Tér – erő nélkül

Őrszigethy Erzsébet [1]

„Mélyszegénység
– Nagyon alacsony iskolázottság
– Nagyon alacsony foglalkoztatási ráta
– Erős települési, lakóövezeti térségi koncentráció és szegregáció
– A fentiekből következő szociális deficit
– A társadalmi helyzet újratermelődésének nagyon nagy valószínűsége”1

1982. július 29. Csongrád megye, Balástya (Gajgonya2)

Az angol fiú csöndesen ült a lóca végén. Az öregember gesztusait figyelte, aki lassan, komótosan mesélt. Arról, hogy milyen volt itt az élet a puszta közepén, amikor még rendszeresen fuvarozott pompás lovaival. Arról, hogy ki mindenki fordult meg a tanyáján, amikor az ötvenes években bekényszerítették a téeszcsébe, és arról, hogyan éldegél most, egymagában. („Mög­vert éngöm az Isten már eleget…”) Élete történetét kazettás magnó rögzítette. Búcsúzáskor kikapcsoltam a készüléket, ezután a tanya gazdája kérdezett: az ő beszédét most közvetítette a rádió?

A kérdést az angol fiú, Michael3 is értette, keveset már tudott magyarul, fél éve jött Londonból Magyar­országra. Annyit tudtunk róla, hogy szociális munkásként cigányokkal foglalkozik. Tehát ha másfélét is, de szegénységet látott már, számára az újdonság a téesz-história volt. Miközben átvágtunk a gyepen, kérdezőtársam franciául magyarázta az angol vendégnek az interjúban elhangzottakat. Bokáig érő homokban igyekeztünk a járható út szélén hagyott Trabant felé.

Michael a tanyasi kollégiumban összeverődött társaságon csodálkozott leginkább: miért kell harminc értelmiségi fiatalnak egyszerre megszállni egy falut? Miért nem egyenként vagy párosával kutatnak? Időbe telt, míg megértette, hogy a nyolcvanas évek elején Magyarországon nem minden arra érdemes társadalomtudósnak volt módja „járni a terepet”, s kevés legális alkalom adódott a társadalomismeret-terjesztő be­szél­getésekre is. Szelényi Iván a hetvenes évek elején az egész országra kiterjedő falukutatást indított, felkészült kutatógárdával, de a kutatómunka félbeszakadt. „A párttal és a politikai rendőrséggel való számos összeütközés után – 1975-ben elhagytam Magyaro­r­szá­got… és próbáltam elfeledni a falukutatást.”4

A szabad mozgásra és találkozásokra akkortájt a félig-meddig amatőr falukutató táborokban volt lehetőség, ezeket a Vitányi Iván által vezetett Népművelési Intézet munkatársai szervezték. (A fedőneve kezdetben népművelési gyakorlat volt.) Egy-egy táborban Szelényi Iván korábbi és későbbi kutatótársai is szóhoz (és terepismeretekhez) juthattak.

A balástyai tábort Márkus István szociográfus vezette, aki Erdei Ferenc tanítványaként már a háború előtt is falujáró szociológus volt. Márkus István társa a táborvezetésben Tausz Katalin, az ELTE szociológiai tanszékének oktatója volt, akkoriban településszociológiát tanított. Már akkor is foglalkozott a szegénységgel, 1984-ben jelent meg egy, a falusi szegénységet bemutató szociográfiája.5 (1988-ban kezdett szociálpolitikával foglalkozni.6)

A tábornak formailag pedagógiai programja volt. A terepmunka alapozásaként a részt vevő humán szakos egyetemisták, pályakezdő szociológusok, újsá­g­írók, közgazdászok, néprajzosok előadásokat hallgattak a magyar vidékről. Az előadások be­szél­getésekké, vitákká alakultak. Juhász Pál és Magyar Bálint a té­eszekről, a második gazdaságról és a falusi társadalom átrétegződéséről beszélt, Márkus István a paraszti életformától távolodó utóparasztságról, Szalai Júlia a falu egészségügyi ellátásának mi­nőségéről. Vági Gábor az 1971-es Országos Tele­pü­léshálózat-fejlesztési Koncepció (kormányhatározat) falupusztító hatásait taglalta.

A balástyai napok egyik tanulsága az volt, hogy a társadalomkutatók tudása alapos és sokrétű, de hiába a bölcsesség, ha a rendszert, a politikai akaratot nem a tények igazgatják. Mint tapasztalhattuk, a sok helyi kisisten a füle botját sem mozdította a balástyai falukutatók helyzetjelentése hallatán. A záró ankéton szép szám­mal képviseltette magát a helyi hatalom: pártemberek és tanácsi vezetők a községtől, a járástól és a megyétől. A balástyai viszonyokról szóló beszámolókat méltóságosan hallgatták, s a kényes kérdések sem z­a­var­ták meg nyugalmukat. Semmitmondó válaszaik azt sugallták: gazdálkodjék mindenki a maga tudásával, ők, mint a helyzet (elvtárs-)urai, továbbra is rendben lévőnek tartják a balástyai állapotokat. A kisistenek süketsége szokásszerű és egyben értelmetlen volt, mert nem a rendszer szégyenéről, a szegénységről volt szó, hanem éppen a gazdagságról, illetve a gazdagodás strukturális akadályairól. Nevezetesen a második gazdaság működésének nehézségeiről, hiszen Balástyán ebben az időben kezdtek szaporodni a fóliás kertészetek és a téeszektől bérelt magánművelésű gyümölcsösök. A szegény gajgonyai öregember, akinél az angol fiúval jártunk, múltbéli jelenség volt, akkortájt elsősorban az önállósodási (polgárosodási) törekvésekre (és esélyekre) figyeltünk.

Szelényi Iván is, akit ebben az évben már beengedtek Magyarországra, hasonló területet vizsgált: azt tanulmányozta, hogy a „parasztok hogyan térnek rá egy új »polgárosodási« pályára”.7

Kutatóösvények a társadalom alatti társadalomban

A hetvenes évek másik „destruktív” szociológusa, Kemény István 1977-ben kényszerült emigrációra. 1971-es országos cigányvizsgálata politikai indula­to­kat keltett: a sikeres asszimilációt hirdető rendszer társadalomképét megpöttyözte például az a tény, hogy a 320 ezer magyarországi cigány zöme (a ci­­gány­ság kétharmada) a szocializmus virágzása idején telepen él. És persze szegény is: az 1 millió 11 ezer magyarországi szegényből 180 ezer cigány.8 (Ha Kemény István csak annak a megállapítására szorítkozik, hogy a cigányok közt vannak szegények, a szegénységet periferikus, a cigány szubkultúrából adódó jelenségként lehetett volna „elkönyvelni”. De Kemény István a munkásosztályt sem találta gazdag, egységes és magabiztos uralkodó osztálynak. Csepeli munkásvizsgálata a társadalom „vezető erejének” széttartásáról, mentalitások szerinti csoportosulásáról tudósított. Mindemellett látta és láttatta a munkáslét különböző szintjeit jellemző szegénységet. A cigányság és a munkásság körében végzett „rendszeridegen” vizsgálatok miatt megfosztották mindenfajta kutatási és publikációs lehetőségtől.)

A munkatársak és tanítványok Kemény István száműzése után sem hagytak fel a szegénység-ku­tatással, ebből a körből nőtt ki a karitatív (és „ille­gális”-ellenzéki) Szeta-mozgalom. Az elszegényedés fenyegetettségében és a „beragadt” szegénységben élőkről egyre szaporodtak a társadalomkutatók ismeretei, és sokasodtak a szociológusok is, akik szegénységvizsgálattal foglalkoztak. Amikor Kemény István 1990-es visszatérése után folytathatta az országos cigánykutatást, már Szelényi Ivánt is a szegénység foglalkoztatta: A nyolcvanas évek végétől tanítványával (munkatársával), Ladányi Jánossal járta a szegény vidékeket. A kezdet kezdetén Ke­mény István tanít­ványával, (a Szeta-elkötelezett) Havas Gáborral jártak a Cserehátra. Éveken át ku­tat­ták egy homogén, cigányok lakta falu, Cse­nyéte történetét és viszonyait.9

A nyolcvanas évek második felétől a szegény­séggel és a cigánysággal foglalkozó kutatások ugyan kap­tak némi publicitást, de az egyes vizsgálatok eredményeit csak a szűk szakmai körök ismerték. Az állami-politikai apparátust nem háborgatták a szegénységjelentések, a tettrekészség nyomait sem lehetett felfedezni. A rendszerváltás után a kutatók reménykedhettek abban, hogy az új politikai elit nem nézi tétlenül a szegénységet. Az egyik első jele e kutatói reménynek az 1993–94-es cigányvizsgálatról szóló beszámoló volt. Az MTA Szociológiai Intézetének kutatását Kemény István, Havas Gábor és Kertesi Gábor vezette. A kutatási jelentés záradéka a „Ja­vas­lat”10, amelyben felsorolják, milyen törvényi, szervezeti és egyéb feltételek megteremtése szükséges ahhoz, hogy a cigányság katasztrofális helyzete megváltozzon. A javaslat hatására ugyan született néhány kormányzati döntés, de a politikai elit és a szaktárcák figyelme a szegénységet illetően túlontúl szelektív volt, ezért hatásos, átfogó döntésekre nem került sor. A hatástalanság láttán néhány szegénységgel foglalkozó (egykor ellenzéki) értelmiségi kihátrált az új politikai elitből (Havas Gábor, Solt Ottilia).

A szegénységkutatásnak ugyan nem volt már akadálya, de társadalompolitikai hatása ugyanúgy cse­kély maradt. A kurzus- és miniszterváltások miatt még a koncepciózus, átfogó terveknek is csak a tö­redéke valósulhatott meg. Eközben nőttön-nőtt a szegénység, s olykor a kósza, segítő szándékú intézkedések is a visszájukra fordultak. A helyzetet súlyosbította, hogy a beragadt szegénység mellett az ún. újszegénység is megjelent, amelyre ugyancsak a szociológusok hívták fel a figyelmet. Szelényi Iván és munkatársai 1999–2000-ben hat posztkommunista országban végeztek empirikus kutatást, melynek során felfedezték egy társadalom alatti társadalom, egy „underclass” formálódását.

A szegénység genezisével, a vizsgálat techni­kái­val és fogalmi rendszerével kapcsolatos viták széles nyilvánosságot kaptak. A Szelényi-iskola a társa­dalom­­történeti okok és az elszegényedés uralkodó trend­jeinek, a helyi társadalomszerkezet átalakulásának feltárását tartotta fontosnak, a Kemény-iskola körültekintő adatfelvételeire támaszkodva rajzolta meg a magyarországi szegénység tablóját. A három országos cigányvizsgálat (1971, 1993, 2003) célja nem a nemzetiségi textúra kibontása, elemzése volt, hanem a kisebbségi helyzetből is következő szegénység életlehetőségeinek a bemutatása.

Még folyt a harmadik cigányvizsgálat adatainak a feldolgozása, amikor az Ifjúsági, Szociális, Család­ügyi és Esélyegyenlőségi Minisztérium esély­egyen­lő­ségi tárca nélküli minisztere, Lévai Katalin megbízta Ladányi Jánost egy koncepció és kísérleti mintaprogram kidolgozásával. A program terepe az ország egyik legszegényebb vidéke, a Ladányi által jól ismert Cse­rehát volt.

Csereháti paraméterek

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Cserehát (az abaúj-hegyközi, az edelényi, az encsi és a szikszói kistérség) a Bódva és a Hernád folyók által közre­fogott terület, amely északon a szlovák határig nyúlik. (Nagy része Trianon előtt Kassa vonzáskörze­téhez tartozott.) Ladányi János egy 2004-es cikkében elemzi a Cserehátra jellemző aprófalvak helyzetét, amelyek egy része elöregedő és fogyó népességű, nem cigány lakosokkal. A másik típus az egyre nö­vek­vő lélekszámú aprófalu, zömében cigány lakossággal.11 Egy 2005-ös cikkében a társadalomszerkezeti következményekre hívja fel a figyelmet.

 „A legszegényebbek ma szélsőségesen szegregált körülmények között laknak, gyakran 50 kilométeres környezetükben sincs munkahely, gyerekeik úgy nőnek fel, hogy nem látnak rendszeresen munkába járó felnőttet, sőt olyan iskolát sem, amely képessé tehetné őket arra, hogy ne váljanak ők is egész éle­tükre munkanélkülivé.”12

2005 nyarán mintegy programadóként írja:

„Amikor a Cserehátra dolgoztunk ki programot munkatársaimmal, javasoltuk, mondja ki a kormány, hogy az válság sújtotta térség, ahol az általánostól eltérő szabályozók érvényesülnek.”13

A program kidolgozásában szakértők népes csapata vett részt, többet között Virág Tünde is, aki Kemény István tanítványaként dolgozott a 2003-as országos ci­gányvizsgálatban. A vizsgálat adatgyűjtő munkája közben alapos tereptapasztalatokat szerzett a Cse­­rehá­ton és az Ormánságban is. A Cserehátról szóló írásában14 mintegy szintézisét adja a csereháti szegénységgel, cigánysággal foglalkozó kutatásoknak. A bajok fő oka – állapítja meg Virág Tünde – a mun­ka eltű­nése. A ma már visszafordíthatatlannak látszó leépülés döntően (bár nem kizárólagosan) az 1971-es telepü­lés­hálózat-fejlesztési koncepció hatására kezdődött. „A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Terv­osz­tály 1972-es elképzelése szerint a Csere­há­ton csak 23-25 település (kb. a települések negyede) maradt volna fenn.”15 Az 1971-es besorolás a zömében kedvezőtlen forgalmi helyzetű településeket szerepkör nélküli településsé minősítette. Az ilyen státusú falvakban intézmények szűntek meg (építési, beruházási tilalmat rendeltek el), akadozott a közel­látás, romlott az infrastruktúra, elsősorban a közle­kedés. A szerepkör nélküli falvak lakói az extenzív iparosítás korszakában is periferikus szereplői voltak a munka­erőpiacnak. (Már a nyolcvanas évekre jellemző a tö­meges elvándorlás és a települések elöregedése.) Az időszakos ipari munkára és helyi téeszmunkára kényszerülő lakosok munkavállalási esélyei a nagyipar össze­omlása és a termelőszövetkezetek felbomlása után gyakorlatilag megszűntek. A Csere­há­t­hoz tartozó en­csi kistérségben 2001-re a volt szerepkör nélküli településcsoportban a foglalkoztatottak aránya a teljes népességen belül 14,5 százalék.16 A kedvezőbb forgalmi helyzetű települések helyi társadalmának átalakulása 1990 után, a borsodi iparvidék és a mezőgazdaság csődje után kezdődött. Az ezredforduló után a térség egészére elmondható, hogy a többségnek, „elsősorban a cigány családoknak szinte semmi kapcsolata nincs a munka világához, a foglalkoztatottsághoz, a rendszeres munkavállalás lehetősége számukra megszűnt ebben a térségben”.

A demográfiai trend 1990-ig az elvándorlás és az elöregedés volt. 1990 után is folytatódott az elvándorlás, de „megindult a beköltözés is”. A falvak elhalását tervezők előrejelzéseivel ellentétben „mind a természetes szapo­rodás, mind a vándorlási egyenleg pozitívra váltott”. A falvakból a jobb helyzetű, iskolázottabb magyar és cigány családok elköltöztek, ottmaradtak az öregek (zömében magyar családok) és az iskolázatlan, sokgyermekes, zömében cigány családok. A be­vándorlók a városokból kiszorult szegények és munkanélküliek voltak, többségük sokgyermekes cigány család. Az oda-­vissza költözködés folyamatában a népesség ki­cse­rélődött, és megváltoztak az etnikai arányok. A Vi­rág Tünde által vizsgált encsi kistérségben az iskolába járó cigány gyerekek aránya 2002-ben 43,6 százalék volt. („Ez a megyei átlagnak majdnem a duplája, és az országos átlagnak a négyszerese.”) A demográfiai változás, az etnikai arányok módosulása eleinte csak egyes falvak, majd az egész térség gettó­sodásához és elszegényedéséhez vezetett. (Ladányi több írásában kifejtette, hogy az utóbbi évek hektikus szociálpolitikája még súlyosbította is a helyzetet.)

„Komámasszony, hol az olló?”

A Ladányi János és munkatársai által kidolgozott nagyléptékű, válságkezelő Cserehát Programból nem lett semmi, vélhetően a minisztérium tanácstalansága, valamint a fejlesztői, a politikai és a térségi lobbi támadásai miatt. A minisztérium bizonytalankodott, még a programra fordítható összeg nagyságát illetően is. („Először 900 millió volt a keretösszeg, legközelebb már csak 700 millió.”) Ladányi az eredeti koncepció megtorpedózása és a minisztérium téblábolása miatt kilépett a programból. Ezután új programépítés kezdődött, helyi erőkkel.

Az újabb Cserehát Program kidolgozásával a minisztérium a térségben kutatási és fejlesztési tapasztalattal rendelkező G. Fekete Évát17 bízta meg. Ez a meg­bízás is kérészéletű volt, a program gyakorlati meg­­va­lósítására nem került sor. Ez idő szerint az egyetlen végigvitt Cserehát Program az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisz­té­rium és a UNDP (ENSZ Fejlesztési Programok) által közösen irányított, illetve finanszírozott program, Márczis Mártával az élen.18

(A Cserehát Program honlapján közzétett programdokumentumokból harmonikus történet kerekedik ki. A dokumentumok azt sugallják, mintha a szaktárca már a program elindításának pillanatában biztos lett volna abban, hogy pontosan mi a teendő a Cse­re­háton. A program 2003-as beharangozása óta még a szaktárca neve [és minisztere] is megváltozott, s ezzel együtt persze a belső apparátus is ide-oda rendeződött. A programdokumentum olyannyira kompakt, hogy nem is sejthető, a különböző fejlesztési elképzeléseket képviselő Ladányi János, G. Fekete Éva és Márczis Márta koncepcióiból montírozták össze.)

A UNDP-féle Cserehát Program nem foglalkozott terepkutatással és a térségi helyzet elemzésével sem. A program vállalt feladata a fejlesztő terepmunka volt. A terepet járó fejlesztők, a „kócsok” a munka kezdetén, 2005 novemberében, az egyik első kócs-mítingen ismerhették meg a térség állapotát és viszonyait a kiosztott írásos anyagból.

A kócsoknak a terepmunka közben a társadalomszerkezet alaposabb tanulmányozására nemigen volt szükségük, és lehetőségük sem. Főként helyi „kontaktokat” kerestek, akiknek segítségével elkezdhetik-folytathatják a fejlesztő munkát.

Kegyetlen

Mint javíthatatlan szociográfus, 2006 nyarán fölajánlottam, hogy naprakész terepismeretek összegyűjtése céljából szívesen szerveznék falukutató tábort a Csereháton, egyetemisták, a térség iránt érdeklődő fiatalok részvételével. A kócsok közül a Kegyetlen mikrotérségért felelős Kisszőlősi Szánthó Beáta19 gondolta úgy, hogy munkája hasznára válhatna a falukutatás. (Kevesellte a havi két terepnapot.) Feltételezte, hogy ha sokan cirkálunk a vidéken, találhatunk új, a fejlesztésben partnerré váló helybelieket. A programvezető meghatározta az elvégzendő feladatokat. Fel­derítésre várt, hogyan működik a térségben kamatos pénznek nevezett uzsora. Utána kellett járnunk, kié a termőföld, az erdő, mostanában mire használják, és milyen a népességeltartó ereje. A harmadik kérdés az volt, hogyan működik ezen a tájon a szociális („nonprofit”) gazdaság.

A falukutatás színhelye a mikrotérség öt-hat faluja volt. Ún. „önkéntes szakértőnek” Juhász Pál agrárközgazdászt (a fáradhatatlan falukutatót) és Balázs Bea új­ságírót, a szociális ügyekben járatos rádióriportert hívtuk el. A 12 kutatásra vállalkozó fiatal sokfelől és sok területről érkezett.

Szállásfoglalásunk igazi fejlesztő akció volt. A négy­száz lelkes Szemerén a református lelkésznő és a templomjáró hívők, az iskolaigazgató feleségestül, a gondozóközpont vezetője férjestül (és még sokan mások) közös munkával lakhatóvá tették az elhanyagolt református parókiát.

2006. augusztus 19. Encsi kistérség, Kegyetlen mikrotérség, Szalaszend

Töltött káposztás népünnepélyre gyűltek össze a sza­laszendiek a kastélyparkban. Egy nagy sátorban osztották a káposztát, és bontották a söröket. (Közelgett a 2006-os helyhatósági választás. Falunapnak nevezett eszem-iszommal nemcsak a Csereháton korteskedik az önkormányzat. A falunapot – legalábbis a Csere­há­ton – mindenhol elvárja a falu. A polgármester az első ciklusát töltötte, majd 2006-ban több mint húszszá­zalékos szavazatfölénnyel legyőzte az állatorvost. Nem sza­bály persze, hogy a falunappal győzni lehet. A szom­­széd köz­ségben is volt dínomdánom, mégis vesztett a korteskedő polgármester, két faluval odébb pedig látványos rendezvény nélkül nyert a 2002 óta regnáló polgármester.)

A nagy fák alatt, a rögtönzött színpadon a kassai Thália Színház társulata kabaréműsort adott elő, az alkalmi nézőtér széksorai megteltek, a közönség java része a domboldalon, a fűben hevert. A falusi vezetőknek és a középosztálynak a kastélyban terítettek. (Ma művelődési ház és könyvtár.) A „vipes” társasághoz a környékről érkező tiszteletbeli vendégek csatlakoztak. Sós rágcsálnivalók, finom sütemények és italok is színesítették a hosszú, fehér terítős asztalt. Kócsunk közismertségének köszönhetően a „vipesekkel” ebédeltünk. Mi másról beszélgethettünk volna falatozás közben, mint a vadászatról és a földbirtokokról. Akár a mikszáthi időkben. A helyi hierarchia is hajazott a huszadik század elejire. A helyi lakosok közül a polgármesternek van a legtöbb földje, ám a falu határának valóságos földbirtokosai nem helyben laknak. Így van ez a környéken bejárt öt falu közül négyben.

„Azt hiszitek, jó kedvem van, pedig a szívem gyászban van”, énekelte a színpadról Fecske, a szintetizátoros, amikor kiléptünk a kastélykertbe. A közönség kórusban kísérte az énekest, és az „aranyeső hulljon nékem”-refrénnél alkalmi táncospárok merészkedtek a pódiumra. Az egyik álldogáló asszonykoszorúban a töltött káposzta mestere, a szakácsnő volt az előénekes. A „hogyha nékem sok pénzem lesz, felülök a repülőre” kezdetű sikernóta inkább a környékbeli falvak kedvence lehetett, ugyanis Szalaszend (szomszédaihoz képest) kedvező forgalmi helyzetű település. Vasútállomása ugyan nincs, de húsz perc alatt beér az autóbusz Encsre. Kilenc járatpár köti össze a kistérségi székhellyel – hajnali fél öttől délután hatig. (Hat után nincs tömegközlekedés, se ide, se innen.)

Az Encstől 12 kilométerre lévő Szalaszend nem aprófalu, a 2001-es népszámláláskor 1146 állandó lakosa volt. Évtizedeken át Szalaszendről, a körzetközpontból kormányzott a nagyközségi közös tanács. A fennhatósága alatt lévő falvakban építési tilalmat rendelt el, talán ennek is köszönhette, hogy kisebb mértékben csökkent a lakossága, mint az alárendelt társközségeké. (1970–2001 között a társközségek népességüknek csaknem a felét elvesztették, Szalaszend az egytizedét.) Központi szerepének maradványa, hogy ide hordják iskolába a szomszédos falvak nem cigány gyerekeit. A helyi becslések szerint Szalaszenden a cigány lakosság aránya 25-30 százalék, a szociológusok minősítése szerint tehát nem gettósodott falu. (Az iskolában 45 százalékos a cigány tanulók aránya, ez szokott szerepelni a különböző jelentésekben.)

Fecske Aranyesőjénél többeket vonzott ide a környékről a motoros felvonulás. A berregő járgányok között találkoztunk a szalaszendi Mata Szabolccsal, a helyi Lungo Drom szervezet nonprofit vállalkozásának a vezetőjével. 2006 nyarán épp egyik kisfiát vitte el próbakörre egy csillogó-villogó motoron.

„Büszke ember vagyok”

Szabolcs 1994 óta (huszonkét éves volt akkor) résztvevője olyan programoknak, amelyek célja: munkaalkalmat teremteni a romáknak. Két évig az Autonómia Alapítvány romareferense volt. Több munkahelyteremtő és egyéb, a romák életkörülményeit javító pályázat megvalósításában dolgozott. 2006-ban egy öt szervezetből álló konzorcium Equal programjának szalaszendi vezetője volt.  A konzorciumot az Autonómia Alapítvány irányította. Szabolcs cserépkályha-készítő műhelye húsz embernek adott munkát. Szükség is volt Szalaszenden az új munkahelyekre, mert a faluban máig magas a munkanélküliség. Az Állami Fog­lal­koztatási Szolgálat nyilvántartásában (évszaktól függően) 2006–2008 között a nyilvántartott munkanélküliek száma 124-150.  Kö­zülük hetvennek több mint egy éve nincs munkája. (A kistérségi átlag: a munkaképes korú lakosság 6,7 százaléka tartós munkanélküli, ez az arány Szala­szen­den több mint 10 százalék. A munkanélküliségi ráta háromszorosa az országosnak.)

A három szakmát is kitanult háromgyermekes férfi a legnagyobb indulattal a roma szegénység okairól és riasztó következményeiről beszélt.

„Vannak itt kisebb-nagyobb magánkertek – almás, barackos, meggyes –, ide járnak napszámba az em­berek, meg útépítésre. Oda sokszor hiába, mert a rohammunkára toborzott csapatot sokszor nem fizeti ki a vállalkozó. Télen pangás van. Régen sokan lopták a fát, és eladták, ebből éltek télen. Most őrzik az erdőt, már ebből sem tudnak élni. Más munka nincs, esetleg hótakarítás idős családoknál. Vagy ilyen szocpolos házak építésénél elmennek különböző vállalkozókhoz. Az egyik rokonommal azért vesztem össze, mert csinált egy ilyen szocpolos házat, és azt mondta a családnak, nem építek nektek fürdőszobát, hanem adok nektek ötvenezer forintot. A gazdát félrehívtam, mondtam neki, te hülye vagy? A fürdőszoba nem ötvenezer forintba kerül. Négy gyerekre most kb. 4 millió körüli összeget adnak. A vállalkozó kétmillióból fölépíti, egy lakáson kétmillió a haszna. Hogy hány családot tettek tönkre ezzel, megszámolni se lehet.

A szocpolos ház tíz nap alatt fölépül, mindenféle hulladék anyagból, most elmegyünk az „equal”-esekkel felújítani ezeket a lakásokat. A nagy csapatban vannak, kovácsok, asztalosok, ácsok, mi a kőművesmunkát meg a cserépkályha-építést tanultuk ki.

Aztán olyan is van, hogy a vállalkozó egy 4 millió forintos támogatást megvesz 400 ezer forintért. Ez úgy megy, hogy a vállalkozó ajánlatot tesz a szocpolra jogosult családnak, hogy megveszi tőle a 4 millió forintos támogatást 400 ezer forintért. Kifizeti a családnak a pénzt, aztán vesz egy telket, és a jogosult nevére fölépít oda egy házat. Ez a lakás persze már nem a jogosulté, hanem a vállalkozóé. Hivatalosan ugyan ez a jogosult háza, mert az ő nevére építették, de mégsem az övé, mert azt a vállalkozó megvette tőle 400 ezerért. Ez simán végigfut, mert mondhatom azt, hogy egy ilyen buliban még a pap is maffia. Az ilyen családnak általában van lakása, vagy lakik valahol, pénze viszont nincsen, és ennivalója se.

Az üzletelők ennél kisebb hasznot húznak a szegénységből. A teszkóban veszik az élelmiszereket, és itt dupla-duplán eladják. Mondjuk a háromszorosáért. Akinek nincs mit enni, meg pénze sincs, az kénytelen tőlük hitelbe megvenni. Meg átmennek a határon, vesznek hatszáz forintért egy csík [egy karton] cigarettát, ha a vevő készpénzzel fizet, 2500 forintot kérnek érte, ha hitelre kell, akkor ötezret írnak fel a kiskönyvükbe. És nem lehet tenni ez ellen, mindig feldühít, ha látom. Lépnék is sokszor, ha a feleségem nem csitít. Amikor valakiről tudom, hogy kamatos pénzt vesz fel, és tudom, hogy nem tudja visszafizetni, és közben látom, hogy a gyereknek nincs cipője, hogy iskolába menjen, meg éhes is! Még így is dühít, hogy csak beszélek róla. Most is dühös voltam, mert a munkásoknak nem utalták át időben a fizetést. Telefonon reklamáltam, hogy miért nem jött meg a pénz. Azt válaszolták, hogy azért, mert a valamilyen Irénke elment szabadságra. Először azt hittem, vicc, kinevettem. Aztán kiabálni kezdtem, hogy kérek ellenőrzést! Mi ez? Ha hatvannapos határidő van, akkor hatvan napon belül fizessék ki. Milyen dolog az, hogy húsz ember azért nem kapja meg a munkabérét, mert Irénke elment szabadságra. Azért éhezzen húsz ember, mert Irénke valami csodaszép helyen nyaral? Az egyik ember gyerekének eltört a medencecsontja, és kért előleget, azt ugye nem tudtam adni, mert nem jött meg a pénz. Adtam kölcsön a magaméból. Azt nem mondhattam neki, hogy nincs, mert Irénke elment szabadságra. Most lesz egy konferencia Budapesten, és ott majd előadom, hogy Irénke legközelebb azután menjen szabadságra, ha átutalta a fizetéseket. Én büszke és szabad ember vagyok. Mindig kimondom, amit gondolok.” (A pénz átutalásáról épp akkor jött a telefonértesítés, amikor Szabolccsal beszélgettünk – 90 napot késett a fizetés.)

Mata Szabolcs műhelyében két évig élénk volt az élet. Egy évig a szakoktatók kijártak a faluba, és ott tanították a mesterségeket. (A képzés ideje alatt minimálbért kaptak a tanulók – a legfiatalabb húszéves, a legidősebb negyvenéves volt.) A kovácsok Perkupán, az ácsok, asztalosok Mérán rendezkedtek be. A perkupai cigány kisebbségi önkormányzat „Lehetőséget kérünk a háló szövésére” című pályázatával egymillió 600 ezer forint nyert a Cserehát Programtól. A méraiak a programtól kapott pénzből az asztalosműhely szociális helyiségeit alakították ki. (Mérán 9 százalék, Perkupán 8 százalék a tartós munkanélküliek aránya.)

2008-ban csöndes a szalaszendi műhely. Véget ért a program, s alkalmi munkákra kényszerül a kiképzett szakmunkáscsapat. Az Equal program nonprofit alapon működött, s ez nem tette lehetővé, hogy a munkások tőkét gyűjtsenek önálló vállalkozások beindítására. Abban reménykedtek, hogy majd megint lesz valami pályázat, amibe ők is beleférnek, s újra lesz pénz és munka. A szala­szendiek hiába pályáztak a folytatásra, a Cserehát Programmal nem volt szerencséjük. Kisszőlősi Bea kócs biztatta őket a pályázásra, maga is segített annak megírásában. A szalaszendiek ugyan bekerültek egy nagy konzorciumba, de a konzorciumvezető kitessékelte őket, mondván, hogy nem elég átfogó, nagyléptékű, amit kitaláltak. Mivel Mata Szabolcs büszke ember, nem vitatkozott, elment. A lépték nagysága attól függ, honnan nézzük.

A szalaszendiek, a méraiak és a perkupaiak még az Equal program kez­detén alaposan tájékozódtak a vidéken, majd kiválasztottak 70 házat a Csereháton. Dü­löngélő, szocpolos és nem szocpolos lakásokat. Mind a hetvenet felújították és lakhatóvá tették egy esztendő alatt. (2006-ban még úgy tervezték, hogy 50 házra lesz erejük és idejük.) Nem számított hát a referencia, és a nemzetközi tapasz­talat sem. – Szabolcsot és a program többi helyi vezetőjét elvitték Angliába, Spanyolországba is, „konzorciumot” nézni. (Szó mi szó, „nonprofit” romák külföldön, ez jól mutat a PR-ban.)

Szabolcs talán nem látott eleget.

Most munkanélküli, csak civil teendői sokasodnak. Megválasztották a Ke­gyetlen Térségi Szövetség vezetőjének.

2006. augusztus 24. Kegyetlen mikrotérség, Fulókércs

A Dupla KáVé együttes szórakoztatta a falunap közönségét a négyszáz lakosú Fulókércsen. Nem lehetett olcsó mulatság, hiszen a Dupla KáVé több arany- és platinalemezzel kitüntetett banda. (Amerikát is megjárta, fellépett a New York-i Magyar Házban.) A Dupla KáVé Aranyesőjének Fulókércsen kisebb tér jutott, mint Fecskének Szalaszenden, a falunak ugyanis nincs kastélya, csak egy kis kúriája. Már nem emlékszem, hogy mi rotyogott a kondérban, gulyásleves vagy pörkölt. Talán azért sem, mert minket nem invitáltak a „vipes” különterembe, ahol a tiszteletbeli vendégeknek terítettek. Em­lékszem viszont egy tíz-tizenkét éves roma kisfiúra, aki a „brék” és a cigánytánc elemeit keverve magabiztosan, csöndet parancsolóan szólózott a színpadon.

A falukutatók nem bánkódtak az elmaradt egytál­étel miatt. Délelőtt már belecsöppentek egy előkelő vendégkörbe, hívatlanul. Aznap adták át a falu vadonatúj óvodáját. A frissen lakkozott fakerítés mögött sárgállott a sokablakos épület, az udvar felől L-alakú tornác kísérte a házat. Az óvoda helyiségeit az óvónők szépen feldíszítették a frissiben készített és vásárolt játékokkal. Csak épp a gyerekek hiányoztak az ünnepségről. Három nagyobbacska, fehérblúzos kislány és egy mellényes kisfiú felnőttek gyűrűjében hallgatta az országgyűlési képviselő ünnepi beszédét.

Az új óvoda gyönyörű, a gyermekek helyzete lehangoló. A faluban mindössze öt-hat olyan gyermek van, aki nem halmozottan hátrányos helyzetű. A négyszáz lelket számláló településen százhúsz gyermeknek jár rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény. Az óvodások és az alsó tagozatosok ingyen kapnak tízórait, ebédet, uzsonnát – a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek körülbelül a fele. A fulókércsi óvodába 33 gyermeket várnak, mindegyik roma.

Az állófogadás egyébként jól sikerült. A felnőttek beszélgetőtársakra vadászva jöttek-mentek, a díszvendégnek számító fideszes és MSZP-s országgyűlési kép­­viselő is trécselt. (2006 tavaszán az első képviselőt egyéni választókerülete, a másodikat pártja juttatta be a területi listán a Parlamentbe.) De az igazi díszvendég itt nem a politikus volt, hanem a vállalkozó. A környék polgármesterei vele szerettek volna leginkább beszélni. Ő építette az óvodát, és a vidék több közintézményét is. Az elegáns, füstszínű szemüveget viselő urat a falukutatók alig ismerték meg, pedig alig két napja egy estét töltöttek el vele, „Bécivel” a szomszédos Szeme­rén – a bandagazdánál. Horváth Béla, a népszerű vállalkozó vagy húsz éve van a pályán, kisebb építkezéseket már nem szívesen vállal, a mély- és magasépítésre szakosodott. A Cserehát kivétel, itt épít, ahol szükség van rá. 2006-ban a szemerei iskolai felújításán is dolgozott. Abaújszántó városában megbecsülik: 2002 óta önkormányzati képviselő, ez idő szerint alpolgármester.

Horváth Béla barátságát nemcsak a notabilitások keresik, hanem azok is, akik dolgozni szeretnének. Mindenfelé vannak szervezői, akik összehozzák és viszik a munkacsapatot. Nála csak bejelentett munká­sok dolgoznak, és garantált a fizetés.

Zorró az erdőben

„Húszéves a barátság Bécivel” – mesélte Mata Imre Zorró20, aki szemben lakik az óvodával. – „Amikor a nyolcvanas években építkeztünk, ő fuvarozott nekünk. Billencs-Ifával járt, hozott ezt-azt, sokat kifizettünk. Aztán kérdezi: gyerekek, kőre nincs szükségetek? Hát volna éppen, csak nincsen rá pénzünk. Azt mondta, semmi gond. Reggel kelek fel, addigra két rakás követ leborított. Délután hozott még két kocsi követ, este megint kettőt, és még hozott egy fuvart másnap is. Azzal ment el, hogy majd fizettek, amikor tudtok. Ugye cigány a cigánynak. A Béci nagyon rendes, tisztességes vállalkozó volt, akkoriban olyan ritka volt a roma fuvaros, mint a fehér holló…”

Mata Imre, Zorró vállalkozása szerényebb és újabb keletű, mint az abaújszántói Horváth Béláé. Első­rendű célja nem szolgáltatás, hanem szolgálat. Zorró a Többet Együtt Egymásért Roma Alapítvány erdőmunkás csapatát vezeti.

„Annak idején itt dolgozott egy holland bácsi, Kees Bakker21, és összerúgta a port a kisebbségi elnökkel. Gondban voltak, hogy hova ültessék el a krumplijukat. Már elő volt készítve a föld, a téesztől bérelték, aztán valami ruhaosztáson összevesztek. Mi gazdálkodó család voltunk, és adtunk neki földet. Gon­dol­tam, jó ember, segít a családoknak, segítsünk mi is. Akkoriban Szolnokra jártam, mint heti munkás, keveset tartózkodtam itthon. Majd akkor találkoztunk megint, amikor munkanélküli lettem. Megkérdezte Bakker, mihez volna kedvem. Mit kén’ csinálni itt a romákkal? A fő gond a tűzifa volt. Fölvonult a rendőrség, itt büntette meg a romát egy furik fáért, ott egy bicikli fáért. Mondtam, csinálni kellene legálisan valamit. Venni kéne egy autót, és az hordja a fát a romáknak. Men­jünk, dolgozzunk, és lesz belőle fa. Elment, visszajött egy félév múlva. Azt mondja nekem, adok 150 ezret erre az ötletedre, az én pénzemből, mert az alapítványnak nincsen semmise. Egy IFA-t háromszázezer forintért kínáltak. Bakker pénzét kipótolta a család. Eladogattunk ezt-azt, megvolt a háromszázezer. Men­tünk volna az IFA-ért Encsre, de nem maradt pénzünk útiköltségre se, hogy bemenjünk az autóért, meg vegyünk üzemanyagot. Eladtunk a családtól egy mosógépet meg egy centrifugát. Így tudtuk hazahozni. De nem volt fékje, a sebváltó lötyögött, itthon följavítgattuk. Ez történt 1996-ban.” (Zorró ekkor harmincéves volt.)

„Az erdőtulajdonossal jóba voltunk, ismertük egymást. Régtől hordtam a tűzifát tőle, az ő engedélyével, és cserébe takarítottam az erdőt. Ahogy autónk lett, vele megállapodtunk, és néhány rokonnak, aki velem dolgozott, hordtuk haza a tűzifát. A kezdet kezdetétől egy encsi erdészmérnök a fő megbízónk. Sok erdeje van, korábban az állami erdészet főmérnöke volt, ő tudta, hova kell befektetni a forintját. Hogy csapatba összeálltunk, először kitakarítottunk neki két hektárt, három hektárt, és rengeteg tűzifánk lett, aztán terjedt ez a munka tovább, már az alapítvánnyal.

Kellett az alapítvány, mert nem volt rá semmi mód, hogy hivatalosan vállaljunk munkát. Hogy meglett az alapítvány, jöttek örömmel az emberek. Hat-nyolc fős csapattal kezdtünk, ők állandóak azóta is. Egyszeribe lett fája mindenkinek, mert mi tudtunk szállítani. Itt egyszerre senki se tudja megvenni a tüzelőt, tavaly még december 31-én is szállítottunk. Egy szállítmányért ké­rünk kétezer forintot, a többi költséget az alapítvány fe­dezi. Akinek ennyi sincsen, az ledolgozhatja az erdőben.”

Az encsi erdőmérnök erdejében Zorró csapata megtanulta az erdőmunkát. A tulajdonos már évek óta nem felügyeli őket. Bizalmas és barátságos lett a munkások és a megbízó közti viszony. Az alapítványnak 2008-ban tizenhét erdőmunkára kiképzett szakmunkása van.

„A képzést a munkaügyi központon keresztül szerveztük, Encsen az egri erdészeti szakközépiskola oktatói tanítottak. A munkaügyi központ kapva kapott az alkalmon, mert ez roma oktatás volt. Nekik is jó pont, hogy ezek az emberek elvégezték az iskolát, és dolgoznak mindannyian. Azt hiszem, fognak velünk dicsekedni.”

A szaktudásnak és a megbízhatóságnak köszönhető, hogy a fulókércsi erdőmunkások már távolabbi erdőkben is kapnak megbízást. („Helybe jönnek, már nem mi keressük a munkát.”) Főszezonban negyven embert tud­nak foglalkoztatni.

Az erdő (és a mezőgazdaság) jótékony hatását a munkapiaci adatok is mutatják. 2006 augusztusában 10 százalékkal volt kevesebb a munkanélküli, mint 2006 februárjában.

A Cserehát Program jóvoltából 2006-ban nőtt az alapítványi erdőmunkások száma: Zorróék mikrobuszvásárláshoz nyertek támogatást. Mire az „új” (10-11 éves) Ford Tranzit megérkezett, a régi éppen fölmondta szolgálatot. A mikrobusz nélkül nem tudnak kijutni a munkások az erdőre. Zorró szívesen látna több ilyen barátságos kis pályázatot, amelyben a pályázat kiírója és a pályázó közt nincs fényévnyi távolság. Kisvállalkozása nem tud hozzáférni a nagy pályázatokhoz. Az idén ezzel is kísérletezett. Az alapítvány nagy gondja a mai napig, hogy csak igen körülményesen tudja a munkásokat kifizetni. Mivel „nonprofit”, profitot nem termelhet, így a profitból bért sem tud fizetni. A profi erdőmunkás csapat szinte egész évben dolgozik, de az alapítvány szabályosan csak fával fizethet. Azt pedig nem lehet az ebédlőasztalra tenni. Két megoldás kínálkozik, és mindegyikkel élnek. Az egyik, hogy az alapítvány a munkabevétel 80 százalékát adományként kiosztja a munkások között. 20 százalékot szoktak tartalékolni gépjavításra, karbantartásra, karitatív akciókra. A másik forma szerint a munkások egy része ideig-óráig az erdőtulajdonos alkalmazottja lesz. Szeretnének ezektől a kacskaringóktól megszabadulni, azért akartak alakítani szociális szövetkezetet. Az OFA-hoz pályáztak, sikertelenül. Úgy tudják, hogy az alapításhoz nyerhettek volna 16 millió forintot. Ve­hettek volna egy LKT-vontatót, amivel a kidöntött fákat kihúzzák az erdőből. Ehelyett (ó, modernizáció!) vettek két lovat, 250 ezer forintért.

Nem tudni, mi kell ahhoz, hogy a fulókércsi ro­mák szociális szövetkezetet alakíthassanak. Az Or­szá­gos Foglalkoztatási Közalapítvány szerint ezt azok tehetik meg, akik „a munkanélküli, illetőleg szociálisan hátrányos helyzetben lévő emberek számára munkafeltételeket teremtenek”.

A helyi becslések szerint Fulókércsen 60-70 százalék a cigányság aránya. 2008-ban a munkanélküliségi ráta az országos átlagnak a négyszerese.

Zorró 2007 áprilisától a kistérségi társulásban lét­rehozott Támogató Szolgálat gépkocsivezetője. (Fogyatékkal élő lakosokat szállít különféle kezelésekre.) Végül is tizenegy évig munkanélküli volt. Az erdőmunka kisfőnöke azóta a legnagyobb fia, a 23 éves Miklós. Abaújszántón szerzett növénytermesztő-állattenyésztő szakmát és érettségit. Annak már nem jártam utána, hogy Zorrót és nagyfiát mikor és milyen státusúnak jegyzi a munkaerő-piaci statisztika.

Az írás harmadik részét [2] a szeptemberi számunkban közöljük.

Jegyzetek

1   F. Havas Gábor

2   Balástya egyik tanyás határrésze. 2001-ben Balástya lakosságának 63%-a tanyán élt.

3   Michael Sinclair Stewart angol antropológus. 1984–85-ben egy magyarországi oláh-cigány közösségben kutatott. Erről szóló könyve: Daltestvérek. T-Twins Ki­adó–MTA Szociológiai Intézet–Max Weber Alapítvány, 1994.

4   Szelényi Iván: Előszó. Szocialista polgárosodás. A családi gazdaságok és a polgárság kialakulása a jelenkori magyar falusi társadalomban. 1986. október, New York. (Kézirat.)

5   Mátyus Alíz – Tausz Katalin: Maga-ura parasztok és uradalmi cselédek. Magvető, Bp., 1984.

6   Ma az ELTE BTK Szociológiai, Szociálpolitikai In­té­zet és Továbbképző Központ szociális munka és szociálpolitikai tanszékének tanszékvezetője, egyetemi docens.

7   Uo.

8   Kemény István: A magyarországi cigány lakosság. Való­ság, 1974. 1. sz.

9   Ladányi János – Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Napvilág Kiadó, Bp., 2004.

10  Beszámoló a magyarországi roma (cigány) népesség helyzetével foglalkozó, 1993 októbere és 1994 februárja között végzett kutatásról. (Kézirat.)

11  Ladányi János: Körzetesítés helyett esélyteremtés. Prog­ramok és határon átnyúló együttműködés a leszakadó tér­ségek felzárkóztatására. Népszabadság, 2004. augusztus 14.

12  Ladányi János: Merre száz? Népszabadság, 2005. július 2.

13  Uo.

14  Virág Tünde: A gettósodó térség. Szociológiai Szemle, 2006. 1. sz.

15  Virág Tünde: Települési hátrány és etnicitás. A szegregáció új formája a gettósodó térség. Ph. D. értekezés. Téma­ve­zető: Kemény István. Bp., 2005. (Kézirat.)

16  Virág Tünde: i. m.

17  A kutató az 1989 óta működő Csereháti Település­szö­vet­ség alelnöke, az MTA Regionális Kutatások Köz­pont­ja Közép- és Észak-magyarországi Tudomá­nyos In­tézet Észak-magyarországi Osztályának vezetője.

18  A koncepciók és érdekek csatáját l. részletesen a Fi­gyelő 2005. június 30-i számában.

19  Jelenleg vezető üzleti szaktanácsadója. Pedagógiai, szociológiai és településfejlesztési végzettsége van.

20  Nem rokona a szalaszendi Mata Szabolcsnak. A Zorró ragadványnév gyermekkorából származik.

21  A baloldali holland újságíró is Csenyéte hírére jött a Cse­rehátra 1990-ben. Ő hozta létre az „Alapítvány a Ma­gyarországi Cigányok Megsegítésére” néven bejegy­zett alapítványt. Tevékenységét a fejlesztők idegenkedve szemlélték. 2006-ban meghalt. Ma is sokat emlegetik a Csereháton.

• Játéktér [7]