Kádár János és a prágai tavasz

Békés Csaba [1]

Bevezető

A csehszlovák reformfolyamat megindulása 1968 januárjában éppen egybeesett az új gazdasági mechanizmus bevezetésével Magyarországon.1 A magyar ve­zetés számára a prágai fejlemények hazai hatásának prognosztizálására alapvetően három, korántsem azonos kimenetelű forgatókönyv adódott:

1. A csehszlovákiai reformok szerencsés esetben korlátozott mértékűek lesznek, és a szovjetek, ha nem is nagy örömmel, de végül tudomásul veszik őket, valahogy úgy, ahogyan 1956 októberében Lengyel­or­szágban történt. Ez esetben Magyarország és Cseh­szlovákia a szovjet blokk két vezető reformországaként, egymást erősítve-támogatva mutathatna példát a többi országnak, úgy, ahogyan a hatvanas évek első felében Magyarország és Lengyelország járt élen a desztalinizációban.

2. A második, sokkal valószínűbb forgatókönyv szerint a csehszlovák reformok, amelyek elsősorban politikai jellegűek voltak, előbb-utóbb, akár a vezetés eredeti szándékaival ellentétes módon, végül túlmennek a szovjet vezetés által elviselhető határokon, és ez végső megoldásként szovjet fegyveres beavatkozáshoz fog vezetni, ahogyan 1956-ban Magyar­or­szá­gon is történt. A csehszlovákiai kísérlet bukása azonban egy­úttal diszkreditálhat mindenféle, a szovjetunióibeli mo­delltől eltérő útkeresést és reformot a szovjet blokkban, tehát komolyan veszélyeztetheti a magyar gazdasági reform sorsát is.

3. Létezett azonban egy harmadik lehetőség is: míg a széles körű prágai politikai reformok végül elfogadhatatlanok lesznek Moszkva számára, a korlátozott érvényű magyarországi átalakulás, amely nem fenyeget politikai destabilizációval, mint kisebbik rossz, zöld utat kap. A két eltérő kimenetelű folyamat összevetése pedig talán még némi szimpátiát is kelthet a szovjet vezetésben a kifejezetten önkorlátozó jellegű, elsősorban amúgy is csupán a gazdaság működőképességének megjavítását célzó – tehát közvetve szovjet érdekeket is szolgáló – magyar reformok iránt. A valóságban lényegében ez a harmadik forgatókönyv valósult meg 1968-ban és az azt követő években: a szovjet vezetés ugyan a kezdeti toleráns magatartást követően a hetvenes évek elején komoly nyomást gyakorolt a magyar vezetésre annak érdekében, hogy a reformok ne vezessenek az ország destabilizálódásához, és ennek érdekében kikényszerítették a vezető reformerek félreállítását, Kádár János elmozdítására azonban nem került sor, miközben Gomulka és Ulbricht is éppen ezekben az években kényszerült távozni a hatalomból. A magyar gazdasági reform kényszerű lassítása, korlátozása is csupán néhány évig tartott, majd az évtized végétől gyorsított ütemben folytatódott a radikális kísérletezés politikája.

Kádár János és a magyar vezetés számára ezért 1968 elejétől valójában csak egy lehetőség adódott: mindent elkövetni annak érdekében, hogy lehetőleg az első forgatókönyv valósuljon meg, ha pedig az mégsem sikerül, akkor a harmadik, de semmiképpen sem a re­for­mokat általában diszkreditáló második. Ez a meg­határozottság magyarázza Kádárnak azt a kitartó tö­rek­­vését, hogy a csehszlovák vezetőket kezdettől fogva óvatosságra, a reformok lassítására, a realitások tudomásulvételére intette, míg a szovjeteket és a blokk többi vezetőjét július közepéig – sőt, Moszkva esetében még azt követően is – arról igyekezett meggyőzni, hogy tanúsítsanak több megértést és nagyobb türelmet a prágai fejlemények iránt, a szocializmus ügye nincs még ott végveszélyben.

Fontos azonban már most leszögezni, hogy Kádár és a szovjetek, illetve a többi vezető között nem abban volt nézetkülönbség, hogy amennyiben Cseh­szlovákiában a kapitalizmus restaurációjára kerülne sor, akkor szabad-e, be kell-e avatkoznia a Szov­jet­uniónak, illetve a Varsói Szerződés tagállamainak. Erre a kérdésre Kádár világos választ adott az MSZMP KB 1968. június 19–20-i ülésén, amikor ha­tározottan le­szö­gezte: „Ha azt mondom, hogy ellenforradalom van, és felülkerekedett az ellenforradalom, akkor őszintén szólva – így magunk között mondva – a legmesszebbekig el kell menni, s akkor én rögtön megszavaznám két kézzel, hogy szállják meg Cseh­szlo­vá­kiát a Varsói Szerződés erre hajlandó és aktív országai, mert még ezt is meg kell tenni, mert Cseh­szlovákiát nem veszítheti el a szocialista világ.”2 Ebben a megnyilatkozásban valójában semmi meglepő sincs, hiszen Kádárt akkor is ugyanez a szilárd kommunista meggyőződés vezérelte, amikor 1956-ban elvállalta a ma­gyar forradalmat leverő ellenkormány vezetését. Sőt, valójában az egész táborban ő volt az egyetlen ember, aki a súlyos válságba került kommunista rendszer meg­mentését első számú vezetőként irányította a tábor egy országában.

A különbség tehát nem a kommunista rendszer fenntartása iránti elkötelezettségben, hanem a helyzetértékelésben volt, vagyis abban, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor politikai megoldásra már nincs esély, csakis a katonai invázió mentheti meg Cseh­szlovákiát a szocialista tábor számára. Ebben a kérdésben viszont Kádár mindvégig mereven ragaszkodott a saját 1956-os tapasztalataira alapozott képlethez: külső fegyveres beavatkozásra csak akkor kerülhet sor, ha egy adott országban az ellenforradalom már felülkerekedett. Hiszen, amennyiben ez a nem kívánt fejlemény bekövetkezne, a Szovjetunió néhány nap alatt képes a rendet és a kommunista rendszert helyreállítani. Ezért a csehszlovákiai fejleményekkel kapcsolatban kezdetben a magyar álláspont az volt, hogy az országban, bár vannak negatív jelenségek, ellenforradalmi veszély nincs, a fejlődés lényege a korábbi hibák kijavítása. Május elejétől pedig az ellenforradalmi veszély és a helyzet súlyosságának elismerése mellett Kádár azt hangsúlyozta, hogy mindezek ellenére az ellenforradalom még nem kerekedett felül. Az ötök júliusi varsói tanácskozásán ugyan Kádár végül elvben elfogadta a készülő közös invázió tervét, és vállalta az abban való részvételt,3 azonban ezt követően is minden tőle telhetőt megtett a végső megoldás elkerülése érdekében. Végül elfogadva a realitásokat, az augusztus 21-i katonai akcióban is részt vett Magyarország, ám sajátos módon, elvi álláspontját Kádár még ekkor sem adta fel. Közvetlenül a beavatkozás előtt, augusztus közepén Jaltában Brezsnyevnek is elmondta, hogy a csehszlovákiai események nem az 1956-os magyar, hanem a lengyel eseményekkel mutatnak több hasonlóságot, a szovjetek mégis a magyarországi megoldást alkalmazták.4 Ezt az álláspontot magyarázza, hogy 1956-os értelemben 1968 augusztusában még valóban nem győzött az ellenforradalom Csehszlovákiában, tehát Kádár következetes volt, amikor úgy értékelte, hogy a beavatkozás korábban történt, mint a lehetséges végső időpont. Csakhogy Kádár ez esetben tévesen ítélte meg a helyzetet. Az általa említett 1956-os lengyel párhuzam éppen hogy azt bizonyította, hogy ami akkor, ott lehetséges volt, az teljesen irreális volt 1968-ban Csehszlovákiában. Gomulka ugyanis, reálisan felmérve a szovjet tolerancia határait, konszolidálni akarta és végül tudta is a helyzetet a szovjetek által még elfogadható keretek között. Cseh­szlo­vá­kiá­ban viszont egészen más volt a helyzet, és az 1968 augusztusáig lezajlott folyamatok lényegüket tekintve nem a lengyelországi, hanem két magyarországi átalakuláshoz voltak hasonlatosak. Az első az 1956 februárja és novembere között végbement folyamat, melynek következtében a november 4-i, második szovjet intervenció időpontjában a kommunista hatalom már nem létezett, és a rövid időn belül várható általános választások után bizonyosan egy polgári demokratikus rendszer jött volna létre.5 A két válság összehasonlító vizsgálatánál ugyan látszólag a különbségek dominálnak, hiszen Csehszlovákiában nem volt fegyveres felkelés, a két eseménysor alaposabb összevetése azonban azt mutatja, hogy a kommunista pártnak a sajtószabadság feltételei mellett a társadalom nyomására történt rendkívül gyors elbizonytalanodása, legitimációvesztése, eróziója, majd felbomlása olyan fejlemények, amelyek rövid idő alatt Csehszlovákiában is érvényre jutottak volna. Mindez Magyarországon részben a forradalmat megelőző fél évben fokozatosan, majd a forradalom két hetében gyorsított ütemben ment végbe.6

A másik folyamat a magyarországi rendszerváltás 1988–89-ben végbement, mintegy másfél éves, ma már kiválóan dokumentált folyamata, melynek vizsgálata megvilágítja, hogy a kommunista párt egy az 1968-­ashoz részben hasonló átmeneti helyzetben hogyan próbált a maga számára a társadalom érdekeit a korábbinál sokkal inkább figyelembe vevő, új típusú legitimációt teremteni. A párton belüli pluralizmus bevezetésétől a társadalom nyomására gyorsan eljutottak a többpártrendszer formális elfogadásához, amelyet azonban a szabályozott hatalommegosztás keretei között, a kommunista párt domináns szerepének fenntartása mellett képzeltek el. Innen azonban, a szovjet intervenció fenyegetésének fokozatos elmúlásával már csak egy lépés volt a valódi, versenyes választások elfogadása 1989 májusában. Az ezt követően meg­indult nemzeti kerekasztal-tárgyalások eredményeképpen szeptemberben az ellenzékkel szabad választások megtartásáról kötöttek megállapodást, október elején pedig az MSZMP szociáldemokrata párttá alakult át.7

A szovjet, lengyel, keletnémet és bolgár prog­nózisok 1968 nyarán éppen ilyen irányú átalakulástól féltették a csehszlovák pártot, és egyáltalán nem alaptalanul. A szabad sajtó, a politikai klubok (amelyek valójában proto-ellenzéki pártok voltak) megalakítása és működése, a Szociáldemokrata Párt újjáalakulá­sának előkészítése, a nyíltan polgári demokratikus platformot képviselő „2000 szó”-nyilatkozat és annak re­cepciója, valamint az egyre radikálisabb társadalmi követelések sokasodása mind azt jelezte, hogy a cseh­szlovák társadalom – erős nosztalgiát érezve a két há­bo­rú közötti parlamentáris demokrácia iránt – külső beavatkozás nélkül hosszabb távon semmiképpen sem korlátozta volna igényeit egy reformszocialista rendszer bevezetésére. Ma már nem kétséges, hogy 1968 nyarán Csehszlovákiában egy olyan átmenet zajlott, amelynek során fokozatos és meglehetősen gyors elmozdulás következett be egy reformista szocialista modell elképzelésétől és gyakorlatától egy olyan nem-totalitáriánus rendszer irányában, amely végül e rendszer modern formájában érte volna el csúcspontját, azaz egy nyugati típusú parlamentáris demokráciában, ahogyan ez külső kontroll hiányában néhány hónap alatt meg is történt 1990-ben.

A Dubcek-vezetésnek, mely az augusztusi katonai beavatkozásig formálisan még kézben tudta tartani az eseményeket, ebben a helyzetben valójában két választási lehetősége volt: az első, hogy megpróbálják a liberalizáció folyamatát egy olyan szintre korlátozni, amelyet a szovjetek valószínűleg még elfogadhatónak tartanak (az 1956-os Gomulka-modell). Ez azonban a szelepek 1968 januárja óta tartó fokozatos megnyitása miatt, s különösen a már megvalósult sajtószabadság feltételei mellett komoly konfliktust okozott volna a hatalom és a társadalom viszonyában, így a várhatóan egyre erősödő társadalmi ellenállást valószínűleg végül belső erőkkel kellett volna elnyomni (az 1981-es Jaruzelski-modell). Dubcek azonban, akárcsak Nagy Imre Magyarországon, vagy Stanislaw Kania Len­gyel­országban, a kommunista vezetők „puha” típusába tartozott, aki erre alkatilag nem volt képes, és aki válságos helyzetben nem tudott és nem is akart a kommunistáktól elvárt kíméletlenséggel fellépni a demokratizálódási folyamat és a társadalom ellen. Ebben az értelemben Kádár Jánost, akit a magyarországi „puha” diktatúra vezetőjeként nyugaton liberális kommunistaként tartottak számon, egyértelműen a „kemény” kommunista típusába sorolhatjuk. Ebben valójában semmi meglepő sincs, hiszen ebbe a kategóriába tartozott Tito is, aki pedig önálló külpolitikájával nagy népszerűséget szerzett a nyugati világban. Mi több, neki még hosszú uralkodása alatt súlyos belső válsághelyzettel sem kellett szembenéznie, gazdasági szempontból pedig a jugoszláv reformok a legmesszebbre jutottak az eredeti, lenini-sztálini modelltől. Mégis, amikor színt kellett vallania, Tito nem habozott „ke­mény” kommunistaként fellépni. Hruscsov és Ma­len­kov 1956. november 2-án éjjel Brioni szigetén nemcsak a jugoszláv vezető jóváhagyását szerezték meg a magyarországi „ellenforradalom” leveréséhez és a kommunista rendszer megmentéséhez, hanem Tito azt is felajánlotta, hogy segít a Nagy Imre-csoportnak a politikai életből történő kikapcsolásában.8

A második lehetőség az volt (és valójában mind Nagy Imre 1956-ban, mind pedig a prágai vezetők 1968-ban ezt választották), hogy megpróbálják elkerülni a konfliktust a társadalommal, és fokozatosan engednek a társadalmi nyomásnak. Ugyanakkor megkísérelték meggyőzni a szovjeteket arról, hogy a politikai reformok, bármennyire komolynak tűnnek is, még mindig a szocialista rendszer korlátain belül maradnak. Ezért nem hajtotta végre a csehszlovák vezetés a szovjetekkel 1968 augusztusában Ágcsernyőn kötött egyezményt, mivel minden okuk megvolt arra, hogy azt feltételezzék, a közvélemény azt a prágai tavasz eszméje elárulásának tekintené, és igen heves ellenállást váltana ki a társadalom részéről.9 A szovjetek viszont ezt a tényt nyilvánvaló bizonyítéknak tekintették arra, hogy a prágai vezetés képtelen, és ami ennél is rosszabb, nem is akarja a szovjet elvárások szerint irányítani az eseményeket.

Egy többé már nem megbízható pártvezetés és az egyre veszélyesebben szabad sajtó léte mellett augusztus elejére Moszkva már sem a csehszlovák állam­biztonsági szervekben, sem pedig az ország katonai vezetésében nem bízott, mivel hűségük erősebbnek mutatkozott a prágai vezetéshez, mint a Szov­jet­unió­hoz. Így tehát lényegében ugyanazt a négy tényezőt, melyek megfontolása a katonai beavatkozásra vonatkozó döntés meghozatalához vezetett Magyaror­szá­gon 1956-ban, hasonlóan súlyos válság jeleinek te­kintették Csehszlovákia esetében 1968-ban, és ennek felismerése közvetlenül elvezette Moszkvát a katonai beavatkozáshoz, véget vetve ezzel a prágai tavasznak.10 Míg morális tekintetben mindkét akció súlyosan elítélendő durva beavatkozás volt egy formálisan független szövetséges állam belügyeibe, reálpolitikai értelemben a szovjet vezetés, saját birodalmi érdekeit szem előtt tartva, mindkét esetben racionális döntést hozott.

Kádár közvetít Brezsnyev és Dubcek között: Tapolcsánytól Drezdáig

Alexander Dubcek, a CSKP Központi Bizottsága 1968. január 1–3. közötti ülésén megválasztott új első titkára legelső nemzetközi találkozóján Kádár Jánossal folytatott tárgyalást. Miután Dubcek január 10-én hivatalos moszkvai látogatásra kapott meghívót, néhány nappal később bizalmas üzenetben kért titkos találkozót a magyar párt vezetőjétől, hogy még moszkvai utazása előtt konzultálhassanak.11 Az új cseh­szlovák vezető számára logikus választás volt Kádár megkeresése, hiszen a Magyarországon a hatvanas évek elején végrehajtott sikeres desztalinizáció, a vezetés reformelkötelezettsége a magyar pártot helyből potenciális szövetségessé tették a prágai reformerek számára, akitől támogatást remélhettek politikájuk számára. Dubceknek ugyan nem lehettek kétségei afelől, hogy a szovjetek előtt a találkozó ténye nem marad titokban, ám talán éppen abban bízott, hogy az alig egy hónappal korábban, az 1967. decemberi csehszlovákiai válság idején éppen Brezsnyev által megszervezett, ám végül meghiúsult magyar közvetítési kísérlet legitimálja majd mostani konzultációját. Ismeretes, hogy novemberi moszkvai útja alkalmával a pártvezetői és államelnöki tisztet egy személyben betöltő Antonín Novotny a CSKP Elnökségének (ez volt a Politikai Bizottság akkori neve) tudta nélkül prágai látogatásra hívta meg Leonyid Brezsnyevet, a láto­gatástól veszélybe került pozíciója megerősítését remélve. Brezsnyev viszont, még a szovjet blokk gyakorlatához képest is szokatlan eljárással, Kádár Jánost is meghívatta Novotnyval Prágába, szintén a CSKP vezetésének tudta nélkül. A szovjet pártfőtitkár nyilván azt remélte, Kádár nemzetközi tekintélye, a belső válságok kezelésében és a nehéz helyzetek konszolidálásában szerzett jelentős tapasztalatai segítenek meggyőzni a prágai vezetés elégedetlen tagjait arról, hogy Novotny leváltását egy későbbi időpontban kell végrehajtani. Ezzel akkor a magyar vezető is egyetértett, így Brezsnyev kérésére elvállalta a missziót.12 A cseh­szlovákiai események drámai változásait jól illusztrálja, hogy Brezsnyev 1967. december 13-i telefonbeszélgetésében még azzal ösztönözte Kádárt a három nappal később esedékes utazásra, hogy a csehszlovák vezetők már nagyon várják őt Prágában, mire Kádár közölte vele, hogy Novotny épp aznap mondta le a meghívást.13

A vadászattal egybekötött Dubcek–Kádár-találkozóra január 20–21-én került sor a szlovákiai Kis­ta­pol­csányban.14 A két vezetőt régi személyes kapcsolat kötötte össze, így a tárgyalások valódi baráti légkörben zajlottak, ezt jó illusztrálja Kádár nem éppen szok­ványos köszöntése: „gratulálok, és egyben fogadja rész­vétemet is”, jelezve, hogy jól ismeri a Cseh­szlo­­vákiá­ban megoldásra váró problémákat.15 „Nagyon jó légkör volt, Dubcek elvtárs olyasmit is mondott, hogy: nincs még két ember, akivel ugyanígy és ugyanezekről a dolgokról tudott volna beszélgetni, érthető okoknál fogva.”16 Dubcek részletesen beszámolt a csehszlovákiai válság okairól, történeti visszatekintést adva az ötvenes évek óta elkövetett hibákról, beszélt Novotny leváltásának körülményeiről, valamint a saját megválasztásáról. Az MSZMP vezetője őszintén elmondta, hogy decemberben egyetértett Brezsnyevvel abban, hogy Novotnyt, akit Kádár rendes embernek tartott, csak egy későbbi időpontban kell felmenteni. Talán ösztönösen megérezve, hogy Dubcek nemcsak hogy nem utasítaná vissza a baráti tanácsot, hanem esetleg éppen azért jött a találkozóra, Kádár mindenekelőtt a pártvezetés egységének megteremtésére buzdított, valamint arra, hogy a problémákat tervszerűen, higgadtan és türelmesen kell megoldani. Arra is figyelmeztette Dubceket, hogy nem szabad sérelmi politikát folytatni, és azt is türelemmel kell viselni, hogy egyes testvérpártok nem lelkesednek a prágai változásokért.17 „Ezt tekintse annak, hogy nem ismerik a körülményeket, a maga álláspontját. Majd megismerik, annak megfelelően fogják a dolgot értékelni.”18 Ez a biztatás egyszerre tükrözte Kádár kezdeti optimizmusát, és egyszerre bizonyult olyan próféciának, amely ugyan hamarosan valóra vált, ám abban az értékelésben a csehszlovák vezetők számára nem volt sok köszönet.

Kádár azt is jelezte, hogy nem tartja szerencsésnek a titkos találkozókat, így meg is egyeztek abban, hogy a csehszlovák vezetők március végén, április elején kötetlen baráti látogatást tesznek Budapesten, amelyről közleményt adnak ki. A találkozót Kádár utólag „nyílt, őszinte négyszemközti beszélgetésnek” minősítette, Dubceket pedig „egészséges, józan gondolkodású, felelősségérzettől átitatott, gondokkal küszködő kommunista”-ként jellemezte.19

A következő Kádár–Dubcek-találkozóra nem kellett márciusig várni, mivel az események időközben nemcsak Prágában és Moszkvában, hanem a prágai események miatt már ekkor komolyan aggódó Kelet-Berlinben és Varsóban is felgyorsultak. A csehszlovák vezetők moszkvai látogatására a tervezettnél előbb, már január végén sor került, közben pedig Go­mul­kával február 10-re egyeztek meg találkozóban,20 és az NDK-ból is meghívás érkezett. Ezért Dubcek számára fontossá vált, hogy a moszkvai bemutatkozás után az első nyilvános tárgyalás a szovjet blokk országai közül a szövetségesnek tekintett magyar vezetéssel történjen, amit a meghívást tartalmazó január 27-i üzenetében nyíltan közölt is Kádárral.21 Jellemző a prágai események hektikusságára, hogy a prágai magyar nagykövetségre eljuttatott eredeti üzenet szerint Dubcek először február 5-én Budapestre akart utazni, majd néhány perccel később maga hívta fel a nagykövetet, kérve, hogy Komarnóban találkozzanak február 4-én vagy 5-én.22

A találkozón, amelyre a határ csehszlovák oldalán fekvő Komarnóban került sor,23 a tárgyalások hivatalos jellegét erősítendő, a két párt külügyi titkárai, Vla­dimir Koucky és Komócsin Zoltán, valamint Kádár bizalmasa, Erdélyi Károly külügyminiszter-helyettes is részt vettek. Dubcek beszámolt a márciusra tervezett KB-ülés elé kerülő akcióprogram állásáról, jelezve, hogy „egyszerre nem akarnak nagyot markolni”.24 Vagyis ekkor még csak a legfontosabb kérdések rendezését tervezték, tehát olyan átfogó, a párt, az állam a gazdaság és a társadalom problémáit részletesen és távlatokban tárgyaló dokumentum kidolgozása, amelyet a CSKP KB ülése április 5-én fogadott el, ekkor még nem merült fel. Kádár kifejezetten diplomati­kusan fejezte ki már ekkor meglévő komoly fenntartásait a csehszlovákiai fejleményekkel kapcsolatban, jelezve: „vigyázzanak, mert most már mindenki akcióprogramot csinál náluk.”25 Az MSZMP PB február 6-i ülésén ugyanakkor a magyar párt vezetője ugyanezt az aggodalmát sokkal erőteljesebben fogalmazta meg: a komarnói találkozó előtt két nappal kapott információ szerint Csehszlovákiában „olyan cifra dolgok vannak, hogy az ember haja égnek áll. Különböző területeken 12 pontokat készítgetnek és nyújtanak be a Központi Bizottsághoz. Ezek hangszerelése nem ellenséges és nem pártellenes, de a Központi Bizottság helyett csinálnak programot, s ezek némelyike persze tovább megy a Központi Bizottság jelenlegi pozíciójánál. Ilyesmik vannak benne, pl. hogy maradhat-e Novotny államelnök.”26 Elképzelhető, milyen önuralomra és ön­szuggesztióra volt Kádárnak szüksége ahhoz, hogy egészen az „ötök” júliusi varsói tanácskozásáig határozottan ragaszkodjon a csehszlovákiai válság politikai megoldásához, ha már ezektől a későbbi fejlemények fényében igen halványnak tekinthető devianciáktól is égnek állt a haja.

Dubcek határozottan optimistán értékelte moszkvai látogatását, elmondta, hogy Brezsnyev és a szovjet vezetők minden támogatást megígértek számára. Ő viszont hangsúlyozta, hogy Moszkvában is elmondta: minden kérdést a Szovjetunióval együttműködve kíván megoldani. Dubcek és Kádár a nemzetközi helyzetet áttekintve minden fontos kérdésben egyetértettek (Közel-Kelet, Vietnam, a kommunista és munkáspártok budapesti konzultatív találkozójának ügye stb.). A leginkább figyelemreméltó párbeszéd az NSZK-hoz fűződő viszony kérdésében bontakozott ki. Kádár megnyugvással konstatálta, hogy a csehszlovák pozíció mindenben azonos a magyarral, így a csehszlovák vezetésben szövetségest talált ennek a magyar gazdaság modernizálása szempontjából rendkívüli fontosságú kérdésnek a kezelésében. Az 1967. februári varsói külügyminiszteri értekezleten lengyel és keletnémet nyomásra elfogadott titkos jegyzőkönyv ugyanis megtiltotta, hogy Románia egyoldalú lépését követően Bulgária, Csehszlovákia és Magyarország diplomáciai kapcsolatot létesítsen az NSZK-val, noha ezt a bonni kormány mind a négy államnak felajánlotta.27 Kádár és Dubcek egyaránt örvendetesnek találta, hogy közben helyreállították a jugoszláv–nyugatnémet diplomáciai viszonyt, s így már három szocialista országnak (Szovjetunió, Románia, Jugoszlávia) van hivatalos kapcsolata az NSZK-val. Megállapították, hogy ez új helyzetet teremtett, ami Kádár számára azzal kecsegtetett, hogy a csehszlovák vezetéssel közösen idővel ki tudják erőszakolni a varsói diktátum felülvizsgálatát. Kádár igencsak nyíltan és plasztikusan fogalmazva ismertette Dubcekkel álláspontját: „mi ezt a megállapodást elfogadtuk, s ehhez tartjuk magunkat – minden lelkesedés nélkül. Nem megfelelő körül­mények között jött az létre, kicsit merev a pozíció, s az az említett hat pont olyan, mintha majdnem olyan igénnyel lépnénk fel az NSZK felé, hogy kiáltsák ki a szovjet köztársaságot. Túlzottak és merevek a feltételek. Azt mondtam: mi természetesen a megállapodást betartjuk, de annak kapcsán utólag minden érdekelt félnél kifejtettük, hogy ez permanens kérdés, napirenden van, rendszeresen meg kell beszélni a szituációt, a helyzetet, és azt, hogy mit kell tenni együttesen. Ez nem olyan kérdés, mint ami ezzel el is van intézve. És nem adhatjuk ki a fegyvert a kezünkből, hogy politikai lépésekre ne tudjunk politikai válaszokat adni.” Dubcek és Koucky teljes mértékben egyetértett mindezzel.28

Kádárnak az a reménye tehát, hogy a dubceki vezetéssel közösen eredményesen léphet fel a Varsói Szerződés pozíciójának felülvizsgálatában az NSZK-hoz fűződő viszony ügyében, megítélésem szerint na­gyon fontos tényező annak megértéséhez, miért próbált a magyar vezető szinte mindvégig ragaszkodni ahhoz, hogy Csehszlovákiában a szovjet blokk érde­keinek megfelelő konszolidáció a dubceki politikai vezetéssel valósuljon meg, nem pedig a Moszkva által kiválasztott „egészséges erőkkel”.

A találkozón megállapodtak a kétoldalú gazda­sági, kulturális kapcsolatok fejlesztésében is, Dubcek kérésére pedig Kádár nem zárkózott el attól, hogy az 1949-ben húsz évre kötött barátsági szerződés 1969-ben esedékes megújítására demonstratív céllal már 1968 nyarán sor kerüljön.

Kádár és Dubcek következő találkozójára ismét csak a tervezettől korábban, az 1948. februári cseh­szlovákiai fordulat huszadik évfordulóján rendezett prágai ünnepségen került sor. Eredetileg ugyan a testvéri or­szá­gokból csak PB-tag vezette delegációt hívtak meg, Dubcek azonban február közepén kifejezetten azt kérte, hogy a szovjet delegációt „bel- és külpoli­tikai okokra” hivatkozva maga Brezsnyev vezesse.29 Így a szov­­jet blokkban megszokott mintakövetés alapján vé­gül a többi országot is a párt első számú vezetője kép­viselte. Prágában azonban Kádár legfontosabb megbeszélése sajátos módon nem Dubcekkel, hanem No­vot­nyval történt. Kádár nem csupán hallani akarta az ő álláspontját is a csehszlovákiai fordulatról, hanem arról igyekezett meggyőzni a megsértett politikust, hogy ő se folytasson sérelmi politikát – vagyis ne aka­dá­­lyozza a reformokat –, a pozitív kibontakozáshoz most a legfontosabb a vezetés egysége, ezért azt ta­ná­csolta, hogy Novotny „az elvtársakkal közösen igyekezzen a kérdések megoldását elősegíteni”.30

Március folyamán azonban a szovjet tábor or­szágaiba egyre aggasztóbb hírek érkeztek Cseh­szlo­vákiából: a cenzúra eltörlését követően a sajtóban és a médiában egyre radikálisabb nézetek kaptak nyilvánosságot, s ezek között Novotnynak az államelnöki posztról való leváltásának követelése nem is tartozott a különösebben merész kívánságok közé. A szovjet vezetők ezért úgy vélték, sürgősen össze kell hívni egy olyan tanácskozást, amelyen a testvéri országok vezetői elvtársi segítséget nyújtanak Dubceknek és társainak a helyzet konszolidálása érdekében. A Drezdában 1968. március 23-án lezajlott találkozó története és ott Kádár közvetítői magatartása már meglehetősen ismert. A magyar vezetőnek a tanácskozás előkészítésében játszott fontos szerepe azonban sokkal kevésbé közismert, noha a Varsói Szerződés tagállamainak Ro­mánia nélkül összeült drezdai találkozója valójában egy Brezsnyev–Gomulka–Kádár közötti intenzív egyez­tetési folyamat eredményeképpen jött létre. Brezsnyev a csehszlovákiai válság idején rendszeres telefonkapcsolatban állt a „hatok” többi öt országának vezetőivel, így Kádárt is gyakran felhívta tájékoztatás és konzultáció céljából, általában hetente legalább egyszer, de volt olyan, hogy egy nap kétszer is. Már­cius 11-én Brezsnyev azzal szondázta Kádár véle­ményét, hogy közölte: Gomulka és Zsivkov nagyon ag­gód­nak a csehszlovákiai fejlemények miatt, így felmerült, hogy szükség lenne egy tanácskozásra lehe­tőleg még azon a héten, Prágában. Mivel a VSZ Po­li­tikai Tanácskozó Testülete márciusi szófiai ülésén maga Dubcek javasolta, hogy gyakrabban kellene legfelsőbb szinten konzultálni a gazdasági együttműködésről, a találkozót gazdasági kérdésekről folytatott konzultációnak kellene álcázni, ezért az első titkárok és miniszterelnökök mellett a tervhivatalok elnökeit is meg kell hívni. Kádár nem lelkesedett az ötletért, de nyíltan elutasítani sem merte a szovjet kezdeményezést, ezért taktikai okokból Prága helyett Ungvárt ja­vasolta, „hogy ne legyen feltűnő”, és mivel az álcázással sem értett egyet, jelezte, hogy „feltétlenül szükséges megmondani Dubcek elvtársnak az igazat”. Va­gyis azt indítványozta, hogy csak az első titkárok találkoz­za­nak, és azok közül is csak négy országból, a Szov­jet­unió­ból, Csehszlovákiából, Lengyelországból és Ma­gyar­or­szág­ról. Mivel ekkor Kádár már jól ismerte az egyes országok vezetőinek nézeteit, ez a szűkített verzió növelte volna annak lehetőségét, hogy egy konstruktív légkörű tanácskozás valóban segítséget nyújtson a dubceki vezetésnek a pozitív kibontakozáshoz, ne pedig a prágai vezetők tévelygéseit elítélő bíróság szerepét töltse be.31

Március 12-én Brezsnyev már nem bízta „közvetítőkre” a dolgot, most már saját súlyos aggodalmaként jelezte, hogy Prágában veszélyes tendenciák érvényesülnek, amelyek már a hadseregre is kiterjedtek, ezért a találkozóra nagy szükség van. Gomulka előbb felvetette Novotny meghívásának lehetőségét is, helyszínnek pedig Moravska Ostravát javasolta, majd pedig – megfontolva Kádár javaslatát – egyetértett a szűkített verzióval, sőt akár abba is belement volna, hogy csak a szovjet, csehszlovák és magyar vezetők találkozzanak.32

A következő nap Brezsnyev jelentette, hogy beszélt Dubcekkel telefonon, és felvetette neki a találkozó gondolatát, amit ő kedvezően fogadott, de vá­laszt csak későbbre ígért. Brezsnyev közölte Kádárral, hogy a szovjet vezetés különböző intézkedéseket vett tervbe, köztük Dubcek meghívását Moszkvába, de azt is jelezte, hogy „bizonyos más intézkedéseket is tesznek”, melyekről még az amúgy lehallgatásbiztos speciális telefonon sem akart beszélni. Vagyis megkez­dődött a katonai megoldás előkészítése is.33 Március 16-án Brezsnyev azzal jelentkezett, hogy Dubcek ugyan továbbra is egyetért a találkozóval, de konkrét választ csak később tud adni. Felvetette viszont, hogy fel fogja hívni Kádárt, és esetleg Ma­gyar­országra lá­togat, hogy beszélhessen vele. Brezsnyev szerint „érez­hető volt, hogy a Kádár elvtárssal való találkozást na­gyon jó érzéssel várja, nagyon jó a viszony, és teljes a bizalom”. Brezsnyev nem véletlenül udvarolt Ká­dár­nak, ezt a bizalmi tőkét is a közös cél érdekében kívánta felhasználni. Jelezte, jónak tartja az ötletet, mivel a kétoldalú találkozón a magyar vezető elmondhatná a közös gondokat, s így előkészíthetné a négy párt találkozóját.34

Dubcek azonban időközben meggondolta magát, és letett a magyarországi látogatásról, így március 19-én már arról tájékoztatta Brezsnyevet, hogy kész a találkozóra, amelynek helyszínéül Drezdát javasolta, mivel még nem járt az NDK-ban, s azt semleges helynek tekintette. A keletnémet vezetés álláspontjának ismeretében ezt a minősítést nem könnyű megmagyarázni, még figyelemreméltóbb azonban, hogy Dubcek időközben azonosult a brezsnyevi álcázási taktika öt­letével, és maga javasolta, hogy a tanácskozásnak „gazdasági tárgyalás jellege” legyen, s ezért azon vegyenek részt a tervhivatalok vezetői is.35 Valószínűleg azt re­mélte, egy ilyen megoldás mind nemzetközileg, mind pedig a hazai közvélemény előtt védhetőbbé teszi azt a döntést, hogy a csehszlovák vezetés részt vesz egy olyan tanácskozáson, ahol nyilvánvalóan a prágai fejlemények értékelése lesz a fő téma. A nemzetközi irodalomban mindmáig tartja magát az az 1968-ban keletkezett mítosz, hogy a csehszlovák vezetést tőrbe csalták Drezdában, vagyis csak a helyszínen tudták meg, hogy a tanácskozás valódi célja nem a gazdasági együttműködés, hanem a csehszlovákiai helyzet megvitatása. A magyar forrásokból világosan kiderül, hogy Dubcek kezdettől fogva mindennel tisztában volt, viszont ő maga vezette félre a csehszlovák vezetés többi tagját, akik azután valóban őszintén meglepődtek, amikor kiderült a találkozó igazi jellege.

Brezsnyev tehát végre révbe ért, most már csak a bolgárok részvételét kellett biztosítani, ezért Kádár megdolgozása céljából közölte, hogy Gomulka ezzel már egyetértett.36 Ugyanezen a napon ülésezett az MSZMP Politikai Bizottsága is. A testület számos tagja rendkívül aggodalmasnak tartotta a tanácskozás megtartását, amiatt aggódva, hogy az egyértelmű be­avatkozás lesz Csehszlovákia belügyeibe, és így jelentős politikai kárt okoz majd a prágai vezetésnek. Az is felmerült, hogy a tanácskozást tartsák Budapesten, többen viszont kifejezetten arra biztatták Kádárt, győzze meg Dubceket, hogy a csehszlovák vezetők, éppen a rájuk leselkedő veszély miatt, ne menjenek el a találkozóra.

Kádár a PB részéről nem számított ilyen kritikus álláspontra, az a gondolat pedig, hogy miután Brezs­nyev nagy nehezen rábeszélte Dubceket a találkozóra, most ő, Kádár „fúrja meg” a tervet, határozottan riasztotta. A manőverezés, a manipulálás, a közvetítő szerep, a kompromisszumok lankadatlan keresése politikai habitusa lényegét képezték, a szovjet szándékokkal való nyílt szembeszegülés azonban elképzelhetetlen volt számára. Ezért hosszasan érvelve értette meg a testülettel, hogy a találkozót most már mindenképpen meg kell tartani, s még attól sem riadt vissza, hogy olyan érveket vessen be, amelyekről maga is jól tudta, hogy azok aligha reálisak. Így például végső érvként kifejtette, hogy „ezen a találkozón más nem derülhet ki, mint hogy mi többiek teljes erővel támogatjuk a csehszlovák párt Központi Bizottságának ezt a koncepcióját”. Majd valamivel realistább módon, kétsé­geit is érzékeltetve hozzátette: „Ha ez ott világos lesz, akkor ez nem lebecsülhető eredményt jelent.”37 Kádár még aznap telefonüzenetben közölte Brezs­nyevvel a PB pozitív döntését, de azt is jelezte, hogy a testület „vegyes érzésekkel fogadta a találkozóra vonatkozó javaslatot, mert nem sok pozitív várható tőle, és számolni kell negatív csehszlovák és nemzetközi értelmezéssel és visszhanggal”.38

Drezdában Kádár megpróbált eleget tenni annak a belső meggyőződéséből fakadó kettős célkitűzésnek, hogy minél határozottabb támogatásáról biztosítsa a csehszlovák vezetést, ugyanakkor saját tapasztalatai alapján minél hatékonyabban figyelmeztessen a helyzetből adódó lehetséges veszélyekre is. Felszó­la­lá­­sá­ban ezért hangsúlyozta, hogy a magyar vezetés szolidáris a CSKP-val, és hogy ami ott történik, az Cseh­szlo­vákia belügye, amibe nem lehet beavatkozni. Kérte, hogy úgy oldják meg a problémákat, hogy ab­ból a szocialista rendszer megerősödve jöjjön ki. Ugyanakkor figyelmeztetett arra, hogy jelenleg a ve­zetés nem egységes, s egység nélkül nem lehet sikeres a kibontakozás. A siker másik zálogát pedig a kétfrontos harc következetes végigvitelében jelölte meg, azaz harcolni kell a szocializmus építése során 1968 januárja előtt elkövetett hibák kijavításáért, egyúttal viszont határozottan fel kell lépni a szocialistaellenes jelenségek, tendenciák ellen.

Kádár részletesen beszélt arról is, hogy ellenforradalmi helyzet ugyan nincs Csehszlovákiában – ahogyan Brezsnyev és Gomulka állította –, de annak potenciális veszélye fennáll, mivel a jelenlegi helyzet nagyon sokban hasonlítható az 1956-os magyar forradalom előjátékához, az 1956. februártól októberig el­telt időszak magyarországi fejleményeihez. Hozzá­tette, nagyon reméli, a végkifejlet most nem ugyanaz lesz, mint akkor volt. Leghatásosabbnak szánt érvként azt mondta el, hogy a magyarországi válságot sem tudatos ellenforradalmárok készítették elő, hanem zavaros gondolkodású, elvtelen emberek, akik a XX. kongresszus irányelvei érvényesítésének jelszavával léptek fel, s ellenséges szándék nélkül rettenetes károkat okozva, ők nyitották ki a vár kapuját az osztályellenség előtt. S ha még ez sem lett volna elég világos utalás, hozzátette: Nagy Imre sem volt tudatos ellenforradalmár, aki a szocialista rendszer megdöntését tervezte volna, valójában csak az események hatására, október 25–26. táján csatlakozott az osztályellenséghez. Kádár végül nyíltan a csehszlovák képviselők szemébe mondta: „ezek az események önök közül bárkiből Nagy Imrét csinálhatnak.”39 Mivel az öt párt képviselői közül egyedül Kádár fejtette ki nyíltan támogatását a Dubcek-féle vezetés iránt, jelezve, hogy a megoldás egyedül az ő feladatuk lehet, a drezdai értekezletet értékelve az elemzők általában Kádár felszólalását tartják a leginkább liberális álláspontnak. A helyzet azonban bonyolultabb, mivel a tanácskozáson mindkét szélsőséges nézetet maga Kádár jelenítette meg: a Nagy Imrére vonatkozó fejtegetései ugyanis a lehető legdurvább utalások voltak a dolgok lehetséges kimenetelét illetően, hiszen mindenki tudta, hogy őt végül kivégezték.

A tanácskozásról kiadott kommüniké megszövegezésében a magyar vezetőknek fontos szerep jutott. Az eredeti szovjet tervezet, amely részletesen felsorolta, mit kell tenniük a prágai vezetőknek, olyannyira nyílt beavatkozást jelentett volna Csehszlovákia belügyeibe, hogy azt a magyarok sem tudták elfogadni. A csehszlovák delegációval az egyik szünetben egyeztetve Fock Jenő miniszterelnök kifejtette, hogy az komoly károkat okozna a prágai vezetésnek, így azt egyszerűen nem fogadhatják el. Kolder szerint, ha mindezt beleveszik a kommünikébe, az az ő „koporsószögük” lesz. Kádár, a kompromisszumok nagy mestere viszont jelezte, hogy valamit azért mondani kell arról, hogy itt erről is tárgyaltak, „mert ha semmit nem mondunk, kinevet a világ, hogy ebben a szituációban nem beszéltünk a csehszlovák helyzetről”. Dubcek bele is ment, hogy megemlítsék, ők tájékoztatást adtak a helyzetről. Ekkor érkezett meg Brezsnyev, közölve, új szöveget készítettek, s abban nincs szó Csehszlovákiáról. A magyarok ekkor jelezték, hogy közben már megegyeztek Dubcekékkel, így végül egy ad hoc szovjet–csehszlovák–magyar „bizottság” készítette el a kommüniké végső szövegét.40

Drezdától Varsóig: „Csehszlovákiában az ellenforradalom még nem kerekedett felül”

A drezdai találkozó nem érte el a célját, mert a testvérpártok figyelmeztetései ellenére Csehszlovákiában a vezetés nem állta útját a demokratizálódási folyamatnak, hanem azt megpróbálta a szocializmus megújításának beállítani, s meglehetősen naiv módon maga is hinni igyekezett abban, hogy mindez nem veszélyezteti a kommunista párt pozícióit. Brezsnyev az újabb fejlemények alapján április 16-án már úgy értékelte a helyzetet Kádárnak, hogy „Csehszlovákia elvesztésének küszöbén vagyunk”. Felvetette, hogy valószínűleg hamarosan az „ötöknek”, azaz a VSZ Csehszlovákia és Románia nélküli tagjainak titokban találkozniuk kell a helyzet megvitatása céljából. Kádár nem zárkózott el az újabb találkozó gondolatától, de érzékelve, hogy a válság kezelésében minőségi változás van érlelődőben, aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy „nem tudja elképzelni, hogyan lehetne az ő sorsukról [a csehszlovákokról – B. Cs.] beszélni nélkülük”.41

Márpedig ez a nemkívánatos helyzet Kádár aggodalma ellenére hamarosan bekövetkezett, s a magyar vezetőnek csak arra adódott lehetősége, hogy a május 8-i moszkvai találkozón megpróbálja meggyőzni a többieket arról, hogy Csehszlovákiában a jelenlegi vezetés kellő támogatással úrrá tud lenni a helyzeten. Moszk­vában ugyanis a másik négy párt képviselői már egyértelműen ellenforradalminak minősítették a helyzetet, a jelenlegi vezetést pedig nem tartották alkalmasnak a helyzet konszolidálására, ezért mostantól fogva egyre nyilvánvalóbban körvonalazódott az a koncepció, hogy a helyzet politikai eszközökkel történő rendezését az „egészséges erők” által végrehajtott belső hatalomátvétel útján kell elérni. Felszólalásában Kádár is elismerte, hogy Cseh­szlo­vákiában anarchia van, s az antiszoci­alista erők ezt kihasználják. A vezetés gyenge és nem egységes, nem tartja kezében a pártot, az államot és a társadalmat, kétségtelen viszont, hogy kétfrontos harcot folytat, ami helyes, más esélyük nincs is, mert ha ezt nem teszik, elvesztek. A CSKP akcióprogramját úgy értékelte, hogy az egy „nagy zéró”, mert minden beleérthető, a szocializmus megvédése és feladása egyaránt, így azt mindenki saját céljaira használhatja fel. A helyzet ugyan veszélyes, de az ellenforradalom még nem kerekedett felül az országban.42 Kádár ezért azt javasolta, hogy a helyzet megítélésénél a leegyszerűsített sé­mák helyett „bizonyos társadalmi elemzésekből, szükségszerűségek vizsgálatából” induljanak ki. A nagyobb érthetőség kedvéért plasztikus példákat is felhozott, amelyek aligha nyerték el a szovjetek és a többiek tetszését, mivel azokkal a szovjet blokkon belül ekkoriban általánossá vált leegyszerűsítő értékeléseket karikírozta ki: „Ha az ember ugye veszi, hogy Mao-ce tung és társai nem normális emberek, Castro kispolgár, Ceau­cescu nacionalista, a csehszlovákok pedig megbolondultak, ezzel nem tudjuk a dolgot elintézni.”43

Mindezek után nyomatékosan, mintegy ráolvasásként azt hangsúlyozta, hogy „a harc végső soron Csehszlovákiában, a párton, a munkásosztályon belül, a népen belül fog eldőlni. Ebből következnek a mi teendőink: mindent megtenni, ami segíti a kommunista kibontakozást ebből a nehéz helyzetből, és sem­mi olyat, ami ellenségeink kezére játszhat.”44 Vé­gül, megérezve, hogy a többiek előbb-utóbb fel fogják vetni a katonai megoldás szükségességének gondolatát, arra figyelmeztetett, hogy – bár egyetért azzal, hogy a Csehszlovákiában tartandó hadgyakorlattal nyomást kell gyakorolni a vezetésre és a társadalomra egyaránt – „egyedül fegyveres erővel nem tudjuk meg­oldani a problémát, mert ezek bonyolult politikai kérdések”. Ezt a tézisét egy nagyon sajátos példával támasztotta alá: „Érdemes arra is emlékezni, hogy 1956-ban Magyarországon, bár ott voltak a szovjet csapatok, az ellenforradalom kirobbantására jó ürügy volt a szovjet csapatok beavatkozása.”45 Vagyis azt igye­kezett tudatosítani a többiekkel, mindenekelőtt Brezsnyevvel, hogy a szovjet csapatok állomásoztatása és azok rendteremtés céljából történő bevetése között nagy különbség van, s utóbbi könnyen kontraproduktívnak bizonyulhat. Ezzel a példabeszéddel Kádár nem kisebb bravúrt követett el, mint, hogy – igaz bizalmas körben – gyökeresen átértékelte az ’56-os „ellenforradalom” 1956 decemberében megállapított hivatalos okait (a Rákosi–Gerő-csoport hibái, a Nagy Imre-csoport árulása, a belső és a külső reakció aknamunkája). Ezzel lényegében azt állította, hogy a szovjet csapatok október 23-i, a rend helyreállítását célzó beavatkozása okozta a forradalom eszkalációját és a szovjetellenes szabadságharc kibontakozását – amely értékelés egyéb­ként a legújabb történeti kutatások szerint megfelel a valóságnak.46 Ezzel azonban Kádár lényegében burkoltan magát a Szovjetuniót tette felelőssé az 1956-os forradalom összes áldozatáért.

Hamarosan újabb alkalom adódott arra, hogy Kádár kezdettől vállalt közvetítő misszióját gyako­rolja: ezúttal ismét Dubcek orientálása volt a feladat. A csehszlovák vezetők eredetileg márciusra tervezett hivatalos budapesti látogatására végül június 13–14-én került sor, amikor Prágából párt- és kormány­dele­gáció érkezett a magyar fővárosba.47 Előző nap Brezs­nyev a biztonság kedvéért felhívta Kádárt, és nyomatékosan kérte, értesse meg Dubcekkel „azokat a veszélyeket, amelyek a CSKP-t, a szocializmust és őt magát fenyegetik”. Ha a szovjetek támogatására számítanak, akkor minimális feltételként vegyék kézbe a propagandaszerveket (vagyis a sajtót és médiát), szakadjanak el és határolják el magukat a revizionista csoporttól.48 Az „ötök” moszkvai tanácskozása után ez a látogatás már önmagában is demonstratív jelleget kapott, amit csak erősített, hogy ez alkalommal írták alá az újabb húsz évre meghosszabbított magyar–­csehszlovák barátsági, együttműködési és segítségnyújtási szerződést. Nyilvános beszédeiben Kádár támogatásáról biztosította a csehszlovák vezetés törekvéseit a helyzet konszolidálására, a bizalmas megbeszéléseken azonban emellett ismét figyelmeztette partnereit, hogy az ’56-os magyar tapasztalatok azt mutatják, a demokratizálásnak határt kell szabni, az elhajlásoktól és az ellenséges irányzatoktól félreérthetetlenül el kell határolódni, mert különben a párt elveszíti ellenőrzését az események felett. Dubcek magabiztosan úgy nyilatkozott, hogy amennyiben „olyan mértékű lenne a szocialistaellenes erők csoportosulása, ami a szocialista rendszert veszélyeztetné, abban az esetben se kezük, se térdük nem fog reszketni, ha ezek ellen fel kell lépniök. Elég erejük van ahhoz, hogy leszámoljanak a rendszer ellen fellépőkkel, még akkor is, ha esetleg külföldről próbálnának beavatkozni.”49

Éppen ez az eltökéltség volt az, amiről Moszk­vában egyre kevésbé voltak meggyőződve, és a Prá­gá­ból érkező hírek csak tovább növelték az aggodalmat. A Nagy Imre kivégzésének 10. évfordulóján a Li­terární Noviny című lapban megjelent cikk azonban, amely ártatlanul kivégzett mártírként emlékezett meg az ’56-os magyar forradalom miniszterelnökéről, Budapesten is megdöbbenést keltett. Kádár ezt az akciót joggal tekintette személye és a prágai vezetést támogató politikája hátbatámadásának, s különösen nehezményezte, hogy a CSKP vezetése a provokációra nem adott kellően határozott választ. A június 27-én megjelent, 2000 szó című kiáltványt pedig a magyar vezetés is egyértelműen ellenforradalmi platformnak minősítette, amelyre súlyos adminisztratív lépésekkel kellett volna reagálni. Kádár július 5-én Dubceknek küldött levelében fejtette ki elmarasztaló véleményét a két írással kapcsolatban. Míg a Nagy Imre-cikket ma­ga Dubcek is provokációnak minősítette, a 2000 szót lényegében védelmébe vette, és azzal védekezett, hogy a felhívásnak nem volt semmilyen konkrét eredménye, az ellen politikai eszközökkel vették fel a harcot, mivel az adminisztratív intézkedések nem lettek volna hatásosabbak.50 Fontosnak tartom itt megjegyezni, hogy a máig itthon és külföldön egyaránt gyakorta kifejtett véleménnyel ellentétben sem a Nagy Imre-cikk, sem pedig a 2000 szó-nyilatkozat nem je­lentett fordulópontot a magyar vezetés Cseh­szlo­vákiával kapcsolatos politikájában, hiszen, mint látni fogjuk, az MSZMP célja még július közepén is a fegyveres megoldás mindenáron való elkerülése volt.

Június végén Kádár pártdelegáció élén Moszk­vába látogatott. A tárgyalásokon Brezsnyev sötét képet festett a csehszlovákiai helyzetről: Dubcek fokozatosan jobbra csúszik, a jobboldal felülkerekedett, Csehszlovákia átcsúszik a jugoszláv útra, majd onnan a burzsoázia vágányára.51 A szovjet vezető jelezte, hogy ebben a helyzetben két dolgot terveznek; figyelmeztető levelet intéznek a CSKP-hoz, és kezdeményezik a drezdai értekezleten részt vett pártok újabb találkozóját. Kádár ezekkel egyetértett, de az „ötök” moszkvai találkozójának negatív csehszlovák fogadtatását szem előtt tartva hangsúlyozta, hogy a tervezett tanácskozást mindenképpen a CSKP részvételével kell megtartani. A magyar vezetésnek ebben az időszakban számos kérdésben, mindenekelőtt a nyugati gazdasági kap­csolatok, valamint az NSZK-hoz való viszony ügyében nézeteltérései voltak a szovjet vezetéssel, így Kádár valószínűleg elérkezettnek látta az időt, hogy tisztázza: továbbra is mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a csehszlovák válságra politikai megoldást találjanak, de ha ez végül nem sikerül, és valóban a szocialista rendszer fennmaradása kerül végveszélybe, akkor a magyar párt végső eszközként támogatni fogja a fegyveres rendteremtést is. Ő maga ugyan ezt kezdettől fogva tudta, de addigi megnyilvánulásai alapján a szovjetek ebben nem lehettek biztosak, így e hűségnyilatkozatnak fontos szerepe volt abban, hogy Moszkvát ne haragítsa magára olyan feltételezett „bűnök” miatt, amelyeket ő valójában nem szándékozott elkövetni. Az SZKP PB 1968. július 3-i ülésének jegyzőkönyve Brezsnyev beszámolójának ezt a részét a következőképpen rögzítette: „…a csehszlovákiai helyzettel kapcsolatos gondolatát folytatva, Kádár et. azt mondta, hogy nyilván el kell foglalni Csehszlovákiát. Ha erre van szükség, akkor ebbe kétségkívül bele fogunk men­ni.”52 Mivel a találkozóról az MSZMP PB számára készült jelentésben ilyen ígéret nem szerepel, Huszár Tiborral egyetértve úgy vélem, Kádár valószínűleg valóban tett ilyen kijelentést, ám azt a fent vá­zolt dialektikus formában tette, a fegyveres beavatkozást mint legvégső megoldást említve. Brezsnyev, minden bizonnyal saját szerepének kidomborítása céljából, szándékosan torzította el Kádár kijelentését, hogy a vonakodó szövetséges sikeres meggyőzését komoly politikai győzelemként lehessen beállítani, s azt az SZKP PB tagjai így is értékelték.53 Brezsnyevnek nem ez volt az első hasonló „csúsztatása”: az SZKP KB 1968. július 17-i ülésén az „ötök” május 8-i moszkvai találkozójáról is azt állította, hogy a csehszlovákiai helyzet megítélésében „teljes volt az egyetértés”, noha mint láttuk, ott Kádár a többiektől markánsan eltérő álláspontot képviselt.54

Kádár az „ötök” július 14–15-i varsói találkozó­jának előkészítésében is fontos szerepet játszott. Brezs­nyev július 9-én jelezte, hogy a CSKP Elnöksége elő­ző napi ülésén visszautasította a meghívást a Drez­dában találkozott hat párt újabb értekezletére, így a tervezett találkozót nélkülük kell megtartani. Kádárt meglepte a CSKP döntése, mivel budapesti látogatása alkalmával éppen Dubcek panaszkodott amiatt, hogy májusban Moszkvában az „ötök” nélkülük tárgyaltak róluk. Ezért azt javasolta, hogy előbb a CSKP és az SZKP képvi­selői találkozzanak 1-2 nap múlva, majd azután, 7-10 nappal később legyen egy hatos találkozó, hogy a prágai vezetőknek legyen idejük arra felkészülni. Ha ők nem fogadják el ezt a meghívást sem, akkor nélkülük is meg kell tartani az értekezletet.55 Másnap viszont Prágából, az „egészséges erők” egyik képviselőjétől ka­pott bizalmas információ alapján Kádár már arra figyelmeztette Brezsnyevet, hogy Oldrich Svestka elnökségi tag szerint a CSKP elnöksége egységesen szavazott a javaslat ellen, így a varsói találkozó megtartása a baloldalt ellehetetleníti, a centrumot pedig jobbra tolja.56 Egy másik, a szovjetek reményei szerint a rend­teremtésben később vezető szerepre alkalmas „egészséges erő”, Vasil Bilak pedig néhány nappal korábban éppen Budapesten járt, és találkozott Ká­­dárral és Aczél Györggyel is, s utóbbinak többször hangsúlyozta, hogy problémáikat belső erővel, külső segítség nélkül meg tudják oldani.57 Kádár ezért azt javasolta Brezsnyevnek, hogy a CSKP-nak küldendő közös levél hangneme olyan legyen, hogy az lehetővé tegye számukra a részvételt, valamint taktikai célból felvetette: a varsói tanácskozás témája ne a csehszlovákiai helyzet legyen, hanem ott minden párt számoljon be a saját helyzetéről.58

A válságos helyzetben Dubcek sürgős titkos találkozót kért Kádártól: erre a magyarországi Komá­romban került sor július 13-án. Dubcek és a vele utazó Cernik reményei azonban nem váltak valóra: további támogatás helyett Kádár és Fock durván felelősségre vonták őket, amiért elutasították a varsói tanácskozáson való részvételt. Kádár ezt nemcsak a január óta elkövetett legsúlyosabb hibájuknak minősítette, hanem kategorikusan jelezte, hogy ezzel a döntéssel végzetes útra léptek, mert ez azt jelenti, hogy „szakadunk, elválnak az útjaink, és aztán harcolni fogunk egymással”.59

A július 14–15-i varsói találkozóra Kádár az MSZMP PB olyan határozatával a zsebében indult, amely továbbra is a politikai megoldást szorgalmazta Csehszlovákiában, és amely szerint kifejezetten óvni kell a testvérpártok vezetőit a fegyveres megoldástól. Varsóban Kádár első felszólalásában teljesítette is ezt a feladatot, részletesen beszámolt a komáromi találkozóról, majd azt hangsúlyozta, hogy a helyzet ve­szélyes, de az ellenforradalom még nem kerekedett felül Cseh­­szlovákiában. A vitában azonban Ulbricht és Zsivkov olyasmire ragadtatták magukat, amire korábban nem volt példa: Kádár álláspontjának határozott és nyílt visszautasítását azzal toldották meg, hogy arra figyelmeztettek (előbbi nyíltan, utóbbi burkoltan); a következő ország, amelynek belső problémáit a testvérpártok hasonló értekezletén kell majd megoldani, könnyen Magyarország lehet.60

Mindez egy olyan veszélyes tendencia kialakulásának rémét vetítette előre, amely nemcsak a jelenlegihez hasonló súlyos válságok esetén hatalmazza fel a testvérpártokat a közös válságmenedzselésre, hanem olyan esetekben is, amikor a szocializmust nem veszélyeztető, ám a többiek által valamiért nemkívánatosnak tekintett belső fejlemények, reformok zajlanak egy országban.61 Magyarországon 1968 nyarán éppen ez volt a helyzet, így Kádár jobbnak látta, ha a két héttel korábban Moszkvában tett „bizalmas” hűségnyilatkozatot a többiek megnyugtatására most ebben a körben is megismétli. Ezért váratlanul másodszor is szót kért, és kifejtette, hogy „teljes mértékben egyetértünk a szovjet elvtársak értékelésével és következtetéseivel, és készek vagyunk minden közös akcióban részt venni”.62 Noha ezzel formailag súlyos pártvétséget követett el, semmibe véve az MSZMP PB határozatát, döntését megkönnyítette, hogy Brezsnyev beszédéből világos volt számára, most, ezen az értekezleten még nem a végső megoldásról kell döntést hozni, bár a többiek azt szorgalmazták. Így Kádár számára továbbra is nyitva állt a pálya, hogy miután „nyilvánosan” elkötelezte magát a végső megoldás elvi elfogadása mellett, a háttérben tovább dolgozzon a politikai megoldásért, még ha ennek esélye egyre csekélyebbnek tűnt is.

Varsótól Moszkváig: Kádár utolsó kísérletei a politikai megoldásra

Varsó után Kádár energiáit arra összpontosította, hogy elérje Brezsnyevnél, tegyenek még egy utolsó próbát, és egy szovjet–csehszlovák találkozón próbálják meg nyíltan figyelmeztetni Dubceket és társait arra, hogy ha nem tudják megállítani a teljes dezintegrációval fenyegető folyamatokat, az ország külső segítséget fog kapni a szocialista rendszer megmentéséhez. Kádár úgy érezte, hogy Komáromban sikerült ráijesztenie Dubcekre és Cernikre, akik a találkozó végén mindketten sírva fakadtak, ekkor döbbenve rá, hogy hová jutottak.63 Ezért abban reménykedett, hogy egy „a pártból való kizárás előtti utolsó figyelmeztetés” a szovjetek részéről megteszi a hatását, és Prágában végre meghozzák azokat az adminisztratív intézkedéseket, amelyek a kommunista rendszer konszolidációját eredményezik. A július végén Ágcsernyőn megtartott szovjet–csehszlovák találkozó így döntően Kádár lankadatlan erővel folytatott közvetítési erőfeszítéseinek eredményeként jött létre. Az ezt követően összehívott pozsonyi találkozón Kádár már teljesen világosan fogalmazta meg Dubceknek a CSKP előtt álló alternatívát: vagy erőszakkal leállítják a fejlődés egyes tendenciáit, vagy az erőszak máshonnan fog megérkezni. Saját példáját hozta fel érvként, hangsúlyozva, hogy 1956-ban neki ennél sokkal nehezebb helyzetben kellett vállalnia a népszerűtlen intézkedéseket, a kommunista rendszer védelmében mégis megtette, amit kellett.64

Kádár augusztus 15-én Brezsnyev meghívására Jaltába utazott. A tárgyalások ekkor már a fegyveres megoldás közeli elrendelésének tudatában zajlottak, így Kádár már az invázió utáni helyzetre koncentrált. Elfogadta a szovjet döntést a katonai megoldás szükségességéről, de hangsúlyozta, hogy hosszabb távon csak politikai megoldással lehet számolni. Ezért a január előtti hibák kijavításáért tovább kell folytatni a küzdelmet, vagyis a kétfrontos harcot a CSKP ezután sem adhatja fel. Úgy gondolta, a szovjetek nehéz helyzetét arra is kihasználhatja, hogy az SZKP politikáját is bírálja, persze konstruktív módon, jobbító szándékkal. Elmondta, hogy a szovjet vezetés türelmetlen volt a csehszlovák párttal, s ez jelentősen hozzájárult a válság kiéleződéséhez, türelmesebb politikával el lehetett volna kerülni a katonai beavatkozást. Sőt, ezzel kapcsolatban egy általános érvényű kérdést is megfogalmazott: „ha a világközvélemény, a kommunista világmozgalom úgy látja, hogy az SZKP merev, akkor ki lesz a kommunista világmozgalom zászlóvivője?”65 Az 1956 utáni szovjet politikát dicsérve, Hruscsov ne­vének említése nélkül elmondta, akkor a szovjet vezetés bízott a magyar és a lengyel vezetőkben, en­ged­te, hogy új megoldásokat keressenek, és lám, mindez kifizetődött, mivel azok minden nehézség ellenére konszolidálni tudták a helyzetet országaikban.66 Ez a történelmi tanmese kettős célt szolgált: egyfelől Kádár így próbálta elérni, hogy az invázió utáni Cseh­szlo­vákiában is hasonló módon, lehetőleg minél kevesebb közvetlen szovjet beavatkozással oldják meg az elkerülhetetlen rendteremtést, másfelől a szovjet tábor országainak belpolitikai mozgásszabadságát próbálta tovább tágítani ezzel az érveléssel.

Jaltában Kádár egy utolsó közvetítési kísérletre kapott megbízást Brezsnyevtől, azzal hogy Dubcekre az SZKP mellett már csak a magyar párt tud hatni. Augusztus 17-én Komarnóban került sor a találkozóra, amelyen végképp kiderült: a csehszlovák vezetők nincsenek tudatában annak, hogy egy szakadék felé robogó vonat utasai, vagy ha mégis, sorsukba beletörődve, re­zig­náltan várták a közelgő végkifejletet, a vészféket senki sem merte meghúzni. Nem csoda, hogy a prag­ma­­tizmusáról híres Kádár „kínos, rossz ízű, meddő, semmire sem vezető” tárgyalásként értékelte a találkozót.67

Sajátos módon az augusztus 21-i invázió után is maradt esélye Kádárnak a dolgok pozitív irányba történő befolyásolására: az „ötök” augusztus 24–26. kö­zött Moszkvában a szovjet–csehszlovák tárgyalásokkal párhuzamosan megtartott újabb válságmenedzselő tanácskozásának első napján nemcsak határozottan lépett fel a legitim csehszlovák vezetéssel kötendő kompromisszum érdekében, hanem a nagyobb nyomaték kedvéért a magyar álláspontot előre írásban közölte a szovjetekkel. Ulbricht és Zsivkov viszont ki­fejezetten a diktatórikus megoldást, az ’56-os magyarországi modellt követve forradalmi munkás-paraszt kormány megalakítását szorgalmazta, a láthatóan teljesen megzavarodott Gomulka pedig olyan szélső­séges kijelentésekre ragadtatta magát, hogy Cseh­szlo­vákiában a helyzet rosszabb, mint az ’56-os magyar „ellenforradalom” idején volt.68 Mivel a radikális meg­oldásnak befolyásos hívei voltak a szovjet vezetésben is, Kádár határozott kiállása Dubcek és társai mellett jelentős politikai támogatást jelentett a Brezsnyev és Koszigin által javasolt realista megoldás kivitelezéséhez, s végül a legitim csehszlovák vezetőkkel együtt kidolgozott politikai kompromisszum létrehozásához, vagyis a moszkvai jegyzőkönyv aláírásához.

---

Az 1968. augusztus 21. után megindult „normalizáció” hosszú és bonyolult folyamat volt, amelyben a magyar vezetés igyekezett továbbra is fontos moderáló szerepet játszani abban a reményben, hogy a válság tanulságainak levonását követően az invázió utáni Csehszlovákiában a magyarországihoz hasonló politikai kurzus alakulhat ki. Az, hogy ez nem így történt, nem a magyarokon múlott, de mindennek története már egy másik tanulmány tárgya.

Jegyzetek

1          A prágai tavaszról általában lásd: H. Gordon Skilling: Czechoslovakia’s Interrupted Revolution. Prin­ceton, Princeton University Press, 1976; Karen Dawisha: The Kremlin and the Prague Spring. Berkeley, University of California Press, 1984; Jaromil Navrátil with A. Bencik, V. Kural, M. Michálková and J. Vondrova (eds.): The Prague Spring, 1968. Bp., CEU Press, 1998; Kieran Williams: The Prague Spring and its Aftermath. Czechoslovak Politics, 1968–1970. Cambridge, Cambridge University Press, 1997. Az 1968-as magyar gazdasági reformról lásd: Ivan T. Berend: The Hungarian economic reforms, 1953–1988. Cambridge–New York, Cam­bridge University Press, 1990; Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története, 1945–1985. Bp., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1985.

2          Jegyzőkönyv az MSZMP Központi Bizottságának 1968. június 19–20-i üléséről, Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) MOL M-KS-288. f. 4/92. ő. e.

3          A magyar hadseregnek a csehszlovákiai intervencióban vállalt szerepéről lásd: Pataky Iván: A vonakodó szövetséges. A Magyar Népköztársaság és a Magyar Nép­had­sereg közreműködése Csehszlovákia 1968. évi megszállásában. Bp., Zrínyi, 1996.

4          Jegyzőkönyv az MSZMP Politikai Bizottságának 1968. augusztus 20-i üléséről, MOL M-KS-288. f. 5/ 467. ő. e.

5          Erről lásd bővebben: Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. Bp., 1956-os Intézet, 2006. Az 1956-os magyar forradalomról általában lásd: Csaba Békés, Malcolm Byrne, János M. Rainer (eds.): The 1956 Hungarian Revolution: A History in Documents. Budapest–New York, Central European University Press, 2002.

6          A két válság összehasonlító elemzését lásd: Békés Csa­ba: Európából Európába. Magyarország konfliktusok kereszttüzében, 1945–1990. Bp., Gondolat, 2004, 223–236.

7          A magyar párt politikájáról a rendszerváltás idején lásd: Kalmár Melinda: Modellváltástól a rendszerváltásig: az MSZMP taktikájának metamorfózisa a demokratikus átmenetben. In: Bozóki András (szerk.): A rendszerváltás forgatókönyve. Alkotmányos forradalom. Tanul­má­nyok. Bp., Új Mandátum, 2000, 283–307.

8          Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. Bp., 1956-os Intézet, 2006, 98.

9          1968. július 29. és augusztus 1. között az akkori cseh­szlovák–szovjet határ csehszlovák oldalon fekvő Ág­cser­nyő (Cierna nad Tisou) településen folytatott kétoldalú tárgyalásokat a szovjet és a csehszlovák vezetés négy-négy tagja. A találkozón a prágai vezetők beleegyeztek az alábbi feltételek teljesítésébe: biztosítják a párt vezető szerepét, megerősítik a tömegtájékoztatás ellenőrzését és központi irányítását, betiltják a Szociáldemokrata Pártot és az egyéb antiszocialista szervezeteket, külön állambiztonsági szervezetet hoznak létre, garantálják, hogy a találkozón a szovjet álláspontot nyíltan támogató Vasil Bilakot nem hagyják ki a vezetésből, továbbá néhány személyi változást hajtanak végre a párt vezető szerveiben. Huszár Tibor: 1968: Prága, Budapest, Moszkva. Kádár János és a csehszlovákiai intervenció. Bp.,  Szabad Tér, 1998, 222.

10        Békés: Európából Európába…, 233. Az első három tényező szerepét Rainer M. János hangsúlyozza Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956-ban című tanulmányában, In: Évkönyv II, Bp., 1956-os Intézet, 1993, 19–38. A tömegtájékoztatás szerepére ebben a vonatkozásban Kende Péter hívta fel a figyelmemet.

11        Jegyzőkönyv az MSZMP Politikai Bizottságának 1968. január 23-i üléséről, MOL M-KS-288. f. 5/ 444. ő. e.

12        Emlékeztető Kádár és Dubcek megbeszéléséről, 1968. január 22., MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

13        Navrátil et al.: op. cit. 22.

14        A csehszlovákiai válsággal kapcsolatos magyar politikáról általában lásd: Huszár: op. cit.

15        Feljegyzés Kádár és Novotny megbeszéléséről, 1968. február. 26, MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e. Mivel Huszár Tibor idézett könyvében szinte dokumentumközlés-szerűen, lényegében teljes terjedelemben idézi a Kádár–Dubcek-tárgyalásokra vonatkozó magyar pártiratokat, ennek jelzését az általam felhasznált idézetek esetében csak néhány esetben tartottam fontosnak.

16        Jegyzőkönyv az MSZMP Politikai Bizottságának 1968. január 23-i üléséről, MOL M-KS-288. f. /5. 444. ő. e., idézi Huszár: op. cit. 15.

17        Emlékeztető Kádár és Dubcek megbeszéléséről, 1968. január 22., MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

18        Jegyzőkönyv az MSZMP Politikai Bizottságának 1968. január 23-i üléséről, MOL M-KS-288. f. /5. 444. ő. e.

19        Emlékeztető Kádár és Dubcek megbeszéléséről, 1968. január 22., MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

20        A találkozó időpontját később 8-ára módosították, majd végül 7-én került rá sor.

21        Feljegyzés Dubcek Kádárhoz intézett üzenetéről. 1968. január 29. MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

22        Uo.

23        A tárgyalások végeztével, ebéd után Kádár kérésére Dubcek és társai rövid, mintegy félórás látogatást tettek a határ magyarországi oldalán lévő Komáromban. Komárom eredetileg a Duna két partján elterülő egységes város volt, amelyet az 1920-as trianoni békeszerződés vágott ketté.

24        Emlékeztető Kádár és Dubcek komarnói találkozójáról, 1968. február 5. MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

25        Jegyzőkönyv az MSZMP Politikai Bizottságának 1968. február 6-i üléséről, MOL M-KS-288. f. 5/ 445. ő. e.

26        Uo.

27        A szovjet blokk NSZK-val kapcsolatos politikájáról lásd: Csaba Békés: The Warsaw Pact and the Hel­sinki Process, 1965–1970. In: Wilfried Loth, Georges, Henri Soutou (eds.): The Making of Détente: Eastern and Western Europe in the Cold War. 1965–75. Lon­don–­New York, Routledge, 2008, 201–220.

28        Jegyzőkönyv az MSZMP Politikai Bizottságának 1968. február 6-i üléséről, MOL M-KS-288. f. 5/ 445. ő. e.

29        Feljegyzés Kádár és Brezsnyev telefonbeszélgetéséről, 1968. február 13. MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

30        Feljegyzés Kádár és Novotny beszélgetéséről, 1968. február 26. MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

31        Feljegyzés Kádár és Brezsnyev telefonbeszélgetéséről, 1968. március 11. MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

32        Feljegyzés Kádár és Brezsnyev telefonbeszélgetéséről, 1968. március 12. MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

33        Feljegyzés Kádár és Brezsnyev telefonbeszélgetéséről, 1968. március 13. MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

34        Feljegyzés Kádár és Brezsnyev telefonbeszélgetéséről, 1968. március 16. MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

35        Feljegyzés Kádár és Brezsnyev telefonbeszélgetéséről, 1968. március 19. MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

36        Uo.

37        Jegyzőkönyv az MSZMP Politikai Bizottságának 1968. március 19-i üléséről, MOL M-KS-288. f. 5/ 451. ő. e.

38        Feljegyzés Kádár és Brezsnyev telefonbeszélgetéséről, 1968. március 19/2. MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

39 Az 1968. március 23-i drezdai értekezlet jegyzőkönyve. Stiftung Archive der Parteien und Massen­organisa­tionen im Bundesarchiv, Zentrales Parteiarchive, Berlin, (SAPMO BArch. ZPA), IV 2/201/778.

40        Jegyzőkönyv az MSZMP Politikai Bizottságának 1968. április 2-i üléséről, MOL M-KS-288. f. /5. 452. ő. e.

41        Feljegyzés Kádár és Brezsnyev telefonbeszélgetéséről, 1968. április 16. MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

42        Navrátil et al.: op. cit. 138.

43        Kádár beszédének teljes szövegét közli: Der Einfluss der „Bruderdateien” auf die Annahme der politischen und militärischen Beschlüsse zur Tschechoslowakei. In: KarnerTomilina–­Tschubarjan–­Iscenko–­Prozu­men­scikov–Ruggenthaler–Tuma–Wilke (Hg.) unter Mitar­beit von I. Kazarina, S. Stern, G. Bischof, A. Filitov und H. Knoll: Prager Frühling. Das internationale Krisenjahr 1968. Do­ku­mente. Prazskaja vesna. Mezdunarodnyj krizisnyj 1968g. 2. Dokumenty. Veröffent­lichun­gen des Ludwig-Boltzmann-­Instituts für Kriegs­folgen-­For­schung. Son­der­band 9/2. Köln–­Weimar–­Wien, 2008, 591–­599. Az idézet ebben a formájában az Erdélyi Károly által összeállított beszá­molóból származik. Jelentés a Politikai Bi­zott­ságnak öt szocialista ország testvérpártja első titkárainak 1968. május 8-i moszkvai találkozójáról. MOL M-KS-288. f. 5/ 455. ő. e., idézi: Huszár: op. cit. 86.

44        Navrátil et al.: op. cit. 139.

45        Prager Frühling, 597. Az idézet ebben a formájában az Erdélyi Károly által összeállított beszámolóból származik. Jelentés a Politikai Bizottságnak öt szocialista ország testvérpártja első titkárainak 1968. május 8-i moszkvai találkozójáról. MOL M-KS-288.f.5/ 455. ő. e., idézi: Huszár: op. cit. 88.

46        Erről bővebben lásd Békés: Az 1956-os magyar forradalom... 85–86.

47        A csehszlovák delegáció tagjai Alexander Dubcek, Oldrich Cernik, Vasil Bilak és Jiri Hajek voltak.

48        Feljegyzés Kádár és Brezsnyev telefonbeszélgetéséről, 1968. június 12. MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

49        Huszár: op. cit. 117.

50        Uo. 138.

51        Uo. 135.

52        Idézi: Huszár: op. cit. 145.

53        Uo.

54        Navrátil et al.: op. cit. 251.

55        Feljegyzés Kádár és Brezsnyev telefonbeszélgetéséről, 1968. július 9. MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e.

56        Kádár levele Brezsnyevnek, 1968. július 10. MOL M-KS-288. f. 47/743. Gosztonyi János feljegyzése Oldrich Svest­ká­val Prágában folytatott megbeszéléséről, 1968. július 11. Uo.

57        Feljegyzés Aczél György és Vasil Bilak Budapesten tartott megbeszéléséről, 1968. július 6. MOL M-KS-288. f. 47/743. ő. e. Bilak július 20-án újra Magyarországon járt, ahol Brezsnyev kérésére megszervezték a Piotr Szleszttel, az SZKP PB tagjával történt titkos találkozóját. Feljegyzés Bilak és Szleszt megbeszéléséről, 1968. július 20. MOL M-KS-288. f. 47/743

58        Kádár levele Brezsnyevnek, 1968. július 10. MOL

M-KS-288. f. 47/743

59        Jegyzőkönyv az MSZMP Központi Bizottságának 1968. augusztus 7-i üléséről, MOL M-KS-288. f. /4/ 93. ő. e. Idézi Huszár: op. cit. 163.

60        Navrátil et al.: op. cit. 218., 220–221. Kádár beszédének teljes szövegét közli: Prager Frühling… 647–657.

61        A fenyegetést ráadásul Kádár nem tekinthette csupán elméleti lehetőségnek, hiszen ilyen esetre volt már precedens, nem is olyan nagyon régen. Az 1957. január 1–4. között Budapesten tartott csonka VSZ-csúcstalálkozón a szovjet, csehszlovák, bolgár és román vezetők első ízben avatkoztak be kollektíven egy szocialista ország belügyei­be, súlyos engedményekre kényszerítve a magyar vezetést a belső fejlődés kérdéseiben, így például megvétózták a vezetés azon tervét, hogy egy erősen korlátozott jellegű, leginkább a csehszlovákiaihoz hasonló ál-többpártrendszert vezessen be. Ugyanez a nemzetközi fórum hozott döntést a Nagy Imre-csoport elleni büntetőeljárás megindításának szükségességéről is. Békés–­Byrne–­Rainer M. (eds.): The 1956 Hungarian Revolution… 485–495.

62        Navrátil et al.: op. cit. 229.

63        Navrátil et al.: op. cit. 216. Jegyzőkönyv az MSZMP Politikai Bizottságának 1968. július 15-i üléséről, MOL M-KS-288. f. 5/ 462. ő. e.

64        Huszár: op. cit. 228.

65        Jegyzőkönyv az MSZMP Politikai Bizottságának 1968. augusztus 20-i üléséről, MOL M-KS-288. f. /5./ 467. ő. e.

66        Uo.

67        Uo.

68        Az „ötök” 1968. augusztus 24–26. közötti tárgyalásairól lásd: Navrátil et al.: op. cit. 474–476.; Jegyzőkönyv az 1968. augusztus 27-i informatív értekezletről, MOL M-KS-288. f. /4./95. ő. e.; Huszár: op. cit. 272–274.

• Befejezetlen múlt [6]