Nehéz megmondani, hogyan fogják a jövendő történészek korunkat elnevezni. Talán a hidegháború végéről fognak beszélni, bár negatív meghatározásokkal (mint például a „posztmodern” vagy a „posztindusztriális társadalom” címkével) gondolatilag nem sokra lehet menni. A „globalizációban” is tetten lehet majd esetleg érni azt, ami a korban tipikus volt – ha inkább ironikus értelemben is: azt fogják találgatni, hogyan volt képes egy ilyen asszociációkkal megpakolt nem fogalom a kortársak képzelőerejét lebilincselni. A liberális demokráciának mint a politikai uralom „normális” formájának diadalmenetére való utalás sokkal inkább alkalmasnak tűnik azoknak az állapotváltozásoknak a megjelölésére, amelyek a huszadik század utolsó negyedében a világtársadalomban lejátszódtak. 1974-ben a létező államok szűk 30 százalékát lehetett demokráciának nevezni, ma pedig több mint 60 százalékát.
A liberál-demokratikus rezsimforma kiterjedése és időtartama szerint példátlan diadalmenete az 1973-as esztendő világpolitikai eseményeinek kontextusában kezdődött. Az olajárrobbanás, az USA tényleges veresége a vietnami háborúban és az (eddig utolsó) katonai puccs egy szolid demokrácia ellen szeptember 11-én Chilében – ezek az események fontos szálak a kiváltó körülmények gombolyagában. Aztán 1974-ben Európa és Dél-Amerika latin országaiban a két úttörővel, Portugáliával és Görögországgal kezdődően beindult a demokratizálódási hullám. Következett Spanyolország (1975), majd, Nicaraguával kezdődően, jött nem kevesebb mint tizenkét latin-amerikai eset, utoljára a csaknem teljesen (re)demokratizált Chile (1990). Röviddel a chilei fordulat végbevitele előtt a berlini fal leomlásával beindult a demokratikus hullám az államszocializmus által uralt térségben és rendszerdöntő áttöréshez segítette a Lengyelországból és Magyarországról kiinduló demokratikus mozgalmakat.
Ma Közép- és Kelet-Európa minden olyan állama – legyen bármennyire kifogásolható is gyakorlatuk – demokrácia, amely a KGST, illetve a Varsói Szövetség tagja volt, és amelynek a fővárosa a földrajzi Európában van. Azóta a hullám nemcsak Dél-Afrikát és Nigériát érte el, hanem Indonézia felé is megindult. Még azok a rezsimek is, amelyek eddig sikeresen szembeszegültek vele (egyfelől a Kínai NK, másfelől a közel-keleti és észak-afrikai államok a legfontosabbak ezek közül), magyarázkodási és önigazolási kényszerhelyzetekbe kerülnek kivételjellegük miatt. Ezzel egyidejűleg a „liberális demokrácia” fogalommeghatározásához elengedhetetlen (ha biztosan nem is elégséges) elem az alapját képező emberi és polgárjogok, nemcsak nemzetállamok, hanem mind a nemzetek fölötti aktorok, mind az országos szint alatt működő nem kormányzati szervezetek (NGO-k) politikájának fő témájává lett.
Mely ismertetőjegyek különböztetik meg ennek a demokratikus hullámnak az eseteit a korábbi hullámoktól, amelyek a „régi” demokráciák alapítását eredményezték? Három szempont tűnik fontosnak és általánosíthatónak. Először is a régi demokráciák „háború utáni demokráciák” voltak – a második világháborúban elszenvedett katonai vereség után jöttek létre (illetve alakultak újjá, mint Ausztria és Németország). Az utolsó negyedszázad demokratikus hullámában is előfordultak párszor háborús kiváltó körülmények (a görög esetben Ciprus, az oroszban Afganisztán, a portugálban Angola, az argentinban a Falkland-szigetek); de ezek nem világháborúk voltak; a katonai tényező nagyságrendje döntő mértékben kisebb. Kelet-Közép-Európában a rendszerváltás viszonylag civil kísérőjelenségek mellett zajlott le; Latin-Amerikától eltérően szinte egyáltalán nem került sor reakciós katonai kezdeményezésre.
Másodszor, eddig messzemenően elfogadták azt a tant (a jelentős indiai ellenpélda dacára), hogy liberális demokráciák csak „fejlett” társadalmakban jöhetnek létre, azokban azonban létre kell jönniük. Bizonyos „modern” társadalmi struktúrák (például a városi középosztály megléte, írni-olvasni tudó lakosság, az eredeti tőkefelhalmozás fázisának lezárulása) a demokrácia szükséges és elégséges feltételinek számítanak. A demokrácia kialakulásának ez a strukturalista szemlélete ma kevésbé plauzibilis, mint volt huszonöt évvel ezelőtt. Demokratikus rezsimek nem az arra „érett” struktúrákból hajtanak ki. Tárgyalással és döntéssel sínre lehet tenni őket, ahogy ezt a transición pactada spanyol folyamata bemutatta, és ahogy ezt megváltoztatott formában az 1989 utáni demokráciaalapítások során a kerekasztalok mellett folytatták. Liberál-demokratikus rezsimek gyakran jönnek létre tárgyalásos úton gyakran tárgyalópartnerek közötti kompromisszumként, akik számára a liberál-demokratikus eljárásokba és garanciákba való belegyezés a „második legjobb” és nem a leginkább preferált megoldás. Röviden: a „fejlett” társadalmi-gazdasági viszonyok megléte az ilyen tárgyalásos eredménynek sem nem elégséges, sem nem szükségszerű feltétele.
Mindeközben nőtt a relevanciája egy olyan jellemző jegynek, amely már az 1945 után létrejött „háború utáni demokráciák” esetében is észrevehető volt. Az alapító tárgyalásokon és a megfelelő döntések megvalósításában nemcsak belső társadalmi erők vesznek részt fontos funkciókban, hanem ezenkívül nagyszámú állami és nem állami külső aktor is. Ezek tevékenységi területe időközben a politológiai zsargonban a „kondicionalizmus” és a PPD (promoting and protecting democracy) elnevezést kapta. A „régi” demokráciáknak életbevágó fontosságú biztonság- és kereskedelempolitikai érdekük, hogy posztautoritárius szomszédaik szintén liberál-demokratikus rezsimformát alakítsanak ki.
Harmadszor, a rezsim számára, amelyet kialkudtak, elhatároztak és végül számos variánsban intézményesítettek, a minősítő jelzők teljesen hasznavehetetlenek lettek. Egyszerűen demokráciáról beszélünk; a mellé tett „liberális” csupán az átmenetileg talán még szükséges szemantikai higiénia sugallta óvatossági intézkedés. Annak megelőzésére szolgál, ami mind a baloldalon, mind a jobboldalon kedvelt eljárás: a demokrácia-fogalom többé vagy kevésbé gyanús programformulákkal való túlterhelése („szocialista”, „szociális”, „polgári”, „védett”, „irányított”, „formális” vagy a politikailag akárhogy is színezett demokrácia). A demokráciák a politikai élet intézményesített formái, amelyek nem többet és főleg nem kevesebbet foglalnak magukban, mint annak garanciáját, hogy reprezentatív aktorok uralomgyakorlási felhatalmazásukat korlátozott időre és tisztességes versenyfeltételek között szerzik meg; az uralomgyakorlást köti a hatalommegosztás és a törvény, a polgárok szabadságjogai által pedig még tovább korlátozva van, és mindeközben a politikai folyamatban minden nagykorú polgár az egyenlő jogok alapján kommunikálva és döntést hozva részt tud venni. Hogy mennyire megbízhatóak ezek a garanciák és hogy mennyire lelkiismeretesen tartják ténylegesen magukat a résztvevők az alkotmányosan normaként meghatározott eljárási szabályokhoz, ez olyan kérdés, amelyet a törvényhozás és az alkotmányozás útján nem lehet megválaszolni. Ebben a kérdésben azok a politikai-kulturális és még inkább gazdaság- és elosztáspolitikai kontextuális feltételek döntenek, amelyek között a liberális demokráciák kibontakoznak, majd (pozitív esetben) konszolidálódnak. Pontosabban: amelyek között egy saját értékkel rendelkező és visszafordíthatatlan berendezkedés, és nem csak egy potenciálisan átmeneti egyensúlyi állapot minőségére tesznek szert.
Az új demokráciák, így lehet kihegyezve megfogalmazni, „békésen” jönnek létre, nem pedig nagy katonai események farvizén. „Voluntarista” módon jönnek létre, nem társadalmi és gazdasági struktúrák determinálják őket. És ideológiailag messzemenően kihűlt, majdnem merőben „államtechnikai” (Max Weber) berendezkedések. Az új demokráciák erénnyé emelik azt a szégyenfoltot, amelyet a weimari birodalmi alkotmányba szokás belelátni, hogy tudniillik „döntés nélküli alkotmány” volt, nevezetesen egy meghatározott minőség- és értékrend melletti döntés nélküli alkotmány.
Ha a demokratikus kormányforma ideológiailag ennyire „színtelen”, milyen oka lehet oly sok aktornak oly sok országban arra, hogy ezt a formát bevezessék? A válasz olyan lehengerlően evidens, hogy a kérdést nem is igen szokták feltenni. A demokrácia bevezetése az az eszköz, amellyel a társadalmak a politikai uralom igazságtalan és elnyomó formáitól megszabadítják magukat. Csakhogy a válasz okoz egy problémát: elvágja a választ a következő kérdésre. Ez így hangzik: Mit nyújt a demokrácia még, mármint azon túl, hogy a rendszerváltás praktikus feszítővasa? Mi szól még a demokrácia mellett, amikor a „demokratizálódás” fázisa már mögöttünk van? Mi motiválja a demokráciának nem a keletkezését, hanem fennmaradását? Ha egy „liberális”, azaz egy minden konkrét haladás- és rendelképzeléstől megtisztított demokráciafogalomban egyezünk meg (és másban nem tudunk ténylegesen megegyezni, legfeljebb a megfelelő elképzeléseket privát axiomatikaként sétálni vihetjük), akkor kiadjuk azt az érvelési nyersanyagot a kezünkből, amelyből az ilyen kérdésekre választ faraghatnánk.
Igaz, van egy világos empirikus alap, amely a demokrácia előnyösségét bizonyítani tudja. Ez abban a (Kant által 1795-ben posztulált és azóta megerősített) törvényszerűségben rejlik, hogy demokráciák nem indítanak támadó háborút ugyancsak demokratikus szomszédaik ellen. Persze ma vannak más módszerek is arra, mint a demokratizálás, hogy az olyan nem demokráciákat, mint például Irak, rábírják a támadó háborúk (beleértve a saját lakosság egyes részei elleni támadó háborúk (lásd Kosovo) mellőzésére. Van még egy további alap, amely lehetővé teszi, hogy a demokráciát empirikus funkciója révén igazoljuk. Ezt elsősorban a közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett Armatya Sen bizonyította be, és azt mondja ki, hogy a demokráciában nincsenek nagy éhínség típusú gazdasági katasztrófák, mint amilyenek mind a Szovjetunióban, mind Kínában (de nem a demokratikus Indiában) milliós nagyságrendben megtörténtek. De e tekintetben is ellen lehet vetni, hogy ma a demokrácia nem szükséges, hanem csak elégséges oka annak, hogy az emberek nem halnak tömegesen éhen. Ki akarná az afrikai diktatúrák éhező népeinek nyújtott élelmiszersegélyt addig felfüggeszteni, amíg ezek nem váltak demokráciákká? De ettől függetlenül sem olyan az éhségelkerülésre utaló demokrácia melletti érv, hogy mindig és mindenütt alkalmazni lehetne, mivel csak a harmadik világ (potenciálisan) éhező országaiban bír jelentőséggel.
Egyébként a politikai uralom demokratikus formájának pozitív funkcióiról és ebből következő előnyösségéről ritkák a félig-meddig általánosítható leletek. A demokratikus intézményekkel és folyamatokkal szerzett tapasztalat nem tűnik olyan széles körűnek és egyenletesen eloszlónak, hogy abból a demokratikus alkotmányos patriotizmus endogén motiváltságára lehetne következtetni. Így nem igaz, hogy a demokráciák szükségszerűen segítik a növekedést és a gazdasági hatékonyságot. Nem igaz, hogy a társadalmi igazságosság fontos mértékegységeinek kivétel nélkül jobban megfelelnek, mint az összes nem demokrácia. A demokráciák önmagukban nem mozdítják elő a hatékony és korrupciómentes közigazgatást és a politikai elitek megvesztegetéssel szembeni ellenálló képességét; nem segítik mindig és mindenütt a polgárok részvételi készségének és ítélőképességének javulását; és nem kivétel nélkül képesek arra, hogy a politikai és nem politikai természetű bűncselekmény jellegű erőszak ellen hatékonyan fellépjenek, arra pedig különösen nem, hogy a polgárháború veszélyét kiküszöböljék.
Ezzel kapcsolatban az a legrosszabb hír, hogy az (új) demokráciák egyáltalán nem mutatnak természetes tendenciát arra, hogy saját elveiket rövid vagy hosszú távon érvényre juttassák, és hogy a „gyermekbetegségek” ellen fokozatosan immunizálják magukat, hogy azt követően teljes mértékben megfeleljenek saját normatív kritériumaiknak. Nemcsak arról van szó, hogy végső soron minden demokrácia védtelen a nagyon is demokratikus eszközökkel beindított önmegsemmisítés veszélyével szemben. Mind a Dél, mind a Kelet új demokráciáiban vannak „megrekedt” demokratizálódási folyamatok. Halmozódnak annak bizonyítékai, hogy a demokratizálódás hézagosan történt meg, és tartósan fogyatékos maradhat. Ebben az esetben pedig csak papíron létező önjellemzésükben „liberálisak”.
Ezekre a megállapításokra a politikatudomány új fogalmakkal és diagnózisokkal reagált. Beszélnek a „demokrácia varázstalanításáról” (desencanto), „fenntartott fennhatósági területekkel” rendelkező demokráciáról (pl. a katonaság számára), illetve a demokrácia pusztán „delegáló”, „hibrid”, „elektoralista” vagy „defektes”, fejlődésben visszamaradott vagy atrófiás szakaszáról. A demokratikus intézményeknek a polgárok általi megbecsülése, amely előfeltétele tartós megerősödésüknek („konszolidációjuknak”), korántsem lesz nagyobb automatikusan – hozzászokás útján vagy úgy, ahogy a közmondás mondja: evés közben jön meg az étvágy –, különösen ha ezek az intézmények defektesek maradnak. Akkor van ez a legkevésbé így, amikor nem nagyon van mit „enni”, tehát amikor a demokráciába való átmenethez (nem úgy, mint a német esetben a második világháború után) nem „gazdasági csoda” párosul, hanem negatív növekedési ráta és növekvő egyenlőtlenség és kényes elosztási helyzet – mint több közép- és kelet-európai új demokráciában.
E szempontokat figyelembe véve vigasztaló az a gondolat (ha alaposabban megvizsgálva ki is derül róla, hogy rövidre zárja a problémát), hogy végső soron a demokrácia oldalán jó okoknak és erős motívumoknak kellett és kell állniuk, ha az a sok millió ember és képviselőik követelték és megvalósították. Lehet, hogy kevésbé a polgárok azon kívánsága volt, hogy demokratikus viszonyok között éljenek, ami a rendszerváltást előidézte, hanem a régi rendszer arra való képtelensége, hogy a víz fölött tartsa magát és a nép engedelmességét motiválja? Akkor a fejlődés hajtóereje nem annyira a politikai uralom demokratikus formájában való élet iránti vágy volt, hanem az autoritarizmus válsága, és a lakosság nagy részének az a vágya, hogy egy autoritárius rezsim ne nyomja el és ne rendszabályozza. Winston Churchilltől származik az ideillő és gyakran idézett mondás: a demokrácia a legrosszabb kormányzati forma, leszámítva azokat, amelyeket rajta kívül még kipróbáltak.
Sok szól amellett, hogy katonai diktatúrával és államszocializmussal, teokratikus, szultánisztikus, dinasztikus, autoritárius, diktatórikus, birodalmi, rasszista vagy pártmonopolisztikus rezsimtípusokkal „modern” (vagy csak a szomszédok modernizációjától egyszerűen nem elszigetelhető) társadalmakban már nem lehet felvágni, már nem lehet államot irányítani. Senki sem tud akárcsak félig jó okot is felhozni annak igazolására, hogy személyek valamilyen kategóriájának (a szent iratok tudósainak, a funkcionáriusoknak, a katonáknak, a trónörökösöknek) miért lenne több joguk vagy nagyobb kompetenciájuk a közügyek irányításához, mint mindenki másnak. Az autoritárius rezsimektől nemcsak a saját lakosság egyre nagyobb része undorodik, hanem a befektetők is kerülik őket. Gyakran képtelenek arra, hogy ezeket a bajaikat felismerjék és tanuljanak belőle. És ha sikerülne is nekik öndiagnózist felállítaniuk: autoritárius rezsimek általában képtelenek arra, hogy időben nyissanak és felvállalják a hatalom megosztásának és a koalícióépítésnek a kockázatát. Így aztán törnek, mivel hajlani nem tudnak. Miután az intézményes romokat eltakarítják és a Mielkék bizonykodásai (de hát mindannyiatokat szeretlek!) általános nevetség tárgyává váltak, nincs is másik alternatíva, mint az, hogy az ember elfogadja a churchilli kivonási eljárás után egyedül megmaradó opciót.
Mindez persze csak a régi rezsimek ellen szól, és még nem a demokrácia mellett. Demokrácia az, ami azután jön létre, miután a rivalizáló rezsimformák elavultak lesznek. A tarthatatlanná vált uralmi struktúrák összeomlása ezért vezet „csak” demokratizáláshoz, és nem konszolidált demokráciához. Új rezsim létrejöttéhez, de nem annak tartósságához. Felszabaduláshoz, de nem feltétlenül szabadsághoz. Az új rezsim stabilitásának szükségszerű előfeltétele tömegekre ható önjellemzése három olyan frontállásban, amelyek a múlt, a jelen és a jövő három időbeli vonatkozásának felelnek meg. Ezek a frontállások azok, amelyek egy konszolidált demokráciában az államalkotó nép „belső egységét” szavatolni tudják, és ily módon a szabadság, a politikai egyenlőség és a kormányzati felelősség elvein alapuló uralmi szervezetnek szilárdságot adnak.
A múltat illetően az antitetikus vonatkozásra megy ki a játék, amelyet az új rezsim a rossz régi rezsimként fest meg, amelyben voltak tettesek, áldozatok és ellenálló hősök, bűnök és kudarcok, és amelyet az államalkotó nép kollektív öntudatában rögzít. Így aztán ez tudja, hogy miféle visszaesések ellen kell védekezni, és miféle jobb hagyományokat kell nagyra értékelni. A második frontállásból egy mostani ellenségre lőnek, egy valóban létező rendszeralternatívára, a „még nem demokráciák” összességére. A hidegháború rendkívül jó alkalmat nyújtott a nyugati demokráciáknak, hogy magukat a „másik oldallal” szembeállítva gazdaságilag és erkölcsileg is idealizálják. De az ellenfél eltűnése után nemcsak az időbeli, hanem a térbeli alternatíva is elhalványul. (Ez akkor legalábbis igaz, ha az ember lemond arról, hogy a „nyugati identitás” profilját az iszlám világgal való konfrontáció révén tegye karakterisztikusabbá.)
Végül a harmadik frontállásban a jelen és a jövő ellentétét veszik tekintetbe. A tekintet olyan programra irányul, amely arra vonatkozik, amit „mi mindannyian” még nem értünk el, de egy kivitelezhető emancipációs és a felszabadító projekt révén elérhetjük, és el is fogjuk érni, legyen az a „szociális demokrácia”, a „jólét mindenkinek”, a „több demokrácia” vagy a „great society”. Az ilyen programformuláknak, amelyek elképzelhetővé teszik a társadalom demokratikus önmegváltoztatását, sem konkrétnak, sem általánosan elfogadottnak nem kell lenniük ahhoz, hogy betöltsék funkciójukat és még ideológiai konfliktus közepette is egységteremtő látomást vagy küldetést szuggeráljanak. A demokráciák abból élnek, hogy mennyire tudják magukat plauzibilisen a társadalom rájuk irányuló javító behatásának médiumaként prezentálni. Ma azonban mindhárom fronton haloványok és életlenek azok a különbségek, amelyek egy államalkotó nép „belső egységének” konstituáló definíciós alapjául alkalmasak lehetnének.
Hogyan jön létre az államalkotó nép egysége, valamint ennek közös és megmásíthatatlan önelköteleződése a liberális demokrácia rezsimtípusa mellett? Hogyan lehetek „én” abban biztos, hogy az „összes többi” még holnap is tartani fogja magát a demokratikus jogokhoz és szabályokhoz? Ha ugyanis „én” nem lehetek ebben biztos, miért kellene nekem magam hozzájuk tartani? A demokráciák (a teológiailag megalapozott rezsimformáktól eltérően) par exellence emberi művek. Ezért az aktorok tudatában esetlegességben szenvednek, azaz nincsenek az ellen az eshetőség ellen felvértezve, hogy az emberi cselekvés revideálja vagy eltörli őket. Az új demokráciák ebben a tekintetben csak paradigmatikus félreérthetetlenséggel mutatnak fel egy olyan problémát, amely a régi demokráciákban el van kendőzve és el van fojtva.
A demokrácia problémája egy egyszerű kiinduló tényből következik: az ember nem választhatja meg a polgártársait. Képviselőket lehet ugyan választani, de választókat nem. Ez azért tűnhet botránynak, mert (csak) a demokráciákban az „összes többi” a törvény egyenjogú társszerzője. Milyen okunk van arra, hogy „bízzunk” bennük, azaz hogy egy általánosított jóakaratot és egy legalább minimális ítélőképességet tulajdonítsunk nekik? Ez a kérdés kihegyezetten vetődik fel az „új” demokráciákban, amelyekben a polgárok közötti megegyezésre orientált kommunikáció és a demokratikus intézmények használati értékének tapasztalata (még) nem vált „a szív és az ész szokásává” (Tocqueville). Ráadásul az új demokráciák államalkotó népei szinte definíciószerűen nagy részben „új polgárokból” állnak, tehát olyan polgárokból, akik csak nemrég lettek egyenjogú polgárok, és előtte – áldozatként vagy tettesként, kollaboránsként vagy kitaszítottként – a régi rezsim emberei voltak.
A régi rezsimből az újba való átmenet során mindenütt fennmarad a törésvonal a hatalom régi birtokosai, akik most egyszerű „polgárok” lettek, és a régi rezsim állítólagos vagy tényleges áldozatai között, akik most jutottak először teljes polgári státuszhoz. Mi tudna „engem” (a frontvonal bármelyik oldalán) arra késztetni, hogy bízzak a „másikak” motívumaiban és kompetenciájában? Németország esetében ez a kérdés nemcsak az új tartományokon belül merül fel, hanem a régi és az új tartományok lakosságai között is.
Annak kockázata, hogy az egyes polgár a többi polgár döntését a „többség zsarnokságaként” éli meg, honos a demokráciákban, de az új demokráciákban (és ugyanígy azokban a demokráciákban, amelyekben nagy bevándorolt kisebbségek élnek vagy mély etnikai megosztottság uralkodik) szinte kézzelfogható. Talán még rosszabb, hogy „én” nemcsak függök az „összes többitől”, és nemcsak ki vagyok szolgáltatva a szavazataiknak, de még csak kommunikálni sem tudok velük. Nem tudok a polgártársaimmal beszélni (legfeljebb egy irrelevánsan kicsi részsokaságukkal), hanem csak az őket képviselő szóvivőkkel. Velük meg rendszerint az „én” szóvivőim beszélnek. De nem minden polgárnak és témának van ténylegesen szóvivője. És ha még vannak is, néha a beszélgetések nem jönnek létre vagy megszakadnak. Az pedig a kedvező körülmények meglététől függ, hogy a tömegtájékoztatási eszközök (vagy esetleg a tudomány vagy a vallásos közösségek) fel tudnak-e lépni az egyébként hiányzó kommunikációs lehetőségek közvetítőiként, vagy legalább irányítani tudják-e a passzív kommunikációt és meg tudják-e szervezni a konvergáló figyelmet. Az is megtörténhet, hogy a posztmodern társadalmak számtalan, egymással kapcsolatban nem álló témaközösségekre és kommunikációs körökre esnek szét, akik kölcsönös tudatlansággal és gyanakvással ütköznek egymásba, a legjobb esetben szóra képtelenül, a legrosszabban erőszakosan.
Szimptomatikusnak tűnik, hogy kilencvenes évek nemzetközi társadalomtudományában a bizalom fogalma, és a demokrácia és a bizalom viszonyának vizsgálata markáns fellendülést mutat. Nem a hagyományos kérdés vált ki érdeklődést, az, hogy egy állam népe mekkora bizalommal viseltetik politikai vezetői és hivatalnokai iránt. Ezzel a témával kapcsolatban egyébként is fel vagyunk készülve a rossz hírekre. Az érdeklődés sokkal inkább a „horizontális” kérdést övezi, azt, hogy a polgárok polgártársaikat bizalommal illetik-e, vagyis általánosítva és elég erős meggyőződéssel feltételezik-e róluk, hogy jóindulatúak és van ítélőképességük. Bár vélhetnénk úgy, hogy a demokráciáknak nincs szükségük a polgárok horizontális bizalmára, mivel vannak intézmények (jogok, bíróságok, hatalomkorlátozó fékek és egyensúlyok), amelyek szükség esetén megvédenek „engem” polgártársaim gonosz és értetlen üzelmeivel szemben. De ez túlságosan optimista téves következtetés lenne. Mert ezek az intézmények csak akkor megbízhatóak, ha érezhetően az „összes többi” számára is tiszteletreméltó magátólértetődőségekké váltak. Ha részesülnek ebben az elismerésben, akkor megteremtik azt a bizalmat, amely a polgárokat akkor is össze tudja kötni, ha személyesen idegenek egymásnak. A liberális demokrácia intézményei a médianyilvánosság, a periodikusan ismétlődő választások, a pártok versengése, a kormányzati felelősség, a bíróságok függetlensége mind felfoghatók az intézményesített bizalmatlanság elleni megelőző intézkedésekként. Az az értelmük, hogy biztosítsák: a jogsértések és az igazmondás normája elleni vétkek adott esetben nem fognak rejtve maradni. A polgárnak a politikai elitbe és az „idegen” polgártársba vetett bizalma olyan állapot, amely akkor következik be, ha a kritikus figyelemmel kísérésnek ezek a szervei akadálytalanul működhetnek, és mégsem állandóan csak negatív tényállásokat hoznak napvilágra, vagy legalábbis nem olyanokat, amelyek az általánosítható bizalmatlanságot táplálják.
A politikai bizalom akkor is megrendül, ha egyszerre tanácstalan és sikertelen kormányzati aktorok a felhalmozódott problémákat csak maguk előtt tolják. Az ilyen színjáték nézőjében felmerül a gyanú (mondjuk az egészségügyi reformra tett gyötrelmes kísérleteket figyelve), hogy a csoportérdekek fontos stratégiai aktoraiban és képviselőiben nincs meg az a jóindulat, nem rendelkeznek azzal a kompetenciával, amely szükséges lenne ahhoz, hogy a politikai blokádok feloldhatók legyenek. Ezenkívül a kompromisszumkötésre való tartós képtelenség észlelése táplálhatja azt a félelmet, hogy az eddig érvényes jogokat és szabályokat (például a kollektív szerződések kötésének autonómiáját, a járulékokból finanszírozott nyugdíjellátást, a szövetségi pénzügyi kiegyensúlyozást) az első adandó alkalommal kétségbe lehet vonni és el lehet törölni.
Nincs hiány jóindulatú gyakorlati tanácsokban és figyelmeztetésekben arra vonatkozóan, hogy miként lehet elősegíteni azoknak a konvergáló mentalitásoknak a kialakulását, melyeknek megnevezésére a németben a „belső egység” kifejezés használatos. De ha a „bizalomkeltő intézkedések” stratégiáját a kormányok közötti nemzetközi kapcsolatok szintjéről a nemzeti társadalmak belső politikai integrációjának szintjére húzzuk le, akkor hamar beleütközünk abba a problémába, hogy a mentalitásokat nem lehet céltudatosan átformálni, sem a pedagógia, sem pedig főleg nem a politikai pártok által. Ellenkezőleg. Aki a lakosság egy részét „bizalomkeltő intézkedések” tárgyává teszi, valószínűleg kiprovokálja az érintettek gyanakvását és bizalmatlanságát.
Anne Sa’adah, az amerikai politológus, az egyesült Németország bizalmi viszonyairól írt nemrégiben megjelent tanulmányában (Germany’s Second Chance: Trust, Justice, and Democratization. Cambridge UP, 1999) kidolgozott egy megkülönböztetést, amely más új demokráciák belső viszonyainak tanulmányozása során is bevált. Az egyik oldalon a bizalomkeltés „perszonalisztikus” módszerét írja le, amely kollektív tanulási folyamatokon, konszenzuson, az igazság feltárásán és bevallásán, a visszataszító múlttal való kommunikatív és adott esetben büntetőjogi szembenézésen, végül pedig megbékélésen nyugszik, melynek eredményeként már nincs ok bizalmatlanságra. Itt a katarzis a „múltpolitikai” cél, amelyet a múltbeli bűnök és botlások stigmatizáló feltárása, a szenvedésre és ellenállásra való kollektív emlékezés révén lehet elérni. Az új demokráciák társadalmi és erkölcsi integrációjának eljárásmódja ez, amelyet Tutu püspök Dél-Afrikában Truth and Reconciliation Commission-jével imponáló módon vitt keresztül. Amit ennek során lefektetnek, az az egész társadalomra érvényes erkölcsi minimum tartalma és kritériumrendszere.
A másik oldalon Sa’adah az integráció „intézményi” stratégiáját írja le. Ez azon nyugszik, hogy a múlt, amelyre mindenki fájdalmasan emlékezik, ennek ellenére először „kommunikációsan el lesz hallgatva” (H. Lübbe), és az emlékezés katartikus élesítése helyett intézmények építésébe folyik, amelyeknek az a funkciójuk, hogy – a személyekre vonatkozó felderítés és megbékélés szintje fölött – lehetetlenné tegyék, hogy a múlt konfliktusai és vétkei megismétlődjenek. Az integrációs probléma megoldásának az intézményi módszere legalábbis a látszat szerint azzal az előnnyel rendelkezik, hogy a jövőbeli események menetét konstruktív módon előre fel tudja rajzolni, ahelyett hogy a viták kereszttüzében álló múltat rekonstruálva megörökítse azt.
Németországban 1945 után a bizalomteremtés intézményi módszerét választották. Betiltották a náci rezsim intézményeit, de kímélték (sőt használták) a rezsimet hűségesen kiszolgáló nagy és kis halakat. Ennek tükörképe az 1989 utáni eljárásmód az NDK-ban. Engedélyezték a korábbi állampárt (módosított) intézményes továbbélését, de bizonyos mértékben – ha a régi rezsim sok áldozata számára csalódást okozó mértékben is – gondot fordítottak arra, hogy büntetőjogi és más eszközökkel a tetteseket szankcionálják, az áldozatokat és az ellenállás aktorait pedig pozitív módon méltassák.
Egy társadalom politikai integrációja tehát kezdetét veheti a személyeken és azokon a tanulási folyamatokon, amelyeken ezek a személyek átmennek. De kezdődhet intézményekkel is, azaz jogokkal és szabályokkal, amelyeknek orientáló, normalizáló és fegyelmező erőt tulajdonítanak. Harmadik lehetőségként a populista kezdeményezés vehető figyelembe. A populista elitek úgy teremtenek közösségi elképzeléseket, hogy többnyire nem politikai témákat (pl. olyan értékeket mint a tisztesség, tisztaság és jellemerősség) és identitásképeket (pl. az etnikai és regionális összetartozás) olyan egyesítő köteléknek állítanak be, amely mind a polgárok egymás közötti távolságát, mind a polgári társadalom és a politikai vezetés közötti távolságot áthidalja. De a közösségképzés populista retorikája attól a képtelenségtől különbözik a politikai integráció másik két módjától, hogy a homogenitás érzését csak a törésvonalak dramatizálása révén képes megteremteni, az idegen, korrupt, gyanús elemek konstruálása és ellenségként kezelése révén.
Önmagában valószínűleg sem a személyek konvergáló tudati fejlődésére építő integrációs forma, sem pedig az, amely az intézményeket (mint automata pilótákat) az egybefogás és a rend garanciáinak tekinti, nem szavatolja az integráció sikerességét az új demokráciákban. A siker mércéje a politikai közösség terhelhető önelismerése lenne olyan módon, hogy a közösségbe minden beletartozó személyt beleértenek. Ez akkor következik be, ha a politikai elitek és választóik a lakosság másik részét „ellenfélként” tisztelnék, akikkel egy – szabályokból és elvekből álló – fedél alatt élnek, és nem „ellenségként” gyanakodnának rájuk és nem ellenségként kezelnék őket. Hogy ez sikerül-e, a demokratikus intézmények morális plauzibilitásától függ, vagyis annak bizonyítékától, hogy az intézmények garantálják az igazság és a tisztesség elveinek érvényesülését.
Azok az intézmények, amelyek megfelelnek ennek a kettős igénynek, képesek a polgárokat és az őket képviselő eliteket arra rávenni, hogy megbízható módon tartsák magukat ezen intézmények szabályaihoz. Ha a közélet intézményei hitelt érdemlően gondoskodnak arról, hogy a hazugságokat leleplezzék és a szerződéseket betartsák, hogy a jogtalan kedvezményeket megakadályozzák és a szükséghelyzetekben legyen segítség, akkor a polgároknak nem lesz arra okuk, hogy polgártársaik bizonyos kategóriáit általánosított gyanakvással és bizalmatlansággal szemléljék. Az olyan intézmények felépítése és karbantartása, amelyek ezt nyújtani tudják és ilyen bizonyítékokat folyamatosan tudnak szállítani, a demokratizálódás lezárulása után is a demokrácia akut problémái maradnak.
Neményi László fordítása
- Játéktér [7]