1995 júliusában úgy tűnhetett: ez lesz az az év, amikor a távol-keleti ország kibontakozik végre a pária-állapotból, és elindul, ha nem is valamiféle látványos demokratizálódás, de legalább egy ilyen irányba mutató lassú fejlődés útján. Öt év alatt kiderült: annyi történt csupán, hogy a tábornoki kar kipróbálta, megengedhet-e magának egy apró gesztust a – nem túl erős – nemzetközi nyomás enyhítése érdekében, és a próba sikerült.
Azóta pedig lényegében semmi sem változott.
Burmában 1962 óta katonai diktatúra van. A tábornokok először a szocializmus sajátos burmai útjának a megteremtésével, azután az ország egységének a megőrzésével, a törvényesség és a közrend biztosításával próbálták legitimálni az uralmukat, de most már nincs szükségük effajta önigazolásra. Épp eléggé biztosítja pozíciójukat, hogy alig nehezedik rájuk érdemleges nemzetközi nyomás, közvetlen környezetük pedig pláne elfogadja, sőt áttételesen kifejezetten támogatja a módszereiket. A belső ellenállás hatástalanításához pedig mindeddig rendelkeztek a kellő erővel és eszközökkel.
Általában azt szokás gondolni, hogy ebben a térségben a szabadságjogok, a demokrácia és az ezekhez kapcsolódó értékek különféle történeti és kulturális meghatározottságok miatt kisebb felszólító erővel rendelkeznek, mint a világ más területein. Biztosan bőségesen sorolhatók példák ennek az alátámasztására, Burma esete azonban némiképp más. 1993-ban a thaiföldi fővárosban negyvenkilenc ázsiai ország képviselői az úgynevezett Bangkoki Nyilatkozatban szögezték le az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára vonatkozó, relativizáló álláspontjukat. Eszerint a különféle alapvető szabadságjogok érvényesülését „a nemzeti és regionális sajátosságok, az eltérő hierarchikus, vallási és kulturális viszonyok” összefüggésében lehet csak megítélni. Ezzel a nyilatkozattal az ázsiai országok lényegében azt a gyakorlatukat támasztották alá a jövőre nézve is, hogy egymás közti kapcsolataik alakításakor nem kívánják figyelembe venni az egy-egy ország politikai berendezkedését érintő aggályokat, amennyiben nem rájuk nézve sérelmes dologról van szó.
Mármost hogyan is áll Burmában a szabadság ügye „a hierarchikus, vallási és kulturális viszonyok” összefüggésében? Az ország lakosságának több mint nyolcvan százaléka buddhista, tehát az a meggyőződés határozza meg az egész életét, hogy miközben valamennyi élőlény a halál és az újjászületés örök körforgásában halad körbe-körbe, az embernek módjában áll, hogy kimeneküljön ebből a körforgásból, amennyiben tartja magát az erényes élet bizonyos szabályaihoz. Minthogy pedig az ember tényleges élete is része a körforgásnak, a kívánatos cél ezen is kívül esik, nincs tehát értelme a fennálló társadalmi, politikai berendezkedés vizsgálatával foglalatoskodni. Más szóval: miközben az embernek szabadságában áll dönteni abban, hogy kilép-e az örök körforgásból, egyszerűen értelmetlen az a kérdés, hogy szabadságában áll-e alakítani bármit is társadalmi-politikai környezetén, amelyben él.
Ez a környezet évszázadokon keresztül a korlátlan királyi hatalmat jelentette, amely azonban távolról sem terjedt ki az egész (Magyarországnál hat és félszer nagyobb) ország lakosságának mindennapi életére, melyet – amennyire tudni lehet – meglehetős változatosság, a társadalmi viszonyok színes sokfélesége, bizonyos fokú mobilitás és a nők meglepően nagy szabadságfoka jellemzett. Az ország belső területein élő különféle népcsoportok pedig a saját hagyományaik alapján, a központi hatalom által érintetlenül élték az életüket.
A brit gyarmati uralom, amely fokozatosan és háborúk árán teljesedett ki a múlt század húszas és nyolcvanas évei között, a korábbinál sokkal hatékonyabb autoriter rendszert hozott létre, természetesen nem civilizatorikus, hanem haszonelvű megfontolásból. A szabadság eszméjét a tulajdonjog és a törvényesség érvényesítése automatikusan, de mellékesen telepítette be. És a britekkel együtt érkeztek azok a sérelmek is, amelyek siettették ennek az eszmének a tudatosulását, szervező erővé válását. Az új adminisztráció, a rendőrség és a hadsereg alsó és középső szintjeire a már korábban gyarmatosított Indiából importálták a személyzetet. Ezzel egyetlen, nyugati képzésben részesült generáció felnövekedése során előidézték a nacionalizmus megszületését a burmaiak és a nemzetiségek körében is.
Ebből következett, hogy a későbbi burmai függetlenségi vezetők a második világháború idején egy ideig a japán fasizmussal kacérkodtak, és csak ennek tényleges uralma – továbbá alighanem a japánok közelgő vereségének felismerése – vezette rá őket arra, hogy véget vessenek a bűnös viszonynak.
A burmai szabadságmozgalom első számú hősét Aung Sannak hívták. Ő irányította azt a burmai hadsereget, amely egy ideig harcban állt a brit haderővel. 1948-at, a függetlenné válás évét már nem érte meg, mert egy évvel korábban belpolitikai ellenlábasai több társával együtt meggyilkolták. A burmai köztudatban a nemzet első számú hőseként van jelen mindmáig. Az ő lánya Aung San Suu Kyi, a burmai demokratikus ellenzék világszerte ismert, emblematikus figurája.
A független Burma első éveit rögtön belvillongások keserítették. Először egy kommunista felkelés, aztán a karen kisebbség lázadása. Ez a népcsoport az akkori szövetségi rendszer keretei között is sérelmezte saját jogállásának korlátozott voltát, pedig az akkori alkotmány értelmében tíz évvel később akár ki is léphettek volna az államszövetségből. Az ország keleti területein pedig azoknak a csang kaj-sekista egységeknek a jelenléte okozott feszültséget, amelyek a kommunista előrenyomulás elől menekülve lépték át a határt, és akiket csak 1954-ben sikerült áttelepíteni Tajvanba.
Ne Win tábornok – U Ne Winnek is emlegetik, de a burmai nevek U tagja tudomásom szerint maga a titulus, amelyet ebben az esetben a rang megjelölése helyettesít – 1962-ben végrehajtotta tehát azt a puccsot, amely véget vetett Burma demokratikusnak nevezhető fejlődésének. A korábbi antifasiszta felszabadító mozgalomból ekkor létrehozott szocialista állampárt államosítási politikájának egyik célja az idegen származásúak gazdasági pozícióinak a lerombolása volt, és ez annyiban sikerült is, hogy 1965-ig háromszázezer ember – főként indiai és pakisztáni – menekült el az országból.
A junta 1973-ban polgári kormánnyá alakult át, ez azonban a rendszer jellegén az égvilágon semmit sem változtatott. Maradt az államosított, irányított gazdaság, amelybe azonban – bölcsen vagy számító módon, ahogy tetszik – a mezőgazdaságot nem vonták be. Ennek ellenére a gazdasági kudarc éppen itt mutatkozott meg a leglátványosabban. Az ötvenes években a mezőgazdasági (elsősorban rizs-) kivitel még a GDP 40, 1977-re már csak 13 százalékát biztosította. Rizsből 1941-ben hárommillió tonnát, 1989-ben ötvenezernél is kevesebbet exportáltak, bár ez különösen rossz év volt, és később sikerült meghaladni a negyedmilliós szintet. Gondolhatnánk, hogy a csökkenésben szerepe lehetett a belső fogyasztás növekedésének is, de ez ellen szól, hogy az ENSZ 1987-ben a világ legkevésbé fejlett országai közé sorolta Burmát.
1962 és 1974 után 1988-ban voltak újra komolyabb diákmegmozdulások Rangunban, a fővárosban (amelyet a junta Yangonnak keresztelt át, magát az országot Myanmarnak). A hatósági fellépés a szokott módon brutális volt, bár a halottak száma alatta maradt az 1974-es háromezres szintnek. Ekkor is – mint 1995-ben – úgy tűnt, hogy a rendszer a széthullás szélén áll, és engedményekkel próbálja menteni a menthetőt. Az egymást szinte hónapról hónapra váltogató kormányok végül már odáig mentek az engedmények terén, hogy kifejezetten megtiltották a tisztviselők párttagságát. Igaz, hogy még ugyanebben az évben egy újabb katonai puccs rendezte a hatalom sorait, de a tábornokok szabad választásokat ígértek. A választásokra végül csak 1990-ben került sor, amikor Aung San Suu Kyi, az ellenzék külföldről hazatért vezetője már egy éve házi őrizetben volt, pártja azonban elsöprő győzelmet aratott, a 476 mandátumból megszerzett 392-t.
A tábornokok egész egyszerűen nem vették figyelembe a történteket, mondván, hogy az átmenetet csak stabil belpolitikai helyzetben lehet lebonyolítani, hiszen ezt kívánja a nemzet érdeke, amely csorbát szenvedne például akkor is, ha a hadsereg elvesztené vezető szerepét a társadalom irányításában. (A hadvezetés bevallottan is az indonéz példát követte, ahol a hadsereg politikai szerepvállalásának szükségességét beemelték az ideológiai vezérelvek közé.) A halogatás eszközéül egy új alkotmány kidolgozását választották. 1993-ban egy közel hétszáz fős testületet állítottak föl ezzel a céllal, amely inkább ritkásan, mint rendszeresen ülésezett. Ugyanakkor lendületes kampányba kezdtek a külföldi beruházók kegyeinek elnyerése érdekében, és ezt a gazdaság piacosításával is alátámasztották. Ennek az irányváltásnak már korábban is voltak – sajátos és ellentmondásos – előzményei. 1987 elején például úgy döntött az állami vezetés, hogy az ország egész rizstermését kényszerrel és kötött, a termelés költségeit sem fedező áron vásárolja fel a parasztoktól. Ez a termelési kedvet érthető módon visszavetette. Erre szeptember 1-jén teljesen szabaddá tették a rizs és még néhány további mezőgazdasági termék adásvételét. A csoda azonban pontosan négy napig tartott, az ötödiken ugyanis teljesen váratlanul és mindenféle kompenzációs lehetőség nélkül érvénytelennek nyilvánították a három legmagasabb értékű bankjegyet, ami a forgalomban lévő pénz mennyiségét legalább hetven százalékkal csökkentette. A termelőknek ezek után már nem maradt sok bizalmuk a nemzeti valutában, a kyatban, a hiány pedig végletesen felhajtotta a – változatlanul szabad – árakat.
De térjünk vissza az alkotmányozáshoz, hogy elérkezzünk végre az 1995. évhez. A folyamat április és október között szünetelt. Ennek az időszaknak nagyjából a közepén, július 7-én a junta erős embere, Khin Nyunt tábornok, aki katonaként az elhárítást, államférfiként pedig a közoktatást felügyelte akkor és – ha igaz – ma is, azt fejtegette egy szózatában, hogy a negyvenötmillió burmai jogai fontosabbak, mint egyetlen személyé. Mindenki tudta, hogy az egyetlen személy Aung San Suu Kyi, és a kijelentés csak arra utalhat, hogy az akkor már Nobel-békedíjas ellenzéki nem szabadul ki egyhamar a házi őrizetből. De – mint az előző bekezdésben is láttuk – a burmai tábornokok nincsenek híján a dramaturgiai érzéknek, amiről bizonyságot tettek ezúttal is. Három nappal később ugyanis Aung San Suu Kyi szabad volt.
Ebben az időben Burma – már és még – egyike volt a világ politikai páriáinak. A tábornokok alighanem vállaltak némi tényleges politikai kockázatot a lépéssel, de a várt előnyök alighanem egyértelműbbek voltak. És lám, a japán kormány nemhogy napokon, de órákon belül jelezte: megfontolja a korábban befagyasztott hivatalos segélyek újbóli folyósítását. A kockázat miatti idegességet viszont az jelezte, hogy a burmai sajtó nem számolt be az eseményről, és a hatalom később sem tartotta fontosnak megvilágítani a hirtelen döntés hátterét vagy akár hivatalos értelmezését. Suu Kyi szabadon bocsátását csak áttételesen hozták a közvélemény tudomására egy július 19-i ceremónia televíziós közvetítésével.
Ezen a napon gyilkolták meg 1947-ben Aung Sant, a nemzeti hőst. Leánya, Aung San Suu Kyi és a junta (hivatalos elnevezése szerint az Állami Törvényesség és Rend Helyreállításának Tanácsa, angol rövidítéssel: SLORC) között egyetlen összekötő kapocs van: Aung San emlékének tisztelete. Július 19-én minden évben megemlékezést tartanak a Mártírok Mauzóleumánál, ahol 1983-ban észak-koreai ügynökök felrobbantották a fél dél-koreai kormányt. Az 1995-ös ünnepség során a ceremónia forgatókönyve lehetőséget nyújtott Aung San Suu Kyinek, hogy egy kora reggeli időpontban virágokat helyezzen el apja sírjánál. Az eseményt a megbékélés kölcsönös aktusaként lehetett értékesíteni a hírek nemzetközi piacán, és utólag úgy tűnik, hogy a SLORC ennyi és ennél semmivel sem több belpolitikai szerepet szánt az ellenzék vezetőjének és követőinek.
Akkor azonban még hónapok teltek el reménykedéssel, találgatásokkal, kombinálgatással. Sokan ítélték meg úgy a helyzetet, hogy a tábornokok már eléggé megszedték magukat erőfeszítéseik gyümölcseinek békés élvezetéhez, készek akár bizonyos hatalommegosztásra is, esetleg némi elismerésre számítanak még, hiszen a legtöbb nemzetiségi mozgalommal békét kötöttek már, a gazdaságot pedig hovatovább a tisztes fejlődés pályájára állították. (Jólétüket nem kis részben az alapozta meg, hogy Burma a világ vezető ópiumhatalma. 1995-ben közel két és fél ezer tonnás termelésével még messze megelőzte Afganisztánt, amelyhez 154 000 hektáron termesztették a mákot, túlnyomórészt a kormánycsapatok által ellenőrzött területeken.) A nemzetközi gazdasági offenzíva keretében már bejelentették, hogy 1996 a turizmus éve, hivatalosan „Keresd fel Myanmart év” lesz. A célkitűzés nem kevesebb, mint félmillió turista. A – főleg nemzetiségi vidékekről – kirendelt kényszermunkások lázasan építették az utakat, egyes turisztikai célpontokról elhajtották a lakosságot, amely aztán megfelelő irányítás mellett önkezével építhette föl új barakkvárosait. Az ambiciózus félmilliós terv később észrevétlenül negyedmillióra csökkent, de az infrastrukturális adottságok természetesen ehhez sem nyújtottak reális alapot. Mindegy: a látogatók szíves invitálása önmagában is olyan gesztus, amely növeli a befektetői bizalmat.
Az alkotmányozás folyamata novemberben folytatódott, és Aung San Suu Kyinek döntenie kellett. Vagy részt vesz abban, amit korábban ő maga is színjátéknak nevezett, és ezzel legitimálja a tábornok-dramaturgok bohózatát, vagy bojkottálja, kizárva magát a békés politikai párbeszéd egyetlen lehetőségéből. Végül pártjának több más vezetője társaságában megjelent az első tanácskozáson, majd távozott az ülésről, mondván, hogy ami ott zajlik, annak semmi köze a népakarathoz. És kétségkívül: aligha a közvélemény nyomása kényszerítette ki azt a paragrafust, amely elzárja a magasabb politikai funkciókat mindazok elől, akiknek külföldi a házastársuk – mint történetesen Aung San Suu Kyinek, akinek angol férje van.
Azóta pedig nemigen történtek érdemi változások. Az ellenzék a nemzetközi nyomásban reménykedett. Egy évvel később Aung San Suu Kyi arra szólította fel a világot, hogy ne közösködjön gazdaságilag a SLORC-diktatúrával. A rá következő napon, amikor a brit alsóházban egy külügyi vezető éppen dörgedelmes szavakkal ostorozta a junta terrorját, a kereskedelmi minisztérium küldöttsége éppen Burmába érkezett a lehetséges gazdasági együttműködés lehetőségeinek tanulmányozására. Amúgy vegyes a kép: kivonult a burmai piacról a dán Carlsberg és a holland Heineken sörgyár, bent maradt viszont a német Siemens, a holland-multinacionális Philips, a francia olajcég, a Total, a számos amerikai, japán, ausztrál, hongkongi, szingapúri, thai és maláj vállalatról nem is beszélve. Csupán néhány amerikai város (San Francisco, Oakland, Madison stb.) nem hajlandó szerződést kötni a burmai kapcsolatokat tartó cégekkel.
Arról pedig nincs friss hír, hogy változatlanul megjelenik-e Aung San Suu Kyi szombaton és vasárnap délután házának kapujában, hogy beszéljen az egybegyűltekhez, akik a jelenlétükkel a börtönbüntetés veszélyét vállalják. És ha igen, továbbra is angolra vált-e néha a felbukkanó turisták kedvéért, akik fényképezőgépük kattogtatása közben aligha gondolnak rá, hogy az út mellett, amerre a klimatizált autóbusz elhalad, saját élelmezéséről önállóan gondoskodni köteles kényszermunkás hajladozik, és a burmai tartózkodását kellemesebbé tevő utcaseprő vagy a már nem éppen fiatal prostituált nem önszántából szakította félbe egyetemi tanulmányait.