„Jelentős megtakarítást értem el az állam, azaz mindannyiunk számára” – összegezte tíz hónapos munkájának hozadékát kissé archaikus stílusban Tocsik Márta, akit az ÁPV Rt. bízott meg azzal, igyekezzen peren kívül megegyezni az önkormányzatokkal az úgynevezett belterületi földekkel kapcsolatos követeléseikről. Utoljára a hetvenes években használták az „állam, tehát mi, mindannyian” fordulatot a Tervhivatal illetékesei.
Az 1996-os év botrányát eleinte egyetlen személyre szabták a politikusok és az igényes napisajtó; előbb értesülhettek az ínyenc hírfogyasztók Tocsik Márta arrogáns tárgyalási stílusáról és állítólagos korábbi zugírászati ügyeiről, mint az ÁPV Rt. és az önkormányzatok közötti vita lényegéről. A véleményformáló publicisták megpróbálták beépíteni a politikai köznyelvbe a „tocsikolás” kifejezést; a nyegle, de azért komolykodó nyelvi lelemény a botrány lényegét lett volna hivatott jelölni, amelyet a korrupció szó csak pontatlanul képes körülírni. A kormányzat és a települési önkormányzatok közötti pénzügyi vitát – amely egyébként jogszerű és a kormány által is elismert önkormányzati követelés részleteiről szól – két jogtanácsos „megcsapolja”. Mintha csak az államháztartás két alrendszere közötti pénzmozgás magánjogi alkudozás lenne, a jogtanácsosok látszólag egymástól függetlenül, hasonló ajánlatot tesznek a két ellenérdekű félnek. A követelések arányában járó jutalék, a sikerdíj összege így többé-kevésbé pontosan kalkulálható, legfeljebb az lehet kérdéses, hogy az milyen arányban oszlik meg a két tanácsadó között.
A kezdetben csak T. M. monogrammal illetett Tocsik Márta portréja sokáig rejtve maradt, csak hetekkel a botrány kirobbanása után jelent meg az első vele készült címlapfotós interjú a Népszavában. Közben az újságírók kinyomozták a jogásznő címét, körbevideózták a luxus erődítményrendszerként ábrázolt társasházat, becsöngettek a lakásába, kifaggatták szomszédait. A Mai Nap még „mozaik” fantomképet is közzétett Tocsikról. Az arctalan jogásznő portréját gondosan megrajzoló gyűlöletkampány minden gátlást félresöpört. Amikor Tocsik Márta fényképe a Népszava hasábjairól végre szembenézett az olvasókkal, felismerhették benne a gonoszt, aki 804 milliót kasszírozott, ráadásul nem átallott sikerről beszélni. Az összeg kissé borsosnak tűnt a Bokros-csomag következtében 17 százalékos reáljövedelem-veszteséget elkönyvelni kénytelen átlagpolgár számára. Amikor Suchman Tamás miniszter rövid megfontolás után azt mondta, hogy a sikerdíj összege szokatlan, de törvényes, sokaknak tényleg ökölbe szorult a keze.
A modellszerű jelenség megnevezésére kieszelt „tocsikolás” kifejezés végül nem fogant meg a közbeszédben. Túlságosan brutálisnak tűnt a jogásznő verbális meglincselése, és túlságosan átlátszónak a szándék, hogy egyetlen, koncként odadobott személy fémjelezze a sokszereplős történetet. A többi főszereplő valahogy megőrizhette tartását. A Tocsik-ügybe belebukó Suchman Tamás privatizációs miniszter vétlen vezéráldozatként távozhatott posztjáról. A Tocsik Márta által felvett sikerdíj jelentős részét pártközeli cég számlájára átpumpáló Boldvai László mellett még az elsőfokú bírósági ítélet megszületése után is kiállt az MSZP; Budai Györgyöt, az „SZDSZ-hez közel álló üzletembert”, aki ugyanezt tette, még 1999 februárjában is nagyon tudta sajnálni Fodor Gábor, jóllehet kijelentését valódi együttérzés diktálta. Még az ÁPV Rt. igazgatótanácsának éppen menesztett elnöke, Szokai Imre viselkedésében is volt valami karakán, amikor kesztyűt vágott a parlamenti vizsgálóbizottság arcába. A Vektor Rt.-ről és a Vektor Bróker Rt.-ről alig esett szó, pedig a két „ikercég” közül az utóbbi társaság felügyelőbizottságának korábban tagja volt Akar László pénzügyi államtitkár is.
A Tocsik-botrány gyökerei 1989-re nyúlnak vissza. A Németh-kormány által elfogadott átalakulási törvény az átalakuló állami vállalatok alatt fekvő földingatlant az illetékes tanácsok tulajdonába adta. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a tanácsok, később pedig az önkormányzatok az adott vállalat átalakulási vagyonmérlegében szereplő belterületi föld értékének megfelelő üzletrész, illetve részvénycsomag tulajdonosai lettek. A jogszabályt kritikusai három dolog miatt bírálták. Igazságtalannak tartották, mert előnyhöz juttatta azokat a településeket, amelyek területén nagy értékű vállalatok voltak. Rámutattak arra, hogy a törvény nem vette figyelembe az átalakult vállalatok adósságát, így a vállalati vagyonmérlegekben a belterületi földek aránytalanul túlértékeltek voltak. Előfordult az az abszurd helyzet is, hogy az adott önkormányzat egy csapásra többségi tulajdonosává vált a területén fekvő vállalatnak, és dönthetett annak további sorsáról. Végezetül azért bírálták sokan a jogszabályt, mert a bevétellel kapcsolatos várakozás felelőtlen költekezésre ösztönözhette az önkormányzatokat.
Az Antall-kormány sokáig halogatta a jogszabály végrehajtását, de tudnia kellett, hogy az állammal szembeni önkormányzati követelések felhalmozódása előbb-utóbb kenyértörésre vezet, hacsak nem sikerül úgy módosítani a jogszabályt, hogy azt az önkormányzatok is elfogadják. Erre tett kísérletet Csepi Lajos, az Állami Vagyonügynökség ügyvezető igazgatója az általa kidolgozott képlet révén: a „Csepi-képlet” úgy kívánta korrigálni az egykori szabályozás legtöbbet bírált részét, hogy a vagyonmérleg passzíváját „rávetítette” a belterületi föld értékére. A kormány elfogadta a javaslatot, és az 1992 nyarán megalkotott törvény olyan mértékben csökkentette az önkormányzatokat eredetileg megillető vagyont, amilyen mértékben a vállalat teljes adóssága a vagyonrészt érintette. A jogszabály visszamenőleges hatályú volt, de egyben kompromisszumot is kínált az önkormányzatoknak, mivel egyúttal lehetővé tette számukra, hogy a belterületi föld csökkentett értéke után ne csak értékpapírt, de készpénzt is kaphassanak, ha az utóbbit ítélik kedvezőbbnek.
Az önkormányzatok nem fogadták el az alkut, és perek százait indították az állam ellen. A szociálliberális kormány már több mint egy éve hivatalban volt, amikor a Legfelsőbb Bíróság precedensértékű ítéletében helyt adott a dunaújvárosi önkormányzat keresetének, és arra kötelezte az ÁPV Rt.-t, hogy a Dunafer kapcsán támasztott eredeti követelés teljes összegét fizesse meg a városnak. A Bokros-féle stabilizációs műtét miatt kritikus hónapokat átélő Horn–Kuncze-kormánynak a legrosszabb pillanatban szakadt a nyakába a „Csepi-opció” összeomlása nyomán az önkormányzatok több mint 50 milliárdos követelése. Az SZDSZ-t kínosan érintette a jogerős bírói ítélet révén bekövetkezett fordulat, mert a legnagyobb összegű követelésekkel fellépő városokat az első ciklusban többnyire a szabad demokraták kormányozták.
Az önkormányzatok most már vérszemet kaptak, a Tocsik-ügy első számú főszereplője, a Vektor Rt. pedig nyakába vette az országot, és azt ajánlotta a polgármestereknek, hogy átlagosan 10 százalékos sikerdíj ellenében peren kívül bevasalja a követelésüket az ÁPV Rt.-n. A Vektor Pénzügyi Tanácsadó Rt. 1993-ban alakult 50 millió Ft-os törzstőkével. A cég pontos listával rendelkezett az érintett önkormányzatokról, pontosan ismerte a vita tárgyát képező vállalatokat és a belterületi földek értéke után támasztott követelések összegét. Ez volt a Vektor Rt. igazi tőkéje, és az a mimika, amivel megbízottai érzékeltették ügyfeleikkel, hogy ez és csak ez a cég képes eredményesen tárgyalni követeléseikről az ÁPV Rt.-vel. Hamar kiderült, hogy valóban így van. Részese volt az üzletnek a Vektor Bróker Rt. is, amely egyrészt megbízásokat fogadott el több önkormányzattól, másrészt pedig a Vektor Rt. esedékes sikerdíjának egy része is a Vektor Bróker Rt. számlájára került, amely jelentős hozadékkal szaporította a teljes bevételt. Pénzügyi államtitkárrá való kinevezéséig a Vektor Bróker Rt. felügyelőbizottságának volt tagja Akar László is.
Eközben Tocsik Márta is megtette ajánlatát Szokai Imrének, az ÁPV Rt. igazgatótanácsa elnökének. ő is azt ajánlotta, hogy 10 százalékos sikerdíj fejében peren kívüli megegyezik az önkormányzatokkal. Arról természetesen nem lehetett szó, hogy a Csepi-képlet alkalmazásával bírják rá az alkura a polgármestereket, de meg lehetett kísérelni a kamatkövetelések lefaragását; ha az önkormányzatok hajlanak arra, hogy a jegybanki alapkamat helyett a Ptk.-ban rögzített 20 százalékos kamatot tekintsék tárgyalási alapnak, akkor gyorsan pénzükhöz juthatnak.
A fáma szerint Szokai átkísérte a jogásznőt Lascsik Attila akkori vezérigazgatóhoz, aki továbbküldte őt Liszkai Péter vezető jogtanácsoshoz. Az ÁPV Rt. igazgatótanácsa többségi szavazással jóváhagyta a megbízási szerződést, Tocsik pedig nekiláthatott a munkának a három különböző csomagban megkapott akták ügyében. Igaz, a második csomag felbontása előtt az igazgatótanács zártkörű, meghívásos versenytárgyalást hirdetett, részint, hogy fedezze magát, részint pedig azért, hogy csökkentsék a jogásznő sikerdíját egy degresszív kulcs beiktatásával. Suchman Tamás privatizációs miniszter pedig az első csomag „sikerét” látva körlevelet írt az érintett önkormányzatoknak, amelyben azt ajánlotta nekik, hogy a bírói út helyett inkább egyezzenek meg Tocsikkal.
A Vektor–Tocsik-összjáték tárgya mintegy 57 milliárd Ft vitatott követelés volt, ennek 10 százalékos sikerdíján osztozhatott a két „jogtanácsos”. A két Vektor cégnek értelemszerűen nagyobb volt a manőverezési lehetősége, így előfordult, hogy az átlagosan 10 százalékosnál magasabb sikerdíjat kötöttek ki. A Vektor Bróker Rt. például 1996-ban azt ajánlotta Debrecen szabad demokrata polgármesterének, hogy 17 százalékos (!) sikerdíjért behajtja a város követeléseit. Hevessy József polgármester aláírta a megbízási szerződést. A város ekkor már a fizetésképtelenség határára sodródott a pénzügyileg megalapozatlan beruházások és a túlméretezett, drága oktatási intézményrendszer fenntartása miatt.
Az első ciklusban Debrecent hárompárti liberális-konzervatív koalíció kormányozta, három, különböző reszortért felelős alpolgármesterrel, akik nyakló nélkül költekezhettek saját területükön, nem utolsósorban a belterületi földek után esedékes bevétel reményében. Az MDF-es alpolgármester elérte, hogy a város megvásárolja a volt szovjet katonai repülőteret abban a reményben, hogy azt majd idővel Ferihegy tartalék repterévé fejleszthetik; felújították a város egyetlen megmaradt villamosvonalát, és tizenhat méregdrága Ganz-Hunslet luxus villamos-szerelvényt rendeltek. A fideszes alpolgármester az oktatásért felelt, és mindenképpen meg kívánta akadályozni a szakképző iskolahálózat leépítését. Ugyanakkor Debrecenben megkezdődött az ország legköltségesebb közoktatási beruházása, a Tóth Árpád Gimnázium új épületének közel 1,5 milliárd forintot felemésztő felépítése. A fényűző iskolaépület tervének elfogadását ugyancsak a fideszes alpolgármester járta ki, miután a Svetits Katolikus Gimnázium visszakövetelte régi belvárosi épületét. A szabad demokraták érdekkörébe tartozott az ingatlankezelés és a városüzemeltetés. Gründoltak egy 51 százalékban osztrák tulajdonú hulladékkezelő vállalatot, a város pedig 15 évre szóló szerződést kötött a 49 százalékban saját tulajdonában lévő céggel. Sokak szerint az ország legdrágább hulladékkezelő rendszerét sikerült létrehozni.
Az új ciklusban közvetlenül újraválasztott Hevessy véget vetett a különféle ágazatok közvetlen pártellenőrzésének, és központosítani igyekezett a döntési jogköröket. Kelletlen koalíciós együttműködése a mandátumok 45 százalékát birtokló szocialistákkal úgy kezdődött, hogy felrúgta az előzetes pártközi megállapodást, és nem volt hajlandó alpolgármesternek jelölni az MSZP debreceni erős emberét. Nyolc hónap múlva a szocialisták beadták a derekukat, és a közgyűlés a polgármesterhez lojális szocialista politikust választott alpolgármesternek, aki kellemes partnere lett Hevessynek. A Vektor pontosan ismerte a város pénzügyi helyzetét, politikai erőviszonyait, és 17 százalékos sikerdíjat követelt. Az új ciklusban a város kritikus pénzügyi helyzetbe került, az adósságspirál beindult, az évi adósságszolgálat kamatterheit is csak újabb hitelek felvételével volt képes az ön-kormányzat törleszteni. A polgármester pontosan ismerte a Vektor Bróker Rt. politikai kapcsolatait, és aláírta a megbízási szerződést. A Vektor Bróker Rt. állta a szavát és 526 millió Ft tiszta bevételhez juttatta a várost, ennek fejében pedig 110 millió Ft sikerdíjat kasszírozott.
A szocialisták fegyelmit kezdeményeztek Hevessy József ellen, mert a polgármester közgyűlési felhatalmazás nélkül írta alá a szerződést. A Vektor cégek valamennyi szerződését testületi, illetve közgyűlési felhatalmazás nélkül írták alá a polgármesterek, sőt a szerződésekben az önkormányzatoknak le kellett mondaniuk ugyanazon szerződések megtámadásának jogáról is. A debreceni szabad demokraták válaszul felmondták a koalíciós szerződést, aminek nem volt különösebb súlya, mert a szocialista alpolgármester pártjával is dacolva támogatta Hevessyt, és hivatalában maradt. A polgármester kezét dörzsölte, megszabadult szövetségeseitől, akiket az affér jobban megosztott, mint a közgyűlés egészét. Amúgy a város folytatta költekező politikáját, a többletbevétel csak megerősítette az önkormányzatot abban, hogy a kormány majd úgysem hagyja csődbe menni Debrecent.
Összességében a két Vektor cég mintegy 2 milliárd forint bevételt könyvelhetett el, Tocsik Márta bruttó 804 millió forintot. Mást nem engedtek az üzlet közelébe, az első két csomagban kizárólag a Vektor Rt. által patronált önkormányzatok voltak. A legkomolyabb rivális egy Horus Rt. nevű, 1995-ben alakult és „önkormányzati vagyonkezelésre” szakosodott cég volt, amely Miskolc, valamint öt budapesti kerület mintegy 1,5 milliárd forintos követelését igyekezett érvényesíteni. A Horus Rt. kapcsolta be az üzletbe az budapesti 1000. ügyvédi irodát, rábízva a jogi részfeladatok megoldását. Később az ügyvédi iroda lett a Fővárosi Önkormányzat képviselője önálló sikerdíj ellenében. A Horus Rt. ügyfeleivel azonban az ÁPV Rt. csak azt követően volt hajlandó foglalkozni, hogy a Vektor Rt „önkormányzataival” már létrejött a megállapodás. Ezt azonban az outsider potyaleső Horus Rt. már nem érte meg: a Vektor felfalta, 100 százalékban felvásárolta részvényeit, közvetlenül a botrány kirobbanása előtt. Ungár Klára, a Horus Rt. felügyelőbizottságának tagja lemondott, a menedzsmentet az új tulajdonos azonnal eltávolította. Természetesen arra sem volt példa, hogy egy önkormányzat közvetlenül, a Vektor Rt. és Tocsik megkerülésével megegyezett volna az ÁPV Rt.-vel.
A Tocsik-ügyről szeptember elején írtak először a gazdasági lapok, a politikai botrányt Deutsch Tamás parlamenti sajtószemléje robbantotta ki. A hétről hétre hangosabb ellenzéki erénykórusra a kormány háromféle módon reagálhatott. Csatlakozhatott a fideszes, MDF-es vezérszónokok felháborodásához, feltéve, hogy volt hová visszavonulnia. A másik megoldás az ünnepélyes tagadás volt, míg a harmadik az egész ügy cinikus negligálása. Eleinte mindkét kormánypárt az első megoldást választotta. A miniszterelnök szemrebbenés nélkül menesztette az ÁPV Rt. egész igazgatótanácsát. Ezzel a lépéssel Horn a hozzá legközelebb állókat, az MSZMP volt külügyi osztályvezetőjét, Szokai Imrét és az ugyancsak diplomata múlttal rendelkező Bessenyei Zoltánt, valamint Spanyol Józsefet egyúttal a vádlottak padjára is ültette. Ez sem volt elég, a Fidesz a miniszter fejét követelte. Két nap múlva Horn néhány sajnálkozó mondattal Suchman Tamást is a politikai süllyesztőbe küldte. Suchman bukását viszont a szabad demokraták fogadták leplezetlen elégedettséggel.
Két hét múlva világossá vált, hogy a politikai botrány java még hátra van. Kiderült, hogy Boldvai László szocialista képviselő és Budai György „SZDSZ-hez közeli vállalkozó” tavasszal benyújtották a számlát Tocsik Mártának, aki fizetett. Először Vitos Zoltán, az Arány Rt. vezetője kereste fel a jogásznőt, és Boldvaira hivatkozva „alvállalkozónak” ajánlkozott. Az első csomagért kapott sikerdíj egyharmadát követelte. Tocsik felhívta Boldvai Lászlót, aki megerősítette a fenyegető „ajánlatot”, de arra kérte a jogásznőt, hogy őt ne nagyon hívja telefonon, különösen ne a Köztársaság téri irodájában, inkább Vitos Zoltánnal tartsa a kapcsolatot. Másnap a jogásznő pontosan 118337261 forintot utalt át az Arány Rt. bankszámlájára. Májusban Budai György kereste meg Tocsik Mártát, és a Bajor sörözőbe invitálta. Budai György Boldvai Lászlóval együtt várta a jogásznőt, és újabb „alvállalkozót” ajánlott: közölte, hogy ha Tocsik nem utalja át a második csomagért kapott sikerdíj 80 százalékát, akkor elveszíti megbízását. Az összeget még Boldvai is sokallta, végül megegyeztek a sikerdíj 50 százalékában. Tocsik Márta ezúttal is pontosan fizetett: az Arány Rt.-nek és a Budai György által megjelölt újabb „alvállalkozónak”, az Utilitas Rt.-nek akkurátusan átutalt egyenként 112276700 forintot.
Október második felében Pető Iván pártelnök bejelentette, hogy az „SZDSZ egy tagja” is érintett a Tocsik-botrányban és felajánlotta lemondását. Az „SZDSZ egy tagja” Bernhard Barnabás volt, az Utilitas Rt. elnöke, korábban az SZDSZ Országos Tanácsának tagja és a párt zuglói szervezetének ügyvivője. A szocialisták magatartása megváltozott, ettől kezdve cinikusan semmibe vették az egész Tocsik-botrányt. Horn úgy érezte, hogy a Szokai-csapat és Suchman Tamás feláldozásával a maga részéről eleget fizetett. Boldvai Lászlót a párt nem volt hajlandó dezavuálni, akkor sem, amikor Tocsik megtette terhelő vallomását és akkor sem, amikor visszavonta. Ártatlanságának „vélelmezése” odáig ment, hogy 1998 májusában ismét indították a választásokon. A cinikus botránymenedzselés technikáját a szocialisták teremtették meg, a Fidesz saját későbbi ügyei kapcsán csak azt gyakorolta, amit a szocialistáktól a Tocsik-ügy hónapjaiban eltanult. A cinikus botránykezelés lényege: tagadni, amíg nincsenek perrendtartásszerű bizonyítékok, és az ártatlanság vélelmére hivatkozni, ha mégis elindul a büntetőeljárás. Ha esetleg jogerős ítélet születik, akkor korábbi magatartása fedezi a pártot, bizonyítja, hogy jóhiszeműen bíztak a rajtakapott vétkezőn. A technikának van egy rejtett üzenete is, amely kijelöli a gyakorlatias politizálás és a morális elvek határát, és ugyanezt ajánlja a választóknak is. A fejlemények igazolták az MSZP taktikáját, a párt fél év alatt kiheverte a presztízsveszteséget. A következő évben a szocialista miniszterek már a kormány stabilizációs és külpolitikai sikereiről számolhattak be, és a Tocsik-ügy szocialistákhoz vezető elvarratlan szálai már keveseket érdekeltek.
Az SZDSZ taktikája ellenben végzetesnek bizonyult, a pártvezetés ünnepélyesen tagadott. Közben kiderült, hogy Budai György nem egyszerűen a Mérleg utcában forgolódó üzletember, hanem a párt 1994-es választási kampányának egyik menedzsere volt. Bernhard Barnabást, az Utilitas Rt. elnökét, az SZDSZ Országos Tanácsának volt tagját szoros kapcsolat fűzi Virág Attilához, aki az ÁPV Rt. október elején felállított igazgatótanácsában az SZDSZ delegáltja volt. Mindketten a párt zuglói szervezetének ügyvivőiként kezdtek politizálni. Zugló az SZDSZ egyik báziskerülete a fővárosban, itt nyert fölényesen Pető Iván és Magyar Bálint 1990 tavaszán, de még 1994-ben is csak a második fordulóban győzte le Petőt jobb benyúlással Pécsi Ildikó. Az önkormányzat élén máig szabad demokrata polgármester áll. Az Utilitas Rt. székhelye eredetileg a párt Miskolci úti kerületi irodája volt. Bernhard és Virág közös cége, a Realgár Kft. csak 1996 szeptember 1-jén „jelentkezett ki” a Mérleg utcai székházból. Virág Attila alapítója volt a Társadalmi Párbeszéd Alapítványnak is, amely szintén részesült a sikerdíjból; az alapítvány kuratóriumának elnöke Bőhm András, a Fővárosi Közgyűlés SZDSZ-frakciójának korábbi vezetője. Pető Iván továbbra is tagadta a pártvezetés érintettségét, majd hirtelen fordulattal még a korábbinál is katasztrofálisabb érvvel hozakodott elő, mondván, hogy a Fidesz annak idején sokkal többet kaszált a székházeladáson, mint most a szabad demokraták. Nem fogta fel, hogy a Tocsik-ügy összegszerűségétől függetlenül sodorja válságba az SZDSZ-t, a rajtakapott pártot nem lehet azzal mentegetni, hogy mások még többet lopnak.
A Tocsik-botrány az SZDSZ-t megbénította, erkölcsi hitelét aláásta, önbizalmát szétzúzta úgy, hogy talán soha nem tudja összeszedni magát. A párt 1996 őszétől – legalábbis mostanáig – megszűnt jelentős politikai tényezője lenni a magyar parlamenti arénának, szavazóinak háromnegyede a Fideszhez pártolt. Azóta is visszhangzik a kérdés, vajon mi volt az a végzetes mozzanat, ami miatt a döntően mégiscsak szocialista érdekek által gerjesztett Tocsik-ügy kizárólag a szabad demokratákat sebezte csaknem halálra. A kérdésre kétféle válasz adható.
Az egyik teória szerint az SZDSZ közönsége számára a morális elvek és a józan gyakorlatiasság határát nem lehet tetszés szerint tologatni. A Tocsik-ügy kapcsán megismert közpénzeket fosztogató technikákat morálisan felháborítónak tartották, és amikor kiderült, hogy az SZDSZ is jócskán belekeveredett az ügybe, a szabad demokrata törzsszavazóknak egy életre megrendült a bizalmuk a pártban. Nem láttak ugyanis morális garanciát arra, hogy ez nem ismétlődhet meg, legfeljebb csak jogi garanciákban bízhattak, és a kettő között nagy különbség van.
A másik típusú okoskodás abból indul ki, hogy az SZDSZ először a városi önkormányzatokban került hatalmi pozícióba, a Tocsik-ügy kapcsán besározódott csoportok az önkormányzatokban szocializálódtak. Ez a közeg pedig nagyon más, mint a minisztériumok, kormányhivatalok világa. Az önkormányzatokat vagyonhoz juttató törvények voltaképpen virtuális vagyon átadásáról rendelkeztek, amelynek tényleges értéke, forgalomképessége, pozitív vagy negatív hozadéka beláthatatlan volt. A virtuális vagyongazdálkodási stratégia kidolgozása megoldhatatlan feladat volt az önkormányzatok számára, viszont a városházák környékét ellepték a vagyonkezelés nyereséges üzletágaira szakosodott cégek. Megbízást vállaltak lakások elidegenítésére, lakások és nem lakáscélú helyiségek bérének beszedésre, építési telkek értékesítésére, ingatlanfejlesztésre. A tevékenység hasznát nemcsak a jutalék biztosította, de a pénzhasználat és a spekulációs nyereség is. A Tocsik-ügy kapcsán megismert közpénzeket fosztogató technikák régtől ismertek voltak az önkormányzatok környékén, és sokan nem is értették, hogy miért kell olyan nagy ügyet csinálni a Vektor közvetítői sikerdíjából, ami csak abban különbözik más eljárásoktól, hogy közvetlenül kormányzati kapcsolatokból húz hasznot.
Budai György nevéhez fűződik például a város egyik legszemtelenebb ingatlanspekulációs ügylete. Igazgatója volt a Corvin Egyetem Alapítványnak, amely Zemplényi Ferenc fővárosi SZDSZ-es képviselő közvetítésével rávette a Fővárosi Önkormányzatot, hogy támogassa egy liberális magánegyetem létrehozását Budapesten. Elhitették a Városházával, hogy az egyetemalapítást befolyásos német politikai és pénzügyi körök támogatják. A fővárosi vezetők a Ferencvárosi Önkormányzathoz fordultak, amely a fejlesztés reményében hajlandónak mutatkozott ingyen rendelkezésre bocsátani egy üres telket a Tűzoltó utcában. 1992 februárjában a Ferencvárosi Önkormányzat szerződést kötött a Corvin Egyetem Alapítvánnyal, amelyben az önkormányzat évi 100 forintos névleges díj ellenében 99 évre előbérleti jogot biztosít az alapítványnak a telekre. Fél évvel később még a leendő egyetem „alapkövét” is lerakták, az eseményre pedig eljött Göncz Árpád köztársasági elnök is. Érdemleges fejlemény ezt követően már nem történt, az alapítvány a középső Ferencvárosban elindított városfejlesztési akciótól várta a környék és a telek felértékelődését. A szerződés ugyan egyetem építésére szólt, de az alapítvány arra számított, hogy idővel majd szép árat kérhet azért, hogy lemond az előbérleti jogról.
Tocsik Márta sem volt idegen a fővárosi önkormányzatokban, szakértőként bábáskodott például az Erzsébetvárosi Vagyonkezelő Rt. koncepciójának kidolgozásában. Az 1994-ben létrehozott vagyonkezelő 8 százalékos jutalékért vállalkozott a helyiségbérek akkoriban évi 800 millió forintra rúgó bérleti díjának beszedésére, de a megbízást nyomban továbbadta egy Ingatlan Számadó Kft. nevű alvállalkozónak, amely további 4 százalékos jutalékért hajlandónak mutatkozott el is végezni a munkát. Az alvállalkozó részvénytársaságot két brókercég hozta létre minimális
1 milliós alaptőkével; az rt. az alvállalkozói szerződés szerint a tárgyhó 1. és 15. között befolyt bérleti díj összegével csak a következő hó 16-án köteles elszámolni a vagyonkezelőnek. A jutalékot is beleszámolva tehát a cég állandóan 100 millió Ft-ot tarthat a számláján. Ehhez képest a Vektor–Tocsik-üzlet köznapi történet.
A választók más elvek szerint értékelik lakóhelyük önkormányzatának teljesítményét, mint a kormány politikáját. Önkormányzati pozíciói miatt az SZDSZ is régóta kettős mércével mért, és ezt a Tocsik-ügy kapcsán nem volt képes elfedni. Az SZDSZ-es érdekeltségű cégek, szabad demokrata igazgatótanácsi, felügyelőbizottsági tagok nem voltak korruptabbak, mint mások, csak a párt vezetése nem fogta fel, hogy ez ebben az esetben nem mentség.