A HÉV-en ültem, kisfiú koromban,
és Budaörs következett. Szorongtam,
hogy meddig mehet így, és mi jön még,
hogy Törökbálint mindjárt ezután
következik-e. Végtelen, havas
mezőkön csattogott a HÉV, csutkák meredtek
a hóból fölfelé, fehéres köd szivárgott,
a párás ablakon tejfény derengett.
Végig akartam utazni, nekem
ne tartogasson titkot, ne bomoljon
zöld szálakra a Fehérvári út
összefutó, szemet erőltető
egyenesében – végig, teljesen,
ahol már tényleg vége van a sínnek,
egy-óra-negyven-perc volt a menetidő,
irdatlan sok. Vissza a lankás, csutkásan fehér
mezőkön, Budaörs megint, nem kérdezett
senki semmit, aztán a Fehérvári út,
kiszakadtam az időből, csak álltam
a Körtéren, pedig nagyon kikaptam.