A Magyarok bejövetelével háromszor vagy inkább két és félszer találkoztam életemben. Először, mint nemzedékem legtöbb tagja, iskolás gyerekként bámultuk a vurstliban a kopott és poros fadarabokat a távolban felsejlő, kicsit szakadozott és ázott vászon előtt. Nem emlékszem, hogy a pompás arabs lovak vagy a meztelen nők mélyebb nyomot hagytak volna ifjúi lelkemben. Másodszor csak „lélekben” találkoztunk. Egy amerikai történészkongresszuson, 1979-ben. A Nemzeti mítoszok címet viselő vitaülésen tartottam előadást az „ezeréves magyar alkotmány” millenáris mitológiájáról, és ehhez illusztrációként röviden a Feszty-körképet is megemlítettem. Az előadás publikálásakor az interdiszciplinaritás (akkor éppen divatba jövő) szellemében alkalmam nyílt kiegészíteni a rövid utalást: Bak-Gara Anna művészettörténésszel (aki a századvéggel foglalkozott) együtt jelentettük meg „nézeteinket”.[1] Ama cikket azzal zártuk, hogy úgy hírlik, a háborúban tönkrement körképet éppen restaurálják. Kétségünket fejeztük ki a válogatás nélküli „hagyományőrzés” értékét illetően. Nemigen számítottam arra, hogy lesz egy harmadik, ezúttal ismét valóságos találkozás. Tavaly ősszel, a Közép-európai Egyetem középkorászainak szokásos évnyitó kirándulását alföldi emlékeknek szenteltük. Vagy harminc frissen Magyarországra érkezett kelet-európai fiatal kollégával Pusztaszerre vetett bennünket a sors. Az ott folyó fontos ásatások látogatása volt a cél. Ám ha már ott voltunk, egy füst alatt megnéztük a Bejövetelt is. Odafelé menet az autóbuszban mondtam egyet s mást a megtekintendő „műalkotás” hátteréről. Ennek ellenére a fiatal oroszok, románok, horvátok, szlovákok s mások lelkét-benyomásait az élményről még napokig „ápolni” kellett.
Mert mit is lehet látni ezen a körképen? Először is: nem sokat. A figurák messze vannak, mint ez ebben a műfajban szokásos. A néző és a vászon közötti dioráma (mindenféle honfoglaló szerszámok, dolgok, romok, füvek-bokrok) eléggé szürkécske, de hát ez így szokott lenni, gondolnám, honfoglalások alkalmával. A panorámákra fokozottan áll az, amit egy műtörténész úgy fogalmazott, hogy azt látjuk, amit mondanak nekünk, hogy lássuk. A körkép esetében ezt kis könyvecske (ma már persze hangszóró-szó, ha jól emlékszem, magyarul, németül, angolul) pótolja. Azok kedvéért, akik nem olyan öregek, hogy „azelőtt” láthatták, vagy eléggé nemzetietlenek, hogy nem voltak még Ópusztaszeren, mégis adnék egy rövid leírást: kisebb csoport keletiesen öltözött lovas arabs lovakon (mint a Hősök terén) a hegytetőn, előttük térdre hullott szakállas, kissé rozoga állapotban leledző (szláv) vezér és kísérete; ökrös szekéren ékszerekkel túlcicomázott hölgy hasonló kísérettel, parasztfélék vezetésével; összeomlott „oltár”, mellette hulla; távolabb egy másik oltár, mely felé fehér lovat vezetnek; még messzebb alig kivehető, de svungosan festett lovascsata; romos épület, melyből marcona harcosok többé-kevésbé meztelen nőket rabolnak nyilvánvaló céllal (à la Szabin nők elrablása). Elszórva mindenütt hullák, eldobott fegyverek, satöbbi. Ennyi.
Mindez nem sokban különbözteti meg a Bejövetelt a kor számos más történelmi körképétől. Ezek a panorámák a mozi előtti világ állóképes mozijai. Többnyire (bár nem kivétel nélkül, lásd például a Pokol címűt, ami a Feszty-félével kb. egykorú volt) a nemzeti történelem nagy, kiemelten fontosnak tartott eseményeit igyekeztek megörökíteni. A két legnevezetesebb darab a berlini, amely a sedani csata egy fontos félóráját (1871. szeptember 1., 13.30–14.00 h) örökítette meg, illetve a moszkvai, amelyik a borogyinói csatát mutatja be. A berlinihez a csata résztvevői, beleértve a tábornokokat, szolgáltattak pontos információkat; a borogyinói panoráma készítésekor viszont valószínűleg már nem voltak túlélők, de Tolsztojra nyugodtan lehetett hagyatkozni. Mindkettőnek, s néhány másik körképnek is, az volt a célja, hogy a népséget-katonaságot és a mindkét nembeli ifjúságot nevelően tájékoztassa egy nagy nemzeti élményről.[2] A többi panorámával nem volt sok eszmei vagy technikai probléma: a németek, ha tetszik, ha nem, megnyerték a sedani csatát, az orosz seregek és parasztok pedig kétségen felül valóban megverték Napóleon „betolakodóit” Borogyinónál. A Bejövetel ebbe a sorba igyekezett illeszkedni. Csakhogy: se szemtanúk, se olyan szerzők, akik még ismerhettek szemtanúkat, mint Tolsztoj esetében, nem voltak. Mindent „ki kellett találni”. Jókai, a fő szponzor, történetesen Feszty apósa, körülbelül meg is írta, hogy ő hogy képzeli a bejövetelt, amúgy kacagányosan. Feszty, saját szavai szerint, „erős fantáziájára és mély hazafias érzésére” támaszkodott, hogy az „ezer év távolának ködébe burkolt eseményeket a nézők számára felidézze”. A festők részletesen tanulmányoztak eurázsiai lovasokat, elmentek múzeumokba. Vagyis igyekeztek megteremteni a hitelesség látszatát. Ez volt a panoráma fő trükkje. Ezzel a részleges autenticitással indították útnak az „üzenetet”, amit a Bejövetel közvetíteni óhajtott, s amely, ilyeténképpen, ugyanilyen hitelességet vindikált magának.
Az 1896-os forgatókönyv szövegét annak idején megtaláltam, most csak fejből idézem, nem a szó szerinti hűség a lényeg. A fő mondandó az, hogy a nagy, ismeretlen, győzedelmes ellenség lehengerli a Kárpát-medencében talált őslakosokat, midőn hont foglal. A szlávok „ott pusztulnak, ahol éltek; hazájuk volt nekik ez a föld, bár egy alkotmány nélküli haza… de lakóhely, mint a medvének az erdő meg a vakondnak a föld”. Az ő, hiábavaló emberáldozatot (mily visszataszító!) bemutató, pogány papjuk holtan hever oltárán, míg a magyar (persze szintén pogány) pap fehér lovas áldozata (mily felemelő!) a barbár szláv rítushoz képest civilizáltnak és már-már szentnek hat. S a magyarok viszik a szlávok asszonyait, „a győztesnek mindig kijáró zsákmányt”. Az üzenet félreérthetetlen. A felsőbbrendű magyar vezérek, fejedelemasszonyok, táltosok, harcosok arattak fényes katonai és szellemi győzelmet az alsóbbrendű szláv őslakosok felett. Megható. Ám az a bökkenő, hogy Sedannál a németek egy másik ország hadseregével mérkőztek, Borogyinónál az oroszok a francia ellenséggel. A Bejövetel két „oldala” viszont nem volt más: a körkép ugyanazon ország polgárai nemesebbik felének fehér lovas győzelme a vakondokféle másik fele felett (illetve emezek elődei s amazok elődei) egy elképzelt, ámde aprólékos álhitelességgel ábrázolt csatában. Mint emlékezetes, a lovas-lóáldozós „magyarok” utódai a millenáris hazában körülbelül az összlakosság felét (inkább annál egy kicsit kevesebbet) tették ki. A többiek, az egykori vakondokok utódai viszont legalább a másik felét (Horvát-Szlavónia nélkül, mint azt a dualizmus statisztikáihoz mindig hozzá kell tenni). A két fél szembeállításában, az egyik megalázásában a körkép még az akkoriban mindenütt dívó „nemzeti nagyság” retorikájának korában is egyedülálló „eszmét” igyekezett propagálni. S igyekszik továbbra is.
Mert nap mint nap sorban állnak az iskolai osztályok s egyéb magyar (és külföldi) állampolgárok Ópusztaszeren, hogy jó pénzért, ami persze egy magánvállalkozás zsebébe folyik, ezt a szép tanítást élvezhessék. (Pár nagyon rövid szó ugyan elhangzik arról, hogy mindezt száz esztendővel ezelőtt föstötték stb., de nem nagyon hangosan.) Bejövetelnek ugyan bejövetel ez, de hogy az (Európába?) bemenetelhez alkalmas és illendő, azt kétlem. Ilyesmiken merengtem jó húsz esztendeje. Nem győzök tovább merengeni.
Jegyzetek
[1] János M. Bak–Anna Gara-Bak: The Ideology of a „Millenial Constitution” in Hungary. East European Quarterly, 15, 1981, 307–326.
[2] Mindezzel részletesen, a Feszty-körkép történetével is, foglalkozik: Kovács Ákos: Két körkép. (A Feszty-körkép; A Pokol-körkép; bő irodalomjegyzékkel.) Bp., Sik, 1997. L. még H. Buddermeier: Panorama, Diorama, Photographie: Entstehung und Wirkung neuer Medien: 19. Jh. München, 1970.
- A képek üzenete [6]