Kezdetben volt az asztal. Fröccsöntött hamutartók fölött kígyózott, formált karikákat és állt össze kesernyés gomolyfelhővé a nyolcvanas évek langy, ínycsiklandóan aromadús és vihart jelző cigarettafüstje. Elsősorban Budapesten szeretett álldogálni ez az asztal, de pályafutása során megfordult néhány túlélő polgári háztartásban, alullátogatott művházakban, a politúr csillámló felületén tükröződő szerkesztőségekben – amelyeket még baráti eufemizmussal sem nevezhetnők: redakcióknak –, és megjárt józan idegenforgalmi érdekből renovált kávéházutánzatokat is. Előfordult ez az asztal mindenütt a Kárpát-medencében. A pesti Astoria Ki nyer máktól visszhangos halljában valaki megjegyezte: mindig ilyennek képzeltem a fiatal költőt, mint amilyen a ma esti újonc, ez a Kemény István nevezetű. Öltönyös, nyurga és snájdig; bohémnak visszafogott, nyárspolgárnak alkatilag alkalmatlan; dologra rest, ám fölöttébb ambiciózus. Megpihent az asztalon a névjegy, és helyet foglalt a körben a névjegy tulajdonosa is.
Szokványos entrée, nem kíséri sem orkesztra, sem tűzijáték. Illyés Gyula az utolsó, aki 1981-ben megkockáztat egy ilyen lázas verseskönyv-címet: Közügy. Lírikusként népszerűségre, akárcsak közismertségre törekedni nagyjából a nyolcvanas évek derekától bohózatba illő ábránd. Mindenekelőtt a nagyregény mért véglegesnek tetsző csapást a verselőkre; ködképpé foszlottak a tíz-húszezres példányszámok, verejtékes író-olvasó találkozók zajlottak Bázakerettyén, s a társművészetek közül az alternatívnak csúfolt rockzene lett az, amelyik valamiképpen rekonstruálta, mintegy újra- és fölülírta a költői szerepkört – hivatástudatostul, vátesz-képzetestül, nemzetmentésestül. (Vegyük csak a sztár és a rajongótábor kifejezések beszüremlését a szerző-befogadó viszony tárgykörébe.) Erre a fejleményre különben maga Kemény is előszeretettel hivatkozik elméleti jellegű írásaiban.
Amikor tehát az Örley Kör berkeiben kristályosodik a vágykép, ellovagol az Elvárási Horizonton a cowboy, Kemény István képében. Szerda esti jelenés. Mi történt azóta? Mi történt jelesül 1996-ban, amikor Kemény mindmáig legfontosabb verseskötete, A néma H napvilágot látott? Egy valami változatlan: Kemény mostanság is főként szépírótársai körében népszerű. Kritikusai, az „értelmezői közösség” röghöz, vagyis klaviatúrához erősebben kötődő tagjai, akik talán kevésbé fogékonyak a költészetfölfogást-versbeszédet egyaránt színesítő rock ’n’ roll gesztusokra – amelyekről az alábbiakban megemlékezem majd – nos, ők minduntalan elhúzzák a szájukat, gondolati homályosságot és kidolgozásbeli slendriánságot emlegetnek, s finnyáskodva vetnek oda szerzőnk asztalára egy-egy sztaniolba csomagolt bókot.
Kemény bemutatkozása a legkevésbé sem volt hangos, annál szélsőségesebb volt az eljárás, amellyel fiatalkori verseit szerkesztette. 1987-es kötete, a Játék méreggel és ellenméreggel igazi oázis abban a sívó Szaharában, melybe a jobb sorsra érdemes irodalmi népiesség másodlagos-harmadlagos képviselői talicskázták a homokot. Úgy látszik azonban, Keményt egy másik paradigma is hidegen hagyta kezdetben. Ezt – pontatlanul – Szabó Lőrinc-féle iránynak nevezem: Szabó Lőrinc az, aki a Nyugat első nemzedékének eredményeit végtelenül sima és pontos, élő nyelvű, végleges megfogalmazásra törekvő költeményekbe menti, és ezzel múlhatatlan értékű példát mutat sokaknak, Vas Istvántól (némiképpen) az Újhold körétől Petri és Tandori nemzedékén át egészen az legifjabb alkotókig. Ha valakinek a szellemujját mégis ott érzem „a korai Kemény” vállán, akkor az Weöres Sándor, azaz a weöresi kavalkádosság, rejtély és egyetemlegesség, a „mindent mondás” igénye (Adyra – akit Kemény bevallottan bálványául választott a nagy nemzedék megaászai közül – inkább a gyakran mozgósított szimbólumhasználat és a retorika, nevezetesen az ismétléses-refrénes alakzatok utalnak, sokkal kevésbé a költői alapállás). Összegezve: Kemény vershelyzeteiben és metaforakincsében egyaránt egy nevén nem nevezett, mindenesetre „középkorias” és „ködös” mítosz elemeit elegyíti a science fiction kultúra utáni vibráló jelenetezésével; nem kerülöm az elcsépeltségi lista élét meglovagló dekadens és posztmodern jelzőket sem. Friss asszociációs technika, öntörvényű építkezés és néhol zavaros metafizika egyfelől, kopogó rímek, ügyetlen metrika és teljességgel következetlen központozás másfelől. Tisztázatlan a formához fűződő viszony: akarja? nem akarja? Azért érdekes ez, mert ez a probléma mostanáig elkíséri Kemény István munkásságát – ha nem is ilyen szembetűnően –, másrészt a „szándékosan rontott” rímelés elméletét kicsit unom már, harmadrészt pedig: most, hogy a formaversnek megint konjunktúrája van, látnivaló, hogy e zsengéknek semmiképp sem nevezhető költemények némelyike milyen nehézkes, érdes; kevés klasszicizálódott, nemesült meg közülük tizenvalahány év elteltével. Hozzáteszem: ha csak négy vagy öt versre ken vastag lakkréteget a Hatalmas Kánonképző Ecset, máris örökbecsű könyvvel állunk szemben; legfőképpen pedig azért jelentékenyek, azért forradalmiak az Ellenméreg darabjai, mert előzményei a legjobb értelemben vett szálláscsinálói voltak azoknak a költeményeknek, amelyek nem csupán Kemény költészetére teszik föl a koronát, de a kilencvenes évek magyar lírájának is gyönyörű, erős tényei.
Az irodalmi férfikor teljébe lépő Kemény István első könyve az 1993-as A koboldkórus. Nem tekintem célomnak a Kemény-recepciótörténet vizsgálatát, az viszont tény, hogy e remek kötet körül szikráznak össze először a befogadói indulatok: a bírálatok sorában éppúgy akad hozsanna, mint empátiával teli, alapos motivikus elemzést adó tanulmány és vicsorító, Pázmány Péter-i szitkokkal tűzdelt förmedvény. Amikor az imént a Weöres-hatást pedzegettem, semmi esetre sem Weöres próteusziságára gondoltam: Kemény István egyvégtében ugyanazt a könyvet írja, élményköre és forrásai változnak csupán; az idő előrehaladtával több teret nyer a személyesség, a belterjesség mázától mentes alanyiság – éppen a bajosan kibogozható mítosz rovására. A koboldkórus délelőtti dala, a serdülő démonoknak ez a hajszálpontos természetrajza az első igazán nagy Kemény-vers. Idézőjel nélkül beereszteni egy verseskönyv lapjaira ennyi trágárságot vérbő rock ’n’ roll-gesztus, ugyanakkor ez a mesterkéletlenség poétikai nóvumnak is bizonyul, hiszen a megszólalás végső határát feszegeti itt valaki – valaki, akinek immár valódi tét a vers. Ugye, a Vers.
Nem tartanám nemzedéke legfölkavaróbb, legizgalmasabb verselőjének Kemény Istvánt, ha megelégedett volna ennyi – még ha oly becses – trófeával. Azonban A koboldkórus ideje után nyomkeresés kezdődött, látszólag homlokegyenest ellenkező irányban. Kemény fölfedezte magának a formaverset; illetve kialakított néhány versformát, amelyek nemcsak akusztikailag keltik a formavers benyomását, hanem ízig-vérig azok is: fölismerhető mintákhoz igazodnak, és minden licenciájuk messzemenő tudatosságról árulkodik. Jelentkezik tehát a rusztikus versanyag keményre kalapálásának, kerekre csiszolásának igénye, Kemény rátalál a dallamra, és annak segítségével ír „veretes”, első hallásra vagy olvasásra befogadható – vagyis „fülbemászó”, vagyis emlékezetes – költeményeket, anélkül azonban, hogy komoly engedményeket tenne homályt és ködöt emlegető közönségének. Ebből a műhelyből kerülnek ki A néma H darabjai.
A kötetről megjelent írások sorából Tábor Ádámét emelem ki (ÉS, 1996. május 31.), elismerő állításait mindvégig osztom, és csupán egyetlen ponton vitatkozom vele. Tábor tétele: „A született költő felismeri, hogy – a hindu beavatódás, a kétszerszületettség értelmében – most már neki, saját magának tudatosan kell újra megszülnie magában a költőt.” Nézetem szerint nem reinkarnációról – sokkal inkább szerves folytatódásról, folyamatosságról, költői expanzióról tanúskodik A néma H. (Elég, ha fölhívom rá a figyelmet, hogy az Egy nap élet című ikondarabnak milyen világos előzményei találhatók A koboldkórus első ciklusában. Mintha Az osztálytalálkozó, A fiú és a Siratóférfiak című versek kerültek volna egyetlen olvasztótégelybe.)
Miképpen megy végbe a varázslat? Kemény István úgy komponálja meg nagy életverseit, hogy mindjárt a kezdetekkor leküzdi a nagyotmondás, a szentenciózus versmondat kísértését. Nem akar megkérdőjelezhetetlen lenni, nem óhajt „márványba vésődni” – az egyedi tapasztalat esszenciáit, ezeket a valóban halálpontos kijelentéseket a vers kulcspozícióiba helyezi ugyan, emellett azonban továbbra is szabadon él roppant merész és eleven képzettársításaival, az eltávolítás okkult eszközeivel: az okkal-joggal „pongyolának” keresztelt versbeszéd henyeségei megfogyatkoznak, illetve helyi értékük átminősül: ez már „felülről végrehajtott” Rontás, a mesteri Rontás igézetében. A minden tekintetben stabilan megálló sorok rögzítik és szentesítik az első pillantásra porózusnak tetsző épületelemeket. A fiatal Kemény „vérbő gesztusai” közül mindazok, amelyek romlékonynak bizonyultak, eltűnnek (gondolok itt elsősorban Az ellenség művészete következetlen anakronizmusaira, szeszélyesen tekergőző cselekményére, elvarratlan szálaira – ezek a hibák a „verses regény” keretein belül is szemet szúrnak, nem beszélve arról, hogy ez a magától a szerzőtől származó megjelölés formai kritériumok alapján aligha illik a műre).
Más szempontból viszont rendkívül erős gesztus az a kegyetlenség, amellyel A néma H-ban megszólaló, révbe ért férfi bánik – teszem azt – a szüleivel (Apa barátai, Éjjel a nyájaknál); a házasság elfáradásra hajlamos, pokolbéli pillanatokat is tartogató intézményével (Ítéletnap reggel, Elvált férfi a házasságról); kedves barátainak egyikével (A mólón), és végezetül, mindenekelőtt: saját magával – A-tól Z-ig mindenütt, A néma H betonépítményének mennyezete alatt. Egy Szabó Lőrinc vagy egy Petri György lírájának erkölcsi alapját képezhette az a szigor, amelynek megjelenése és jellegzetes artikulálódása az e téren mindeddig visszafogott, vagy mondjuk inkább „titkolózó” Kemény beszédében igazi újdonság.
Ez az az idő, amikor a korábbi költeményekben is sűrűn szerepeltetett halál-tematika súlyt kap; az enyészet eszméje megszűnik puszta ornamens, dekadens cikornya lenni, túllép motívum mivoltán. Kemény első nagyszabású „élet-halál” poémája az Egy kalandor, makulátlan szövetű nagyvers az osztálytalálkozó mérlegét elkészítő Egy nap élet és a kötetet záró Nagymonológ, amelyik ugyanannyi, drámai jambusban megszólaló sorból áll, mint amennyi Kemény éveinek száma volt A néma H munkálatainak idején. (Utóbbi vers esetében régen motoszkál bennem a kérdés, hogy miért csinált egyetlen masszát szerzőnk a francia és a német történelemből; ez természetesen nem poétikai vonatkozású kérdés…) Pompás darab a Családi kört áthangszerelő Az eperfa lombja, felező tizenketteseivel (téveszthetetlenül keményi fricska, hogy mindjárt az első sorban megcsúszik a sormetszet; a harmadik strófában hatszor szerepel sorvégen az este szó, bokorba csoportosulnak az önrímek, „nem hatásvadász”, de kétségkívül „hatásos” eszközzel van tehát dolgunk – a jelzők az ifjú Kemény egyik vallomásából származnak; maga a vers pedig a hatvanas évek Magyarországának végtelenül kopár és fullatag világát jeleníti meg stílusbravúrjaival). A kötetnyitó Igazságosztás beszélője pedig mintha már megküzdött volna az Eperfában emlegetett „sötét miérttel”: túl megadáson és beletörődésen, magas pozíciót foglal el, az ítélkezőét, a bíráét. „…a Súly, vagyis a súlyok, vagyis a lovas Úr, vagyis / a lovagi szándék: leszorít / hozzálovagolni a Földet a földhöz, / ez ugyanúgy elenyésszen, ahogy a / vita közben az Ügy maga a vita / teteje közelében a maradék meredeken / elfúl.” A nyaktörően meredek szórend, csavarások és lelemények érzékeltetésére is idéztem ezeket a „kötetlen képlet” sorokat, melyek mégis időmértékes lüktetés illúzióját keltik, a „maradék meredek” pedig szerencsés szójáték. A nagyvers kvalitásait csillantja meg A bűnbeesés, az Amatőr vándor dala című „kalandorvers”; kitüntetett figyelmünkre érdemesek a gyermekkor érdi hétvégéjét mesélő Apa barátai, egy armageddon-költemény az Ítéletnap reggel, felező nyolcasokban, az El élet-katalógusa (igaz, ez a vers jó helyen volt A koboldkórusban, „utaztatását” nem igazán értem), a Visszapillantó tükörterem virtuóz játéka, a puritán Úti dal fájdalma, és egy másik, történelmet író és rébuszokba burkolózó költemény, a Hajnal.
Tábor Ádám pontos meglátása, hogy az érett Kemény „nem sorozatot vagy ciklust, hanem egyedi, individuális karakterű verseket ír – ám ennek ára egyelőre egyfajta eklekticizmus és színvonalbeli egyenetlenség”. A néma H két alaphangja a konfesszió-jellegű „elbeszélés” és a ráolvasásszerű, „gyógyító szándékú” beszéd; a föntebb idézett darabok javarészt ezt a két változatot valósítják meg, sikerrel. Gyónás és gyógyír. Látnivaló viszont, hogy Kemény továbbra is áldoz a nyelvi pongyolaság oltárán: szintaktikai zavarok, döcögő szórend, fölösleges névelők ebben a kötetben is föllelhetők, és a vonatkozó névmásokkal, ikes igékkel való igen mostoha bánásmód sem enyhült. Mindezt nem a pedantéria nevében teszem szóvá: egy – mondjuk ki bátran – spiritiszta költészeten bármit számon lehet kérni, de nem a grammatikával szemben elkövetett, apró kilengéseket. A Kemény István-féle katarzis, amihez oly sokunknak lehetett szerencsénk, nem hiúsulhat meg féltucat hanyag megoldás miatt. Mindazok, akiknek Kemény István manapság sem „kell”, érzésem szerint túl sokat pácolódtak az OSZK labirintusának egészségtelen levegőjében. (Még egy fintor: Kemény második, immár „regényszerű” regényének éppen a Széchényi Könyvtár a helyszíne.)
Adalék munkánkhoz, hogy Kemény 1998-as válogatott verseiben szabályosan fölszámolta A néma H című könyvét. A 28 költeményből nyolcat elhagyott, mellőzte a ciklusokat és A bűnbeesést tette meg vezérversnek, a megmaradt anyagot beolvasztotta a válogatott kötet címadó Valami a vérről című alegységébe. A néma H mint kötetkompozíció azóta kényszerű téli álmát alussza.
(Kemény István: A néma H)