Harcos Bálint

Nyomtatóbarát változat

                            Anyácskám mégiscsak az, ami.
Jelen volt ott, hogy „legyek”. Jelen volt Annál, hogy.
Anyánál ez érthető. Mégiscsak. De Ő ott van a
sajátjánál is, ott, hogy „legyen”. Belehátrál az időbe
Magához, hogy gyerekké legyen. Mégiscsak az, aki.

Jelen volt ott, hogy legyek, én, a gyerek. És én
ugyanúgy, írom Őt, hogy legyen. Hogy ez legyen. És
ugyanúgy, visszahátrálok Hozzá, hogy megmentsem.

És előresiet az időben Magához, oda, hogy nincs. És
én ugyanúgy szeretem, ahogy nincs. Átvetjük
egymást a halálon. Átverjük. Úrrá leszünk. Ő részese
annak, amiben már sohasem lehetne része és én
ugyanúgy általa.

                                                   Van egy anya.
Mégiscsak, mert jelen van, hogy „legyek”. Hogy én
olyast csináljak, hogy mindig jelen legyek ott, hol
„legyen”. És ezekben Ő, vagyis: „legyen”.

De Ő jelen van ott, hol legyen. A sajátjánál. Amiben
már sohasem lehetne része. Belehátrál az időbe
Magához. És én, aki általa és én általam Ő (mert
nincs), visszahátrálok ahhoz, ami megelőzött engem,
vissza, hogy megmentsem.

Már csak földöntúli mosolygás Anyácskámmal. Mi
mást? Ha mosolygok, ellesem, Ő ugyanúgy,
mosolyog, mert leolvassa, hogy mosolyoghat egyre
szabadabb félelemmel.

Ezek puffogtak, ropogtak, napsütéses eső volt,
mosolygás.

(1995)

• Vers