Lajos Sándor

Nyomtatóbarát változat

1996 júniusa van, vége a színházi évadnak: erről ennyit, gondolja magában a szorgos színházbajáró, nincs már mit várnia. Aztán megszólal a telefon, hogy indul egy autó Kaposvárra, van benne egy hely: érdemes lesz lemenni. Ugyan mi történhetne, gondolom, mikor megérkezünk: az évadzáró társulati ülésre várva színészek süttetik magukat a színház melletti padokon a délutáni nappal, nem úgy néz ki, hogy bárki is akarna itt még valamit domborítani (vagy akár csak homorítani). Pedig este még előadás. Tom Paine a darab címe, a rendező Mohácsi János, aki már nem először nem készült el az előadással a premier kitűzött időpontjára. Az a fajta munkamódszer, ahogy dolgozik, nem tekinti „késznek” a darabot, megkérdőjelezi annak minden apró részletét és a színészi improvizációkat, a próbák tapasztalatait felhasználva kollektív alkotásként újraírja a drámát. Csakhogy az ilyen pepecselést gyakorlatilag bármeddig lehet folytatni (hiszen ha a drámaíróban kételkedünk, hogyne kételkednénk saját magunkban is), így aztán a szoros időbeosztáshoz, az üzemszerű színházi működéshez nehezen igazodik a Mohácsi-féle partizánalkat. A Tom Paine-t sem sikerült évad közben bemutatni, viszont nem lehetett felborítani miatta a műsortervet, ezért félbemaradt a próbafolyamat. Bizonyos pályázati támogatásoknak feltétele volt azonban, hogy még az évadban meglegyen a premier, különben is jobb úgy eltenni nyárra egy előadást, hogy már áll a lábán. Így csaphatott le rám a júniusi derült égből egy friss előadás, és okozott maradandó élményt, ráadásul ez lett egyik első megjelent színikritikám tárgya is. Mohácsi János azóta sem változott: négy évvel később már szerkesztő vagyok, fotóst küldök Nyíregyházára a színházzal egyeztetett időpontban. A már többször elhalasztott bemutató legutóbbi információk szerint érvényes dátuma előtt három nappal vagyunk, a mobiltelefonban a fotós rémült hangja: hova küldtetek engem? itt mindenki civilben van, és még most írják át a darabot…

Thomas Paine (1737–1809) a hivatásos forradalmárok egyik legkorábbi képviselője, olyan filozófus, aki képes populáris formában elővezetni eszméit és ezzel elindítani az eseményeket, de a reálpolitikához nincsen érzéke, annak napi játszmáiban mindig alulmarad. Angliából fiatalon települt át Amerikába, annak idején rendkívül népszerű könyveiben kifejtett elvekre épül sok tekintetben a Függetlenségi Nyilatkozat, sőt állítólag tőle származik az Amerikai Egyesült Államok elnevezés is. Aztán a nyughatatlan forradalmár képtelen volt beilleszkedni az új állam megmerevedő rendjébe, a vezető beosztásokból sorozatos botrányok közepette távozik. Végül Franciaországba megy, hogy exportálja a forradalmat. Miközben Angliában felforgató tevékenységéért távollétében halálra ítélik, Párizsban a konvent képviselőjévé választják, majd épphogy megússza a guillotine-t, és börtönbe kerül. Később nyomorban, mindenkitől elfeledve hal meg New Yorkban. Tom Paine, az amerikai szabadsághős élete meglehetősen blaszfém módon jelenik meg az off-off-Broadway fenegyerekének, Paul Fosternek 1967-es darabjában, de Foster utólag szégyenlős úrifiúnak bizonyul Mohácsi Jánoshoz képest. Hol vannak már a hatvanas évek, amikor még sokat sejtető borzongással lehetett kiejteni a szót: forradalom, amikor még nagy, sötét erők örvénylésének lehetett látni a történelmet. 1996-ra a kaján Mohácsinál már minden röhejesen pitiáner lett, Foster alaposan átírt darabjából vérfagyasztó bohóctréfa kerekedett. Junk-színház: nyelvi kacatokból, blőd viccekből összetákolt szöveg, a szemétdombot idéző játéktérben előadva, ahol a színészi leleményesség a legkülönbözőbb funkciókkal ruházza fel a sok lomot. Elképesztő energiákkal dolgozó színészcsapat, mint egy fékevesztett majomhorda, amely ízekre szed mindent, gúnyt űz a legszentebb eszmékből is. És az ember elhűlve tapasztalja meg, hogy bizony gúnyt lehet űzni belőlük, hagyják magukat.

Foster precízen történelmi darabot ír, Mohácsi nagyvonalú történelemhamisításba fog, és Paine-nel vezényelteti le például a bostoni teadélutánt és a Bastille ostromát is. Mintha valahogy mindent ez a fura fickó intézett volna a nyugati demokrácia által annyiszor hivatkozott, két évszázaddal ezelőtti nagyszerű időkben. Csakhogy azt látjuk, Tom Paine egyáltalán nem ura a helyzetnek, saját alkoholizmusával küszködve csetlik-botlik végig a csurom vér történelmen és az Ember pedig, a felvilágosodás alapelvei szerint a természettől fogva jó ember, az egy állat. Reménytelen eset, sárkányfog-vetemény, kár belé demokrácia, szabadságjog, közjólét, miegymás. Minden olyan nagyszerűen indul, aztán az eszmék kicsorbulnak a csapatba verődve mérhetetlenül ostoba emberek kicsinyességén. Valahogy mindenből valami egész más sül ki, mint azt ez a nyomorult idealista elképzelné. Kovács Zsolt (akkor még újonc Kaposváron, azóta nagyszerű alakítások egész sora van mögötte) pedig lendületesen dolgozza végig az előadást: ott áll (ül, fekszik, rohan stb.) ez a törékeny, kicsi ember a nagyon meggyűrt arcával, bizonytalanul szólal meg a repedt-fazék hangján, de mégis van valami hallatlan pontosság és elegancia mindenben, amit csinál az általános lepusztultság közepette. Örökre a fülemben marad Kovács Zsolt hangja, ahogy ismételgeti minden mondatban: „testvéreim”. Úgy tudja kimondani, hogy egyszerre melegen hiteles és súlytalanul hiteltelen. Ugyan kinek a testvére ez az örvénylő bohócfalka, ez a darab emberiség, amelyik a demokráciára eleve alkalmatlannak mutatja a fajt? A leghatékonyabb típusú színház zajlik itt, amit csak ismerek: vígjáték, ahol újra és újra elrontják a kedvünket, ahol a legváratlanabb pillanatokban lehervad vagy bennakad a röhögés.

Mohácsi János ügyetlen rendező, sőt valószínűleg nem is lesz már belőle „ügyes rendező”. Több mint tizenöt rendezés után még mindig rendkívül rutintalan módon old meg dolgokat. Nehezen elkészülő, mindig igen hosszú és az elviselhetetlenségig terjengős, széteső szerkezetű előadásai azonban sorra nyerik a díjakat. És joggal nyerik, mert oly sok eminens, de üres produkcióval szemben szólnak valamiről, jeges fuvallatként cirógatja végig a nézőt: igen, ennyire értelmetlen a mi egész vergődésünk. Kaján és kegyetlen bohóc Mohácsi (és az általa megfertőzött kaposvári, illetve nyíregyházi színészcsapat), olyan az ő fanyar, mondhatni penetráns humora, mint a sajt: nehéz eldönteni meddig pikáns, honnantól büdös. A belterjesség néha már taszító, csak a színészek értik a saját poénjaikat, a néző tanácstalanul szemléli, hogy min mulathatnak olyan jól. A büfébeli fecsegés, a silány ökörködés elterpeszkedik az előadásban, a kikínlódott, erőltetett gegek is helyet követelnek maguknak azon a jogon, hogy az alkotóközösség sajátjai ők is, kikérik maguknak, hogy valaki arisztokratikus szakmai szemlélettel kiirtsa őket az előadásból.

Mohácsi János alakja, stílusa rendkívül alkalmas arra, hogy legenda képződjön körülötte, de ne szépítsük a dolgot: a Tom Paine, meg úgy általában a Mohácsi-rendezések ormótlan, randa előadások. Teljesen esetlegesen keveredik össze bennük a szimpla igénytelenség és a sűrű költészet. És csalamádé mivoltukra nyilván nem adekvát magyarázat az, hogy az élet is ilyen, mert egyrészt nem ilyen, másrészt meg ha ilyen, akkor színháznak pont hogy másmilyennek kell lennie. A Tom Paine játékidejének jelentős százaléka halvány, nyögvenyelős Monty Python imitáció, ugyanakkor számos pillanat ólomnehéz és kristálytiszta. Ahogy rendkívül ötletes díszlettel és játékkal sikerül hajót, illetve gályát megjeleníteni, abban a legnemesebb színházi tudás tükröződik. Ahogy rezgésbe hozott késpenge hangjával, olajoshordó tompa döndülésével kísérve az egész társulat kórusban bejelenti a soron következő jelenet címét, azzal mindig megfellebbezhetetlenül veszi kezdetét valami. Ahogy Tom Paine lelkéről beszélnek és az egyik színész markából kifújt maroknyi csillámpor lebegve oszlik szét a levegőben, annak alkalmából egyszerre áll meg és egyszerre indul újra a szívverése az egész társulatnak és a közönségnek. Mintegy sűrítménye ez a csillámpor a Mohácsi-féle színháznak. Nem tudja például megállni a rendező, hogy ne csak egyszer süsse el az előadásban az effektet. Ráadásul a színész által nem is szétfújt, csak szétlehelt maroknyi porból maximum az első sorban ülők ruhájára jutna egy kevés, de a rendező megengedi magának azt az aljasságot, hogy a technikai hídról ketten módszeresen beterítik a stúdiótér teljes közönségét, és még hetek múlva is talál az ember a ruháján, a használati tárgyain ezekből a tapadós, lemoshatatlanul alattomos apró foszlányokból. Bizony ilyen a Mohácsi-féle színház: otromba és udvariatlan, de levakarhatatlan a hatása. A Tom Paine-t négy év után is ott érzi valahol a gyomorszája tájékán az ember, mint egy jól irányzott ütés emlékét.

• Beszélő évek – 1996