„Az az érzésem, hogy lassan az egész puccs kezd valamiféle operetté, színjátékká válni. A kapcsolat a külvilággal nem szakadt meg. Vidéken megjelenhettek az újságok. Szerdán már talán Moszkvában is újraindulnak a lapok. Egyszóval számos jel utal arra, hogy az egész nem is olyan veszélyes.
Engem sokkal inkább az a sejtés zavar, nem lehet-e, hogy ez az egész színjáték csupán nyitány lenne a szövetségi szerződés aláírásához. Ha valaki igazi puccsot akar, nem csak beszél róla. A mi puccsistáink azonban túlságosan sok „hibát” követtek el. Nem tudom kizárni, hogy Gorbacsov megjelenik néhány nap múlva, fehér lovon, a peresztrojka dicső lovagjaként, héroszként, aki megmenti rabigában sínylődő népét. És akkor mindenki tapsol neki, és a köztársaságok egymás után minden zokszó nélkül alá fogják írni a szövetségi szerződést. Mindebből egyesek arra következtetnek, hogy Gorbacsov rendezte meg saját elrablását. Bár egyelőre még azt sem tudni biztosan, elrabolták-e egyáltalán? Mindenesetre az egész történetben van néhány furcsa dolog. Nem eléggé világos például, mi bajuk volt a puccsistáknak a szövetségi szerződéssel, hiszen az épp a központ hatalmát erősítette volna a köztársaságokkal szemben.
A moszkvai utcákon most viszonylag nyugalom van. A moszkvai nép közömbös. Nehéz egy-két felhívással az utcára hívni. Moszkva nem Vilnius. Akik kijöttek, mintha igazi népünnepélyen éreznék magukat: teljes eufóriában várják, hogy minden jobbra forduljon. A moszkvaiak enni-inni valót hoznak a katonáknak, akik átállnak a mi oldalunkra, szól a zene, barátkoznak, a fiatal katonák lányokat ültetnek a harckocsikra. Különös, furcsa hangulat. Nem tudom, miként folytatódik.
Ez a haláltánc-hangulat mindenesetre azt mutatja, hogy Moszkvában teljes egészében csődbe jutott az egész hatalmi gépezet. Gorbacsov köre éppúgy, mint Janajevé, Krjucskové, Jazové. És ez a hisztéria paradox módon a demokráciának kedvez. Az orosz parlamentnek most utoljára van lehetősége arra, hogy kezébe vegye a központ, pontosabban a kezdeményező szerepét. Most utoljára van esélyünk arra, hogy leváltsuk ezt a bolsevik bandát, és helyettük magunk vegyük kézbe az irányítást.”
Részlet a Beszélő 1991. augusztus 20-án megjelent puccs-különszámából
Blogok
„Túl későn jöttünk”
Zolnay János blogja
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
E-kikötő
Forradalom Csepelen
Eörsi László
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét