont csak a komcsiknak tettünk jót, varázspálca nélkül is úgy életre kelt és kivirágzott a pártjuk, mintha nem is a fél ország átkozta volna el őket. De hát mi szúrtuk el, magunkat okolhatjuk. Ha az új hatalom egyszer s mindenkorra kategorikusan betiltja a kommunizmust, pártostul, pravdástul, mindenestül, az engedelmes orosz nép úgy fejet hajt előtte, mint bármelyik más dekrétum előtt. Ha nincs kommunizmus, akkor nincs. Ha onnan fentről mondják, akkor meg nem is lehet. És eztán már a legeldugottabb vidéki porfészekben se rejtegethet Szekretar Szekretarics gyanús Lenin-képeket, s nem gajdolhatja a nejével az éj leple alatt az Internacionálét, mert az öntudatra és törvénytiszteletre ébredt polgártársak úgy beköpik, mint a sicc. „Ronda dolog kommunistának lenni” – mondanánk akkor Borisz Paszternakot parafrazálva, és élnénk vidáman, elvtársiatlanul.
Csak hát nem ez történt. Hogy ez történhessen, nekik maguknak – a komcsikat betiltóknak – is legalább át kellett volna bucskázni a fejükön. Ehelyett folytatódott tovább a szemfényvesztés, de olyan, hogy csak kapkodhattuk a fejünket. Találgattuk, mi is volt ez valójában. Kezünkben még ott volt a kődarab, amit a ledöntött Dzserzsinszkij-szobor talapzatából vittünk haza szuvenírnek, még ott vibrált a képernyőkön pár KB-s meg KGB-s remegő pofája, pár pillanatra megnyíltak a levéltárak, azt hittük, hogy na majd most minden kiderül, de semmi. Jött 1993 véres októbere, s a Fehér Ház akkori védői most ennek a Fehér Háznak a támadói lettek, és szét is lövették istenesen.
És most nem is az izgat igazán, hogy mit gondoltak eközben a fővédőkből (Jelcin, Ruckoj, Haszbulatov és társaik) lett főtámadók (Jelcin és maradék társai), akik akkor, hihetetlenül ravaszul és ügyesen, végül is a mi javunkra, politikai tőkét kovácsoltak 1991-ben a kétbalkezesek puccsából. Azt többé-kevésbé pontosan lehet tudni, mit akart Jelcin akkor és ekkor, azaz 1991-ben és 1993-ban. 1991 augusztusában igencsak agyafúrtan kilavírozta Oroszországot a Szovjetunióból: ha már úgyse írták alá azt a bizonyos Szövetségi Szerződést, amit Gorbacsov akart a puccsisták és reménybeli szövetségeseik torkán lenyomni, akkor legyen tényleg független föderáció Oroszország. Ekkor, 1993 októberében viszont már az e puccsal szerzett Oroszországot akarta végképp magáévá tenni: ha már nem tudja lenyomni egykori védőtársai, a Ruckojok és Haszbulatovok torkán a saját alkotmányát, akkor kilöveti onnan őket a bársonyszékükből. Meg is tette, a többi meg már gyerekjáték volt: egy nagy hirtelenjében keresztülvert alkotmány és Duma-választás mindent megoldott.
De, mondom, nem is csak ők izgatnak igazán, hanem azok az igazi védők, az egyszerű emberek, akik akkor, azon a vészterhes augusztusi éjszakán tényleg halálmegvető bátorsággal mentek és barikádot emeltek trolibuszból és utcakövekből, feltétel és gondolkodás nélkül a demokráciát választva. Akik, felocsúdván a puccs nevű szemfényvesztésből, a következőképp okoskodtak a történtek felől: a puccsot természetesen maga Gorbacsov fundálta ki, hogy leszámoljon végre a komcsikkal, akikkel akkorra már sehogy se bírt, akik ellen nem használt a glasznoszty és peresztrojka összes fegyvere se. Ezek a balfaszok meg szépen belesétáltak a csapdába, aztán meg, mikor rájöttek, milyen alaposan átvágták őket, hogy mentsék, ami menthető, vagy főbe lőtték magukat, mint például állítólag Pugo elvtárs, vagy masíroztak le hozzá, foroszi „rabságába”, bocsánatáért esedezve. De Gorbacsovot ekkor már egyedül csak az érdekelte, hogy a kellő pillanatban térjen vissza Moszkvába, hogy a Haza Megmentőjeként vonulhasson be. De mit ad isten, elkésett. Mire visszaért, már Jelcin állt a tankon, s tele torokból zengte a demokráciát. Jól elszámította magát, de még így is könnyen megúszta. De az is lehet – mondják mások –, hogy igazi volt a puccs, tényleg túszul ejtették Gorbacsovot, aki csak akkor határozta el, hogy leszámol velük, amikor Janajev remegő kezét meglátta a tévé képernyőjén (merthogy azt nézte állítólag ő is): ha ezek ilyen gyáva részeges disznók, elbánok én velük. Akárhogy is történt, a nagy nyertes Jelcin lett, aki Moszkva közelében a dácsáján várta, mikor hajtathat már Mercedesén a Fehér Ház felé.
De hogy közben mit tudott, és mit sejtett, a köznép – a közvédők – máig se tudják, s már nem is találgatják. Elmúlt 1993 októbere, elmúlt az első csecsen háború, a piramisjátékok, a misztikus pénzügyi összeomlások, s aztán megint jött egy újabb csecsen háború. S közben a kommunisták meg csak vonulnak, vonulnak tömött sorokban, be a Dumába, hol ez, hol az lép velük koalícióra, folyton csak legitim hatalomról hablatyolva, mert hogy mi választottuk őket. Putyin úrban van most a remény, kérdezi is mindenki bizakodva: „És mondja kedves Vlagyimir Vlagyimirovics, ugye maga nem lesz diktátor, ha elnökké választjuk? – Ugyan, ugyan, polgártársak, hát hogy lennék az, mikor, nézzenek csak körül, itt minden csupa demokrácia!?”
S a polgártársak – az egykori közvédők – mit tehetnek mást, szépen megnyugszanak, mert hát – amint mondani szokás – „ezek a szemek nem hazudhatnak”. Úgyhogy felhőtlen optimizmusunkkal csak abban bízhatunk, hogy úgy történik minden, mint az emlegetett ócska vicc poénjában: a kannibál éktelen hahotára fakadt a balfasz oroszt látva, és életben hagyta.
Hogy az angollal meg a franciával mi történt, arról nem szól a fáma.