Különös fesztivál volt az 1996-os, alighanem a legizgalmasabb és a legszínvonalasabb az évtizedben. A Rákóczi út, Kossuth Lajos utca, Nagykörút háromszögében vonult a filmesek népe; Horváth György, az egy szezonra szerződtetett, majd a szemle után kurtán-furcsán elküldött fesztiváligazgató úgy próbálta megoldani a máig megold(hat)atlan mozimizériát, a méltó, nagy és jó minőségű vetítőhelyek hiányát, hogy az Uránia körül csillag alakban elhelyezkedő filmszínházakba tette a vetítéseket. Négyzetkilométernyi sűrű térre összpontosult minden esemény, a nagyfilmes premiereknek az Uránia adott otthont, akkor még működött a régi aranydukkós-tükrös Uránia, hallom, megnyílik megint, nemzeti filmszínházként újraéledve, miként azt Klebelsberg Kunóék megálmodták, álmukat késői követőik váltják tán valóra; 1996-ban még állt a régi Puskin is, a cirádás balkonjával, fesztiválfilmek peregtek egyetlen levegős termében, a külföldi vendégek szemközt, az Astoriában laktak, a szemleklub a költői nevű Szlovák Kultúrközpontban tanyázott, épp félúton. Az utolsó olyan szemle volt ez, amelynek még volt közös tere, agórája, le lehetett ülni meginni valamit két film között, a szakma szót válthatott önmagával. A kultúrközpont első emeletén dokumentumfilmeket vetítettek, a műfaj két ezredvégi klasszikusa pergett, Almási Meddője Ózdról és Schiffer Elektrája Székesfehérvárról, a rendszerváltásnak emlegetett akármi két jellegzetes útját mutatta meg, a szenvedést és a lassú, félénk kilábalást az egyik, a szenvedést és a lassú, menthetetlen lecsúszást a másik, ha van kulcsfilmje azoknak az éveknek, akkor ez a két hosszú filmdokumentum az; ott vetítették Jancsó szenvedélyes filmnaplóját is a Holokauszt-kiállításról, senki nem vette észre, a dokumentumzsűri alaposan mellényúlt, nem baj, ennyi belefér, különösen, hogy a játékfilmes zsűriben a sok kompromittálódott politikus és „pártsemleges” politológus után azon a télen a vitathatatlan tekintélyű filozófus, Vajda Mihály elnökölt, társaságában az ugyancsak elvitathatatlan szakmai és morális presztízsnek örvendő Jeles András és a kritikusok legjobbja, Bikácsy Gergely. Nem csak tere volt akkor – hosszú idő után először és mindmáig utoljára – a szemlének, hanem íve is: a Jancsó–Makk–Sándor aranycsapat skiccfilmjével nyitott a fesztivál, a Szeressük egymást, gyerekekkel, majd a nagy öregek belső hármasa után a Kongresszusi Központban a fiatalok rövidfilmjeivel zárult. Jó ötlet volt ez a dicső múlttól a beláthatatlan jövőbe húzódó ív, jelképes, persze, de egy fesztivál mindig metaforikus jellegű, jelentése – ha jó – túlmutat a filmek puszta összegén. A szervezők éles szemmel vették észre, hogy a kapuban ott toporog a fiatalok új, türelmetlen csikócsapata, érdes, tehetséges filmekkel, Győrik Mihály, Rátky Péter, Mispál Attila, Bollók Csaba, Iványi Marcell, utóbbi a Széllel váratlanul elhozza Cannes-ból az Arany Pálmát, az utóbbi évek legcsillogóbb magyar filmes díját, majd eltűnik diszkréten, miként bottal üthették a nyomát a díjkiosztáskor is, állítólag a homokplázson ült a Croisette-en és a tengert bámulta. Huszonkét éves, ha lehetett akkor. Ettől az estétől számítódik alighanem annak az új nemzedéknek a betörése, melyről később írások tucatjai jelentek meg, fórumokon tárgyalták filmjeiket, s amelynek azóta olyan új hősei támadtak, mint Hajdú Szabolcs, a Buharovok, Dyga Zsombor és Mundruczó Kornél. Igen, az új évezred magyar filmjének története – ha lesz története – alighanem azon a kongresszusis záróesten kezdődött, amikor felrúgva a merev protokollt, a fiataloké volt a zárszó.
Mit sem ér, persze, a jó filmek sora, a vehemens szervezői nekibuzdulás, ha nincs a fesztiválnak meghatározó nagy filmje. Remekmű, amely az eseménynek fazont ad, amelyre évtizedekkel később is emlékezünk. Nézve a műsort, lehetett találgatni, lesz-e, s melyik (ha egyáltalán). Sok az ígéretes munka. A már említett három dokumentumfilmen és tucatnyi rövidfilmen kívül Fekete Ibolya szép és őszinte Bolse Vitája (elnyeri – méltán – a külföldi kritikusok díját és a legjobb első filmnek járót), Szabó Ildikótól a Csajok (két színészi díjat söpör be), a külföldről hazatért valamikori avantgárd Altorjay Gábor Punta Grandéja (a zsűri különdíját kapja), Szirtes meghatóan szép tiszteletadása a százéves mozinak, A kisbaba reggelije (a két zsűri közös különdíjjal ismeri el). Ki-ki tetszése szerint választhat. Az én tippem A kisbaba reggelije, ámulva, lankadatlan élvezettel nézem végig többször is.
Jeles Andrásba ütközöm a Szlovák Kultúrközpont lépcsőjén. „Láttál jót?” – kérdezem, ám tudom, hiába, most jön majd azzal, hogy ki hol szúrta el, Jeles kemény, kíméletlen kritikus, s általában igaza van. „Van egy zseniális film – mondja égő szemekkel, lihegve a lépcsőjárástól és a lelkesültségtől. – Új fejezet a film történetében. Mindent megváltoztat, ami eddig a mozgókép száz évében történt. Át kell értékelnünk mindazt, amit eddig tudtunk.” Ilyesmiket mond Jeles a lépcsőfordulóban, s én ezt eleinte kegyetlen iróniának vélem, ami amúgy nem idegen Jelestől. Várom, mikor neveti el magát, s árulja el, mi az az ócskaság, amin ily szenvedéllyel gúnyolódik. A Haggyállógva Vászka, Gothár új filmje, mondja Jeles, és továbbmegy a lépcsőn. Bikácsy jön, a Jeles szórakozik itt a Gothárral, mondom neki, nem, válaszolja Bikácsy, a Jeles tényleg nagyon kiakadt, odavan a Vászkáért, igaza van, nagy mű, nézd meg – s ő is otthagy.
Gothár? Előző évben nagydíjat nyert A részleggel, megérdemelten, az idén, mint hallom, valami videóra forgatott olcsó költségvetésű tévéjátékszerűvel jelentkezett a dinamikus magáncég, a Magic Media és a fiatalok tévéstúdiója, az Árvai Jolán vezette FMS közös produkciójában (akkor még működött a királyi tévében kísérleti műhely, Enyedi, Szőke, Fehér, Gothár dolgozott ott többek között, ma már ilyet elképzelni sem bírunk, pedig még öt év sem telt el azóta). A részleg után első hallásra mellékterméknek gondolta az ember, könnyű tévés ujjgyakorlatnak, hogy ne merevedjen le a szem és a kéz, ráadásul a címét sokszori olvasásra sem lehetett megjegyezni.
Be a moziba, s már a tizedik perc táján nyilvánvaló: itt a nagy film, szerényen, hírverés nélkül. Lélegzetállítóan merész, őszinte, bravúros filmovics (Gothár). Rólunk szól, akik a Szovjetónióban (Kukorelly) nőttünk fel. A mi atyuskanyelvünkön beszél: oroszul. Azon a nyelven, amelyen ifjúságunk filmjei szólaltak meg, amelyen a szaratovi cserepartnerrel leveleztünk (Já pisú kvám…), amelyen az építőtáborban a hozzánk hasonlóan orosz atyanyelvű népi demokratikus pajtásokkal diskuráltunk, amelyen a Vörös téri díszszemle szózata zengett a képernyőkön, s amelyet nyolc-tizenkét évig tanult itt mindenki, hogy aztán egy pohár vizet se tudjon e nyelven kérni, ám álmából fölkeltve is elharsogja Szása Tüskevics, a hős pionír történetét…
Gothár filmje – szerencsére – nem paródia. Nála az orosz egy korszak és egy kultúra nyelve, azaz szovjet filmet látunk, amely csak ezen a nyelven szólalhat meg. Ezt a históriát csak oroszul lehet elregélni, ezekkel a nevekkel és szavakkal, ezzel a dallamos intonációval. A rendező a narráció problémáját is egy csapásra megoldja, vagyis azt a soha nem tisztázott kérdést (Jeles küzdött vele A kis Valentinóban és az Álombrigádban), hogy ki mondja a vásznon pergő történetet. A Vászkában a láthatatlan elbeszélő (Máté Gábor) magyarul mesél, elbeszélése nyomán a pityeri história oroszul elevenedik meg. A magyar hang nem pusztán tolmácsolja az idegen nyelvű szöveget, nem fordít, hanem összefoglal, tömörít, magyaráz, az eredeti textus összehasonlíthatatlanul gazdagabb; halljuk az elbeszélést és látjuk – másként, elmesélhetetlenül sokrétűbben – a történéseket, kép, dialóg és narrátorhang között jótékony feszültség keletkezik, érzékeltetve az elbeszélés nehézségeit. (Spiró György, vélem, alaposan félreértette ezt az eljárást, midőn a Filmvilágban megjelent lelkes bírálatában a film egyetlen hibájául azt rótta fel, hogy az orosz szöveg pompázatosabb, mint szegényes magyar fordítása. Hát persze…)
Vászka, a pityeri rabló történetét, ha hinni lehet a sztorit közzétevő hajdani rab-professzor, Lev Gordon lányának, Marjana Kozirjevának, a Fehér-tengeri csatornát építő kényszermunkások találták ki, s mesélték egymás között. A Bjelomorkanál, melynek építéséről Gorkij lelkes könyvet írt, s amelyről – micsoda morbid ötlet – papiruskut neveztek el, soha nem készült el: romjai alatt több tízezer halálba gyötört fogoly holtteste hever. („S a féligszítt Bjelomor Kanált az egyik pribéknek odakínálta” – Petri.) Ha van jelképe a szocialista építésnek, akkor ez a holttestek fölött magasodó használhatatlan betonmonstrum az: Gothár nyílegyenesen a dolgok közepébe trafál. Ám ez csak a csatorna egyik oldala. Filmje nem a létezett szocializmus rémtetteiről szól, hanem arról, hogy hősei, a megnyomorítottak és megszomorítottak felülkerekednek a szörnyűségeken: Vászka, a ravasz, ám jólelkű pityeri rabló összefogva a hasonlóan dörzsölt falusi rablóval, Ványával, legyőzi a komenistákat. Mégpedig úgy, ahogy azt ennek a különös osztályharcnak a pontos programja, tudományos-történeti módszertana előírja. Úgymint: előbb föláldozandó az Aranyszarvú éppenséges szovjet kecskebak, majd föl kell jutni az égig érő fa tetejére, ahol megtalálható a vérehullató szardíniakulcs és a vezérfonál, onnan már megy minden, mint a karikacsapás, az őrt kell csak megkenni az Állami Banknál, „körbeskubizik, majd bevételezi a mallért”, aztán föl lehet repülni kéz a kézben az épület legtetejére, összepakolni az aranyat. Másnap reggel üresen ásít a szovjetkincstár, Zinovjev úgy ordít, hogy kivillan az összes ezüstfoga, rohangál föl-alá, mindhiába, még a börtönből előhozott pókhálóarcú ősöreg rabló sem tudja elkapni Vászkáékat; hőseink addigra már parádés lagzin ülnek, ételtől-italtól roskadozó asztalok mellett, s bár időközben Vászka kissé elhalálozik, nincs baj: levágott fejét Ványa eperdzsemben tartósítja, hogy a megfelelő időben föltámassza kenyerespajtását, ő maga pedig visszamásszon a sírba, miután sikeresen elvégezte történelmi feladatát: a komenizmus térdre kényszerítését.
Megelevenedik a történelem, a valódi, melyet eddig eltakart az ideológia rút meséje. Végre egy realista film, egy precíz dokumentumtudósítás a sztálinizmusról; alighanem az első.
A formája is dokumentum: talált régi filmtekercs azokból az időkből, mintha rejtett kamerával vették volna fel. Nem az ideológia szovjet bikkfanyelvén szólal meg, hanem azon a nyelven – a szöveget átíró Bratka László leleménye –, amit a pityeriek (Pityer Leningrád meseváros valódi neve) beszéltek: a kiperkált ezer rubel tényálladék, Vászka – hogy másképp – hetykepickésen sétál, a vívmány pedig hétmérföldes, azon legelteti szemét az egyszerű kisgazda és földmunkás bóher. Gózon Francisco képei olyan fakultak és roncsoltak, mintha évtizedekig hevertek volna poros archívumok mélyén (Gothár a videó gyönge minőségű filmre írásával érte el ezt a hatást). Szenvedésnek és költészetnek ilyen sötét tónusú, fájdalmasan kopott képeit, igaza van Bikácsy Gergelynek, eddig csak Jurij Norsteinnél láthattunk, ám azok animációs munkák voltak: játékfilmben most először.
Magyarán a Haggyállógva Vászka – s ezért maradéktalanul osztom Jeles lelkesedését – nem más, mint a Patyomkin visszavonása. A Patyomkin és az Október – két rendelt, évfordulós film – átírta a történelmet, felmutatta egy soha nem létezett forradalom diadalmas vágyképét. Ezek a statisztákkal eljátszatott jelenetek képei mindmáig dokumentumfilmekben, történelemkönyvek illusztrációiként bukkannak elő, mint hiteles kordokumentumok. Holott semmi közük a történelemhez: a zseniális képzelet szülöttei. Az álom és a hit költői víziói, millió versztányi távolságban mindattól, ami valójában végbement akkor azon a tájon. A ragyogó utópiát mutatják valóságnak, ihletett mesemondók kamerája által, akik úgy regélik el az agitációs célzatú tündérmesét, hogy közben megújítják a mozgókép nyelvét. A Patyomkin, ez a bolsevik propagandafilm felülmúlhatatlan remeklés, melynek minden képsora utolérhetetlenül tökéletes.
Gothár filmje az eizensteini utópisztikus-ideologikus mesét – de jó volt hinni benne – visszatéríti a valódi történelembe. A Patyomkin fölmeredő ágyúja nála nem „az elnyomók fészkét” (különböző helyekről egymás mellé vágott leomló nyaralókapuk füstben és három oroszlánszobor, amint fölágaskodik, az attraktív intellektuális montázs és a képi manipuláció csodája) lövi szét, hanem hőseinkre irányítja csövét.
Úgy, ahogy az a valóságban történt.