Skip to main content

Egy szovjet film 1996-ból

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(Gothár Péter: Haggyállógva Vászka)


Különös fesztivál volt az 1996-os, alighanem a legizgalmasabb és a legszínvonalasabb az évtizedben. A Rákóczi út, Kossuth Lajos utca, Nagykörút háromszögében vonult a filmesek népe; Horváth György, az egy szezonra szerződtetett, majd a szemle után kurtán-furcsán elküldött fesztiváligazgató úgy próbálta megoldani a máig megold(hat)atlan mozimizériát, a méltó, nagy és jó minőségű vetítőhelyek hiányát, hogy az Uránia körül csillag alakban elhelyezkedő filmszínházakba tette a vetítéseket. Négyzetkilométernyi sűrű térre összpontosult minden esemény, a nagyfilmes premiereknek az Uránia adott otthont, akkor még működött a régi aranydukkós-tükrös Uránia, hallom, megnyílik megint, nemzeti filmszínházként újraéledve, miként azt Klebelsberg Kunóék megálmodták, álmukat késői követőik váltják tán valóra; 1996-ban még állt a régi Puskin is, a cirádás balkonjával, fesztiválfilmek peregtek egyetlen levegős termében, a külföldi vendégek szemközt, az Astoriában laktak, a szemleklub a költői nevű Szlovák Kultúrközpontban tanyázott, épp félúton. Az utolsó olyan szemle volt ez, amelynek még volt közös tere, agórája, le lehetett ülni meginni valamit két film között, a szakma szót válthatott önmagával. A kultúrközpont első emeletén dokumentumfilmeket vetítettek, a műfaj két ezredvégi klasszikusa pergett, Almási Meddője Ózdról és Schiffer Elektrája Székesfehérvárról, a rendszerváltásnak emlegetett akármi két jellegzetes útját mutatta meg, a szenvedést és a lassú, félénk kilábalást az egyik, a szenvedést és a lassú, menthetetlen lecsúszást a másik, ha van kulcsfilmje azoknak az éveknek, akkor ez a két hosszú filmdokumentum az; ott vetítették Jancsó szenvedélyes filmnaplóját is a Holokauszt-kiállításról, senki nem vette észre, a dokumentumzsűri alaposan mellényúlt, nem baj, ennyi belefér, különösen, hogy a játékfilmes zsűriben a sok kompromittálódott politikus és „pártsemleges” politológus után azon a télen a vitathatatlan tekintélyű filozófus, Vajda Mihály elnökölt, társaságában az ugyancsak elvitathatatlan szakmai és morális presztízsnek örvendő Jeles András és a kritikusok legjobbja, Bikácsy Gergely. Nem csak tere volt akkor – hosszú idő után először és mindmáig utoljára – a szemlének, hanem íve is: a Jancsó–Makk–Sándor aranycsapat skiccfilmjével nyitott a fesztivál, a Szeressük egymást, gyerekekkel, majd a nagy öregek belső hármasa után a Kongresszusi Központban a fiatalok rövidfilmjeivel zárult. Jó ötlet volt ez a dicső múlttól a beláthatatlan jövőbe húzódó ív, jelképes, persze, de egy fesztivál mindig metaforikus jellegű, jelentése – ha jó – túlmutat a filmek puszta összegén. A szervezők éles szemmel vették észre, hogy a kapuban ott toporog a fiatalok új, türelmetlen csikócsapata, érdes, tehetséges filmekkel, Győrik Mihály, Rátky Péter, Mispál Attila, Bollók Csaba, Iványi Marcell, utóbbi a Széllel váratlanul elhozza Cannes-ból az Arany Pálmát, az utóbbi évek legcsillogóbb magyar filmes díját, majd eltűnik diszkréten, miként bottal üthették a nyomát a díjkiosztáskor is, állítólag a homokplázson ült a Croisette-en és a tengert bámulta. Huszonkét éves, ha lehetett akkor. Ettől az estétől számítódik alighanem annak az új nemzedéknek a betörése, melyről később írások tucatjai jelentek meg, fórumokon tárgyalták filmjeiket, s amelynek azóta olyan új hősei támadtak, mint Hajdú Szabolcs, a Buharovok, Dyga Zsombor és Mundruczó Kornél. Igen, az új évezred magyar filmjének története – ha lesz története – alighanem azon a kongresszusis záróesten kezdődött, amikor felrúgva a merev protokollt, a fiataloké volt a zárszó.

Mit sem ér, persze, a jó filmek sora, a vehemens szervezői nekibuzdulás, ha nincs a fesztiválnak meghatározó nagy filmje. Remekmű, amely az eseménynek fazont ad, amelyre évtizedekkel később is emlékezünk. Nézve a műsort, lehetett találgatni, lesz-e, s melyik (ha egyáltalán). Sok az ígéretes munka. A már említett három dokumentumfilmen és tucatnyi rövidfilmen kívül Fekete Ibolya szép és őszinte Bolse Vitája (elnyeri – méltán – a külföldi kritikusok díját és a legjobb első filmnek járót), Szabó Ildikótól a Csajok (két színészi díjat söpör be), a külföldről hazatért valamikori avantgárd Altorjay Gábor Punta Grandéja (a zsűri különdíját kapja), Szirtes meghatóan szép tiszteletadása a százéves mozinak, A kisbaba reggelije (a két zsűri közös különdíjjal ismeri el). Ki-ki tetszése szerint választhat. Az én tippem A kisbaba reggelije, ámulva, lankadatlan élvezettel nézem végig többször is.

Jeles Andrásba ütközöm a Szlovák Kultúrközpont lépcsőjén. „Láttál jót?” – kérdezem, ám tudom, hiába, most jön majd azzal, hogy ki hol szúrta el, Jeles kemény, kíméletlen kritikus, s általában igaza van. „Van egy zseniális film – mondja égő szemekkel, lihegve a lépcsőjárástól és a lelkesültségtől. – Új fejezet a film történetében. Mindent megváltoztat, ami eddig a mozgókép száz évében történt. Át kell értékelnünk mindazt, amit eddig tudtunk.” Ilyesmiket mond Jeles a lépcsőfordulóban, s én ezt eleinte kegyetlen iróniának vélem, ami amúgy nem idegen Jelestől. Várom, mikor neveti el magát, s árulja el, mi az az ócskaság, amin ily szenvedéllyel gúnyolódik. A Haggyállógva Vászka, Gothár új filmje, mondja Jeles, és továbbmegy a lépcsőn. Bikácsy jön, a Jeles szórakozik itt a Gothárral, mondom neki, nem, válaszolja Bikácsy, a Jeles tényleg nagyon kiakadt, odavan a Vászkáért, igaza van, nagy mű, nézd meg – s ő is otthagy.

Gothár? Előző évben nagydíjat nyert A részleggel, megérdemelten, az idén, mint hallom, valami videóra forgatott olcsó költségvetésű tévéjátékszerűvel jelentkezett a dinamikus magáncég, a Magic Media és a fiatalok tévéstúdiója, az Árvai Jolán vezette FMS közös produkciójában (akkor még működött a királyi tévében kísérleti műhely, Enyedi, Szőke, Fehér, Gothár dolgozott ott többek között, ma már ilyet elképzelni sem bírunk, pedig még öt év sem telt el azóta). A részleg után első hallásra mellékterméknek gondolta az ember, könnyű tévés ujjgyakorlatnak, hogy ne merevedjen le a szem és a kéz, ráadásul a címét sokszori olvasásra sem lehetett megjegyezni.

Be a moziba, s már a tizedik perc táján nyilvánvaló: itt a nagy film, szerényen, hírverés nélkül. Lélegzetállítóan merész, őszinte, bravúros filmovics (Gothár). Rólunk szól, akik a Szovjetónióban (Kukorelly) nőttünk fel. A mi atyuskanyelvünkön beszél: oroszul. Azon a nyelven, amelyen ifjúságunk filmjei szólaltak meg, amelyen a szaratovi cserepartnerrel leveleztünk (Já pisú kvám…), amelyen az építőtáborban a hozzánk hasonlóan orosz atyanyelvű népi demokratikus pajtásokkal diskuráltunk, amelyen a Vörös téri díszszemle szózata zengett a képernyőkön, s amelyet nyolc-tizenkét évig tanult itt mindenki, hogy aztán egy pohár vizet se tudjon e nyelven kérni, ám álmából fölkeltve is elharsogja Szása Tüskevics, a hős pionír történetét…

Gothár filmje – szerencsére – nem paródia. Nála az orosz egy korszak és egy kultúra nyelve, azaz szovjet filmet látunk, amely csak ezen a nyelven szólalhat meg. Ezt a históriát csak oroszul lehet elregélni, ezekkel a nevekkel és szavakkal, ezzel a dallamos intonációval. A rendező a narráció problémáját is egy csapásra megoldja, vagyis azt a soha nem tisztázott kérdést (Jeles küzdött vele A kis Valentinóban és az Álombrigádban), hogy ki mondja a vásznon pergő történetet. A Vászkában a láthatatlan elbeszélő (Máté Gábor) magyarul mesél, elbeszélése nyomán a pityeri história oroszul elevenedik meg. A magyar hang nem pusztán tolmácsolja az idegen nyelvű szöveget, nem fordít, hanem összefoglal, tömörít, magyaráz, az eredeti textus összehasonlíthatatlanul gazdagabb; halljuk az elbeszélést és látjuk – másként, elmesélhetetlenül sokrétűbben – a történéseket, kép, dialóg és narrátorhang között jótékony feszültség keletkezik, érzékeltetve az elbeszélés nehézségeit. (Spiró György, vélem, alaposan félreértette ezt az eljárást, midőn a Filmvilágban megjelent lelkes bírálatában a film egyetlen hibájául azt rótta fel, hogy az orosz szöveg pompázatosabb, mint szegényes magyar fordítása. Hát persze…)

Vászka, a pityeri rabló történetét, ha hinni lehet a sztorit közzétevő hajdani rab-professzor, Lev Gordon lányának, Marjana Kozirjevának, a Fehér-tengeri csatornát építő kényszermunkások találták ki, s mesélték egymás között. A Bjelomorkanál, melynek építéséről Gorkij lelkes könyvet írt, s amelyről – micsoda morbid ötlet – papiruskut neveztek el, soha nem készült el: romjai alatt több tízezer halálba gyötört fogoly holtteste hever. („S a féligszítt Bjelomor Kanált az egyik pribéknek odakínálta” – Petri.) Ha van jelképe a szocialista építésnek, akkor ez a holttestek fölött magasodó használhatatlan betonmonstrum az: Gothár nyílegyenesen a dolgok közepébe trafál. Ám ez csak a csatorna egyik oldala. Filmje nem a létezett szocializmus rémtetteiről szól, hanem arról, hogy hősei, a megnyomorítottak és megszomorítottak felülkerekednek a szörnyűségeken: Vászka, a ravasz, ám jólelkű pityeri rabló összefogva a hasonlóan dörzsölt falusi rablóval, Ványával, legyőzi a komenistákat. Mégpedig úgy, ahogy azt ennek a különös osztályharcnak a pontos programja, tudományos-történeti módszertana előírja. Úgymint: előbb föláldozandó az Aranyszarvú éppenséges szovjet kecskebak, majd föl kell jutni az égig érő fa tetejére, ahol megtalálható a vérehullató szardíniakulcs és a vezérfonál, onnan már megy minden, mint a karikacsapás, az őrt kell csak megkenni az Állami Banknál, „körbeskubizik, majd bevételezi a mallért”, aztán föl lehet repülni kéz a kézben az épület legtetejére, összepakolni az aranyat. Másnap reggel üresen ásít a szovjetkincstár, Zinovjev úgy ordít, hogy kivillan az összes ezüstfoga, rohangál föl-alá, mindhiába, még a börtönből előhozott pókhálóarcú ősöreg rabló sem tudja elkapni Vászkáékat; hőseink addigra már parádés lagzin ülnek, ételtől-italtól roskadozó asztalok mellett, s bár időközben Vászka kissé elhalálozik, nincs baj: levágott fejét Ványa eperdzsemben tartósítja, hogy a megfelelő időben föltámassza kenyerespajtását, ő maga pedig visszamásszon a sírba, miután sikeresen elvégezte történelmi feladatát: a komenizmus térdre kényszerítését.

Megelevenedik a történelem, a valódi, melyet eddig eltakart az ideológia rút meséje. Végre egy realista film, egy precíz dokumentumtudósítás a sztálinizmusról; alighanem az első.

A formája is dokumentum: talált régi filmtekercs azokból az időkből, mintha rejtett kamerával vették volna fel. Nem az ideológia szovjet bikkfanyelvén szólal meg, hanem azon a nyelven – a szöveget átíró Bratka László leleménye –, amit a pityeriek (Pityer Leningrád meseváros valódi neve) beszéltek: a kiperkált ezer rubel tényálladék, Vászka – hogy másképp – hetykepickésen sétál, a vívmány pedig hétmérföldes, azon legelteti szemét az egyszerű kisgazda és földmunkás bóher. Gózon Francisco képei olyan fakultak és roncsoltak, mintha évtizedekig hevertek volna poros archívumok mélyén (Gothár a videó gyönge minőségű filmre írásával érte el ezt a hatást). Szenvedésnek és költészetnek ilyen sötét tónusú, fájdalmasan kopott képeit, igaza van Bikácsy Gergelynek, eddig csak Jurij Norsteinnél láthattunk, ám azok animációs munkák voltak: játékfilmben most először.

Magyarán a Haggyállógva Vászka – s ezért maradéktalanul osztom Jeles lelkesedését – nem más, mint a Patyomkin visszavonása. A Patyomkin és az Október – két rendelt, évfordulós film – átírta a történelmet, felmutatta egy soha nem létezett forradalom diadalmas vágyképét. Ezek a statisztákkal eljátszatott jelenetek képei mindmáig dokumentumfilmekben, történelemkönyvek illusztrációiként bukkannak elő, mint hiteles kordokumentumok. Holott semmi közük a történelemhez: a zseniális képzelet szülöttei. Az álom és a hit költői víziói, millió versztányi távolságban mindattól, ami valójában végbement akkor azon a tájon. A ragyogó utópiát mutatják valóságnak, ihletett mesemondók kamerája által, akik úgy regélik el az agitációs célzatú tündérmesét, hogy közben megújítják a mozgókép nyelvét. A Patyomkin, ez a bolsevik propagandafilm felülmúlhatatlan remeklés, melynek minden képsora utolérhetetlenül tökéletes.

Gothár filmje az eizensteini utópisztikus-ideologikus mesét – de jó volt hinni benne – visszatéríti a valódi történelembe. A Patyomkin fölmeredő ágyúja nála nem „az elnyomók fészkét” (különböző helyekről egymás mellé vágott leomló nyaralókapuk füstben és három oroszlánszobor, amint fölágaskodik, az attraktív intellektuális montázs és a képi manipuláció csodája) lövi szét, hanem hőseinkre irányítja csövét.

Úgy, ahogy az a valóságban történt.

 
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon