(A levél kezdete)
Ez egy levél. A keltezés: kelt Budapest, bár nemcsak ez a színhely, nemcsak ez a díszlet. 2000 – ez az az év.
(Az első levélrészlet)
Talán arról, hogy miért is írok neked. Meg arról, hogy miért lesz annyira csapongó, széttartó levél ez. S hogy a kézbesítést miért bízom a véletlenre.
A válaszokat inkább rád bízom. Talán egyértelmű lesz.
(Én úgy vagyok a városommal…)
Először is a legelső érzésről írok, ami hozzád kapcsolódott. Talán nem meglepő, hogy ez a Levél nővéremnek idejéből való. A gimnáziumunkban volt egy fiú, aki szünetekben a folyosó végén gitározott. Mi, lányok, körégyűltünk, és énekeltünk vele. Főként Cseh Tamás-dalok voltak műsoron, köztük a Budapest című szám is. Ezután meg kellett szerezni az egész albumot. Mikor otthon, egyedül végighallgattam, feltűnt egy hang a Tamásé mellett, ami a kelleténél jobban megérintett. Nos, ez a tiéd volt. Ekkor gondoltam először, hogy ebből több kéne. (Akkor még nem tudtam, hogy a „fő profilod” inkább a zeneszerzés.) A legkedvesebb dalom persze (a Krakkói gyors mellett) a Budapest volt. „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk…”, „Reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás, közértbe megy le tejért János és Tamás…” Egyszerre volt régi és mai. De minek ragozzam, nálam jobban kifejti ezt a második Levél-album.
(Ó, a Balaton…)
Nem véletlen, hogy ez a hangulat is fontos lett. Azt már csak elképzelni tudom, hogy a „régi nyarakon” milyen lehetett a Balaton, de hogy nem sokat változott, az biztos. Stoppolások, alvás a strandon, a szotyi-földön, borozások – az ilyesmi megmarad. A viták persze másról szólnak, a társaságok feloszlanak, de hát ez elkerülhetetlen.
Nem csoda, ha ezek után azt gondolom, hogy mindenhez közöd van, ami fontos nekem.
(Peepshow-mennyország)
A legújabb albumodat tőled kértem el. Kicsit féltem belehallgatni, pedig tavaly egy koncerten már megismertem róla pár dalt. Attól tartottam, hogy valami bennem őrzött hangulatot megtör majd ez a teljesen új dolog. Szerencsére csalódnom kellett: nagyon él a lemez. Tudom, hogy ritkán írsz dalszöveget, ezen mégis van egy, a Madarak. „Törd szét bennem ezt a készet!” – mondja a refrén. Kevés ennyire szép mondatot ismerek. Úgy érzem, ez nagyon jellemző rád: ami megvan, abból kiindulva valami egészen mást létrehozni. Szeretem ezt a fajta kockázatvállaló bátorságot. Hogy ebbe belefér egy érzelmes tangó éppúgy, mint a pesti folklór feldolgozása. Az Alvarezről eszembe jut egy kedves történet: múltkor a környékbeli játszótéren ülve hallom, hogy egy kislány éppen ezt énekli („a halott lábain fekete macska lóg…”). Már vagy ötször ismételte az utolsó versszakot, mikor leült mellé egy ismeretlen kisfiú, és csatlakozott a dalhoz. Milyen jó lenne, ha én is ilyen könnyen tudnék ismerkedni…
(Az x-edik levélrészlet)
S ha már ismerkedés, akkor hadd emlékezzek meg a mi megismerkedésünkről is. Egészen szokványos történet lehetne, s hogy miért mégsem az, azt csak mostanában próbálom megfogalmazni. Jött egy telefon Verától, a feleségedtől, hogy olvastátok a verseimet, s mivel tetszettek, jó lenne találkozni is. Épp volt egy Másik János–Can Togay est a Trafóban, és a legegyszerűbbnek tűnt elmennem oda. Féltem kissé: nagy tehetségem van ahhoz, hogy két perc után ellenszenvessé tegyem magam. („Nincs nap baklövés nélkül.”) Aztán valahogy minden nagyon egyszerű volt. Még reggel nyolckor is beszélgettünk, akkor már a negyedik helyen, mert közben minden bezárt. Itt van két, egymástól mindenben különböző ember, és mégis. Van valami, ami korszaktól, nemzedéki különbségektől, társaságoktól független. Ez a valami valószínűleg a hasonló fajta érzékenységben és érzékelésmódban lehet. Amit én kifejezek, az ott van a te zenédben. Szó és zene olyan mélyen fonódik össze, hogy néha már különbséget sem tudok tenni a kettő között. Ezen a rejtett nyelven szólnak hozzám a dolgaid, és én is ezen a nyelven válaszolok rájuk.
(A levél közepe)
No lám, kedves János, feléhez ért a levél. „Magától íródik ez, vagy szuverén írom én…” Valahogy nem kérdés, folytassam-e. Annyi mindent kéne még elmondanom. Például a presszó-érzésről sem volt még szó. Mármint arról, hogy nekem mit is jelent egy ilyen hely, illetve hogy a te, a ti zenétek mit tett hozzá mindehhez. Vagy a záróra-érzésről, vagy a régi szerető-érzésről… és még sorolhatnám. Azt hiszem, a legegyszerűbb az lesz, ha leírom, mi történt velem alig egy hónapja. Van egy kedvenc helyem Budán, ahol az „utolsó bárzongorista” játszik, András. Nagy társasággal voltam, a legtöbbjüket először hoztam el ide. Hajnal felé már kissé virulensek lettünk, és énekelni kezdtük az ismert slágereket. („Itt állok árván, halálos betegen… de téged csak a virág érdekel… gyűlölöm a vadvirágos rétet…) Egyik lány odaállt a zongora mellé, és pár hangot leütött. András mosolyogva nézett fel rá: „Örülök magának. Olyan régen nem láttam már…”
Azt hiszem, valahogy így vagyok én is a már ismert, és a még ismeretlen dolgaiddal.
(Az aluljáróérzés)
Jelenleg mozgalmat szervezek. Nem könnyű ügy, sajnos most még csak a kezdeti nehézségekig jutottam el. Elsőként a legtragikusabbat: nincs tömegbázisom, nincsenek fényes kilátásaim sem. De azért jövő hétre elkészül a manifesztum, aztán a röplapok is. Második lépésben túszt ejtünk, a kishúgomat. („Bezártok engem? Éheztetni is fogtok ?!”– kérdezte a leendő ál-áldozat remegve.) A harmadik lépcsőfok, a fegyveres felkelés minden bizonnyal elmarad, így kapásból a negyedik stációnál, az illegalitásnál kötünk majd ki. Célunk a közjó, ami ugye eléggé tág (és ködös) fogalom. Egyvalakit mindenesetre már sikerült megnyernem az ügynek. Lehetetlen, hogy ekkora városban ne legyen több mozgalomképes ember…
S hogy honnan jutott mindez eszembe? Az újra és újra visszahallgatott, nyomasztó számaitokról. Nem tudom megunni őket. Mintha valami megmaradt volna abból a bizonyos szűrt levegőjű korszakból, csak másképp, más időkhöz igazodva. Ez elég pontosan hangzik a Levél nővéremnek 2.-n, az „újabb fajta nagy pocsékolásról” szóló dalokban. Például abban, amelyikben szinte mesejátékba illik a zene, a szöveg pedig egy szemétben turkáló emberről szól. (Ez az ember latin–angol tanárnő, az ősz, kicsi kontyos Somlai Margit.) Vagy az azóta milliomossá vált régi osztálytárs lefestésében. Vagy a metróról, az aluljárók világáról megjelenő képekben. Kedvetlenítő dolgok ezek, mégis szeretem hallgatni. Valahogy cselekvésre késztetnek. Talán rossz a párhuzam, de olyasféle érzésem van tőlük, mint amikor reggelente Che Guevara-dalokra ébredek, hadd legyen, ami lelkesít már a korai órákban is. Nektek persze épp attól volt könnyebb, ami miatt nehezebb is. A maga idejében a zenétek (hogy nagy szavakat használjak) szinte forradalmat csinált. Ma már ez elképzelhetetlen. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem lenne mi ellen küzdeni, hanem csak azt, hogy senkinek sincs kedve hozzá. Talán még nekem se. Mégis létezik mostanában egy ilyen nosztalgikus hangulat a hatvanas–hetvenes évek felé. Nem hiszem persze, hogy a ti zenétek maradéktalanul belesimulna ebbe a hullámba, és csak ezért lenne szerethető. Valószínűbb az, hogy a mindenkori fiatalok annyira „hasonlítanak egymásra”, hogy nem tudják kikerülni ezt a fajta zenét. Budapest Budapest marad, tejért a boltba kell menni stb… És milyen szimpatikus az, amikor ez megtelik mindenféle egyéb tartalmakkal. Valószínű, hogy ebben van ott az a fajta forradalom, amiről beszéltem, s amit ma – ahogy én tudom – senki nem vállal fel. Más kérdés, hogy miképp is lehetne. Nem tudom. De akkor mit kezdjek azzal a szomorúsággal, amit ezek a dalok ébresztettek bennem?!
(Még egy rövidke levélrészlet)
Valamelyik hétvégén rendhagyó házibulit szerveztünk, melyen – igazodva amúgy is gyermeteg viselkedésünkhöz – kizárólag csak gyermekslágereket hallgattunk. A Süsü persze ott volt minden részével együtt, a Kvantum Fantum is, meg még vagy húsz kazetta és lemez. De egyik sem tűnt olyan érdekesnek, mint egy bizonyos Cimbora-album. Versek és dalok. Cseh Tamás, Másik János. Gondoltam, meghallgatom újra. És emlékeztem ezekre a dalokra. Milyen különös – gondoltam közben. Én tényleg azt hittem, hogy tizenegynéhány éves koromig semmit sem ismertem tőletek. A barátaim pedig kissé furcsán néznek, mikor újra felcsendül ajkaimról, hogy „Szél fúj, eső fúj, van már cimborám. Vár, vár, mindig vár, szóval vár reám…”
(„Nekem minden csak popzene!”)
Meteo, Egy tél az isten háta mögött – lehetne folytatni, de ezek a kedvenceim. Mert így is lehet filmzenét csinálni – szinte elválaszthatatlan lesz a zene a képektől, egyszerűen és mégis szerteágazóan.
Európa kiadó, Balaton. Ezeket szereti az ember – és nemcsak tizennyolc évesen. A zene nem úgy kellék, ahogy a trapéznadrág vagy a szakadt póló. Én magam szinte gyerek voltam ezekben az időkben, mégis közvetítettek felém egy olyan életérzést, ami máig erősen működik bennem. A lemezeken, kalózfelvételeken kívül szerencsére maradt néhány klipszerű dolog és jó pár fotó is. Hihetetlen, hogy nem is olyan régen, ’87 körül. Akkoriban még nem jártam ilyen helyekre, a hangulat mégis átjön. „Levert vagy megnyerő, /barna vagy szőke nő. /…honnan kerül elő?” – a Karády Katalin-image előtt ilyen volt az ideálom. Unottan nézni bele a világba, mint aki már mindent látott.
Néhány sláger Kern Andrásnak (például Lövölde tér), Trance Ballance. „Másik Jánosról írsz, és nem ismered a Trance Ballance-ot?! A legjobb magyar együttes volt!” – mondta az egyik ismerősöm. És sorolhatnám, amíg meg nem unom. Összetéveszthetetlen érzések.
(End)
Ez egy levél. Illetve volt csak. Befejezem. Solymár a cím, ez adatott. Sajnálom, János, hogy nem lett olyan, amilyet szerettem volna. Már a megismerkedésünk óta gondolkodom azon, miképp mondjam el, mit jelent nekem ez az egész. Helyesbítek: mit jelentesz. De ez most megint inkább rólam szólt, mint rólad. Talán majd máskor. Például a legközelebbi koncerten vagy egy sörözésnél. Addig is üdvözöl: Orsolya.
- Kultúra [6]