A médiaháború szempontjából 1993 egy lényeges dologban különbözött 1992-től: januárban lemondott a két elnök, Gombár Csaba és Hankiss Elemér. Ez mennyiben jelentett új helyzetet számotokra a kulturális bizottságban, és egyáltalán a médiapolitikában?
Sokan elfelejtik ma már, mi volt a korszak feladata: a kétharmados médiatörvényhez össze kellett hozni az ellenzéki egyharmadot, a szocialisták liberalizmusellenessége és a fideszesek pragmatikus ide-oda csapongása ellenére is. Orbán Viktor és Deutsch Tamás ekkor már kezdett Göncz Árpád-ellenes húrokat pengetni, kihúzták magukat a Demokratikus Chartából. Később vált csak világossá, hogy már a székházpénz után futottak. Így aztán nekem egyrészt az MTV és az MR elfoglalása ellen küzdő médiaharcosnak kellett lennem, másrészt hiperdiplomataként kellett működnöm a médiatörvény összehozásában. Újra meg újra össze kellett kaparnom az ellenzék 33 százaléknyi szavazatát, hogy egyáltalán legyen erő Hankiss Elemér és Gombár Csaba mögött.
1992 decemberéig, a médiatörvény hírhedt szilveszteri leszavazásáig a médiaháborúnak két terepe volt. Az egyik a médiát függetlenítő törvény, amely eleget tesz a modern jogállamiság követelményeinek és az újságírók elvárásainak éppúgy, mint a piacnak. Másrészt megállás nélkül hárítottuk a Rádió és a Televízió elfoglalására irányuló, minduntalan megújuló rohamokat. A törvény bukása után, 1993 januárjától aztán a médiaháború egyetlen színtérre szűkült le: a tévére és a rádióra. Bár őszintén szólva számomra világos volt, hogy előbb-utóbb itt is be kell következnie a bukásnak; ezért a szerepemet tulajdonképpen a bukás lassításában láttam.
Miben állt a lassítás?
Először is, magam összeállítottam a „helyes” médiatörvényt, amelyet a szavazás előtti utolsó két hétben megfúrtak, éppen a kulcsfontosságú pontokon, az ORTT, a Rádió és a Televízió elnökének kiválasztását szabályozó paragrafusoknál. Egy-két elem kicserélésével kormányfüggővé tették a mechanizmust. Ezért kellett az utolsó pillanatban – a nyilvánosság és az újságírószakma számára már-már kommunikálhatatlanul – a törvény ellen szavaznia az egyesült ellenzéknek, hiszen Antallék olyan alkotmányos homlokzatot állítottak volna fel, amely mögött egy kormánypárti gépezet forog. Ennél a törvénytelenség állapota is jobb volt. Ezt persze az újságírók nem hitték el, hiszen megváltóként várták a törvényt. Merénylőnek tartották az ellenzéket, amely az ő mikrofonjukkal veri a csalánt. Nekem pedig keserűen kellett megtapasztalnom, hogy a politikában védhetetlen az, amit utólag kell megvédeni, és megmagyarázhatatlan, amit utólag kell megmagyarázni.
Aztán: a törvény bukása után is megmaradt az 1990-es kinevezési törvény, tehát formálisan megvolt még a pártatlanító mechanizmus – a miniszterelnök javasol, a pártok földugják az ujjukat a kulturális bizottságban, a köztársasági elnök dönt. Nekünk fel kellett mutatnunk a konszenzus hiányát, hiszen a koalíciós nyomás épp arra irányult, hogy elég a többségi döntés. Sőt, az se kell, csak aláírni kell: ekkoriban történt az az anekdotába illő eset, hogy Antall József nem egyszerűen átküldte Göncz Árpádnak az új alelnökökre vonatkozó javaslatait, hanem kifejezetten megalázási céllal egy általa előre aláírt ellenjegyzést is csatolt, hogy Göncz a saját ügydöntő aláírását utólag tegye rá a miniszterelnöki ellenjegyzésre.
Aztán: lassító lehetőség volt annak bizonyítása, hogy nemhogy konszenzus nincs az alelnökök kinevezésében, hanem csúnya szándékok állnak mögötte. Ilyen csúnya ügy volt például ’93 októberében a Bánó-féle híradóműsor kivégzése, a muszter-maszter ügy, már a „tejfa” – a teljes jogkörrel felruházott alelnök – idején. Igazi állatorvosi ló.
Egyébként ’93-ban mindez párhuzamosan zajlott az MDF-en belüli hatalmi harccal, ahol Antall módszere Csurka kiszorítására az volt, hogy a médiában csurkább volt Csurkánál is. Ismerős taktika, ha az ember a mai Fidesz technikáját figyeli, megítélésem szerint ugyanis a Fidesz médiaháborús döntéseinek 99 százaléka egyszerűen Csurka szavazóinak elhódítását szolgálja. Félreértések elkerülése végett, ha a jogállam szándékos megcsúfolása válik pártpolitikai kommunikációvá, annak nem a politikai rövidlátás a magyarázata, hanem a politikai számítás: Antall megmenteni akarta, a Fidesz létrehozni akarja a jobboldali egységpártot, ezért volt és van szükségük arra a masszív 5–10 százalékos szélsőjobboldali szavazótömegre, amelyet mindketten fontosabbnak ítéltek, mint a középen álló szavazókat.
A valódi tét akkor az volt, mikor kényszerül rá Göncz Árpád, hogy konszenzusos jelöltek helyett kinevezze a kormány jelöltjeit. Nem tudták rákényszeríteni. Végül aztán Antall a hamis fegyelmikkel eltávolította az elnököket, vagyis a joghézagok közti pecázást feladva a nyílt törvénytelenség mellett döntött. Most is ezt teszi a kormány.
A ’74-es kormányhatározatot az Alkotmánybíróság addig hatályban tartotta, amíg a médiatörvény meg nem születik, márpedig médiatörvény nem lett. Antall tehát nem teljesen alaptalanul állította, hogy felügyeletet gyakorolhat a közmédia fölött. A kinevezési törvény nem tisztázta, ki a két elnök munkáltatója, tehát Antall nem szegett törvényt, legalábbis betű szerint nem, amikor az elnököket a fegyelmi eljárás idejére felfüggesztette. Tehát mindvégig a szabályozási hézagok kihasználása, nem a nyílt törvénytelenség volt a fegyvere.
Elfelejted, hogy a fegyelmik és a bűnvádi eljárások később hamisnak bizonyultak. Antall és Balsai István pedig ugyanúgy semmibe vette ezt, ahogyan ma Áder János a főügyész figyelmeztetését. De az akkori helyzet nemcsak ebben párhuzamos a maival. Megengeded, hogy keverjünk egyet az eszmék izgalmas világában?
Parancsolj, kérlek.
Először is: a dramaturgot akkor is Csurka Istvánnak hívták, és ma is így hívják. Az ő találmánya a politikai élet dichotomizálása. A találmányt már a ’90-es választások előtt közkinccsé tette, és a mögötte lévő „ki kit győz le” demokrácia-felfogást is, amelyhez a Fidesz aztán tíz év után tért meg, tekintélyes vargabetűvel. Valaha a Fidesz az SZDSZ-nél is határozottabban állt ki a konszenzuspolitika mellett. Innen jutott el a Csurka feltalálta utóforradalmi romantikához. Elfogadta a Bencze György és mások által sugallt szociológiai alapvetést is, amely tulajdonképpen igazat ad Csurkának: a fő probléma az elit, amelyet le kell váltani, és amellyel szemben bármi megengedett, ugyanúgy, mint a forradalmi helyzetekben.
Áder Jánosnak még mindig a kommunizmus szociológiai átka szolgál mentségként: az tudniillik, hogy a kommunizmusban nem született második elit. Ez a felfogás volt a lelke a Médiaháború című Csurka-darabnak, akkor is, és most is.
Aztán a pártpolitikai hasonlóság: a médiaháború mint a széles jobboldali egységpárt megteremtésének eszköze. Antall ’93-tól azért vívta Csurka módszereivel a médiaháborút, hogy benntartsa annak híveit a pártban. A Fidesz azért teszi ugyanezt 1998 óta, hogy a MIÉP parlamenti szavazatait a médiaháború révén megszerezze, hosszú távon pedig a szavazóit is elvegye. A médiaháború szimbolika, amellyel Csurka hívei megszerezhetők. Kaptok tőlünk közszolgálati csatornákat, visszakapjátok kedvenceiteket, tehát lesztek szívesek fölírni minket a táncrendetekbe, mert mi leszünk a pártotok, amikor az idősödő vezérek ideje lejár.
A médiában létrejött a Schüssel–Haider-koalíció, de a távlati célja éppen az, hogy politikailag majd ne legyen szükség koalícióra, azaz a választások után már meglegyen a jobboldali egységpárt. Ezért van az, hogy azokat a jelzéseket, amelyekért ma Haidert nemzetközi kiközösítés éri, nemcsak Csurkától, hanem Kövértől is megkapja az ember. A második médiaháború egy Haider–Haider-koalíció.
Az a törekvés, hogy a médiában befolyásra kell szert tenni, minden kormányra jellemző. De a mi médiaháborúnknak ezen az örök nyomuláson túl posztkommunista jellegzetességei vannak. A Fidesz, ahogyan valaha az MDF, a médiaháborúval mintegy utólag kúrálná azt a sajnálatos tényt, hogy a kommunizmusból jövünk, és hogy a szocialista párt beágyazottságát ellensúlyozni kell a társadalomban. Ez még rendben volna, de ezt a kihívást fontosabbnak tekinti – és ez a döntő –, mint a jogállamiságot, a liberális demokrácia követelményét. Jobban bízik azokban a jogállamiatlan módszerekben, amelyek a szociológiai aránytalanságot és igazságtalanságot helyrehozzák, mint a példaadó jogállamiságban.
Az SZDSZ kezdettől fogva meglévő sajátossága ezzel szemben az, hogy a jogállamiságot megbonthatatlan előfeltételnek, mi több, gyógymódnak tekinti, még a posztkommunista szociológiai problémára is. Az SZDSZ legnagyobb kommunikációs hibája mindvégig az volt, hogy nem nevezte meg világosan sem a posztkommunista problémát, sem a kínált gyógymódot. Ez volt a jogállamiságért fellépő Demokratikus Charta kommunikálatlan oldala, ennélfogva rákfenéje. Az SZDSZ később a koalícióban is elhanyagolta, hogy ennek a szociológiai igénynek a nevében lépjen föl. Ezért tűnt hatalmi marakodásnak minden föllépés a szocialista túlkapások ellen.
A Fidesz hibáját természetesen nem pártpolitikai téren kell keresni, ahogy az SZDSZ-ét sem. Miért ne lehetne a középhez tartó demokráciában bármelyik pártnak bármelyik középhez tartó párttal együttműködnie, az SZDSZ-nek az MSZP-vel, a Fidesznek az MDF-fel? A Fidesz valódi árulása még csak nem is az, hogy befolyásolni igyekszik a médiumokat. Megteszik ezt öreg demokraták is. Az igazi bűn a mentség: hogy csatlakozott a médiaháború posztforradalmi értelmezéséhez, és ezzel Csurka dramaturgiája szerint mozog. És nem igazán menti fel e bűn alól, hogy ezzel éppenséggel el akarja szedni Csurka szavazóit.
Azért a két médiaháború közege között a különbség is nagy. Jól érzékelteti ezt az a tény, hogy 1993 januárjában Hankiss és Gombár mondott le, akik személyükben jelentették és mindvégig biztosították is a Rádió és a Televízió függetlenségét. Most a legfőbb ügyész mondott le, többek közt azért, mert egy már meglévő törvénytelen állapot megváltoztatását – amely a két közmédia függetlenségének elvesztését intézményesíti – nem tudta elérni. Arról nem beszélve, hogy az első médiaháborúban elsősorban a rádiósok, de e televíziósok is képesek voltak valamelyes önszerveződéssel és harsányan védekezni a két intézmény kisajátítása ellen. És az ellenállásukkal a külső szimpatizánsok sokaságát is meg tudták nyerni: volt egy mozgalom, a Demokratikus Charta, amely az utcára tudta vinni az embereket. Minden tekintetben szélesebb értelmezése, ennek következtében szélesebb bázisa volt a médiaháborús ellenállásnak akkor, mint amilyen most van. A mostani háború jobbára a politika szférájában zajlik, az érintettek és a társadalom csendes és passzív szemlélődése mellett. Ma Horn Gyula megy ki tüntetni Suchmann Tamással a Parlament elé.
Így van, valóban más a médiaháború társadalmi fogadtatása. Ez magyarázza azt is, hogy rövid másfél év alatt sokkal többet ért el a mai konzervatív kormány, mint az egész médiaháború alatt az előző. Az első években friss volt még a köztársaság, friss volt a kivívott cenzúramentes sajtószabadság, friss emlék volt, hogy az újságírók maguk is hozzájárultak a változásokhoz.
De kemény érdekek is visszatartják ma az újságírókat attól, hogy szabadság vagy halál kiáltással a barikádokra siessenek. A piaci média megjelenésével az újságírók is piaci helyzetbe kerültek. Most mindkét cenzúra legrosszabb oldala van jelen: megmaradt az állami erőszakoskodás, és mellé lépett a vadkapitalista nézőhajszolás. De nemcsak a félelem hat, hanem a lehetőségek is. Például hihetetlen mennyiségű promóciós lehetőség nyílt meg az újságírók előtt – ha tartják magukat a játékszabályokhoz, vagyis tojnak az etikára. A rendőrségnek, cégeknek, pártoknak végzett pr-munka gyakran komolyabb mellékkeresetet hoz, mint a főállásbeli jövedelem. Összefoglalóan: az újságírók érdeklődése megcsappant saját szabadságuk iránt.
A másik különbségről már volt szó: a kormány most nem a törvénynélküliség, hanem egy létező törvény zavarosában pecázik. A ’96-os médiatörvény ráadásul valóban kikezdhető, éppen azért, mert a médiabéke kedvéért a legellentmondásosabb igényeket igyekezett szervetlenül kielégíteni. Van itt aztán kognitív gond is. A csaták ma nem személyekben leképeződő gigászi küzdelmek, hanem aprólékos jogértelmezések. Ha az előző háború tétje az volt, hogy ki parancsol a még monopolhelyzetben lévő médiának, a mostanié az, hogyan lehet kiügyeskedni a diszparitást a paritásra vonatkozó előírások alapján. Ez is belejátszik abba, hogy a háborús események látványos médiatálalása megszűnt. Ráadásul a médiatörvényben foglalt kompromisszum lényege pontosan az, hogy áthelyezi a médiaháború terhét a kuratóriumokra és az ORTT-re, tehát a parlamenti nyilvánosságból a zárt falak közé.
A harmadik különbség, hogy nem a szocialista–liberális koalíció előtt vagyunk, hanem utána. Ennélfogva nincs már meg liberális oldalon a Demokratikus Charta-típusú közfelbuzdulás. Hiába volt ez Konrád György copyrightja, és hiába hívták Kis Jánosnak és Pető Ivánnak azt a két embert, aki egy sajtóértekezleten meghirdette. Hiába volt eredetileg pusztán Csurka megállítására szánt mozgalom, s nem a koalíció előképe, ha később azzá vált. A Charta el is halt, amikor a koalíció létrejött, és sajnos nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy a Chartát létrehozó érzelmek el lettek hálva.
Fussunk egy tiszteletkört a koalíció szükségességéről, s aztán szögezzük le: ma nem tud jóhiszeműen felbuzdulni a társadalmi összefogás azok miatt a keserű érzelmek miatt, amelyeket a koalíció tapasztalata hagyott örökül. Azok, akik megállás nélkül a liberálisok szemére hányják, hogy a gonosz ellen nem merik a partner mineműségére tekintet nélkül felvenni a harcot, elfelejtik, hogy az SZDSZ rengeteg szavazója éppen e feltétel nélküli együttműködés miatt távolodott el a párttól és vált a Fidesz támogatójává.
Az SZDSZ a koalícióban elvesztette a kommunikációját, pontosan azt a legfőbb üzenetét, hogy van köztársasági és liberális demokrata megoldás is a posztkommunizmus igazságtalanságaira. Hogy a két pogány – az exkommunista „fátylat rá” és a posztkommunista jogállamiatlanság – között igenis van arany középút. A Demokratikus Charta típusú összefogás pedig úgy jelenik meg, mint az egyik állomás ehhez a kommunikációs zavarhoz vezető úton. Ezt nem veszik figyelembe azok, akik azt kívánják, hogy az SZDSZ laza könnyedséggel működjön együtt a szocialista párttal, mintha nem történt volna meg a Demokratikus Chartától a koalícióig vezető út.
Sajnos, az SZDSZ értelmisége és a médiaértelmiség élen jár ebben az értetlenségben, s leveri az SZDSZ erőfeszítéseit, amelyeket az önálló kommunikáció irányába tesz. Védtelenek a Fidesz és a szocialista párt közös jövőképével szemben, amelynek lényege, hogy aki a fasisztáktól fél jobban, az menjen a volt kommunistákhoz, aki a kommunistáktól fél jobban, menjen a fasisztabarátokhoz. A konszenzusos köztársaságot csak egy erős liberális párt jelenléte tudná megmenteni a kétpártrendszer elmondhatatlan korrupciós gyötrelmeitől. Ez ugyanis mindennek a végét jelentené: a mai médiaháború semmi ahhoz képest, ami akkor következne. Miközben a felszínen ádáz ideológiai csata dúlna, felosztanák a közszolgálatokat, mint az 1945–48 közti időszakban, létrejönne az osztrák romlottságú proporz, az a helyzet, amelyben a Csurka-fajta szélsőség kínálná a harmadik lehetőséget, a Haider-féle tiltakozást a proporz korruptsága ellen.
A negyedik nagy különbség az akkor és a most között: az újságírás minősége. Nem alakult ki a többpártrendszer újságírói technológiája, a róla való tudósításhoz szükséges újságírói tudás. A magyar médiahatalomnak egyszerűen nincs meg a technikája hozzá, hogy médiahatalom legyen, vagyis ne lehessen megvezetni a közélet témáiban. A sajtó minősége szinte részévé vált a Fidesz stratégiájának, mivel a sajtó nem képes kezelni azt a tényt, hogy a Fidesznek stratégiája van. Előre kidolgozott joghézag-halmozási meneteket valósít meg, amelyeket a sajtó utólag „ejnyéz” meg, információtermelés híján inkább csak publicisztikákban. Itt van például a mostani médiaháború. A Fidesz feles döntésekkel, ráolvasásszerű pr-ral gyors egymásutánban belöki a jogállami gépezetbe a hamis joghézag-értelmezéseit, ahol ezek felhalmozódnak. És mire valaki mond valamit, mint például most – talán túl hosszú idő után – a legfőbb ügyész, addigra eladták a kormány által kiválasztott vevőnek a vagyont, és elbocsátottak mindenkit, akit nem szeretnek. Aki pedig ezt visszacsinálná, az maga látszik bajkeverőnek. Ugyanez a menet most beindul a Magyar Rádióban is.
A sajtó pedig bottal üti a sajtószabadság nyomát, de egyszer sem tette fel a második kérdést: „Jó, el tetszett mondani a pr-szöveget, de mit tetszik szólni ehhez az alkotmánybírósági szöveghez itt?” Tonnányi és kilométernyi sajtója volt Áder Jánosnak és Sasvári Szilárdnak, ahol mindketten azt állították, hogy az Alkotmánybíróság mást mondott, mint a főügyész. Egyetlenegy jelenésük nem volt, ahol szembesítették volna őket azzal a ténnyel, hogy nem igaz, amit beszélnek: a legfőbb ügyész igenis arra az alkotmánybírósági határozatra hivatkozik, szövegszerűen, levezetésszerűen, amelyikre ők. Ezért van az, hogy tíz ember közül kilenc úgy tudja, a Fidesz az Alkotmánybíróságot választotta a legfőbb ügyésszel szemben. Ez a sajtó szakmai bűne. 1993-ban azért ez nem így volt.
Hát emiatt kevesebb a reménytartalék a mostani médiaháborúban. Kivéve egyet: még hátravan a minőség lázadása. Én hiszek abban, hogy ez viszi előre a történetet. A sajtó minősége volna az archimedesi pont ebben a helyzetben.