Babarczy Eszter

Nyomtatóbarát változat

1. Semmi se történt


– 1996-ban? Mi a fene történt akkor? - kérdezi.

– Én az IWM jóvoltából Bécsben fordítottam A. C. Danto esszéit – mondom. – Honnan tudhatnám?

– Akkor miért 1996-ot vállaltad? – kérdi. – Vagy csak rád sózták?

– Hirtelenjében nem emlékeztem rá, hogy akkor voltam Bécsben – mondom. – Felejt az ember.

– Akkor most mi lesz? – kérdi.

– Semmi vész – mondom –, rekonstruálunk magunknak emlékeket.

Egészen addig, míg neki nem láttam a bogarászásnak, 1996 meglehetősen semmitmondó évnek tűnt. Sőt, végén kezdvén a történetet, mindjárt abba a megállapításba ütköztem, mely szerint 1996 afféle unalmas, már-már normális év volt. Araszolgattunk a függőhídon, messzire nem néztünk, természetesen lefelé se, oldogattuk a következő lépéssel jelentkező rutinproblémákat. Afféle present continuous év volt, amely véglegesen lefolyik a Dunán.

Idézek:

„Az 1996-os igazából az unalom éve volt. Ha a polgári demokráciának – ahogy sokan állítják – fokmérője az unalom (amikor nagyobb feszültségek nélkül, szakszerűen intézik az ügyeket), a mögöttünk lévő évben sohasem látott magasságokba jutottunk. Normális keretek között, különösebb forrósodások és meglepetések nélkül zajlott az élet. Ügyek persze voltak, meg ügyesek is. Nyilván nem nyugtat meg senkit, hogy ezekről (Tocsik, robbantások, kivégzések, végkielégítések stb.) ma sem tudunk többet, mint az elején. Nem vigasztal az sem, hogy ezek szerény ügyecskék azokhoz képest, amelyeket a hőn vágyott Európai Unió országaiban regisztráltak (Di Rupo, kergemarhakór, Peter Graf, Van Gogh, brit fegyverexport stb.). A mi ügyeinket benyelte az „ügyintézés”, a bizottságok, az albizottságok meg persze az ügyészek és ritkábban a bírák. Ez így rendben is van. Ettől persze nem könnyebbült meg senki, és ez is rendben van. Hogy mindezek dacára mégis unalmasnak minősíthető az óév, az annak köszönhető, hogy nem keletkeztek olyan jelentős új konfliktusok, amelyeket az intézmények ne tudtak volna kezelni. (Ügyintézőt persze kellett cserélni szépen, vagy legalábbis cseréltek.) Sőt a megegyezések, a rutinszerű döntések időnként oly monotonsággal zakatoltak, hogy már-már elfelejtettünk azon töprengeni, most haladunk-e előre, vagy éppen toporgunk. Csak néhány figyelmeztető momentum volt, amely felrázott, hogy itt mi azért megyünk vagy mennünk kell: a nagyobb privatizációs események, a kórházi ágyszámcsökkentés körüli hercehurcák, az energiaár emelése.”

Ezt írja Krajczár Gyula a Népszabadság 1996. évi utolsó számában.

Krajczár szerint (talán megbocsátja, hogy a szövegébe kapaszkodom így kiindulásképpen) valójában azt kéne megérteni, miért megy jobban a gazdaság, mint azt a hivatalos statisztikai adatok alapján gondolhatnánk, és mitől működik. Mert a feketegazdaság ellen lehet harcolni, de mennyivel jobb lenne megérteni. Aztán tovább lehetne lépni, és akkor jöhetne már a szerény, Magyarországra méretezett választék a kényszereken belül – jöhetne a politika, a vízió. A normalitás megérleli az időt a vízió számára, mintha a monoton szürkeség csak azért zakatolna, hogy aztán megszüljön valami szivárványszínűt. Csak el ne mulasszuk.

„Hamarosan megtudjuk, hogy a nagyobbik kormánypártnak csakugyan szocialisták-e az elképzelései, hogy ki gondolkodik liberálisan, ki konzervatívan. Megtudjuk, hogy akarunk-e szocialista kapitalizmust, vagy netán egy konzervatív eszmeiségű intézményrendszert szeretnénk. Mert megtudjuk, hogy mi is az egyáltalán. Nagyon meg fogunk lepődni, bárki csinálja is.”

Az előkészület jellegű zakatolásba más hiba is becsúszhat. Arra gondol Krajczár, hogy a koalíció megbukik?

 „…sajnos még pechünk is lehet. Lelépünk a függőhídról, vetünk három bukfencet örömünkben, és észrevesszük, hogy újabb függőhídhoz érkeztünk. Politikai elitünk ugyanis még nincs igazán hozzászokva a választásokhoz.”

Rejtélyes szöveg. Visszatekintve olyan bonyolult exegézist kíván, mint egynémely bibliai hely. Olvashatjuk blazírt önelégültséggel (hogy tartsuk a jó irányt, sínen vagyunk, csak valami gonosz le ne lökjön onnan), némi iróniával (néhány jelentéktelen, kaotikus kis ügy, amelyektől el is tekinthetünk, egy pár szakmailag indokolt vagy mégsem annyira indokolt személycsere, végső, félmegoldásokat bebetonozó normalizálódás, a konfliktusokat szépen, mechanikusan elcseszerintő intézmények megszületése), vagy baljósan profetikus szövegként is: „mert nem tudjátok, milyen Istent imádtok, és nem tudjátok, hogy napjaitok meg vannak számlálva, és hogy a langyosokat kiköpi a szájából az Úr!”

Különös szöveg is. Nincs benne szó a médiatörvény és az alkotmányozás körüli botrányokról, a koalíciós konfliktusokról, amelyek afféle folytatólagosan elkövetett válási flörtöléssé fajulnak október tájára, nincs benne szó a meghasadt MDF-ről, az MSZP vezéráldozatairól, a purifikált SZDSZ eróziójáról, az alkotmányozás kudarcáról, a Kuncze-féle rendőrségről és a bűnüldöző szervek kormányzati sokasításáról, „körüli” meg „közeli” alapítványokról, olajról, gyedről, alapszerződésekről.

Olyan Dunán lefolyós, unalmas, rutinszerű ügyeknek tűnhettek ezek?

2. Past continuous


Emlékeket „present perfect” módban szoktunk rekonstruálni magunknak (az számított, ami még most is számít), és a present perfect igen igazságtalan a múlttal. A wie es eigentlich gewesenről főleg a lyukak beszélnek, az észre nem vett észrevennivalók, és az elfelejtett élmények.

Nem emlékszem rá, hogy milyen könyvek jelentek meg a könyvhéten, nem emlékszem rá, hogy mit csináltam azon a nyáron, nem emlékszem rá, hogy eszembe jutott-e egyszer is az év folyamán, hogy harmincéves leszek, nem emlékszem rá, hogy mit írtam és hová.

Nem emlékszem rá, hogy felkavart volna az alkotmányozás vagy a tévécsőd ügye. Nem figyeltem, amikor Tölgyessy bejelentette kilépését az SZDSZ-ből, és nem figyeltem, amikor Orbán Viktor kinyilatkoztatta, hogy az egyesült polgári ellenzék készen áll a kormányzásra.

---

„A Századvég kiadó és a Századvég politikai iskola útjai különváltak. Szűkítették a szépirodalmi profilt, helyette inkább a felsőoktatásban használható tankönyveket publikálnak.”

E tankönyvek némelyikének szerkesztéséből éltem 1996-ban, és Gyurgyák János „Egy könnycsepp a Fideszért” című publicisztikája jutott eszembe a leggyakrabban az összesített magyar publicisztikai termelésből, bár ekkor a Századvég Kiadót már Osirisnek hívták. 1996-ban jött létre a Felsőoktatási Pályázatok Irodája, amely kiemelt programként felsőoktatási tankönyveket is támogatott. Mivel bizonyos világbanki hivatalnokok arra ösztönöztek bennünket, hogy a felsőoktatást tekintsük universitásnak, az egyetemesség összefogójának (persze ők alighanem a takarítónőkön, a rektori hivatalokon és a párhuzamos kurzusokon megspórolható pénzekre gondoltak), hirtelenjében minden könyvkiadó felismerte kiadványaiban a művelt emberfők tápanyagát. Mindig van persze, aki ügyesebb, és van, aki kevésbé ügyes.

---

1996 márciusában újraindult a Beszélő, havilapként. Senki se akart főszerkesztő lenni, egyeseket megvétóztak, mások önmagukat vétózták meg, ha Kiss Ilona nem akarta volna a lapot, lap se lett volna. Kiss Ica mellett még a Postabank is kellett hozzá, sajnos.

Aszongya, ha jól számolom, ez a negyedik projektum, amelyben belekeveredtem Princz király támogatólag előadott és politikailag igen kiegyensúlyozott hódító hadjáratába.

A Beszélő első száma nagyon szép volt, és olvashatatlanul unalmas. Mint egy csomag kétszersült, jó s rossz időkre egyaránt, lejárhatatlan szavatossággal, elvileg életmentő táplálék is lehet, diktatúrában, sivatagban, hosszabb repülőúton vagy fogdai tartózkodás alatt. Viszont semmi étvágygerjesztő nincs benne. Halottak eledele, az örök élet titka.

Inkább az újfajta Budapestről írjunk, a kurvákról, a bárokról, a yuppie-król, a koldusokról, az utcai és az otthoni erőszakról, ne az emberi jogok meg a nacionalizmus elméletéről. Az emberi jogok unalmasak. Kritizáljunk meg mindenkit. És riportokat írjunk, ne értekezéseket. Fekete Éva kicsit mulat magában, csóválja a fejét, a többiek meg vannak fagyva: a kurvákról, emberi jogok helyett? Nem volt sikerem.

Így hát kurvák helyett meginterjúvoltam Szelényi Ivánt. Életem legrosszabb interjúja. Szelényi Iván elnézett a fejem felett, és arról beszélt, hogy végre magára talált a Magyar Szocialista Párt, és a munkásság ezt felismerte. Megszületett az ellenerő a globális kizsákmányolással szemben. Stabilizálódtak a választói rétegek. Higgyem el, a magyar demokráciában öntudatra ébredtek az érdekek.

Ezt nem nagyon hittem el. Nem úgy van inkább, hogy mindig elküldjük a francba, aki éppen hatalmon van?

---

Nyár lett. A Tatai-tó megbuggyant, Peer Krisztián megszöktetett egy egész üveg Unicumot, öregedni kezdtünk. Egyre több a tiszteletbeli tag, és egyre több a gyerek a focipálya szélén. Unatkozunk egymással.

A JAK története véget ért, számomra legalábbis, noha mintha még szerkesztgettem volna egy darabig, ideiglenes megbízottként, a JAK-füzeteket Gács Annával. A szerkesztési munka java abban állott, hogy minden egyes könyvre beadtunk három pályázatot, a Nemzeti Kulturális Alaphoz, a Magyar Könyvalapítványhoz és a Soros Alapítványhoz. Akkoriban ez még afféle rutin volt, szürke zakatolás, mert évi nyolc könyvre mindig össze lehetett halászni a három állami, illetve birodalmi forrásból a pénzeket. Emlékszem, a JAK másik sorozata, a műfordító füzetek már nem boldogult – előbb kellett volna belenézniük a szürke zakatolás végén várható színes fénybe, mint nekünk, „kortárs fiataloknak”, a szabadságba, amely rövidesen eltörölt néhány irodalmi speciest a föld színéről. Meg kell mondjam, szociáldarwinista szemmel nézve, megdöbbentően sok volt a túlélő. Nem ekkortájt akarták kiköltöztetni a Magyar Írószövetséget a Benczúr utcai épületből, elmaradt bér- és rezsiszámlákra hivatkozva? Az irodalom mindenhol a szűkös önkormányzati források jelentette realitásba ütközött, és győzött – ezt magyarázza el nekem egyszer valaki.

---

Kulcsár-Szabó Ernő ihletésére mozgalom támadt a vidéki ifjúság körében, letörendő az esztetizáló lukácsista belvárosi tenyészetet, a reakció fészkét, a megújulás, a valós irodalmi rendszerváltás ellenségeit, akik művelt polgári közönségről álmodoznak, ahelyett, hogy megértenék az idők szavát és a szakértelem imperatívuszát.

Én is ellenség lettem. Még sose voltam ellenség addig, eléggé megviselt, főleg, hogy a belvárosi lukácsista tenyészetben egyedül én voltam a belvárosi, és némi apákfiúknagybácsik stílusú érvelés után akár még lukácsista is, ily módon különösen exponált helyzetben éreztem magam. Ekkor gondoltam először arra, hogy Magyarországon most egy ideig nem lehet majd élni.

---

Generációs betegségem lett. Sirattam a generációmat, valamint hittem benne. Minél kevésbé lehetett generációs forradalmat remélni, annál inkább szorgalmaztam. A Pepsi Szigetben láttam a jövő zálogát. Meg lehetett érteni Tarlós Istvánt is, persze, de nem lehetett megérteni azt a vakságot, amely a millecentenáriumi ünnepségek utolsó pillanatban kiugró alvállalkozóiba több bizalmat helyezett, mint kétszázezer Budapestre áramló fiatalba.

Már megkezdődött az internet-korszak Magyarországon, bár nekem állandó e-mailem csak októberben lett.

Augusztus 15-én El Kazovszkijjal és Veér Andrással alkohol- és drogmentes mámorban hablatyoltunk valamit a képtartás előnyeiről, gyér közönség előtt, Veér aztán folytatta Pokornival, aki nagyon szelíden és határozottan elvileg a nulla tolerancia elvét képviselte. Tanárbácsisan kioktatott: szeretnéd te, ha gyermeked egyszer majd betépve jönne haza? Mondtam, nem szeretném – bár egyszer mindent ki kell próbálni –, de kétlem, hogy ebben a nulla tolerancia fogja megakadályozni. Talán inkább ha időnként érdeklődöm a hogyléte felől. Gondolja, az emeli majd a magyar népesség morális öntudatát, ha minden füvezőt bűnözőnek nyilvánítanak?

Mindegy. Elveket képviselő emberrel fölösleges vitatkozni, csak összezavarodik és ideges lesz. Ideges is lett. Inkább elmentem dobolni az olajoshordókon.

---

Hősi idők voltak, bár egyesek máris a fáradás jeleit érzékelték. A Szigetről Bodoky Tamás és Új Péter tudósította online az Internettót.

Idézek:

„1996. augusztus 15., csütörtök, 2 óra 30 perc
Kicsit későn jövök rá, de ilyen eseményről képtelenség tudósítani. Aktualitásomat vesztem folyton. Ti. mindig történik valami, képtelenség befutni az egész pályát.

Elterjedt, hogy a Prodigyből valaki meghalt, nem lesz koncert. Marhaság.

Aztán a vámosok szaroztak a jövedéki engedélyekkel, megint majdnem bezárták a piás helyeket (magyarul az egész kócerájt).

Állítólag egy igazi magyar államtitkár felhívta a Gerendai Karcsit (a Sziget főszervezője), hogy ő – mármint az államtitkár – úgy tudja, hogy ezt az egészet a drogmaffia működteti. Hát, kábé ennyit a magyar államtitkárok értelmi képességeiről.

Jut eszembe, becsöppentem egy drogügyi vitába is, ahol Veér András, egy tisztességes narkós és egy tisztességtelen fideszes rágta egymás agyát. Szerencsére nagyon kevesen jártak arra.”

Ennyit a színfalak mögötti történésekről. (…)

---

Velencében konferencia készült az európai ifjúságról. Végigjártam öt középiskolát, és teleszórtam a Szigetet a kérdőíveimmel, hogy kiderítsem, mit tud és mit remél az ifjúság. Lelkes voltam, ebből is látszik.

„Minden generációs politikai erőfeszítés kudarcra van ítélve ma amiatt, hogy az ifjúsági kultúra, ha van ilyen, apolitikus vagy antipolitikus? Van generációs elem az egyik vagy másik korcsoport politikai tudatában vagy tudattalanjában? Érdeklődnek a mai fiatalok a politika iránt? Van bármiféle politikai identitásuk? Van »1989-es« identitásuk? És utoljára, de nem utolsósorban: van bármiféle európai identitásuk?”

Minderről nem tudtam meg semmit a kérdőíveimmel. Azt tudtam meg, hogy mások, a nálam tíz évvel fiatalabbak, már bölcsebbek nálam. Nem politizálni akarunk, hanem élni. A fiatalság még legalább tizenöt évig tart, addig nem érdemes máson gondolkodni. Továbbtanulunk, külföldön, ha lehet, utazgatunk, körülnézünk a világban. Világnézetünket a Született gyilkosok és a Holt Költők Társasága határolja be. Ponyvaregény, természetesen, azt említeni se kell. Olyanok vagyunk, mint az egykori romantikus generáció. Cinikusak és szentimentálisak egyszerre. Túl jón és rosszon, de még érettségi előtt.

3. Present perfect

Az évezred végi bölcsesség azt súgja, hogy lett volna mire felfigyelni pedig. Megannyi megkezdődött ügy, amelyekkel mégsem végzett a sikeresen felépített konfliktusmegoldó gépezet.

Mindjárt februárban a médiatörvény.

Idézek:

„Derűlátó szkepticizmussal tekinthetünk a magyar médiatörvény megvalósítása elé – hangzott el a kétnapos budapesti nemzetközi médiakonferencián szombaton, Révész T. Mihály kormányfő-tanácsadó zárszavában – tudósít a februári Népszabadságban Varsányi Gyula. – Az Európai Média Intézet vezérigazgatója, Peter-Bernd Lange egyebek között megjegyezte, hogy félő, a törvény olyan szigorú követelményeket támaszt a közszolgálati rádióval és televízióval szemben, hogy nem tudják majd állni a versenyt a kereskedelmi partnerekkel. A lengyel televízió felügyelőbizottságának elnöke, Karol Jakubowicz úgy vélte, hogy a magyar törvény bonyolultságának egyik oka a parlamenti erők politikai bizalmatlansága. A szakember feltételezi, hogy a pártok által kijelölt kuratóriumi tagok politikai megfontolások alapján fogják végezni munkájukat. A lengyel szakértő kifejezte aggodalmát, hogy a magyar köztelevíziók esetleg marginális szerepre kényszerülnek az új kereskedelmi csatornák versenyében. Az angliai Független TV Tanács főtitkára, Michael Redley azt tette szóvá, hogy a frekvenciák pályáztatása során a közönség nem kap szerepet a döntésben: kik kapjanak kereskedelmi rádió- vagy tévécsatornát.”

Már februárban felmerül, hogy biztosokat kéne küldeni a közszolgálati médiumokhoz, akik áttekintenék az átalakulás gazdasági vonatkozásait. Székely Ferenc megbízott tv-elnök cáfolja, hogy szét akarnák lopni a házat, vagy hogy a külső gyártásban készülő produkciók vásárlása pazarló, netán korrupcióra alkalmat adó gyakorlathoz vezetne.

Kósa Ferenc, a kulturális bizottság alelnöke, erőteljesen támogatja a médiumok pótköltségvetési igényeit. Potom 16 milliárd. A médiatestületek meg alig nyolcszáz millióba kerülnek. A demokratikusan ellenőrzött, közszolgálati, kulturális értékeket őrző, magas szintű tájékoztatást biztosító televíziózás és rádiózás drága dolog. Olyan drága, mondhatjuk utólagos bölcsességgel, hogy túl van országunk jelenlegi szerény lehetőségein. A tömegigényeknek is engedni kell, Friderikusz-show, Uborka, Szerencsekerék – meg ahogy ugyanezek továbbszáradt változatát manapság nevezik –, a tévé a népé, és a nép nézettségi adatokból áll.

A TV-kuratórium elnöke Kovács András. Kovács András szeretne filmeket csinálni, márpedig az állami támogatás nélkül nem megy. Biztos, hogy ez összeférhetetlen a médiakuratóriumi elnökséggel? Talán mégsem. Kovács reménykedik, addig nem mond le, szeptemberben törvényértelmezést kér Gál Zoltántól, az Országgyűlés elnökétől. Az összeférhetetlenség nem egyszerű kérdés, ha van róla törvény, akkor se tudjuk, mit tilt meg. Bármikor kiderülhet, hogy azt is megengedi, amit tulajdonképpen megtilt, és fordítva. Kitartás!

---

Uborkaszezon. Czeizel-ügy. Azon tűnődöm, ki indította el ezt az egészet? És miért? Juszt László a Nyitott szájban július 7-én? Mindenesetre Tamás Ervin már súlyos enyjebejnyében részesíti a genetikusprofesszort, és véleményezi, hogy nem lehetetlen, hogy Cz. zsebre dolgozott. De, mint mondja, még ha nem dolgozott is zsebre, akkor is milyen csúnya dolog ez.

Idézem:

„…a fenti kérdések mögött ott a mai örökbefogadás megannyi anomáliája, amelyet ez a történet is élesen megvilágít. Nemcsak a bürokrácia lassúságát, az iszonyatos hercehurcát, hanem azt a nagyon is prózai helyzetet, amelyet vulgárisan úgy jellemezhetünk: lenne fizetőképes kereslet, amely jelenleg – úgy, ahogy az életben szinte mindenütt – kiskapukat nyit, ahelyett, hogy a nagyot tárná ki. Mindez nem tesz fölöslegessé egy újabb kérdést: mennyiben tartja etikusnak Czeizel, amit vállalt? Persze ez alól a kérdés alól is kibújhat örökösen hajtogatott refrénjével, miszerint ő a csecsemők javát tartotta szem előtt. Ez a szívet melengető válasz érvnek nem elég. Az orvos-kutatónak tudomásul kell ugyanis vennie, hogy ő és csapata egy üzleti gépezet fogaskerekévé vált, olyasmibe ártotta magát, ami messze kívül esik feladatkörén.”

Nyilvánvaló, hogy Tamás Ervinnek Czeizel professzor örökbefogadási segédkezésével kapcsolatban nem az esetleges jogi gubanccal van baja. Az a probléma, hogy eme tevékenység összefonódik a kizsákmányoló kapitalizmus antidemokratikus, népnyomorító pénzéhességével. Nem elég, hogy áru lett a kultúra, és fizetni kell a fogászaton, de már az örökbefogadás lebonyolítását is lehet üzleti vállalkozásként űzni. És ki jut ilyenkor gyerekhez? Természetesen a gazdagok!

Nemsokára oda jutunk, hogy ahogy más fogyasztási javakat is, a gyerekeket is az alulfizetett tajvani sweatshopokban és elmaradott afrikai országokban termelik majd amerikai exportra. Undorító. Holott a társadalmi igazságosság azt kívánja, hogy szegények és gazdagok egyforma eséllyel jussanak gyerekhez.

Akár ez volt Tamás Ervin fő üzenete, akár nem, hamarosan szövetségesre talált, és eme szövetséges, ha szabad ilyen erőteljesen fogalmaznom, a Népszabadság legrémesebb közléspolitikai fiaskójához vezetett. Minden kommentár nélkül közölték Téglásy Imre szociointerjúját „A magzat áráról”.

Hogy Dr. Téglásy Imre hogy keveredett össze a Baranyi („Baranyi”) házaspárral, akik egy gyermeküket Czeizel professzor segítségével nyílt örökbefogadással átadták egy magyar házaspárnak, önmagában is érdekes kérdés lehetne. Akkoriban történhetett, amikor Baranyiék feljelentették Czeizelt, amiért következő magzatformájú gyermekük kiközvetítésére – mivel változtak közben a jogszabályok – már nem vállalkozott.

Az interjú avagy jegyzőkönyv kommentár nélkül jelent meg, és hosszasan taglalta az örökbefogadási aktus pénzügyi vonatozásait, említést tett Czeizel doktor által fedezett paraszolvenciáról, a Czeizel hivatalában zajló árverés jellegű alkudozásról, amelynek során Baranyi mama csak azért nem fogadta el a jó másfél millióra szóló amerikai ajánlatot „Marianntól”, mert nem akarta a gyermekeit oly hosszú időre magukra hagyni, és/vagy mert nem vihette volna magával a férjét Kaliforniába. Nem világos, hogy a két, ellentmondásosnak tűnő indok közül Téglásy úr melyiket hitte el. Téglásy úr, akiről annyit tudhatunk meg a Népszabadságban, hogy ő a szöveg „közreadója”, nem fektetett különösebb hangsúlyt arra, hogy Baranyiék zavaros beszámolóját néhány jól irányzott kérdéssel informatívabbá tegye. Megelégedett azzal, hogy Baranyiék és az örökbefogadók kivételével minden (vélt) közreműködő orvost és jogászt néven neveztessen a szövegben, lehetőleg valamilyen összeg társaságában.

Mint a hamarosan következő cáfolatokból és a Népszabadság ellen indított perekből kiderül, a megnevezett szereplők jelentős része nem volt szereplő, és ezt Téglásy úr akár még tudhatta is, mert felvilágosították róla a megkérdezettek.

Érdekes, hogy ekkor senkinek sem tűnt még fel Körmedy-Ékes Judit közreműködése, valamint az a szövegben nyilvánvalóan megfogalmazódó vád, amelynek következtében most Körmendy-Ékes Judit bírósági eljárás elébe néz, hogy ti. Baranyiné Tündér Ilona zökkenőmentes kórházi elhelyezése érdekében valaki – nem ő – aláírt a nevében egy bejelentkezési lapot.

Még érdekesebb, hogy senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, miért szívügye Téglásy Imrének a sztori ilyetén kiteregetése. Senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, kicsoda Téglásy Imre, aki ily hirtelen Tamás Ervin támogatására sietett (avagy fel lett karolva az előbbi által, miután „interjújával” hiába házalt az úgy látszik jobb ízlésű Magyar Nemzetnél).

Idézek a Magyar Életvédő Honlap egyik oldaláról:

„Mi is az az Alfa Szövetség
Az Alfa Szövetség 1999 tavaszán ünnepli 3 éves születésnapját. Az eltelt idő alatt 9567 eset került a forgalmi naplóba: ez többek között titkolt vagy szociális válságterhességet viselő anyák, szétzilált családok, veszélybe került gyermekek sorsának megnyugtató elrendezését is jelenti. Mindezt önkéntesen és szabad idejükben végzik az ún. »Alfa-hangok«.

Milyen céllal alakult az Alfa Szövetség? Tisztességes jó szándékú emberek hozták létre, mert megrendülve látniuk kellett, hogy évente egyre több újszülött fejezi be alig megkezdett életét méltatlan módon, vagyis szemeteskukákba hajítva, reklámszatyorba rejtve, elhagyatva… Mindezek közben mások, akiknek nem súlyos teher, hanem édességes kincs lenne a gyermek, évekig hiába várják, hogy örökbe fogadó szülők lehessenek, bár a korai kötődés érdekében – a magzati vagy újszülötti életkorú gyermekek létérdeke, hogy mielőbb szerető karokba kerüljenek. Tevékenységünk törvényes keretek között folyik és minden anyagi érdektől mentes. Még az ún. költségtérítés fogalma sem árnyékolhatja be munkánkat…”

Az Alfa Szövetség tehát a Czeizel-ügy kipattanása előtt néhány héttel vagy hónappal alakulhatott, és mindenben osztja Czeizelék örökbefogadási politikáját, egy kivétellel: hogy a közvetítés a keresztény szellemiség jegyében történik, és éppen ezért bármiféle személytől személyig tartó pénzmozgás kizárt.

Képzeljük el most Baranyiné Tündér Ilonát (Téglásy úr találmánya a név), amint Czeizel doktor elutasítása után kétségbeesetten körülnéz, hol lehetne mégis elsütni ezt az újabb gyermeket. Eljut talán az Alfa Szövetséghez, amelynek Téglásy Imre egyik szervezője, folyóiratának szerkesztője. Itt meginterjúvolják. Az interjú során Baranyiné megdöbbenten értesül róla, hogy az Alfa Szövetségnél nem jár pénz a gyerekért. De hát a Czeizel doktor nyolcszázezret ígért! Az a Mariann pedig (mint kiderül, Gáti Mariann sosem járt a NEVI-ben, tehát Baranyiné, fűzzük tovább a lehetséges mesét, a hatás kedvéért integrálta őt is, meg a másfél milliót, a történetbe) még többet is ígért! Baranyiné fel van háborodva. Az az előző pénz már mind elment! Hát nem érti a Téglásy úr, hogy szegény embereknek bizony jól jön az a pénz?

Téglásy úrnak, érti-e vagy sem, elvei vannak. Kikapcsolja a magnót, leíratja a szöveget, tesz néhány nem túl invesztigatív látogatást néhány megnevezett személynél, majd körbeházal a dokumentumával. És lám, van rá fogadókészség. Az Alfa Szövetség és a Népszabadság közös együttműködéssel erkölcsi fertőbe mártják Czeizelt és a családtervezés új koncepciója nevezetű programot.

Ez persze csak mese. Én találtam ki az egészet.

György Péternek, aki természetesen már ekkor megszólal (és már ekkor is médiatanácsadó, csak éppen az ügy egy másik szereplője környékén), 1996-ban még nem jutnak eszébe személyiségi jogok. Az jut eszébe, hogy miért nem szólítják fel Czeizel Endrét, miniszterén keresztül, lemondásra az újságírók, ha egyszer közpénzekből ad örökbe gyerekeket. A dolog non sequiturnak látszik. Mindegy, a lényeg, hogy a lelkiismeret sose hallgasson.

---

Nyár vége felé járunk. Nem sikerül tévéelnököt választani. Túl demokratikusan próbálkozunk. Módosítani kéne a médiatörvényt, egyrészt törvénybe iktatni az állami támogatást, másrészt meg redukálni a demokráciát a kuratóriumokban. A kétharmados szótöbbség délibábos álom volt, tisztára mint az alkotmányozás. Legyen egyszerű többség, azon belül pedig döntsön a kormányoldalról delegált elnök. Tulajdonképpen ez esetben, már ha pártszerűen szavaznak a delegáltak, az ellenzékre nincs is olyan nagy szükség. Mint Krajczár mondja, bár aligha erre gondolt, meg leszünk lepve, kik hajtják végre kiknek a vízióit.

Haraszti Miklós nagyon fel van háborodva „Horn Gyula kicsi puccsán”.

Idézem:

Népszabadság, július 11.
„(…) A bizalom elleni vétek legtöbbször nem siklatja ki magát a demokráciát, sőt éppen általa nyeri el büntetését. Ám e mostani csíny nem kevesebbet vett célba, mint az éppen eredményre jutó összpárti alkotmányozást. Ez régi demokráciákban is magának a rendszernek a fiaskója volna. A mi megegyezéses, alkotmányközpontú átalakulásunkban egyenesen azt célozta az egyezségszegés, hogy ne készüljön el a rendszerváltás végleges alkotmánya. (…) Most júniusban (…) a korporatív szárny követelésére a rendszerváltás alkotmányával szakította meg a szolidaritást a szocialisták vezetősége. (…) Ha a rendszerváltás tovább halad, és megegyezéses marad, nem kaphat alkotmányi szintű megtámogatást a korporációk hatalma. Ezt az alájuk tartozó szakszervezeteknek egyébként szükséges társadalmi szerepe sem indokolja. Látszólagos civil jellegükkel szemben bürokráciájuk ma már a maradék állami szektor egyetlen folytonos kötőszövete. Érdekvédelmi munkájuk politikai alkudozás az adófizetők pénzének felosztásáról, amit valaha az állami vezetők folytattak le egymás között. (…) Van alkotmányozási kényszer? Sokan hiszik persze, hogy ez nem szükségszerű. (…) Sajnos rosszul mérik fel a kárt. (…) Ha megbénítják a közös munkát, azt nem alkotmányozási szünet, hanem erőpolitikán és revánson alapuló folytonos alkotmánymódosítási harc váltja fel. Hornék manővere kivételes kegyelmi állapotot szüntetett meg.”

Kivételes kegyelmi állapot. Rendszerváltó szolidaritás. Éppen ezért lépett be az SZDSZ, a liberális, az önkorlátozó, az elvi alapokon álló erő a koalícióba – hogy ezt létrehozza. Így gondoltuk.

Egy kis értelmiségi kontroll az osztogató-fosztogató etatista-korporatív állam felett. Liberális ellensúly, amely meg tudja különböztetni az „álcivilt” a „civiltől”, a jogállamot megalapozó alaptörvényt az „erőpolitikán és revánson alapuló folytonos alkotmánymódosítási harc”-tól. Ez lett volna a koalíció értelme.

Haraszti szövege persze nem csak Hornnak szól, vagy a szocialista partner kevésbé liberálisbarát köreinek. Haraszti szövege Tölgyessynek is szól, aki tíz nappal korábban hosszú értekezést jelentetett meg, szintén a Népszabadságban, „Az alkotmányozás veszélyei” címen.

Idézek:

„A tárgyalásos átmenet számos előnnyel járt, de következményeként a magyar közjogi fejlődés a folytonos alkotmányozás pályájára sodródott. A világ nemzeteinek históriájában az új alaptörvény megalkotása rendszerint a politikai fordulatot közvetlenül követő időszakban történt. Az új elveken alapuló konstitúcióért viselt felelősség az eltérő nézetek képviselőit általában néhány hónap alatt megegyezésre szorította. Az alaptörvény szentesítésével az alapítók nagy egyetértését rövidesen felváltotta a kormány és az ellenzék vetélkedése. A kormánytöbbség hatalomgyakorlásának eredményességében, az ellenzék másságának felmutatásában vált érdekeltté. A demokratikus fordulat után hat esztendővel egyszerűen elmúlt az alkotmányozás ideje. Jó volna megállni. (…) A széles konszenzuson nyugvó folytatás láthatólag meglehetősen korlátozott mértékben teszi lehetővé a fennálló alaptörvény megváltoztatását, a csupán kétharmados döntéshozatal viszont meglehetősen éles konfliktusokat keltene. Az alapos újraszabást igénylők kizárólag kétes alkalmi szövetségek kötésével lennének kielégíthetők. Egyáltalán nem bizonyos, hogy az új alaptörvény tartalmilag is jobb lesz a jelenleginél. Semmi garancia nincs arra, hogy a végső döntést meghozó népszavazáson az állampolgári részvétel meggyőző legitimitással ruházza fel az új alkotmányt. Lehet itt még parlamenti kivonulás, bojkottfelhívás. Az alkotmányozás mégoly jelentékeny erőfeszítések esetén is jobbára csak további ütközéseket és kevés politikai sikert ígér.”

1996 van. Nincs kegyelmi állapot. Nincs rendszerváltó szolidaritás. Pártok vannak, szövetségek, jobb és rosszabb egyezkedések. A politika ideje. És aki ezt nem veszi észre, az hamarosan eltűnik majd a színről, mert nincs a politika számára mit kínálnia.

• Beszélő évek – 1996