Én ezt visszaadnám. Pedig én készültem. Bent voltam minden órán, és jegyzeteltem, és az összes tételt kidolgoztam. De erről az egyről nem jut semmi az eszembe.
Nem húzhatnék egy másikat? Nem beszélhetnék inkább másról? A nyilasmozgalomról például. A Move-puccsról. Mecsér András dzsentri földbirtokos exportbúzája visszavagonjában fegyvereket csempész be Németországból, hogy a Move céllövőpuskáit lecserélje.
Vagy még inkább Tanár úr, nem lehetne, hogy legyen még egy óra? Hogy álljon ki a katedrára a minnesotás pulóverében. Hogy fonja össze a karját, és a jobb keze mutató és középső ujját finoman összedörzsölve kezdjen el beszélni, és beszéljen, és beszéljen másfél órán keresztül, megállás nélkül, és mi füleljünk és jegyzeteljünk szélsebesen, és csak néha merjük félbeszakítani, hogy visszakérdezzünk: „hogy mondta, Tanár úr, hogy hívták a tiszaeszlári nyomozót, Decski? vagy Recski?”, mert alig lehet hallani, amit mond, mintha a távolabb ülőket nem akarná az előadásával zavarni.
Legyen még egy óra, Tanár úr! Beszéljen, és néha köhintsen, és olyankor igazgassa meg a bajuszát, és anekdotázzon, és mondja el, hogy a „Vörös Csepel” harmadik sora eredetileg úgy hangzott, hogy „egy harmada országban éhen gebedsz”, és mi nevessünk, és mire fölocsúdunk, addigra Tanár úr már rég azt fejtegesse, hogy a szociáldemokraták hogyan foglaltak állást Trianonnal kapcsolatban, és mi egymástól kérdezgessük, hogy „mit mondott, mi volt a mondat eleje?”
Tanár úr, rossz tételt húztam. Benne sem volt a tételsorban. Hadd adjam vissza!
Szabómiki, Miki bácsi, Dömdödöm tanár úr, nem lehetne?
Elhangzott október 3-án a Farkasréti temetőben.